szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle
zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.
Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a
kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak.
– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával.
Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az
asztalra csapott:
– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek.
A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor
el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi
püspöknek éppen erre járni?
Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az
ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg
ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:
– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de
az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.
– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.
A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.
– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal
horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…
Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott.
– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka
röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave
Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut
néptelen és elhagyott volt.
Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.
A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már
csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.
Csettintett a nyelvével s igy folytatta:
– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső
részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent
kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga
vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve
lépegetett.
– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.
– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak
hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak
errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki:
hushagyó messze van, galambom.
Riminszky türelmetlenül intett:
– Mindegy az.
– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a
lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy
rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben
igen takaros fehércseléd volt.
– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.
De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:
– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az
aranycipős kisasszony?
– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt
van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka
uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert
más gondom nem igen volt akkor.
– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.
– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.
Szuhinka uram csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?
– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette.
– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.
– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.
– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.
– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy
vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy
aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.
Riminszky elgondolkozott.
– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak,
menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.
Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen,
csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.
Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.
Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre
járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás
szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát
ivott.
Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.
– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon
ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat
csinálnak.
Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.
Mizsonyai tovább évődött.
– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a
kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?
Szuhinka lustán vállat vont.
– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?
Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.
Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja,
miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos
eltörte közben a lábát.
Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka
mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de
fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé
látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.
– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat,
se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.
A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén
maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy
álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem
tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.
Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély
hegyi uton.
A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi
egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó
lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek,
vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az
ivó asztalán.
Szuhinkának nagyon megörültek.
A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a
tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és
meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni,
akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires
Jánosik, vásárosok fosztogatója.
Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan
elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak.
Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó
tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból
a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva,
odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka
uram is.
Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a
szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.
Riminszky izgatottan hallgatta a történetet:
– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné?
Susákné a Riminszky arcába nézett:
– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki
után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak
bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.
– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már.
Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el
ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová
lehetett az a kisasszonyka?
A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.
– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a
szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is
meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme
volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme,
mintha rubintból lett volna.
Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.
Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében
maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.
Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az
eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:
– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még
pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.
Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte
az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.
– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis
Ancsurkát.
Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.
– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. –
Ugyan kinek fájt rá a foga?
– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma
veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?
– Hogyne, uram, hogyne.
– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat.
Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen
Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte
magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki
magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.
Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:
– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni,
elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló
aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi
Ancsurkánkkal is?
– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever
elég rozsdás sarkantyu a kamarában.
Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…
*
Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.
Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta
azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és
mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott
utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.
Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával
leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak
nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.
Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette:
– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt
magammal hozni.
Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.
– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? –
kérdezte Riminszky ur.
Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán
csendesen mondotta:
– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal
felcserélni a régi holmikat.
– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod.
– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.
– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem
engedlek el magamtól.
Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely
széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott
oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán
lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.
– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi
szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.
Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.
– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent
megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.
Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte
a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…
Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a
gyolcsos szekérről.
– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog
folytattam utamat Toporc felé.
– És nem bántott senki utközben?
– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint
egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak.
Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara
vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.
Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a
nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon
kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka
kezét.
A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca.
X. FEJEZET. _A kisértet megjelen._
A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak
elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon
háznak nyomát kereste.
Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában
a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az
időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai
méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky –
valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon
odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely
békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna
akkor:
– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán
győzedelmeskedik az igazság.
Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a
másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az
efféle részlet-dolgokat.
Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó,
vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak
megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor
zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos
zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun
rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün
fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot
jelentő világos függönyök nevettek ki.
A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül.
Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték
meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca
piros, mint a rózsa.
– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt
eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz
rá.
Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen
elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni.
Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott
ifjuságot.
Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt
ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon
elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra
zsinóros, kardos huszár ült.
– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél
is több báránya van – mondták a podoliniak.
Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:
– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.
A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.
Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban,
kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e
Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden
lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét,
aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.
A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a
kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább
is annak a helytartója.
A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:
– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz
Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben
is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt
mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál,
kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz,
Riminszkyhez adja feleségül.
Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.
– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda
Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő
pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb
bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj
bocskort?
De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges
hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt
sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak.
Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.
A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő
városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van
annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek,
dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is
ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz
az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog
ember lehet.
Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt
csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg
Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább
kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában,
hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy
boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval,
hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is
gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta
volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán
reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága
kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még
az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a
jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a
karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat
sóhajtott:
– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat
vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna
valaha, hogy olyan szép vagyok?
Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu –
megsimogatta a vénasszonyka kezét:
– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj
sorodra, egyszer majd férjhez adlak.
Marczinkáné nevetett:
– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban
meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.
Majd elgondolkozva tette hozzá:
– De lehet, hogy négy is akadna…
Ancsurka megsimogatta a néni arcát:
– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez.
Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a
bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az
Ancsurka hangja.
Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini
határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a
bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.
A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig
rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen
meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.
Riminszky megdörzsölte a szemét.
A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.
– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.
A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül
dörmögött:
– Valami lelket láttak a lovak.
Az ostorával a mezők felé mutatott:
– Ahun megy ni. A füzesek alatt.
Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé
haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből
és felhőből – és öleseket lépett.
– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?
Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és
csakhamar hazáig vitte.
A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás
közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen
valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.
Riminszky kiugrott a hintóból.
– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. –
Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…
Riminszkynek megborzongott a háta.
– Nos? – kérdezte tétovázva.
– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött
valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment
a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten,
a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert
zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy
fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a
jó emberek.
Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.
– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen
felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az
árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak
véltük visszamaradni.
Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:
– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga
megnyugtatására.
Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa
nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.
– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!
– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.
Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:
– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.
Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a
fejét:
– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.
Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.
– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.
Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.
Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a
levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe
nézett.
Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta
benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar
lenni, akkor jöjjön nyomban.
– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már
elindult kóborló utjára!
Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.
Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a
hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a
lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.
A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky
éppen elhaladt a kolostor előtt.
– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky.
Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén
frátert.
– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.
A kapusfráter vállat vont.
– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a
koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a
melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a
várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg
hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a
várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga
mellett.
Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor
már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.
Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.
– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?
A fráter a vállát vonogatta:
– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen
eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az
a hóbortos se mondott többet:
– Örökké nem élhet senki.
Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?
– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?
– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor
rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.