olyan legény vagyok, hogy vagy igazán teszek valamit, vagy abba hagyom.
Félig soha. Elhiheted, hogy nagyon erős, világos és rikító szó kell
ahhoz, hogy a báróné kegyeskedjék engem tisztán megérteni. Kérlek, nyisd
meg ördöngős machinádat.
Gábor gróf fordított egyet a csavaron és a gép újra szolgálatképes lett.
– Barátom! itt falun még hagyján, de a városban ki nem kerülhetem a
báróné incselkedéseit. Tegnap este leültem a szép leány mellé s csak
annyit mondtam: befellegzett, s láttad volna, mily olvadó anyósi
szemeket vetett rám az öreg asszony a kandalló mellől! Az egykor szép
Laura, a ki, kicsiben mult, hogy nem lett a te édes kedves anyád! Még
nem feledtem, minő ocsmány fekete sauce-ba kevert engem, a midőn a te
okmányaidban hamis tentát akart felfedezni. Tőle származott az eszme; én
csak a szerény végrehajtó voltam, a ki a pénzt adta az országos hirű
chemikus megvesztegetésére.
– Hagyj békét a régi dolgoknak. Akkor még csak prætendens gróf voltam,
tehát a tősgyökeres aristokratáknak jogában állott az új követelőt
rendre utasítani.
[Illustration: Gida, nagyon elragad buzgóságod.]
– Most jövök a fődologra. Egészen más volna és más papirosra tartoznék,
ha az a kis leány szeretne engem. Mert a szerelem olyan bolondság, hogy
annál csak az nagyobb, ha az ember e romlandó portékát a házasság
roppant agiójával fizeti vissza. De világos, hogy Lenke hugom épen úgy
szeret engem, mint én a zsidót, a ki lejárt váltóval kopogtat be hozzám.
Nem kellek neki; meg is szökött előlem; várhatja az anyja, míg engem
visszakaparíthat. A legokosabb embert is meg lehet csalni, de csak
egyszer. Ugyanazon módon, másodszor soha. Oh báróné asszonyom, most már
pörkölheted az avas szalonnát, rá kötheted a csapda nyelvére, engem
ugyan többé be nem csipsz egérfogódba!
– Ah, mi haszontalan fecsegéssel töltjük a drága időt. Siessünk a
hölgyek üdvözlésére. Lovaid nyugtalanok; hallom, hogy kapálják patáikkal
az udvar kövezetét. Jobb lesz ennél, ha halljuk a grófné szellemdús
elmefuttatásait, s tanulunk valamit a báróné élettudományának gazdag
tárházából.
Csak épen ennyi hizelgést engedett meg a fiatal ember magának a báróné
irányában, pedig élte boldogságának föltétele ezen nő kezében volt
letéve.
– Még egy utolsó szót, hozzád titokban, a négy fal és négy fül között.
Huszonöt percz alatt ott leszünk Cseklészen és számodra felséges
mulatság készül. A kis leány kerülni fog, mint a viperát; az anyja pedig
belém csimpajkozik, és el nem bocsát. Oh ha tudná, hogy legalább húsz
évvel vénebbnek látszik, ha kardot köt, s a leányos anyák hadseregében
ütközetre indul a férfiak ellen! Meglásd, mihelyt megpillant, sápít,
sóhajt és felforgatja szemét, mintha titkot akarna megsúgni. Ez a titok
pedig azon hazudság, hogy leánya ma reggel nagyot sóhajtott s az ablakon
át oda pillantott, a hol az én kis-gáthi rozzant kuriám otromba kéményei
a jegenyefák közől az égbe merednek!
Ezzel elhagyták a szobát, kocsira ültek és hajtottak Cseklész grófné
kastélya felé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezen itt vázlatban előadott fényes ékesszólásnak legelső látható
eredménye lett, hogy a báróné többé nem beszélt az elutazásról. A
vendégszerető grófné pedig nem emlékezteté szándékára.
Szépen, divatosan és betanult elegantiával jelent meg a két fiatal ember
a társaságban.
