valaki, ezen csekély nyiláson is beláthatott lelkének ősi hibájába, s
felfedezhette az elbizakodást és felfuvalkodást.
– Nénikém, végtelenül örülök, hogy látom. Sajnálnám, ha azt gondolná,
hogy haragszom és aprehendálok. A Nagygáthy vér nem ismer ily köznapi
szenvedélyt. Úgy-e, gratulálhatunk egymásnak, hogy még elég jókor
megmenekedhettünk oly elhamarkodástól, melyet ha egyszer elkövettünk,
tőbbé jóvá nem tehetjük?
A báróné hallani kényszerült e világosan lemondó szavakat. De bensejének
pokoli tüze daczára, képest volt hidegen mosolyogni.
– A fődolog, – felelé – ha valaki ily könnyen vigasztalhatja magát.
– Oh, épen nem könnyen! Most, mikor ismét látom Lenke hugomat, érzem,
mennyit vesztettem!
– Érzed veszteségedet?
– Lelkem mélyéből. De mit tehetek? Vak voltam, azt hittem, annyi
boldogság elnyerésére elég, ha Nagygáthy gróf lehet az ember. De jött
élesre fent késsel a szemorvos s ketté vágta a hályogot, mely látásomat
elborította. Würzheimné tett bolonddá. Ilyen szerelmes levelekkel tűzbe
hozhatta volna a hó-embert, a kit a gyerkőczök karácsonykor az iskola
ajtaja elé állítanak. Szerencsémre, azt hiszem, úgy hallgatólag, már
megegyeztünk, hogy e kellemetlen félreértési esetkéről többé ez életben
nem beszélünk. Mentségemet el kellett mondanom s most, mint ártatlan,
biztosan számítok bocsánatra.
Más mama megutálta volna az izetlen fecsegőt, de a báróné csak a
szenvedett veszteség nagyságát mérlegelte.
Csodálatos ellenmondás! A büszke úrnő eltűrheti a lealáztatást.
Hogy egy ilyen anyának soha eszébe nem jut önmagától megkérdeni: ha
leány volnál, kellene neked ilyen férfi?!
Hallgatott. Ennek pedig következése lett, hogy Gedeon gróf vette fel a
szót s meg nem gondolva, ki előtt beszél? folytatá:
– Legnagyobb csodám, hogy Gábor barátomat nem találtam itt. Igaz, hogy
velem együtt, csak eltévedve jön ide; de ha én a puszta rokon,
megérzettem, hogy kellemes meglepetés érhet: hova lett ösztöne, sejtelme
a szerelmesnek, hogy ily napon otthon ül és mathematikai feladatok
megfejtésével öli az időt? Nénikém, elhiheti az én szavamra, hogy ez a
Szabolcsy Gábor derék ficzkó. Eleinte nem szerettem: mert ki az ördög
köt pajtásságot egy mérnökkel, a ki gróf akar lenni? De ha még is lett:
az már más. Szép neve van. Vagyona csinos. Gelencze, a pesti ház s
Miklós bácsinak 230,000 forintja, a mit öregsége miatt nem tudott
elkölteni! Patvarba! ki tudná ezt jobban, mint én, a kinek mindezt az
orra elől csipte fel!
A báróné félvállról felelé:
– Az én időmben, hasonló helyzetben, az urak oly udvariasak voltak, hogy
ennyi kár felszámolása után a menyasszony elvesztését is elpanaszolták
volna.
Ezt mondva szétnézett, mint a ki unatkozott és más társaságot keres. És
talált is. Ott volt közelében egy főispánnak özvegye, a ki férje utáni
búsulásában szépen felhizott, és szerencséjének tartotta, ha a bárónéval
piquetirozhatott s boldog volt, ha e kitüntetés fejében veszthetett és
fizethetett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Cseklész grófné csak azt várta, hogy kedves barátnéja a kártyajárás
esélyeinek tanulmányozásába merüljön s akkor karonfogta kedves
hugocskáját s azon czím alatt, hogy egy szobának új butorzatát
megmutatja, két vagy három ajtón túl bevezeté azon kis ebédlőbe, mely
vendégek jelenlétében soha használatban nem volt.
Ezen kis szoba a kastély szögletét képezi, a hol az épület megtört és
kilátást engedett a mezőkre, kelet felé. Új bútorzat itt nem volt. Régi
tölgyfa székek meredeztek óriási magas támláikkal. Régen elmúltak a
napok, a midőn Cseklész gróf az ő imádott Cecilie-jével itt kettecskén
ebédelgetett s aztán, mint mondá, pro concoctione, egy-egy órát az
idylli jeleneteknek szentelt.
Ujság csak az volt itt, hogy a két ablak közötti falra fényezett
diófából készült szekrény volt felszegezve. Csekély jószág, nagyobb
ugyan mint a czukorszelencze, de kisebb mint a toilette-tükörnek
huzófiókos alja.
