KRÚDY GYULA
A PODOLINI KISÉRTET
BUDAPEST,
Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata
M DCCCC VI
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.
Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának
voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a
Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se
volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy
országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen
elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek
a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi
földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a
Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik,
hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király
zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz
esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel
urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek.
De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon
városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték
a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy
Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak
a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb
patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák
akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a
debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a
szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja
őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi
tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok.
Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy
királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok
váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is ujra a magyar haza
tartozékai lettek…
A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az
idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk
volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit
törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás
katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a
hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon
négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák
alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü
Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a
határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek utját; minden
természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A
pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen
folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád
örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden
folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.
A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha
valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre
fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket:
– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt
hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.
A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz
esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori,
ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond
zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán
még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem
vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a
divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő
kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg
jelentését a városokban talált állapotokról.
– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki
bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas
trónuson. Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a
birodalomban – Isten szent akaratából.
A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon,
különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni.
A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen
ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel?
A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett
elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a
visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket
lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett
élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori
alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is
elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.
– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban
még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és
talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán
és látszólag igaza volt.
A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond
király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az
idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a
hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani,
megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az
utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a
városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki,
legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi
darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ
felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a
városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből
nem fog-e egyet is elsikkasztani?
De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott
épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky
hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették
a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója
voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös
számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen
éppen ezt akarom elmondani.
ELSŐ FEJEZET. _Egy különc ember története._
A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret
négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem
az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a
többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos
hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy
a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán
bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán
Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a
többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok,
hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és
kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon,
mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők
meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges
sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe
akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal
bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej
emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a
házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a
leggazdagabb podolini polgár.
Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben
fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár
némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol
Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a
gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek
között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.
Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek
között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát:
Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint
folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes
házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:
– Egy, kettő, három…
A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát
kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely
egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák
a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a
majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapju olyan garmadává nőne,
hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna
és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy
olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a
birkáknak.
Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen
számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták,
hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy
Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely
már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem
volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a
gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken
is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy
másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de
Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta
magát a városban. Néha még el is szólta magát:
– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és
én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.
Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba
költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák
voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak
atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi
hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik
Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a
városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen
nevetett fel:
– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és
mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne
nézzenek egész bolondnak.
A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha
valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban
polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak
az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire
bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén
nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi
tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette
a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli
urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi
hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről.
A podolini urak gunyosan mondogatták:
– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?
Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a
mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a
másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna
egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a
szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé A kisfiu még
alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az
öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott
káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat,
juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában
félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett,
nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat
küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A
mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap
teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt
végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban
terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:
– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt
szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus
ára.
Kázmér levágta a fejét.
– Mást nem mondott?
– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét
sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a
nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem
hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a
milyen ő volt.
Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak
szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a
lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket
vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében
keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei
szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok
beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen,
messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt,
közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak
amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni
szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen
távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha
valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a
hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja
volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló
farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles
vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre
nézne.
– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a
rossznyelvü podoliniak.
Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott
heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha
hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska
vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak,
figyelmeztetőleg mondta:
– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.
Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak
amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt
előtte keresztül az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról
szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy
Marcinkánéra is ráförmedt.
– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat látni.
Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem sóhajtani:
– Pedig már megszokhatta volna az urfi.
Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a
házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt
egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem
elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve
mondogatta:
– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel.
Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a
mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak,
a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel
éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki
nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a
melynek ize még mindig a számban van.
Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg
Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor
megismételte:
– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky.
Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire
mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását
ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik
látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal
közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi.
Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig,
de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást,
mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha
éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását
nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a
puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja
nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi:
– Eh, ez sem az igazi.
Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A
maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország
egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom
vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött
a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és
örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a
ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky
juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a
mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.
– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, –
olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett.
De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a
többire:
– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…
Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem
Podolinnak.
A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési
kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni,
akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt,
volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a
ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig
senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége.
Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig.
Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se
volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége.
Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj
után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak,
– persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap
tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt
miatt.
Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott
vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan
ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az
idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire
volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi
utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre
megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:
– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát
érzem.
Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre
nógatta fáradt lábait.
Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás
szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a
tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a
Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.
Riminszky a földre dobta a kalapját.
– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.
Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky
pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor
felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett.
– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva.
A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.
– Egy pár uj bocskort vennék magamnak…
– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort
küldök neked. Elhordhatod életed végéig.
Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a
juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is
nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak
gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig
valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a
juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb,
boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek
között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a
bocskorokkal…
Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között,
mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül.
Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a
derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem
birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette,
nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya.
Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő
gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora
volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha
hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort
ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony
korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a
megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora,
uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga
sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha
rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy
talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha
napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe.
Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül,
mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a
rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt
padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen
sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor
látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten
tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán
néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még
komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A
kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire.
II. FEJEZET. _Galamb a varjufészekben._
Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony,
bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy
meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy
örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy
olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a
hegyoldali kis temetőben.
– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka
csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.
De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő
jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem
kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak
örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott
csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái
között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva
borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán
az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik
országba.
Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy
kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az
apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová
Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami
bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen
lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki
háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg,
megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát:
– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon
és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik
milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok
közül választotta az uristen?
Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György
sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg
tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka
egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az,
a ki legszebben énekelt a templomban.)
A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:
– Nem lehet az, hogy az én édes apám éljen. Nostyek Péter, Szalan György
meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt
küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én
édes apám pedig egy dollárt sem küldött.
Korinszki a fejét csóválta:
– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos,
ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni,
egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az
is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy
menjetek utána…
– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az anyjához.
Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé,
ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők
multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy,
a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a
szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot.
Megcsókolta Ancsurkát:
– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is
vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el
találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez,
Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a
padláson, ha takarékosan bánt vele.
Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés
után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette
fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki azt a tanácsot adta
neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap
tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta
szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta
magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba
kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá.
A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi
dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén,
rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz
tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a
nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon
feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett
mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos,
szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp
rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei
lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte,
vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények
régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes
vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.
– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás
ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A
csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult:
– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta berekedt hangon. – Megfagysz
ott a hóban! Hová igyekszel?
Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta
rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját
vánnyadt, ócska bocskorait.
– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?
– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.
– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj
föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját.
A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a
butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig
merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele.
Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü
szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba.
Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a
szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak
még megvoltak.)
– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy
pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már
tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre
az országut kifelé visz a városból.
Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat
hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A
boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval,
sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig
tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való
eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte.
Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak
sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között
ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki.
Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás
hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten
lapult a falhoz.
Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs
a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.
A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos
szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen
nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka
szorongva nézett a törpére.
– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.
Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:
– Öreg nénikémhez jöttem.
A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.
– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e
bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.
Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.
A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megforditotta a kulcsot a
zárban, aztán megfogta a leányka kezét.
– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a
hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük
a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre
fordulj, a konyha felé.
A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.
– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan
jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd
csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor
még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem
szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur.
A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a
percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik.
Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony.
– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be
régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.
Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden
mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:
– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod,
rongyos bocskorban nem lehet járni télen.
Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg:
– Öreg Mik.
A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.
– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén
iramodott fel a kőlépcsőn.
Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky
feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a
kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött
vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü
ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint
igen hangosan beszélt:
– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat.
Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a
milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott.
Megsimogatta a leányka arcát:
– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor
te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te
ahhoz a Máriához?
Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:
– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.
Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét,
mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka
szavait:
– Meghalt, – ismételte hangosan.
Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is
annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére
kisirhatja magát.
– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember
a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a
világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg
embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.
Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó
rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas
rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt
nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a
vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben.
De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.
Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit
az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon,
gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy
óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket
megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak
ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta
gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint
hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt,
hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni.
Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok
voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még
ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros
bársonynyal, csillogó aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták
volna.
– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az arca.
Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára.
– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az
öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt
belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a
bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld
te egészséggel.
Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.
– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. –
Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a
lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti
most a harisnya alatt.
– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.
Marczinkáné megcsóvála a fejét:
– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka?
A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve
nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü
holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos
bocskorokat viselt volna.
Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén
gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a
bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem
látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre.
Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.
– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet
nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett.
Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog
kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha,
leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem
káromkodik és nem iszik…
– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a
szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud
mindent, neki hiába hazudozol…
A törpe elvörösödött.
– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.
Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:
– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.
Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha
ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról,
hogy ő nem közönséges ember.
Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve
tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána,
aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az
emelet felé bökött.
– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a
legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt.
Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s
ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták,
Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült
az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó
kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét.
Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett
valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett
sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld
bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra
lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e
magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő
ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott
fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban
most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett,
mert a keze néha odatévedt.
Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására
hozni.
– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon
sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én
uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig
eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a
zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is
voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen
olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz
is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy
lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak
arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám:
– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd
lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a
vitézi próbát.
Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse
volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom
jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem
nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle
furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg
Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki
kell nyitni azt a lakatot…
Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe
csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult.
– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal
fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az
Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…
Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.
– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél
Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva
nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak
szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta,
minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek?
A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:
– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová
mennél?
A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén
megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:
– Hová mennél, he?
Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe
fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A
Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta
fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne
tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán
annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul
vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a
kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy
tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg
szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó
Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó
Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat
históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve,
hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az
Uristennek is tudomása van.
És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza
kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a
tekintete s a két szeme megtelt könynyel.
Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:
– Hová csavarognál, he?
… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba,
mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe.
III. FEJEZET. _Egy igazi embergyülölőről._
Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell
rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a
törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A
bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor
tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a
törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori
lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak
romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is
tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a
nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat?
Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak
éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy
ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a
hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon
katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.
A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők
leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán
a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a
várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már
beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü
kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak,
idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik.
A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik
nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék
asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak
dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy
talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a
sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és
bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a
régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és
háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben
és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a
lantoló ritterekre.
De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van
igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak
omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes
kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem
mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur
gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony
számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes
kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.
A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes
bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind
pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt
mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka
nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét
hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára.
Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek
valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat.
Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény
sziklából épitett falai.
Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van,
hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy
tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy
lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a
hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha
éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek
jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére
épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját
uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség
elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem
maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami
sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette
meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes
vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki
békét.