A báróné félrehúzódott s befészkelé magát a legerősebb várba, a mit a
terem csataterén találhatott. Leányát úgy ülteté maga mellé, hogy annak
közelébe élő lény nem juthatott, ha csak a pamlag előtt álló s
díszkiadású könyvekkel és albumokkal rakott asztalt félre nem mozdítá
helyéből. Oly merényletet, melyre itt senki sem mert vállalkozni.
Gedeon gróf bizonyára többet mondott a telefonra és erősebb
kifejezéseket használt, mint bensejében gondolta. De ha egyszer
kiröpítette a szót ajkáról, minden körülmény között elvállalta a
felelősséget. Tehát nem tehette, hogy csúszó-mászó teremtmény módjára,
nyájas képet mutasson. Épen csak tartozó kötelességből hajtotta meg
magát s kérdés marad: észrevette-e a báróné vagy sem?
Annyi bizonyos, hogy ez a nagy terem puha szőnyegén folytatott
elhatározó ütközetben, egyik megveretés után a másikat szenvedte.
Borzasztó kín, bosszúság és megaláztatás. Biztosan számított azon kéjre,
hogy Nagygáthy gróf szokott nyájas arczczal közeledik feléje: ő pedig
félvállról néz rája. És még haragot sem mutathatott, mert el nem
árulhatá, hogy hallgatózott! Elviselhetlen állapot ez s honnan keressen
fegyvert a bosszúállásra?
Miután pedig asszonyi teremtmény soha sem szokott férfit szíve
gyökeréből megvetni és megutálni, a nélkül, hogy a kebelében mindig
készletben tartott kegyek kincseit egyúttal más férfi előtt fel nem
tárná, történt, hogy a midőn Gábor gróf közeledett, és hódolatát
kifejezte, barátságosabb viszonzásban részesült, mint valaha. Majdnem
azt mondta neki: örülök, hogy látom.
De ez csak egy pillanatig tartott. A báróné fél szemmel a terem túlsó
oldalára tekintett s úgy rémlett előtte, mintha a hitelhagyott Nagygáthy
gróf kárörvendő mosolylyal venné tudomásul vetélytársának kitüntetését.
– Értem gondolatodat, áruló – tünődék a báróné. – Rá van írva nemtelen
homlokára lelkének egész benseje. Most épen azt mondta: ha vége a
nagygáthi 70,000 holdnak, jó lesz a gelenczei 13,000 holdas pusztácska
is.
Tehát ott maradt helyében. Őrzötte leányát; nézegette a pompás
aczélmetszeteket, s magyarázgatta is azoknak értelmét.
Hat órakor jött egy öreg úr, karját ajánlotta s bevezette az ebédlőbe.
Az asszonyok után a leányok következtek s Gábor gróf ma volt életében
először oly szerencsés és boldog, hogy imádott Lenkéjét karján
vezethette, leült melléje és az egész idő alatt szolgálta és mulattatta.
Azonban ezen ebéd alatt oly valami ritkaság adta elé magát, a mihez ezen
házban senki hozzászokva nem volt.
Épen javában hordták fel a szakács remek készítményeit, a midőn a
táblaterítő hivatalos arczczal közeledik a grófnéhoz, tisztelettel
meghajlik és ezüst tálczán levelet tesz úrnője tányéra mellé.
Kötelessége szerint megjegyzé:
– Méltóságos grófné, ezt a levelet külön küldöncz hozta Várkonyról.
A grófné rápillantott a levélre, megismerte az írást s aztán
tiszteletteljes egykedvűséggel félretette. Nem volt szokása, csekélység
miatt az ebéd ünnepélyes rendjét megháborítani.
De midőn, mint elnök, az asztalt feloszlatta és az urak rövid időre a
dohányzó terembe vonultak, feltöré a grófné a levelet és előre tudván,
hogy abban titók nem lehet, felolvasá a hozzá közelebb álló hölgyek
előtt.
Tőle jött, Cseklész gróftól!
«Kedvesem!
A telet Angliában töltöm Gainsbury lordnál, a ki leghíresebb rókavadász
Kent megyében. Miután pedig Pesten és jószágaimon is egy kis pénzügyi
elvégezni valóm van, nem állhatok ellen azon forró vágyamnak, hogy
egyúttal téged is lássalak. Küldj holnap reggelre kocsit Várkonyba, mert
nálad töltöm a napot, ott ebédelek s csak az éji vonaton indulok vissza.
