sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába
próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács,
végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak
el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a
méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a
folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre
eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a
Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott
és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben.
Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette,
reáboritván a kötényét.
A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt
ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak,
mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az
édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta,
dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét
megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát,
hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik –
készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat,
nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és
Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt
sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.
– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a
macska fülébe.
Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes
bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az
Ancsurka kebeléhez.
– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én
pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!
Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta
egyszer:
– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott
bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.
A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a
rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott
volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.
– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én
gyermekem.
Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se
harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg
Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet
Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:
– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd
el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.
Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.
– A leány is bejöhet a macskájával.
Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.
– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az
őrmestere.
Riminszky tunyán intett.
– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt.
Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a
komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek
látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:
– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád?
Nos?
Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:
– Az én gyerekem…
Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs
megelégedve a mutatványnyal.
– No és tovább? – szólt kemény hangon.
Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak,
szenvedőnek látszott.
– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak
látni.
Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld.
Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy
rosszul hallott.
Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy
meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki.
Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt,
mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.
Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig
csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást
nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról.
Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt
szemét.
– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!
Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a
macskát és Riminszky felé vitte.
– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.
Riminszky ránézett:
– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele
mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja.
Megengedem.
Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy
tenyerével.
– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.
Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden
tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle
teákat:
– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte
elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?
Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még
Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.
– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint
tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok.
Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem
tudtok meggyógyitani.
Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az
volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott
velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a
dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.
Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés
kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy
kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére
könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.
– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod
meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk,
barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a
másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt,
a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a
melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró
büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész
néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb
csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak,
Riminszky.
Riminszky dühében az asztalra csapott:
– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én
tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?
Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:
– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit
akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom,
fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről.
Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért,
Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár
bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor
köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.
Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a
karját és a doktor elé állott:
– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.
Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:
– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót.
Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer
én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen.
Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy
hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik.
Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…
– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem
tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.
A doktor komoly arcot vágott:
– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy
egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene
fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy
darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni,
kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka.
Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.
Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.
Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen
ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból
álmélkodva hallgatta a doktort:
– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.
Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor
fejcsóválva jött vissza.
– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, –
dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.
– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette
ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.
A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát.
– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.
Benyitott Riminszkyhez:
– No, mit akar még az ur? – kérdezte.
– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.
Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő,
hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén
fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis
megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya
doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral.
Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és
odanyomta a fülét a kulcslyukra.
Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:
– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel.
Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős
ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse
legyen?
A doktor krákogott
– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha
olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős,
azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti
hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.
Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve
haragszik.
A doktor az ajtóból felelt:
– Ámbátor minden lehetséges…
Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a
doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:
– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.
Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába
küldte a recepttel.
– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a
leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.
Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.
– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű!
Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…
Bekiáltott a konyhába:
– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.
Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett
keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.
– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.
A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék
szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge
lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott
vendég.
A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott
keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt
dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik?
Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.
Riminszky a medvebőrre mutatott:
– No, üljetek oda és játszatok.
Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan
kérdezgette a macskát:
– Te vagy az én gyerekem?
Mindjárt felelt is a macska helyett:
– Én vagyok a te gyereked.
– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?
– A kemencén aludtam, édesanyám.
– A háztetőn voltál-e?
– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a
padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.
– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?
– Ma nem torkoskodtam.
– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.
Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már
ott ült a kanapén és nevetett.
– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.
Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:
– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a
fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.
Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:
– Hát ki a te gyereked?
– A macskám, – felelt Ancsurka.
– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.
Ancsurka behunyta a szemét:
– Senkié. Én árva vagyok.
– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az
ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.
– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az
orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.
Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az
bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az
öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között
és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik
vén koponyájába, ott a következőket látta volna:
A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl,
egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy
kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy
vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint
inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron,
Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt
Ancsurkával a csinos lakatkában.
Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a
lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A
lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.
Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a
lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.
Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte
magára ezen a gondolat-teljes délutánon.
V. FEJEZET. _Ki is volt hát a nizsderi várur?_
Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben
lakott, a következőkben lehet összefoglalni:
Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes
órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.
Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem
tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a
rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a
mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából
teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót
vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü
leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak
ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az
órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából
kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek
keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre
nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a
csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek
kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a
rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme
ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a
felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt
a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek
felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús
szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól,
férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől:
elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint
Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az
utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak,
a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése
nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az
órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig
nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos
kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy
multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek
lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint
valamikor énekeltek.
S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás
estebéd idején igy szólt Lizihez:
– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten
meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol
fáradt szemem megpihentetem.
– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.
Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:
– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert
azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved
hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát
maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba.
Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta
élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.
Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók
és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a
hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok
olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e
daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?
Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes
magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés
után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges
arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a
többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt
a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent
Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.
Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott
a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:
_Kavaczky de Nizsder._
A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos
komondorra mutatott:
– Ez majd szerez lakótársat!
Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az
embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen
tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák
közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva
dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.
Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről
jött:
– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?
Kavaczky furcsán mosolygott.
– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor.
Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak
meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya
ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.
Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó
leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti
szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.
Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok,
bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.
– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta.
Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.
– És hol lakott eddig az uraság?
– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám,
de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis
nem egészen tisztaeszü ember.
Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:
– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?
Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és
annak a mocskos bundáját nézte.
– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva.
– Mit kérnek a lakásért?
Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet,
fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás
dolgában.
Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.
– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta
csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép
kisasszony.
Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a
melynek Kavaczky füttyentett.
– Poprád! – mondta.
És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.
Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta
tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester
komoly arccal hallgatta.
– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen
furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint
beköltözhet oda utálatos kutyájával.
– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.
Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.
– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy
rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.
Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn
Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az
utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba
bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz
illik.
Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a
Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt
markolt ki zsebéből.
– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.
Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és
megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.
– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá
hasonló emberhez szólott volna.
Kavaczkynak igaza volt.
Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat,
még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a
heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt
árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a
diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen
roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér
kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első
lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással
vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.
Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az
égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád
el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely
ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.
Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt,
– megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az
ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos
ugatással követelte vissza az égi sajtot.
Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az
árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a
falat.
Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos
éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag
nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.