csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel vette körül
gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az alattomos eb
kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégis csak
lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér bundáját.
De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:
– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat.
Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap és még
délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek
jutottak volna az eszébe.
Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.
– No megállj! – mormogta sötéten.
Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe
és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen.
A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét
mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvü korhelyek
bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt
biztossággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken.
Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak
kibujt a teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház
padlásán lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden
Heidelbergában. Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid
világosságot gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek,
a kik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a
Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat csaholt.
Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.
Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az
akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat a bő
Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, tollaskalapoknak, a mely
ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen
össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan
fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja
is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az
éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsitotta
volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a mult
éjszakai férfiut.
Itt a zsivány – gondolta magában.
Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve
kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha
vakkantott boldogságában.
A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan nézett fel
az emeleti ablakra.
Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást
is meg akarja lopni.
Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgattatása
után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette
kalapját és csendesen integetett, – lassan indult vissza, arra, a merről
jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából.
Dühösen kezdett ugatni és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.
A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. Poprád
kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.
Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott
elő a kapu alól:
– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett forgatta.
Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme veszedelmesen
szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg
alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan ugatott.
– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a
kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok
nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.
Kavaczky dühösen nevetett:
– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon,
mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul szólott,
különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! –
kiáltott szigoruan a kutyára.
Az idegen halkan nevetett.
A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit
csináljon.
– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.
A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán
megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.
– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a köpenyeges
férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy
magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint versenyt ugattak a komondorok.
Ezt a régen nélkülözött komondor-ugatást hallottam meg a minap erre
jártamban s azóta nekem ugat Poprád éjjelenkint.
Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen
elkeseredéssel kiáltott fel:
– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a kutyát, a
melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt látta, Popráddal
nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a
hűtlen eb koponyájába.
– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi példánya
azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal szoktak birkózni
és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.
– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky.
Az idegen ekkor közelebb lépett.
– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra
Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. Igérem,
nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam
jóizü ugatását, a mely gyermekkoromra emlékeztet.
Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a
tenyerét. Az idegen belecsapott.
– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen.
– _Kvaczk_ – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány
betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!
Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt
fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt látszott
kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a csizmasarkával. De Kavaczky
méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De
talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.
Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját,
köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. Lángoló
nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe minden
asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt és
Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte érezni, mintha már
nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt benne,
hogy soha sem találkozott vele addig.
– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva töltöm
az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan otthon járnak
a gondolataim.
Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az édes
apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a
német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap lenne.
– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky.
– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő
leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám óhajtásának. Hiába, nem
szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik
pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva
fekszem kis szobácskámban és estére sem keresem a bursok léha, zajos
társaságát. A mi a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak
találom. A sört nem szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a
folyóparton sétálgatni és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.
Kavaczky a pipája füstjébe bámult.
– Akár csak a költők – dünnyögte.
Az ifju hátrasimitotta hullámos haját:
– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem.
Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig
ábrándozok…
– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy?
Pogrányi sóhajtott és nem felelt.
Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára:
– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is
elszöktetted szerelmed tárgyát!
Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:
– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé…
Kavaczky vállat vont.
– Sajnálom, az enyém.
Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni
akart belőle.
– Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért
megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor multam el
huszonkét esztendős. De engem soha se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No
mindjárt elmondom.
Koccintott fiatal barátjával.
– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben
mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam és
apám, a várur, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár
pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.
Pogrányi felsóhajtott:
– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe,
hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, a kit
szeretek s a ki engem nem szeret.
Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is
elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi közben
mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a
nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.
– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta.
És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:
– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a
nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem
örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.
Mondta és megelégedetten hörpintett poharából.
Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel
pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak és
valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában
egy kis harang.
– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.
Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak:
– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen mozdulok
sehová. Mindig itthon találsz.
Majd az ajtóban más jutott eszébe:
– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz,
hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál és az öreg
ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A
lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.
Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát egy
pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem
is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e
hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig
mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.
– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás?
– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta
Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart
kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?
Kavaczky legyintett:
– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen
mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számitanak.
Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi
már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz.
Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával.
– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte magában és
jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.
Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az
öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:
– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi
kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, a mint igértem.
– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan
mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel tipegett a vén kalap
és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a hol a pontatlan
heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, tipegett, mintha sok
száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához
már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő
rézórából kiemelt valamely kis csavart csavart.