Ölel forrón szerető és a sírig hű férjed
_Endre_, s. k.»
– Ah – mondá a grófné: ki nem irigyli sorsomat? Harmincz évi boldog
házasság után még mindig a sírig hű férjjel áldott meg az isten!
Ezzel áttértek a napirendre.
A báróné érzette, hogy a két nap óta folyó ütközetben minden ponton
veszteséget szenvedett. Még a főispánné is megverte!
Visszahúzódott erős várába, de leányát oda sem kaphatta mindjárt vissza.
Nagyon körülfogták a kis leányt a beszédes nénik, kikhez később az
egyenkint visszaszállinkozó urak is csatlakoztak.
XXVIII. (A történet kifejlése.)
A báróné meg volt törve. Tán már akkor ingadozott, a midőn Cecilie
barátnéja meghívását elfogadta: mert oly erős és megrögzött lélek, mint
ő volt, nem riadhatott vissza azon kényelmetlenségtől, hogy egy éjet a
várkonyi pályaház várótermében töltsön, hanem ott marad s másnap vasúti
menetjegyét újra lebélyegeztetvén, útját Kassa felé folytathatja.
Azonban a kastélyba jött; kimondta feltételét, de midőn a véletlen
Nagygáthy grófot ide vetette, a báróné újra elvesztette iránytűjét s
azzal cselekvési függetlenségét.
Következett a telefon által kapott keserű leczke, mely sebészi fájdalmas
műtétnek is beillett. Ekkor pedig ellenkező okból halasztotta el
hazautazását. Mert ha a csatát el is vesztette, nem lehetett szándékában
a megveretést rendetlen és vad megfutamodással el is ismernie. Inkább
csak biztos fedezet védelme alatt strategiai visszavonulásra határozta
magát.
Ezalatt megérkezett Gábor gróf is s tűrnie kellett, hogy leánya ezen
fiatal emberrel kedve szerint mulathasson. Mert a nagy társalgó terem a
vendégsereg nyilt fóruma, a hol senki sem parancsol és senkitől
engedelmességet követelni nem lehet. A ki itt van, az mind otthon van s
azzal társalog, kivel tetszik. Gondolni is képtelenség, hogy ilyen
helyen valaki kivételes, vagy épen szeszélyes szerepet viselhessen.
Mindenki egyenlő. Egy ember mindeniké s az összes jelenlevők egyesekkel
rendelkezhetnek.
De azért a báróné mégis kigondot valamit, hogy e kellemetlen csapdából
díszes önállósággal kiszabadulhasson. Még ezen estén megbízá Jetty
komornáját, hogy bármily áron a faluból lovas legényt szerezzen, a ki
éjjel Réthfalvára nyargalván, megvigye a parancsolatot a kocsisnak, hogy
virradóra fogja be a két lovat s jőjjön ide Cseklészre.
Mert nagyon különböző helyzet volt újra kérni a grófnét, hogy küldje őt
haza, vagy egyszerűen jelenteni, hogy itt van kocsim, megyek
Réthfalvára! Ennyi szégyenvallás után, legalább az elutazásnak módja
hozhatott némi kárpótlást büszkeségének.
Másnap reggel kilencz órára volt kitűzve Cseklész gróf ünnepélyes
bevonulása neje kastélyába.
Ez az ünnepély nagyon csendes egyszerűséggel ütött ki. Két úr meghozta
azon áldozatot, hogy már ily korán felöltözött s az országútra nyíló
ablakból leste a ház urának közelegtét. A hölgyek nem engedték magukat
szokott napirendjökben megháborítani. Maga a grófné is csak
hálószobájában pongyolára öltözve várta sírig hű férjének forró
öleléseit.
A gróf mihelyt leszállott kocsijáról, hangos «jó reggel»-lel üdvözlé két
barátját s aztán egyenesen imádott nejének szentélyébe lépett.
És a leírhatlan örömzaj a hosszú távollét után bekövetkezett boldog
viszontlátás fölött, legalább teljes három másodperczig tartott.
Ekkor mondá:
– Kedvesem, egész éjjel nem aludtam a vasúton, estére pedig ismét
hasonló gyötrelmeknek nézhetek elébe. Szerencsémre még épen három órám
van a reggeli felhozataláig, tehát kegyes engedelmeddel megyek aludni.
De ha véletlenül nem látnál helyemen az asztal mellett, kérlek,
parancsold meg komornyikomnak, hogy keltsen fel irgalmatlanul.
[Illustration: Leültek ketten egy pár karszékre.]
Ezzel jól kiszellőzött, mérsékelten befűtött szobájába vonult és ágyba
veté magát.
Cseklész gróf azon nagyúri speczialitások közé tartozik, kikről tréfából
azt mondják, legjobban hasonlít a többihez.
Sokáig fiatal ember maradt, még tovább ízlelé a «legjobb idejebeli»
férfikor élményeit. Most már erősen behatolt a hatvanas évek felsőbb
regisztereibe, üzlete hanyatlani kezd s lett belőle javíthatlan roué.
Tehát csakugyan hasonlít többi rangtársaihoz.
Különben eszes, okos, világlátott gavallér. Erejével, egészségével és
pénzével józan takarékossággal bánt. Valami nagy pazarló sem lehetett,
mert elvűl tűzte ki, hogy semmit drágábban nem fizet, mint a mennyit ér
s a mennyiért megkaphatja.
Társalgó modorában sima és hízelkedő volt; de csupa szeszélyből rossz
hírbe hozta magát: tetszett neki az önző, szabadszájú és frivol ficzkót
játszani. Soha sem mondott valakinek kellemes bókot a nélkül, hogy mint
a macska, körmeit is ne mutogatná a rejtekből. Még ma látni fogjuk őt
elemében, midőn a legnyájasabb szólásformák között a bárónét vérig,
veséig felkonczolni fogja a bonczoló asztalon. Addig pedig kivánjunk
neki csendes álmot és felüdülést, míg a reggeliző asztalt felterítik.
Tizenegy óra után már újra telve volt a társalgó nagy terem s a tizenöt
vendég megkezdé napi foglalkozását. A grófné szokott bombasztjaival,
mikben főleg önmagát gúnyolá, elbeszélte, mily boldog volt a
viszontlátásnak átélt perczeiben! A báróné dúlt-fúlt, sötéten és
hallgatagon járt ide s tova, de leginkább az ablakok közelében
tartózkodott, lesvén a pillanatot, melyben kocsija megérkezik és ismét
korlátlan úrnője lehet akaratának.
Így találhatott nehány percznyi időt a két szerelmes a háborítlan
együttlétre. Leültek ketten egy pár karszékre s forgatták az asztalon
talált könyvek lapjait, mintha a pompás aczélmetszetek költői és művészi
kivitelét csodálnák.
Épen most mondja a kis leány:
– Oh, Gábor, ne gondolja, hogy én háladatlan vagyok. Sokat láttam és
mindent tudok, mily fáradságába és küzdelmébe került önnek, csak a
bizonytalan remény megnyerése is, hogy láthassuk egymást. Így még nem
bizonyította be senki, hogy szeret és miként tud szeretni.
– Köszönöm édes Lenkém, hogy megértette szándékomat. Igaz, hogy a siker
kétes volt, néha épen valószinűtlennek látszott; de pazarul meg vagyok
jutalmazva, ha ön ezentúl tudni fogja, mit volnék képes elkövetni, ha
egykor az élet-halál kérdése merülne fel előttünk. Én csak az én Lenkém
példája után indultam. Ő mutatta meg az utat, mit kell tenni a vész
pillanatában.
– Én bizonyos voltam, hogy eltünésem által szabaddá leszek: ön két hétig
fáradott, de gondosan emelt épületét a legcsekélyebb véletlen vagy
mamámnak pillanatnyi sugalma halomba dönthette volna.
– Engem a társadalmi rend lánczai lekötve tartanak. Nem tehetek mást,
mint a mi e körvonalon belül lehető. De szeretem önt és e gondolat ad
reményt és biztosítékot egy szebb jövő felé!
– Igen, egy szebb jövő felé. Nekem sincs más megtakarított kincsem e
világon. De ha élek, még sok időm van és a mit szívem ábrándjaira
áldoztam, nem fogom pazarlásnak tekinteni. Csak az fáj, hogy oly ritkán
láthatom az én egykori mérnökömet. Ön tudja már, hogy azon emelkedettebb
hely, a hova önt jogai felvezették, csak annyiban bír előttem értékkel,
hogy közelebb jutottunk egymáshoz és az út boldogságunk felé jobban ki
lett egyengetve. De csak akkor tudná meg ez én Gáborom igazán, mi lakik
e gyenge leány bensejében? ha a sors e változást közbe nem hozza. Mert
én, mint a mérnök vagy az osztálytanácsos neje, épen oly boldog lennék,
mintha egykor Szabolcsy grófnénak nevezhetném magamat.
– Ez meg fog történni: tán előbb, mint vélnők. Eddig még komoly veszély
nem hívta fel férfiúi erélyemet egyenes cselekvésre. A bátorszívű
leánykának elég volt csak nehány lépéssel túl menni a kert kerítésén s
Nagygáthy gróf büszkesége és elbizakodottsága meg volt törve. Oh, tudom
én: öt lépéssel tovább menni, magában nem merénylet; de az elhatározás
ezen útra térni, oly hőstett, minőt a milliók közül is csak egy
merészkedik elkövetni. Most rajtam a sor a férfias föllépésre. Valami
gyenge kezdetet már felmutathatok. Örvendek, hogy ezt mint mérnök
tettem, a gróf csak a szükséges anyagot adta hozzá. Legyen tehát
meggyőződve az én imádottam, hogy mentől fenyegetőbben tornyosulnának
felénk a fellegek, annál inkább felgerjed bátorságom s ha kell,
vakmerőségem. Azon öntudat mellett, hogy Lenkém szeret, nincs oly
véglet, mely czélomtól visszariaszthatna.
– Ez az én hitem is: mert önnek és az ön szépen kiszámított gépezetének
kell köszönnöm, hogy egyelőre legalább megszabadultam a zárda falai
közül. Mamám csak kocsiját várja s visz haza.
– E szó: visz haza, már reményteljes változást igér. Oda tiszta
szívemből kivánok szerencsés utat. Csak ne a szívtelen apáczák közé.
– Nem mind szívtelenek.
– Nem mind, csak épen azok, a kik ott korlátlan hatalommal parancsolnak.
Azok botor tévedésből vagy egy elvesztett boldogság utáni
kétségbeesésből futottak a vígasztalást nem adó falak közé. Sokan úgy
akarnak bosszút állni a világon, ha mentől több boldogságot
eltemethetnek. Mert a csalódott szív megkeményedik és kárörvendve keres
sorsosokat a szenvedésben. Én pedig még ma óhajtanám megmondani önnek
végső elhatározásomat azon esetre, ha nyilt erőszak akarná az én
Lenkémet tőlem elszakítani. Nem borzadna el tőlem?
– A mit az én Gáborom irántam való szerelemből elkövet, az csak
magasztos cselekvény lehet. Én is bizonyos voltam, hogy nem fogja
megvetni és kalandornőnek nevezni a leányt, a ki képes volt anyja házát
titokban elhagyni. Tehát, a ki érettem merész tettre emelkednék, az
tőlem ne bocsánatot kérjen, hanem köszönetet és örök hálát követeljen.
Ez annyit tett: szeressük egymást s aztán szálljunk szembe bátran az
egész világgal. A ki külön akar minket választani, álljunk ellen közös
erővel; mindketten ott azon téren, melyen hivatva leszünk cselekedni,
erőszak ellen erőszakot is használni!
Ily bátor szíve volt Lenke kisasszonynak, a kit e sorok folyama alatt
legörömestebben csak a «kis leány» gyöngéd nevezete alatt szerettünk
említeni.
Gondolataiknak közös kicserélése után csodálatosan meg voltak
vígasztalva. Oh, ha csak kezet szoríthattak volna! Ők, a kik egymás
karjai közé is omlottak volna: mert a helyzet is oly válság közelébe
jutott, hogy valaminek okvetlenül közbe kellett jőni, mert másként…
És mi akadályozta boldogságukat? Minden föltétel megvolt köztük, a mit
csak a szív és a világ törvényszéke követelhetett.
