türelmetlenséggel vágott közbe:
– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart ur. Éppen
olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. Igérem, – mondta
bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb heidelbergai óra ottan a
sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.
– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már szeretem
a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány esztendeig
hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, leghüségesebb barátom,
társam, mindenem volt. Mert nincs ám hüségesebb barát egy jól járó
órácskánál. Tapasztalni fogja ezt kedves fiam és hálásan gondol majd az
öreg Wartra.
Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette.
A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott és
Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését.
Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a helyzet magaslatára
emelkedve, komoly arccal igy szólott:
– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán
megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a
szomszédból.
Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky
halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével tiltakozó
mozdulatot tett.
– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. Csak annak
örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj közelebb.
Lizi könyes arccal közeledett.
– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a melylyel
nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve.
Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg haldokló
atyádnak.
Lizi térdre ereszkedett:
– Igérem – zokogta.
Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett
és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen
előrelépett.
– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt.
Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a Wart
Sámuel kezét.
– Apám, édesapám – zokogta.
De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem
akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott,
ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni.
Egyszerre megállott.
– Apám – sikoltott Lizi.
– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky.
A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt ketyegni. Az
óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé meginditani tudta
volna.
… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi rossz
órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőkekontyos,
fehérarcu kisasszonyhoz.
A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol nincsen sem
jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai órák ezután is
tovább jártak. Különösen azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak
az öreg órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt
töltött a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan
ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy
fiókban volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes
hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a
sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a
milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges
figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett
mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen nagy zavar volna
máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az órások és királyok
összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan
huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.
– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült munkájával.
S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a mennyit
lehetett.
Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni
gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az öreg urat és az
utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:
– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már
felőle.
De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.
Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok
mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel
hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta,
este pedig ugy eltünt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette
egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol
annyi kedves zene hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a
legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a
rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.
A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az
öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a
rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög
jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a Poprád kutya
társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan,
hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok
társaságába keveredett, a kikkel reggelig nótázott és akkor Poprád
mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé és ugy
tudott hazatalálni az azelőtti szelid költő, hogy a kutya
belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, vezette hazafelé a jól
ismert uton.
Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem
volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi
dolga sehogy se ment a fejébe.
– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel felelni nem
tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.
Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi
egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén
és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonitott hozzá, bár
Pogrányinak szemmel láthatólag nem igen tetszett ez a kiséret.
Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel
és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha verekedésre nem
került a dolog.
Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte
a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és ezzel rendben lett
volna a dolog.
Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára:
– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy
összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna.
Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan jelentette ki:
– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked.
Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive itt
megszakad…
Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:
– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még sem
kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért
már mégis öreg ember volt.
Pogrányi tétován bámult a barátjára.
– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna.
Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen
hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol legsebesebb az ár.
Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihuzzák. Meg akart halni.
Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:
– Megbolondultál, te kölyök?
A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit.
Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:
– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék
már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?
Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy
tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:
– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.
A diák csendesen folytatta:
– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig
elunja a várakozást.
Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a
dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével
jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?
– Én elköltözöm, – mondta a diák.
– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig együtt
voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?
A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza.
Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky hiába hivogatta.
Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hüséges kutya azonban
mégis elcsavargott mindennap arra felé, a melyre Pogrányi lakott. Mintha
hireket, üzeneteket hordott volna a háztól.
Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat
hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, szomoruan
felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De
Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.
Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen
felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.
– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a
bolondságaival.
Lizi felemelte az arcát:
– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen.
De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas
megfontolás után a fejébe vett.
– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt közöttünk? –
dörmögte.
– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony.
Kavaczky vállat vont.
– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi kifogása, meg
aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok meglenni nélküle.
Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát és
hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.
Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a midőn
Kavaczky belépett.
– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk.
A költő csöndesen ingatta a fejét.
– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek!
Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte.
– Egy-kettő, menjünk.
Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint hárman
ültek és Lizi pengette a hárfát.
A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg
Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi
uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.
– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán nem
volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést
az uradalomra nézvést.
– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való?
– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi várból.
Megirtam levélben.
Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott az
apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni.
– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz Riminszky.
– Becsületemre, láttam kiteritve.
– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa ideája, mint
annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi
történik azután, hogy ő meghalt?
– Láttam letenni a kriptába.
– Onnan kijöhetett.
– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon
harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az orosz
hadsereg.
Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.
– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg ujra
lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?
Riminszky fölkacagott.
– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?
Kavaczky komolyan bólintott.
– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly
a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem
tisztességes urihölgy.
Riminszkynek tetszett a dolog.
– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok
minden kitelik.
– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az
uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a
várban magam akarok lakni a feleségemmel.
– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky.
– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak.
Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában,
hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be Kavaczky és
szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte
Kavaczkyt:
– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!
De Kavaczky már benne volt:
– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt
Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta szemét.
Igy az utolsó akadály is elmult, a mely boldogságunkat gátolhatná. A
nizsderi vár urnőjét várja.
Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül.
– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.
– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással.
– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az ut, akkor
is megmaradna elhatározása mellett?
– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül.
Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.
– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.
– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg
nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól végezd el
a rádbizottakat.
Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából,
a mig Riminszky érte ment.
– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél magyarul,
mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.
– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. – Most
pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk az esküvői
előkészületekhez.
Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.
– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek
teljesen rendben.
– Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt,
Riminszky?
Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal
intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az
Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.
– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer Riminszky ur
Kavaczkynak.
– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után.
– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után?
Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is
felelhetett volna ilyen bolondságra?
Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi
fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta
őket:
– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugy-e,
Riminszky, még nem loptad el az egészet?
Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz aranytekercseket
izzadt ki Riminszky a tarsolyából.
– Elég lesz már, – mondogatta.
De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.
Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen egyszer
sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az
arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott meg semmit. Sem
a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak
a gondolatai?
Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott és vidámság
nem szállott arcára.
Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a vidámságot, minél
több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen emlegette:
– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás.
Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta mulna. Olyan
furcsa dolog is az a házasság!
Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett
leginkább elbeszélgetni.)
– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, nőtelen
ember?
– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg
gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval ellát.
Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért
gondolkozom rajta magam is.
– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi.
Riminszky erősen a leány szemébe nézett.
– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős hangon.
Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky
beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:
– Nos, mit tenne a helyében?
Riminszky fölállott helyéről:
– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán.
S már ajánlotta is magát.
Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban szerette
volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette is vele
ezután eleget az ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer,
a mikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:
– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról,
hogy engem feleségül vegyen.
Riminszky vállat vont:
– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig
szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire
belehabarodjon a szerelembe.
Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi
epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett
Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a
menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:
– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene
megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.
Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is
megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg
Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt
hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr
kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a
mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a
tükörben:
– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta
megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami
rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a
kardját.
Riminszky hunyoritott a szemével.
– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard
a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü
alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a
karddal a felesége fehér nyakát.
– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a
feleségem nyakát?
– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.
Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb
főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át
tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében
megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.
– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az
én Marczinkáném itt volna!
Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a
fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem
hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval.
Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői
násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt.
Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.
– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón?
– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a
kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye
az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.
Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.
– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az
valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy
valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod
össze az ilyen kuvaszokat.
Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte
többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas
öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört
belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös
lett és hiu a nevetségességig.
– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van
egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.
– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.
Kavaczky elgondolkodott:
– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem
volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky,
használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban
volt vagy száz…
– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is
rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha
Korenyák János is ugy akarja.
– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a
Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.
– Korenyák egy odavaló tót ember és egész Szepes vármegyében egyedül ő
reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse
néhanapján.
Kavaczkynak tetszett a dolog:
– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba
fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd
valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek
az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész
vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van.
Riminszky bólintgatott a fejével:
– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a
tarackok durrognak?
Kavaczky elgondolkozott.
– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy
faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt
hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve
szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.
– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A
föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz
lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak.
– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a
mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben
vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza.
Riminszky csendesen köhintett.
– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, a ki jóváteszi majd
mindazt, a mit te vétesz.
Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér
virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették.
Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette
falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös
rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban
álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még
mindig életben volna az öreg Wart ur.
Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt
öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A
menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a
csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek,
mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü
diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején.
Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott
nyomában.
Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött
haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a
szobájában.
– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell
mennünk.
A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.
– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa.
Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.
Riminszky nyujtózkodva ásitott.
– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény
véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem
egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a
világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak
szeszélyeibe avatkozni.
Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult
Riminszky felé:
– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy
itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?
Riminszky vállat vont.
– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját
megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi.