tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak,
nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a
Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna
közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok,
vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a
hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy
bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet
sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült
vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester
találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó
Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint
azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst
levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban
esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek
melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a melylyel a sötét hosszu
folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak
egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a
ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel
megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad
belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a
várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a
legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az
utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár
küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán
asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide.
Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy
Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a
görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a
kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak
emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén
csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja
el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a
melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben,
csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor
a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az
asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig
tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt
ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál is nagyobb ur
volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő
házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem
fogadott el érte:
– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.
A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a
legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János
fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében
megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett.
Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost
előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, –
tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) –
és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz.
Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte:
– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.
Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt,
akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról
végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:
– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.
A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok
alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.
Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives
abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé uj eszmékkel az urak
ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt.
Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A
parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy
egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi
váriakkal.
Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás
Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi
körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:
– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?
Komárominé kihirdette a várur parancsát:
– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.
Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a
szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az
asszony-biró elé.
– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki
parancsol nekem.
– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!
Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz
körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos
spanyol nádvessző.
A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a
kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.)
Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.
– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat
polgárt nem szabad bántani.
Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.
– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.
Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt
a dühtől, fájdalomtól.
– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki
vagyok én?…
Komárominé egykedvüen vont vállat.
– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a szamarakat.
Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a
történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját
külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos
asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket
odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével
tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet
három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne
szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában,
a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze
vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó
Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen
akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa
is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak,
Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott
a rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott
az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak.
Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.
– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta nagyvidáman.
Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György
lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort
egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig
észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A
borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a
tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem
muzsikáltak.
De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat,
törvényeket hozott ezen a tájon?
A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem
látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut
vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a
világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.
A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket.
Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt
kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a
folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni?
Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a
régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és
ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta
lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…
Néha azonban vendég is jött a várba.
Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a
nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin.
Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin,
de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi
teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a
folyosói oldalon át.
– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.
Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és
az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós
üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy
Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter
bátya az ablakból kiadta a rendeletet:
– Paprikás csirkét főzzetek!
Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.
Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök,
zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában
megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben
mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között.
Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat
szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a
kranyókai korcsmában:
– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok
vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől olyan nehezen
bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár
alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas,
karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét
meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete
szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel.
Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az
üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt.
– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a falusiak.
Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a
fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult.
– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se
szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy
rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.
– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. –
Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?
Krumpli György fölhorkant:
– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném
tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?
A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De
Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe
vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember
volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a korcsmai beszélgetés
után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas
asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:
– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már
megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha
egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.
Az amerikai vállat vont:
– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?
Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni.
Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha
tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult.
Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:
– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.
A tótok a fejüket csóválták:
– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti,
hogy a nizsderi várban asszony lakik.
– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.
Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várur.
Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy
erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója,
bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit
akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal
kinálta meg a teljhatalmu Komárominé.
– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.
Gyurikám a fejét vakarta:
– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.
– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.
– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.
– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.
Az amerikai még mindig ellenkezett.
– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli
György.
Komárominé erre már kijött a sodrából:
– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.
Az amerikai elnevette magát:
– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok valakinek.
Komárominé megrázta a kezét:
– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok
neked ajándékot előre.
S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.
– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.
A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a
nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék
szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a
mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó
levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból
kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:
– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször
fölkeresem.
S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár
utján.
IV. FEJEZET. _Ancsurka cipőt kap._
Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az
anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig
olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló
is akadt bőven.
Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra
elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a
lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult,
hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha
vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség
lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják
körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az
Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a
földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának,
hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami
hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr
bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki
ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a
kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a
leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el
szerszámjait.
– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, Ancsurka!
– A tekintetes ur bundáját teregetem.
– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van
az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He?
Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző
sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott
egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta
mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a
következőket adta elő az udvar közepéről:
– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak
nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak,
se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok
itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa,
kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én
vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat,
és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt.
Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni,
hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj,
beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához.
Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg
nagy szakállát.
– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika,
a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható
az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik,
hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes
Riminszky urnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze
asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy
csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én
gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen
semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!
A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan
iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére
indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még
Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a
tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult:
– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?
Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni
kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével:
– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.
A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra.
Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek
összeráncolódott a homloka.
– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez
is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.
Mik tiszteletteljesen szólt közbe:
– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.
– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki
cipőt Marczinkáné.
Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek
szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra
nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres
szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.
– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben
járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?
Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult
a leánykahoz:
– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál.
Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz.
Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.
De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a
milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is
bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése,
hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a
leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor
Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését
látta a leányka szomoruságában.
– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd
varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a
Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán
bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a
bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek.
A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, a mikor már
kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen
hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik
elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe,
mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette
mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak
megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös
lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp
jelent meg hosszu szempilláin.
– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.
A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.
– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom
ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a
postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom…
Ancsurka erre még pirosabb lett.
A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában.
Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart
volna, de meggondolta magát.
– Elmegyek, Mik, – dörmögte.
A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a
mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és
hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át.
– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.
A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt:
– Szép lesz, kisasszonyka.
Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta.
Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka
magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a
szélben.
– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.
Fintor uram kedvetlen arcot vágott.
– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy
kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.
Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.
– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.
Aztán sóhajtva tette hozzá:
– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…
Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki
Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint
akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka
egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram
gombos cipellői helyett.
– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint
talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te
béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd
el a szájadat!…
Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna
egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban
a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, mintha kedves halottja
volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy
többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt
ágyából és megtapogatta a bocskorokat.
– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai
voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci
kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan
volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy
szólt hozzá:
– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban.
Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.
Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a
mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok
nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők
uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban.
Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal
volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház
zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések
hallatszottak.
Riminszky mély hangja hallatszott:
– Megvarrták a cipőt?
Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:
– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam
voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a
cipő, Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a
bőrt.
– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?
– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga
milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett
hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét
gomb van rajta, megolvastam.
– Hát a leány?
– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.