– Ezt akartam neked megmutatni.
– Mi ez néni?
Valóban kérdenie kellett, mert kívülről semmi különös érdekest nem
mutatott. A felső részén vaskarika rugott ki, mely fémlemezzel s azon
felül hártyával volt elzárva és bevonva. Két oldalról vastag selyem
zsinór függött le, s mindenikre valami igen könnyű készülék volt hozzá
erősítve: olyan, mintha a tentatartónak, vagy a klarinétnak a felső
végét levágták volna.
– Mi ez, édes néni?
– Ez nagyszerű legújabb találmány, mely nálunk még nem ismeretes, de nem
sokára az egész világ használni fogja.
– Mire fogja használni?
– Diplomatiára, kereskedésre, börzei üzletekre, politikai
összeesküvésekre és rendőri kémkedésekre. Itt nálam csak vendégeim
mulattatására fog szolgálni. Egyelőre pedig be kell bizonyítania, hogy
van még igazi szerelem a mai világban.
– Oh néni, minő tréfa!
– Lásd itt e kis fekete csontgombot, ha ezt lenyomod, megszólal egy
csengetyű valahol a távolban.
– Ilyet már láttam. Nekünk is volt pesti lakásunkban, sőt a vendéglőkben
is, ha valahova a mamával elutaztunk. Távirda?
– Annak egy sokkal meglepőbb és csodálatosabb faja és tökéletesítése.
Tegyünk kisérletet. Nyomd le a fekete gombot s ha arra rögtön megszólal
a mi csengetyűnk is: jelezni fogja: hogy valaki a távolban ezt hallotta
s oly közel ült mellette, hogy rögtön felelhetett.
A kis leány, félénken, csak kis ujjával érinté a fekete gombot, de ugyan
csak ijedve kapta vissza kezét, a midőn, mint érkezett válasz, a szeme
előtt fénylő csengetyű is megszólalt.
– Most rendben van minden – mondá a grófné – ezt a két kis könnyű
karikát, a füledre teszed, ide pedig, arra lemezes karikára, rábeszélsz.
– Mit mondjak?
– A mi tetszik: Például: én vagyok, Lenke.
A kis leány nevetett és ajkait a lemezes karika felé tartva, igen halk
hangon mondá:
– Én vagyok! Lenke.
Semmi hallható válasz nem érkezett: de a grófné látta, hogy a kis leány
szeme fényleni kezd, arcza lángba borul, keble emelkedik s mintegy
megsemmisülve a csodálkozás alatt, kiejti kezéből a gép zsinórzatát.
Néhány évvel később, a midőn ezen találmány az egész polgárosodott
világon elterjedt, ezt a hatást elő nem idézhette volna.
A kis leány magán kívül volt. Világosan hallotta és megértette szíve
szerelmének oly jól ismert szavát. Mintha csak a falba vájt rejtett
üregből szóltak volna hozzá. A válasz pedig így hangzott:
– Én vagyok, én szólok, Gábor. S midőn a tudomány e bámulatos vívmányát
e hazában először én használom, legyen első szavam: szeretem önt
szivemből, lelkemből forrón és végtelenül. Egész életem önnek lesz
szentelve s nincs e földön oly hatalom, mely minket külön választhat.
A grófné semmit sem hallott, mert a gép csak annak szól, a ki a
villanyos vezetéket magában záró zsinórt, a hangfogókkal füléhez tartja.
De nem volt nehéz a küldött izenet értelmét eltalálni. Ez okból itt
mindent a legjobb rendbe hozván, nehány lépéssel visszahúzódott, mint a
ki a szobát el akarja hagyni.
– Hugocskám – mondá, a midőn megfogta az ajtó kilincsét – ne zavarodjál
meg, mert egyedül csak te hallhattad, a mit Gelenczén beszéltek. Én
azonban még azt sem akarom hallani, a mit te fogsz mondani, mert a hű
szerelmeseknek joguk van arra, hogy szívök titkát, tanu nélkül,
háborítlanul közöljék egymással. S miután az illem nem tiltja, hogy a
leányka egyedül maradjon a szobában, olyan fiatal emberrel, a ki ide
másfél mértföldnyi távolban szíja a levegőt, tíz perczre magatokra
hagylak.
– Nem, néni! oh nem! megölne a félelem, a rettegés.
– Bohóság. Nem élünk a kisértet-hivés századaiban. Mit látsz? egy gépet,
mely a természet törvényeinek szolgailag engedelmeskedik. Más semmi. Itt
leszek közeledben, a szomszéd szobában s ha letelt az idő, benyitok és
viszlek a terembe.
Ezzel kisiklott a szobából, becsapta az ajtót s kívülről a kulcsot a
zárra fordította.