Lehet-e oly megátalkodott anya, hogy pusztán ellenszenvből és vak
gyűlöletből még sokáig visszatartsa őket az oltártól?
Még volna értelme egy báróné engesztelhetlenségének, ha Szabolcsy Gábor
most is csak ott állna, a hova esze, ügyessége és talentuma emelték; de
a sors kedvezménye elárasztotta már őt mindazon ajándékkal, miket e haza
a kiváltságos osztály fiainak megadhat.
Honnan kerülhet tehát mégis oly erős érv, mely az anya
megátalkodottságát lefegyverezze?
Meg van írva: isten kiválasztotta a gyengéket, hogy megszégyenítse az
erőseket.
Azaz: Soha sem térhet a rossz és esztelen ember könnyebben a jobb útra,
mint a midőn még magánál is gonoszabb és bolondabb czimborával
találkozik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szokott órában és a bevett kényelmes rendszer megtartásával, jó
kedvvel indult a társaság a reggeliző terembe.
A báróné kissé hátra maradt és elkerülé, hogy valamelyik udvarias úr
(kinek jobb szerencséje nem akadt) karjára vegye.
Ha füle nem csalta, épen e pillanatban kocsi állott a kastély kapuja
elé.
Kinézett, de a méreg elfutotta arczát és vérét, a mi csak ereiben
kerengett, mert Nagygáthy Gedeon kocsija állt elő s a gróf rövid
búcsúvétel után elutazott.
Még ezt is meg kellett érnie!
Ő akarta az ex-vőlegényt itt hagyni s most ez megy el előle vigyorgó
győzelemmel! Még vissza is nézett, mintha kiáltott volna: Semmi gondom
rátok: adieu, hetvenezer holdas parthie!
A teremben reggelizés alatt vidám társalgás folyt, melyet a palaczkok
megürülése mindinkább elevenített. Ebéd alatt ugyan a gróf mint
házigazda valahol az asztal végén kap helyet, de a fesztelen s minden
ünnepélyességet mellőző reggeli alatt, feltünés nélkül, régen nem látott
Cecilie-je mellé telepedett. Evett sokat irígylendő étvágygyal s még
többet ivott. Úgy viselé magát, mintha mindig itthon laknék s most sem
készülne újra világgá menni.
Az alakult apró csoportkák tagjai kedvtelve nevetköztek. Gábor gróf
Lenke kisasszonyt bókokkal halmozá el; a báróné mint kárhozott lélek
elkülönzé magát s oly képet mutatott, hogy senki közelébe kerülni nem
merészkedett.
Cseklész gróf bizalmasan cseveghetett imádott nejével. Mindketten
folyvást nyájas és lekötelező igent bólintgattak fejökkel, a miből nem
következett, hogy épen most, mint boldog házaspárok között is megesik,
egy kicsit össze nem pöröltek volna.
És mégis nem így volt. A grófné más érdekesebb tárgy hiányában elbeszélé
férjének a Réthfalván folyó történeteket és igen szigorú megrovás alá
vette a báróné konokságát.
A grófnak tetszett a história. Csak az sértette, hogy egy báróné még
szerencséjének sem tartja, ha az ős Szabolcsy grófok ivadékát mint vejét
üdvözölheti.
– Kedvesem, – mondá – jól tudván, hogy Réthfalvyné régi hű barátnéd, azt
hiszem, kellemes jelenetkét szerezhetek neked, ha Laurácskánknak borsot
török az orra alá s oly szűk utczába szorítom, hogy onnan ugyan ép
testtel ki nem búvik. Csináld tehát a dolgot úgy, hogy a társalgó
teremben, én, te, ő, külön coteriát képezzünk.
A grófné mulatságra nyervén kilátást (a mi előtte mindig elhatározó
szempont volt) megigérte segítségét.
A társalgó szoba hat ablakos terem volt, melynek benső falai mellett öt
vagy hat nagy pamlag állott asztallal és annyi karszékkel, a mennyi csak
elfért. Mindenki itt kereste fel saját társaságát; innen vándoroltak a
szomszédba rövid látogatásra. Tehát a csoportkák folyvást változtak, de
a hol ketten, hárman fejöket összedugva beszélgettek, oda senki sem
közeledett.
Mintegy délutáni két óra lehetett. Az urak lapdányoztak, a nők
zongoráztak, énekeltek; némelyek még hímzést is tartottak kezükben. A
két szerelmes megelégedett, ha egymás szeméből az üdv balladáját
olvashatá ki: a midőn a grófné karjára vette a bárónét és elvezette oly
pamlagra, mely még nem volt elfoglalva.
A következő perczben már a gróf is ott állott.
– Szabad?
– Kérlek, ülj mellénk.
– Igen szívesen; de ha hívatlan háborgató vagyok, bocsánatot kérek s
visszavonulok.
Ezzel leült egy karszékre, mely a hölgyekhez legközelebb állott s minden
bevezetés nélkül rákezdé:
– Ma foi, Cecilie, neked olyan szellemes társaságod van, hogy akárhova
forduljak, mindenütt azt hallom: halálos szerelembe esett a mi gelenczei
szomszédunk, de az én Laura barátném nem igen szívesen látja.
Ez oly nyilt és egyenes interpellatio volt, hogy a báróné kénytelennek
érzé magát azt tudomásul venni s felelé:
– Lehet.
– Azt mondják, édes Laurám, szigorú vagy leányod iránt, bezárod házadat,
társaságokba nem jársz, sőt holmi kolostorokkal is fenyegetőzöl.
– Kérlek, Endre, beszélj másról.
– Bocsáss meg édesem, mert én végtelen tisztelője vagyok a szülői
korlátlan hatalomnak. Ne érts félre engem, mert egészen a pártodon
állok. Tudtomra sehol sem volt áldás az oly házasságon, melybe az anyák
csak kényszerítve adták beleegyezésöket. De ha nem tetszik neked ez a
Szabolcsy fiú s menekedni akarsz tőle, hidd meg nekem régi praktikusnak,
hogy az ily alkalmatlan kérő elűzésére nem a legczélszerűbb eszközt
választottad.
– Hogy érted ezt? – kérdé a báróné, a ki a nem várt támogatásra újra
éledni kezdett.
– Abban követsz el hibát, hogy egész bosszúdat, haragodat és szigorodat
leányoddal érezteted. Elzárod üveg alá, hogy még levegőt sem kap;
befalaztatod a zárda penészes kriptájába. Mindez kopott, elavult és
hiábavaló politika. Ha nekem leányom volna, vagy ha lesz (ezt igen
tiszteletteljes meghajtással veté közbe a grófné felé), szépen békét
hagyok gyermekemnek, helyében azonban a hivatlan kérőt kergetem a poklok
mélységes fenekére!
– Ah, barátom, messzebbre már nem kergethetem, ha el nem fogadom
házamnál, sőt megtiltom, hogy még előszobám küszöbét is átlépje.
– Mindez nem ér semmit. Van becsúsztatott levél, megvesztegetett
szobaleány, hűtlen szakácsné, kóbor hordár, rongyokba öltöztetett
álkoldus, leselkedő pályaőr, szolgálatra kész Örzse néni, aztán ajtó,
ablak, kémény, kulcslyuk: szóval egy teljesen organizált
Communicationsministerium! Most már feltaláltak oly mikroszkopikus
írást, hogy a légy szárnyára is ráragaszthatják; kérdelek, hogy őrzöd
meg báránykádat a farkasok correspondentiájától.
(A nyájas és elnéző olvasó alkalmasint észreveheti, honnan ragadhatott
Cecilie grófnéra az a mintaszerű stylus, melynek néha gyenge próbáit
adogatá.)
A báróné csak vállát vonogatá.
– Mit tehetek?
– Hallgass rám, mert jó tanácsot adok. Egy helyett kettőt. Kezdjük előbb
a gyöngébb methoduson.
– Hallom.
– Beszélj nyiltan azzal az emberrel. Ha magad személyesen nem akarsz:
van a világon szomszédasszony, pap, tiszttartó s más efféle
Dispositionsfond.
– És miről beszéljek?