akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec
völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták
a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha
rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban
békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se
eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.
S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy
bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon
megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent
neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a
hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak
hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége,
fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak
elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta
mérgét és a háboruból semmi sem lett…
A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában
mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul
jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem
örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze
összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar.
Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta
meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz,
mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar
mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig
elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös
lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz,
éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat
Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is
igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik
név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen
tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.
Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, –
azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a
nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha
szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan
emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból.
Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is
volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl
a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a
legendák mondanak.
Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó
gazdája, bizonyos Kavaczky.
Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó.
Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a
hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették
a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket.
Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy
megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában,
vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett
volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen
tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az
életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A
muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy
fogadta fel egyik-másik vendégét.
Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky
megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket
hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba.
Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas
szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét
a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a
falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak
volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte,
feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt
Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg
korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a
szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és
foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket;
legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát
Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat
sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte
utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay
után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő
feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek
felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak.
Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint
végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a
vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali
csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha
patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a
cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt,
Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki
püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely
ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a
Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen
eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban,
ráorditott a cselédjeire:
– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik
hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.
A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget.
Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy
elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az
eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek
keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu
pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a
bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött
volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a
taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak
az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky
töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta:
– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.
Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott.
Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert
nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra.
– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.
Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit
ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy
jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta
átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel
pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban
szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél
többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér
hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu,
feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott
helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának
akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha
elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:
– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy
svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én
most ezt az álmot?
A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy
gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem
jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával
elrugta maga elől az asztalt:
– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy
legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért.
Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak
valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa
akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel
társalkodott.
– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem.
A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha
békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.
A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya.
Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.
– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha – pedig mennyi borocskámat
megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.
Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek
észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül
kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők
pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki
őket végezetül.
A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se
volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség
elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle
hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok
helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…
… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira
megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a
helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni,
vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt,
közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet
se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a
nizsderi várban. Tehát ott maradt.
A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak
cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje
volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a
boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem
hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát,
Kavaczky szóba ereszkedett vele.
– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki,
a ki eltemetne.
A vak ember megnyugtatta:
– Hát a szolgabiró mire való?
Kavaczky lehajtotta a fejét:
– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát tovább…
Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:
– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?
– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.
Kavaczky beleegyezőleg bólintott:
– Ezzel is rendben volnánk.
Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök
dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy
ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:
– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire
hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?
Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát.
Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan
nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat
nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.
– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik
Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság?
Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök
befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.
Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották
fel a különböző indulatok.
– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, –
dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.
Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki
egykedvüen billegtette szerszámját.
– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok
nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest
elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?
– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy
valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban
meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt.
– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi
közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket,
hogy ne állhassam őket…
– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én
bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És
ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem…
Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.
– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az
sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass,
hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén
szoknyakergető.
Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember
szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc
mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és
dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.
Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda
volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos
téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett
lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga
után.
– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties időben?
– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem
találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok.
Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána.
A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.
A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért
magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:
– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy beleszakadj.
A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos
ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában.
Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt.
A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky
sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb
lett.
A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy
Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig
aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem
tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög
bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és
folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához
hozzáütötte a magáét.
– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte
asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy,
a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.
Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az
asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet
kapott ettől a döngetéstől:
– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög.
Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét
éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet
mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem,
hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy
egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó
Kavaczkyért.
Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette
volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az
idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen
hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:
– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó
Kavaczkyt.
A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a
Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is
meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég
három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán,
kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:
– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök,
beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig
megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak,
öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a
honnan jöttél, a pokolba.
Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.
A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még
álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.
– Végem van, hörögte.
Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:
– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.
A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A
cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se
volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd
szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna
előlük.
Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték és a
medvebőr pamlagra fektették.
– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az
udvaros.
Kavaczky révedezve nézett maga elé.
– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem
nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De
azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a
birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.
A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár
tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között.
Kavaczky a medvebőrön hentergett:
– Most hal meg az utolsó Kavaczky.
Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik
János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga
elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna
a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul
huzták a Kavaczky rendeletére.
– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő
hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.
A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky
sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott…
A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a
parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve
emelte fel a fejét.
– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a fali
szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok.
Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János,
a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a
bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak
sötétkék a teste. Hátralépett.
– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…
A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be
néhány bátor ember.
Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy
itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon
valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:
– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most
hagyjuk ezt. Hol van a biró?
A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az
udvarról. Kavaczky intett neki.
– Irjad!
A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon,
ünnepélyesen diktálta:
– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a
nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként
rendelem…
Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd
szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.
– Rendelem – ismételte.
A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami
imádságot mormogott magában.
A haldokló folytatta:
– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben
szálljon egyetlen örökösömre…
A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:
– Pogrányi Sámuelre.
A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt
ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral
fellocsolt terem fülledt levegőjében.
– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.
Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:
– Irjátok alá a neveteket.
Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel
kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a
tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.
A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét.
A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a
pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A
toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem
engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi
Kavaczky György, m. p.
– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik
tisztelendő ur.
Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba
ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a
szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott
nyomába.
A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres,
butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap
felvette és megforgatta a kezében.
A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak.
Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba
keményfa padlózatán.
Kavaczky mozdulatlanul feküdt.
A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott.
– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek
hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi
elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.
Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami
torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt
még megsiratják.
*
A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy
darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki
sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős
ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat
eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy
ormán, az ördög sem törődött véle.
De hát a legendának vége lett.
Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a
telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol
gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak
végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel
személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó
Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi
várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda
nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem
hallatszott felőle.