A kis leány reszketett. Esze, értelme felbátorította, de képzelmei a
mesés világ felé ragadták. Mintha félnie kellett volna, hogy e falból
egyszerre előrohan egy kisérteties alak, átkarolja őt és elrabolja.
Ott a sodrony másik végén a fiatal ember nyugtalanul várta a választ,
mely sokáig nem jött meg. De megmagyarázhatá a késedelem okát. Időt
kellett engednie a csodálkozás első rohamának lecsendesedésére. Nem is
sürgetőzött a jeltadó csengetyűvel, hanem várt türelemmel.
S miután Lenke kisasszony nem volt bátortalan természetű, lassanként
visszanyerte önuralmát, s kezébe véve a hangfogót oda beszélt a hideg
fémnek.
– Oh, barátom, ez rettenetes találmány. Mint ha a más világról, tán épen
a sír sötétéből hallottam volna a hangot, mely oly ismerős előttem.
Igazán ön beszélt? Szeret? Oh, ha szeret, akkor én még ezerszer jobban
szeretem és egész életemben az lesz legboldogabb gondolatom, hogy én önt
még elébb szerettem! Értette a mit mondtam?
– Értettem, s hálás szívvel megköszöntem édes szavát. E gép még azt is
híven visszaadta, ha az én imádottam egyik gondolatát leányi
félénkséggel és angyali ártatlansággal halkabban súgta, vagy
visszatartott lélegzettel felém sóhajtotta.
– Nem lehet a gépet úgy forgatni, hogy lássam is önt?
– Fájdalom, nem. Én most Gelenczén egyedül ülök szobámban. Előttem
hasonló szerkezetű készülék függ le a falról, mint ön előtt. Önre
gondolok; lelkem látja a legszebb és legbarátságosabb gyermeki arczot:
de tényleg csak ezen hideg érczlaphoz beszélek. A villany ereje tova
ragadja hangomat, de szemem oda nem követheti. Holnapra boldogabb
perczeket várok. A grófné izené, hogy ott van Nagygáthy gróf s nagyon
ingerült párbeszéde volt az édes mamával.
– Ön ezt tudja?
– A grófné, e gép által mindent megmond nekem. Reményt adott, hogy
holnap láthatom önt.
– Ha ide jön, mindenesetre; de csak nehány perczre, mert mamám
kijelentette, hogy addig marad itt, míg ön át nem jön látogatóba.
– A grófné azt hiszi, rábirhatja barátnéját, hogy eltűrheti az én
szenvedhetlen jelenlétemet.
– Kérem önt, semmit se koczkáztasson. Inkább beszélgessünk e gépen át
egy pár napig, mint megérjem a szomorúságot, hogy lássam önt egy
pillanatra s aztán bezárjanak a börtönbe, Kassán, vagy Réthfalván.
Tudja, hol van most mamám?
– Kártyázik a főispánnéval.
– Igazán részünkön van Cecilie néni?
– Jelenleg kétségtelenül. Jó szíve van s azon kívül e gép rendkívül
mulattatja. Én itt ülök tétlenül, s várom az érkező igét.
– Tudta, hogy én beszélni fogok önnel?
– A grófné megigérte.
E pillanatban valaki kívülről megzörgeté az ajtó kilincsét. A tíz percz
letelt, mint egy elröpült fohász.
– Oh, Gábor, vége e nap boldogságának. Jön a néni s visz vissza a
társaságba. Még egy utolsó szót.
– Szeretem önt!
– Szeretem önt!
A grófné belépett s mindjárt látta, hogy az engedélyezett tíz percz nem
volt itt elpazarolva. Egy tekintet a leány boldog arczára s többé semmi
oka sem lehetett a kérdezősködésre.
Mikor Lenke kisasszony ismét a társaságba vegyült, Nagygáthy gróf rögtön
melléje telepedett és el sem hagyá helyét, mint a szinházban a
megfizetett zártszéket.
A leányka pedig mióta nem tekinté őt vőlegényének, tiszta szivéből
visszafogadta rokonának és kedves jó bácsikájának. És az est hátra levő
részét oly kellemes csevegés és nevetközés között tölték el, hogy e
rögtöni változás az egész társaság előtt méltán feltünhetett.
És nem is egészen ok nélkül. Tudjuk, hogy Gedeon gróf mindig Ciceroval
tartott, a ki azt mondta: ha olvasom a könyvet, hiszek neki, ha
leteszem, kétkedem. Így volt ő Lenke hugával: ha nem látta, könnyen
feledte, de ha bűvös közelébe jutott ezen a menny minden bájaival és
gyönyöreivel elárasztott alaknak, rögtön felgerjedt régi szenvedélye.
