és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat
eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a másik udvarlómat. Ők kerülik
egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt
tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek.
Fordulj meg, Ancsurka.
Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki kabátkában,
vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva
egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha egy lépést tett volna
előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos
és kedves ifju éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld
csizmában.
A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője
hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre csendesen
magához tért. Megtörölte az arcát.
– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben…
Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.
Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol
mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.
– Hajnalodik! – kiáltott fel.
– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány
szinü hópelyhek hullottak.
– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta
zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De
hát mért nem értesitett szokás szerint? Mi baja történhetett?
Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját
felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és a
várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény
előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.
– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta magában.
– Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már négyre
Podolinban kell lennie.
Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba.
Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt magán uralkodni
és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst harangot.
Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a vak
ember lépett.
– Parancs!
Az esteli mély hang ismét megszólalt:
– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár alatt a
mogyorós mögött.
A vak ember szótlanul megfordult.
Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan dobta le
ruháját.
– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van
Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig
öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.
Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem kapott. Akkor
aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövidbundás
fiatalember állott előtte s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely
esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:
– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le.
Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott
mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában.
Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, ezt
sugta a fülébe:
– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a
boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nem
hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…
És nagyon magához szoritotta a macskáját.
VII. FEJEZET. _A zöldkalapos bábu._
Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a melyek
vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, ment: senki sem
tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De nem is igen kereste
senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az első nap megbarátkozott,
midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta trombitáját, a melyet a poros
szekrényben tartott a folyosó végén és a szomoru hangu hangszeren
szomoruan és csendesen fujta el azt az egy zeneszámot, a mely
emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is
tetszett és megveregette a trombitás vállát:
– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta.
Péter zenész fölsóhajtott:
– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő az, hogy
igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A macska tudja:
ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem valaki másnak, a ki
a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen
ugy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.
Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány és a vén
trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába, – soha sem
lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor Péter ellágyulva fujta
hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját
simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet.
Aranygombos lovaglóvesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a
Péter kezéből. Szikrázott a szeme.
– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd adok én
nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis béka,
ráncbaszedlek…
Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat
forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából,
mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, mint a milyen a
macskája volt.
Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami,
arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész
megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a
folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka pedig egész nap cicájával
játszott, ha éppen takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen
rosszul kezdte magát érezni.
Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók akkoráknak
látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal
várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer és
nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen
kérésére vissza a podolini házba, a hol az öreg Mik olyan vidáman zörget
lakatjaival és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos
konyhában. De Riminszky ur nem jött.
Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami változás
történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy
Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony
egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és Ancsurka erre sirva fakadt.
A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig ugy látszott, hogy
nagy örömet okoz neki a leány sirása, aztán azt szerette volna, ha még
jobban kesereg. Már készült is ezt elősegiteni, a mikor valami eszébe
jutott:
– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább megajándékozlak.
Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett egy ruhát.
Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor lovarnő korában
viselhetett.
– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.
Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga ruha egy
kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott
benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó uszályon volt. A kis macska
nyomában ugrándozott és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta
mindig elfogni.
– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és futva
menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor a külső
szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.
Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és
Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.
– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem
láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!
Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de
ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen
védekezett a kézcsók ellen.)
– Urnőd itthon van?
Ancsurka furcsán nevetett:
– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött.
Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt,
ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!
Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még
nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen
is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és kék szeme ragyogott. Még a
frizuráját is valamiképpen másnak látta és fehér homlokát megcsodálta. A
lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a
ruha alól. Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy
kifejlett nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak.
– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét.
Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem volt
elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a
toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga bársonyruhájában
senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket Riminszky Kázmér eddig
ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a
lábáig, és igy szólt a leányhoz:
– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem láttuk
egymást?
Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt:
– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és…
– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva.
– És a lakatokra
Riminszky elnevette magát:
– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz
a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki.
Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan kérdezte:
– Hát mit csinálnak otthon?
– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?
– Dehogy. Podolinban.
Riminszky erre ujra nevetett:
– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén házban
szokás. Az öreg Mik…
– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.
Riminszky vigan bólintott:
– Marczinkáné…
– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka.
– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon
megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra költözött.
Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra
meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.
– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett…
– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak
veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?
A leány némán csóválta a fejét.
– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.
Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy
olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen
visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony
rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca
és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a
leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.
– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.
Riminszky megzavarodva emelkedett föl.
Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott
a fogai között:
– Kotródj!
A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt
Riminszkyre:
– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd
elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával
mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…
Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló
hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a
férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső
fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe
Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.
– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne
féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és
művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki
gyermekére?
Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De
erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:
– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő
vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat
hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy
éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot
kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky
vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen
viaszbábu…
– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen
viaszbábunak.
Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan
átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és
letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:
– Először is arra feleljen nekem, hol járt annyi ideig? Hol a pokolba
kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?
Riminszky csöndesen nevetett:
– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem
vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy
kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem.
A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:
– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott?
Riminszky elkomolyodott:
– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely
vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne
legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a
házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák
elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott
maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek
sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és
napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem
jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól
elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az
árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira.
Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon
betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…
A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes
beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon.
– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és
csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben,
vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és
eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem
hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.
Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.
– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra
gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik
Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam,
megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a
másé volt, mindig a másé.
Erzsébet sötéten nézett maga elé.
– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok
elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a
maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett
volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül
szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond
Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte.
És még nem fizetett meg semmiért.
Riminszky vállat vont.
– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk
másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett
halni, mert el akarta rabolni tőlünk.
– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számitott,
hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…
Riminszky elvörösödött.
– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a
diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor,
a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz
soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról.
– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony
leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott
eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön
eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár
asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé
közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem
volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad
dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként
kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral
kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte
mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni
meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult
elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam
őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem.
Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek
kegyetlenségével annak a megholt fiunak az alakját. Hallucinált és
rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt
szerelemnek az alakjával.
Riminszky fölsóhajtott:
– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.
– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint
talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy
később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a
divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide
először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam,
hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt
meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni
magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt
rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes
kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen
letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele,
hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi
egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel
hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a
pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám:
„Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet
nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy
végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, –
még van időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már
csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor
a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A
trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt
kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével
csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha
Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy
harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni
a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem,
hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt
gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek.
Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény,
kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a
mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy
megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a
borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más
halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam
magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével
együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.
Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal
mondta ezt a történetet.
– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében.
Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy
elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a
zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz
és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre…
Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A
külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A
leány fülébe sugta:
– Nemsokára elviszlek innen.
Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a
várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott.
VIII. FEJEZET. _Prihoda Anna naplója._
Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a
sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:
Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt.
Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett
mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.
Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt hozzám:
– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni,
mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?
– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely valamikor éppen olyan érző volt,
mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?
– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot,
örömet nem szerez, csak fájdalmat?
– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem
hallotta?
– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát,
senki föl nem csókol?
Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy
mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam
magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök
magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről
hangzanak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét
szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit
csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?
A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt
hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.
Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!
Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen
morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.
Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn urnőm?…
Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön és elvisz innen, de
szánkójának csörgését nem hallom.
Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban?
Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az
udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta
az ajtót.
– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen
betuszkolt.
– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába
odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam
és figyelve hallgatóztam.
A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig
néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál.
Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire
mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen
elmennék velük akár a világ végére is.
… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.
A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet
egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a
melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem
szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.
Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét
összefirkálok.
– Most már igazán kisasszony vagy, Anci, – mondja a macskám. – Szép
ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok.
– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám.