megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt
pecsételve.
Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram
jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére,
mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott a szinben
lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, a
ki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából és a háztetőre menekült.
Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.
– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és öreg
barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.
Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt
hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki Riminszky
ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a szinből
és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.
– Ott van a leány, tisztelendő ur!
A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát.
– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami
kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy
rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és nagy
betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre megtanitsalak.
– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.
A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a
haja – szeliden legyintett.
– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog.
A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette utját.
– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, mint
téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon fiatal is
vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor megismerkedtem az öreg
Á-val.
Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, előre
sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a
tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát
szakértő pillantást vetett a fazekakba.
– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az ur
is idehaza van!
Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába és a
konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.
– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája zsebéből egy
darab krétát huzott elő.
A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett vetnie a
különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a betüket, a
melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére.
Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl az ajtóra, János
tisztelendő megelégedetten bólintott:
– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a számokkal
hogy vagyunk?
A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő
ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült malacka alakja
tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.
– Kutya-kutyánszki! Malac is van?
A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó.
– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – szólt
alázatosan Marczinkáné.
Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és
félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betüvetését, most nagyot
szusszantva előlépett:
– A pincekulcs is nálam van, – mondta.
Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan
megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra
helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:
– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – Az ördög
bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…
A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot vont
elő.
– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül.
Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott vissza az
előbbi sarokba, csakhogy most háttal.
A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy,
kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő fazekakat. Késével
néha rábökött egyik-másik fazékra:
– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és toll nem
irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami gyomornak
kellemetes.
A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét a
tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor
száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu
alatt. Mik talpra ugrott.
– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult karikalábán
a sarokból.
A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát és
komoly arculatot öltött.
– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő volt.
Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky utibundában állott
a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy vadászcsizmában topogott.
– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a hol jobb
helye lesz, mint itt volt.
– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter.
De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig parancsát
teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két hórihorgas kanca.
Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik
sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is a nyakába
akasztotta volna, de nem lehetett.
– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol
urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.
Ancsurka már az udvaron állott.
– A macskám, – szólt pityeregve.
– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky.
A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és szomoruan
nyávogott.
– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky ur.
Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott
a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A
következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.
– Megfogtam, mint egy vasszöget, – mondta és átnyujtotta Ancsurkának a
macskát.
Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt.
Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy
gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán csettintett a
nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a csörgő szánnal.
János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött,
a ki tátott szájjal bámult a szán után.
– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket?
Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi
sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak.
*
A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek le. Egy
darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli
szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak
keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája.
Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a kendő alatt a fehér cicát.
Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg,
havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak
az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.
Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek
bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még vissza-vissza pislogott
és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu hidakat raktak a hóra. Most
már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük,
a rongyos kis falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag
hótakaró alá bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült,
a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt
és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.
Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes
országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka fölnyitotta
a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat
és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában
nagyranőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult és az
ostorral a tetőre mutatott:
– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod
lesz.
Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci
szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott mindenféle
tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte.
Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig
elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, mig az elátkozott
várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is és
nagy fenyőfák állták el a tót leány utját.
– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők.
A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu
előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban
fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetü
asszonyság állott:
– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a Riminszky kezét.
– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur.
De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka kikászolódik a
pokrócokból, megfogta és a földre emelte.
– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.
– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka.
Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában hosszukat
lépett a kisleány mellett.
– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem rólad és
macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal.
Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.
– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.
– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány.
Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első
szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón.
Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak
a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott
hátát.
– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta.
Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, nagyon
fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta és kis
papucsai kicsusztak ruhája alól. Riminszky a kis leányra mutatott és
kedélyes nevetéssel kiáltott föl:
– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.
A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg:
– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám.
Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét:
– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a
nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!
Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A kisasszony
megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom
fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.
– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a macskádat hogy
hivják?
De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett és egy
ezüstharangot megkonditott.
Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt
vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta,
hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul
megállott.
– Parancsolatot várok! – dünnyögte.
– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély hangon.
Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a
Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan
bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott tehát a
vak embernek?
A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a
kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe és hidegfényü szemével
tetőtől-talpig végignézte Ancsurkát:
– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd megtanitalak
mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni dolgod.
– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka.
– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.
– Nem látok semmit.
– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a mit
megengedek.
– Süket leszek, kisasszonyom.
– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa
nálam van.
Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.
A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját.
– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod.
Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor
se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!
Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a másik
szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik
edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény
égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü holmikat. Igen, itt
van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol.
Vajjon hol van a boszorkány az ördöngős orsójával, a melyből a
boldogtalanság fonalát szövi?
A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag
szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is mintha zizegő
selyembe süppedt volna a láb.
A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához:
– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért előlem.
Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak.
A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban.
Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve
nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, a hol hófehér
abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a
kiüritett tálakat, tányérokat.
A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt
Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal evett tovább.
Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.
– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – Eddig
nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky ur se
gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni
a haját.
Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak varázsolódtak a
hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a
tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az
asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosnak látta
mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényü lámpákat és pompás
butorokat.
– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.
A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton szürődött a
szobákba.
Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen kipillantott az
ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az
égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.
– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha legalább az
öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.
Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött és ott
hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is
bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a részeg embereké.
Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, bár az nyomban
hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és csendesen
sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.
Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát:
– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kinlódás.
Nagyon vén lehet már a Poprád.
– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én
állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett.
Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és dolgozott magas
iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.
Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre
forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és olykor
megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.
A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy
kis gyémánt órát vont el.
– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad maradnia.
– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a
farkasok?
– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a várkisasszony.
(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt
gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy Riminszky urat, mint a
hogy Riminszky ur óhajtaná.)
Riminszky ur komoran mondta:
– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!
A szőke hölgy összerezzent:
– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden
elcsendesedne, ha már megnyugodnék…
Riminszky ur fölállott az asztaltól:
– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni.
(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.)
– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, – adjon
egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.
Riminszky fanyarul mosolygott.
– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele
van a vár pincéje, Erzsébet.
A kisasszony makacsul csóválta a fejét:
– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni.
Meglássa, megutálom, Riminszky.
– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. –
Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a
mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.
A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott.
– Riminszky ostobát beszél.
Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta
a bundás Riminszkyt:
– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék
mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas.
Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a hegyek
között. Kissé gunyolódva felelt:
– Ne féltsen, Erzsébet.
– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a kisasszony.
Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az
Ancsurka arcát:
– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán
jót szeretnék rólad hallani.
Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó.
A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó
lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája
ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor készüle utrakelni. Egy
pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatózva figyelt ki a havas
éjszakába, aztán csendesen fölnyitotta az ablakot. A következő
pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a
száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az
ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló száncsörgést…
Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére szoritotta a
kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.
A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.
– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon.
Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek mulva tért
vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és sajátkezüleg csukott be
minden ajtót.
– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó csukva
legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.
Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra tenne szert
a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek legnagyobb szenvedélye
a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még se mert erről szólani, mert a
várkisasszony lehangoltnak és szomorunak látszott.
Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő
domborodott ki:
– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad
háborgatni.
A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult
szobából.
Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez
látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át odakivülről
bevilágitott a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen
természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig
nézte a hópelyhes éjjelt.
Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen,
mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha a tótocskák itt
egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig
imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a
furcsa, ha az Uristen meghallgatná a tótok imáját és hópelyhek helyett
krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak
egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi
éléskamrában annak a zsáknak a száját, a melyikben a krumplit tartják.
Be nagy zsák krumpli lehet ott!…
Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sürü
hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel szokás:
Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, a
kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a
zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapitotta
magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos
piros bocskorokat Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli,
mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.
Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a mikor
egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott
urnője parancsa és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat és
urnője hálószobájába ért.
Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, a mely
este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és beteges
sápadtság tükröződött arcáról:
– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.
Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.
– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. –
Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy
alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek
a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és melegitsd a kezem, Ancsurka.
A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábu kis
asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és poharak állottak. Egy
karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő
zöld folyadék, a milyen a tengerszem vize.
Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze reszketett az
Ancsurka kezében.
– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem
minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes és kékfrakkos
öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni,
akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd
szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öreg
ur? Senki más, mint az én apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már
tudod, ugy-e, Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.
A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha igy
akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik és
hallgatózni látszik.
– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és bizonyosan
tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan,
zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a lengyel vojvodák viseltek
valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel
kijön a kriptából és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem
figyel, mindig reám mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.
Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka megrázkódott. Egy
ember állott a szobában piros arccal, kifent bajuszszal, a fején zöld
kalpag, a derekán aranyos kard, mig a lábán zöld sarkantyus csizma.
Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…
– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a
vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői
ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.
Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma alatt.
– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz engem
napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. Mert,
fájdalom, megszólalni nem tud.
A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.