*
A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj lakó
költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek
egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal
szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerüleg
volt egy másik sarok, a hol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és
az oboa felváltva andalitották a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád
is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, a mely ugatásról
Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is
csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa
legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol
Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, a
melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált süket
fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább
méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az
öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem kerülte el a
figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel hallgatta
Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.
Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben
élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes,
rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az
öreg Wart ur lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergi
órákat és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint
azelőtt. A dugóhuzó soha sem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét
vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött
a hosszu bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy
szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka
váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni.
A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz otthon várt az
oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden
megreperált óránál.
Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt;
Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, mert
időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó sarkában
egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néha-napján már
friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a ki egyikőjüket sem
látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szivesen
mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos
sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart ur
távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a
pincébe, a hol a Wart urral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész
délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonynyal a heidelbergai kertekben,
a hol virágot szedtek. Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában,
Pogrányi szép verset faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi
kisasszony könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében
Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az
ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos naivitással
ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven ellátta.
Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott magában:
– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem
hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.
Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor
szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a virágokból
bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kékszemü leány…
Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv érzelmeiről, akkor
talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle
változás, a mely a házban található fiatal és ódon szivek világában
megesett. Az öreg Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csöndes és
komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb
falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a
melybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek
dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők
érzelmei az időjárással együtt változnak.
S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely egy
csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a hárfa, oboa
már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:
– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, a
melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő s csupán
egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami eszébe jutott, – a mikor
hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett
befordultam abba a kis szűk utcácskába, a melyben talán már ötven
esztendeje jönni szoktam és a hol ötven év alatt legfeljebb három-négy
emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg
saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt
volna reám ott a sötét utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta,
előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és
rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott
harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt
másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom
volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására fölcseréltem ebben az
esztendőben másikkal.
Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én
mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni
esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják
bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam
önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam,
fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett
volna, mint egyébkor.
Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára is
tettem az álmot.
Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban.
Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult.
Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt
vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy nagyon öreg
ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett,
szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán
panaszosan megszólalt:
– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá.
Szomoru méla hangja még most is fülembe cseng és a legkülönösebb, hogy
ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a hol előbb állott s
észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, a mely ajtócskán
a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le
a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam és mire elindultam ismét,
már tudtam, hogy nemsokára meghalok.
Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni,
megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:
– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam.
Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:
– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor
egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem
eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt
a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, a melyeket még eddig nem
raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.
Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé:
– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára elmegyek
oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajjon mi lesz
veled akkor, Lizi?
Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak se
jutott eszébe semmi.
Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag szemüvege
alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos
Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky ugy bámult
bele a füstbe, mint mindig azelőtt.
Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az
oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és olyan pillantást
vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre szándékozik lemondani az
oboázásról.
A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állitva a
hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart ur a
pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett fel, a melyet
hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány pohárral felhajtott
a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:
– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami
történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem igen
hagyományozhatnék neked egyebet.
Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét:
– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza jöjj, délben
és estve.
– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de nem
tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene
számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… Mit
szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?
Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem
kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az oboa hangtalanul,
némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát lehet, minden
lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége inditotta arra Lizit, hogy
azt az öreg keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.
Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan
rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A
falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a
sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a lepergő perceket, mint
talán száz esztendő óta.
– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy Kavaczky ur
ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és
kopogtass ajtaján.
Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint
megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott
és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan pislákoló mécses
társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:
– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral beszélni.
Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte el
aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket felkölteni.
Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment
föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel világitott.
Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő
helyzetben és az arca hamuszürke volt.
– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába
lépve.
De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és nem
ismételte, bár feleletet nem kapott rá.
Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett hangon sugta
a fülébe:
– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt ne
mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.
Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:
– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy
miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.
– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… Éppen
ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam.
Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot
vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett megnyugtatni Kavaczkyt:
– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak fel
kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári
zene-egyesületből kiléptem.
Kavaczky nagyot lélekzett.
– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom őket
holnap – tette hozzá gyors elhatározással.
Wart uram kinyujtotta reszkető kezét:
– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig.
Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert
Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán
Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon fontos.