Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig
sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta.
Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan
nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát
is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő
bérlet.
– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk.
Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze.
Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép
tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel
ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.
A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky
társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta
vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába.
(Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.)
A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti
szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az
ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek,
pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta
hangzik, különböző változatokban:
… Búcsúzik a vén diák: Tovább…
Isten veletek, cimborák! Tovább…
Az út hazámba vissza visz,
Filiszter leszek magam is.
Tovább…
Tovább, tovább, tovább…
Fel, búcsúcsókra, cimborák!
A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén.
Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha
Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen
eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem
valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez
mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül
még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal
emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a
diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut
mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky
aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő
órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a
bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely
ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.
Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely
kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt
természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán
annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak
a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A
szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A
Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal,
a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely
karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A
Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a
párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli
diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el
esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a
Heidelberga körül fekvő erdőségekben.
Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen
kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a
körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi
várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a
vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más
hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy
kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.
– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.
Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a
kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.
Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:
– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem
mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!
Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.
Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az
izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral
a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó
rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép
tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a
trágár tréfa sem.
Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a
Riminszky fülébe:
– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most
szétveretném az egész csürhét.
A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan
dörmögte:
– Az ördög bujjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel és
mondj valamit.
– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.
Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.
– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk
hirtelenében.
Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.
– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az
ivás elől?
– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv
nélkül.
– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak.
Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:
– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi
vallomás.
Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos
éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles
hang közbekiáltott:
– Plágium! Gyalázatos plágium!
Kavaczky megdöbbenve nézett körül.
A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü
alacsony diák.
– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk
verseiből idéz a nizsderi várur.
– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni.
Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.
– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak
rád.
Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek
talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe
se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.
Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert
gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.
Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok
futkostak fel s alá.
– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.
– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.
Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és
nehéz hörgés tört elő melléből.
Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga
körül, hogy ijedten tisztultak előle.
Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán
megrázta a Kavaczky vállát:
– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult
férfiu fülébe.
Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna
maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te
rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze
jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is
haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már
mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az
egész…
Riminszky azonban nem látszott tréfálni.
– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz
férfi vagy!
Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony
szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most
itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában
szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment,
nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását.
Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az
esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a
menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó
orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy
másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán
vele a pokol előtornácáig.
Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky
vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint
az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek.
Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat
teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot
is.
A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják
végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol,
hogy ez a dal neki szól.
Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára.
Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők
felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.
Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol.
Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a
mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja,
hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky
megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával,
mosolyogva közeledik.
– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.
Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy
vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig
patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke
tartja a lovak kantárát.
– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky.
A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:
– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami
lakatokról volt éppen szó…
Riminszky ur nyeregbe zökkent.
– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha
itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a
helyről. Megértetted?
Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan
fehér, – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás
éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát
megértette.
Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.
– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.
– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra,
Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!
Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a
nyeregbe akarja segiteni.
– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen
után futni?
– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős
kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a
csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?
Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, hevesen
kiabált:
– Lóra! Lóra!
Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e
valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.
– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.
A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az
almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos
kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak
egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás,
vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, a ki egy utszéli cölöp nyugalmával
állott helyén.
A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők
között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám
bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek
rájuk…
Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet
itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat
szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel.
Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli
korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé
emelte a tenyerét.
– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm
érné ebben a pilanatban.
A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok
foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben.
Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma udvarára.
– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.
A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni.
Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé
indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de
határozott hangon mondta:
– Meg fogom ölni!
Riminszky bólintott.
– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.
A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi
kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a
fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha
lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.
Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky
megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:
– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!
A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes
hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.
– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj,
kedves…
Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a
fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a
korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra
mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt
az erdőcskében.
A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett
és ezt mormogta magában:
– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.
Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy
lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány
vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens
arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele.
Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt,
mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe
botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller
Szigfriednek…
– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky.
A vándorlónak felcsillant a szeme.
– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a
szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!
Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A
költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely
nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…
– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért.
– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen
lovagi szolgálatról van szó.
Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka
kabátját:
– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt
vitézi tornákon.
A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.
– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…
Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a
diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme
ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette
meg kezével.
– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen.
– Minden jól van – felelt a diák és mosolyogva nézett vissza a
korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett.
Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a
diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.
Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu
csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte
a dolgokat.
– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a
pisztolyhoz?
Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében
pisztolylyal foglalkozott volna.
Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen
a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:
– Valódi?
– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a
dolgokat.
A pisztolyok már töltve.
– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky
szekundáns társától.
– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.
Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak
felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.
Egy másodperc még és erősen tapsolt.
A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami
kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.
Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami
erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán
egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és
a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva
állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd
féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem
mozdult.
Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried
halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt
lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az
erdőbe.
A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül
Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.
Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó
éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és
őrjöngve ráborult.
– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész testében.
Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott
hangon sikoltott reá:
– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…
Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől.
Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.
*
És elmult tizenhat esztendő…
A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem
találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt
egyetlen percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és
jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból
érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy
volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a
sajátságos küldeményt.
– Tehát még él – mondta.
És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami
ereklyéket.
A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát
abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és
rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy
vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője
lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy
a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem
látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott
kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a
ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart
Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a
legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd
ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni
soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán
nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen
köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés
dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak
azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő
utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet
nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen
körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit
gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig
utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban.
Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek:
– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a
feleségem.
Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte
magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent
a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és
elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával
kegyetlenül fejbevágta a nemes mént.
Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a
cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü
hölgynek.
Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a
műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket
fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem
tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén
megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az
üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom
nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky
eszejárásán?
Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden
barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a
rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer
a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi
lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart
Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött.
VI. FEJEZET. _Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?_
A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda
meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy
Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott
lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig,
szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával
naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta
neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a
lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb
történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy
elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete.
Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan
megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt,
majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.
– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól
esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.
– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky
ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük.
Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:
– Most már csak a macskákat szereti.
A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt
betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi
igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik
egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát
mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre,
a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz
kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de
talán az egész vármegyében sem.