Egy pillanatra elkapta a szerelem mámora, elfeledkezett, hogy a 70,000
holdas vőlegény a 9000 holdas menyasszonyt joggal keveselheti, sőt hinni
kezdé a báróné azon meséjét is, hogy ez a tapasztalatlan gyermek pusztán
csak természetes félénkségből rejtőzött el előle, bizonyos igen
nevezetes napon. Épen mint a kis fiú teszi, ha ágy alá búvik, hogy ne
vigyék iskolába.
Csakhogy a kis fiút hamar megtalálták ott, míg a menyasszonyt akkor
látták, a midőn saját jó szántából került haza.
Éjfél után egy órakor széledni kezdett a társaság; az urak és hölgyek,
mintha szökdösniök kellett volna, egymás után eltüntek és éji nyugalomra
tértek.
Reggel tizenegy órakor volt a szokott idő, melyben a társaság ismét
együtt volt a nagy teremben.
Jetty, czimzetes komorna is megérkezett s a grófné rendelkezése folytán
kocsit talált a várkonyi állomáson; tehát a báróné és leánya öltözéket
változtatva jelenhettek meg a társaságban, mely épen e perczben vonult
be a reggeliző terembe.
Itt roppant kerek asztal állott a középen, megrakva istennek minden
legválogatottabb áldásával. Szokás szerint ilyenkor teljes szabadság
uralkodott. Mindenki oda ült, a hova tetszett, abból evett, a mi szemét
és étvágyát leginkább felingerlé. Az urak jártak-keltek, egy kicsit
iszogáltak, sőt némelyek félre is ültek, ettek valamit és hirlapot
olvastak.
A báróné rosszul aludt; egész éjjel lázas álmokkal küzdött; Nagygáthy
grófnak pillanatnyi felhevülése ismét elszédítette, újra hiú
képzelgésekre ragadta. De most mindjárt nem tetszett neki, hogy ezen
hirhedt csélcsap nem Lenke mellett keresett helyet, hanem bevette magát
a legnagyobb kényelemmel az asszonyok közé, úgy hogy jobbról a grófné,
balról a főispánné szomszédságába jutott.
Itt igen hangosan beszélt. Úgy látszott, bámultatni engedte itt élvezett
szabadságát és ékesszólását.
– Úrnőm, grófném, határtalan hatalmú nénikém! engedje meg legalázatosabb
rabszolgájának, hogy ezt a novemberi pompás villegiaturát egy kissé
megkritizáljam.
– Oh, bátran – felelé a grófné, a ki mindig készen volt apró dolgok
fölött hangzatos szólamokkal parádét űzni. – Ön tudja, hogy a
politikában a hiven szerető nő mindig rendületlenül férje pártján áll.
Cseklész úr pedig felkent hőse a korlátlan sajtószabadságnak. Egyszer
egy télen esküdtszéki tag volt s minden vádlottat, elvből, «nem
vétkes»-nek itélt. Talán talált az én dicsőséges Gedeon öcsém nálam
valami javítani valót?
– Valami javítani valót? az ég irgalmazzon ily szerénytelenségtől; –
hanem egy kis kiegészítés még sem volna felesleges.
– Hallom.
– Három kisasszony, három elsőrendű szépség van a háznál, és csak
ugyanennyi fiatal ember.
– Nem elég mindeniknek egy?
– Elég; de ne foszszuk meg a hölgyeket legszentebb joguktól, a
válogathatás szabadságától. Például ha két kisasszony már kijelölé azon
napra udvarlóját, a harmadik kénytelen megelégedni a maradékkal: tehát
tartalék-seregről is kellene gondoskodnunk.
– Ez igaz.
– Engedje meg tehát édes néni, hogy átkocsizzam Gelenczére, s rendőri
karhatalommal idehozzam az én kedves mérnök barátomat.
– E szívesség köszönetet érdemel.
Gedeon gróf rögtön élt a nyert felhatalmazással s felkelvén székéről a
legközelebb mellette állongó szolgának parancsolá: mondd a kocsisnak,
hogy fogjon.
– Ez államcsiny – gondolá némely élesszemű jelenlevő.
– Ez összeesküvés ellenem – súgá a báróné szomszédnéjának, a kivel
bizalmaskodni is szokott.
A ház úrnője a forradalom kitörésének közelegtét érezvén, szétnézett az
asztalon s mindjárt talált oly hiányt, melynek kipótlására személyesen
kellett intézkednie.
Átment tehát a szomszédban fekvő nagy terembe s leült egy karszékre,
szemközt a kandallóval, előre tudván, hogy a báróné nyomban követi. Úgy
is volt. Jött, mellé ült és siralmas hangon mondá:
– Cecilie, nem feledted igéretedet?
– Csak nem akarsz hazautazni?
– Én szívesen itt maradnék; de ne kivánd, hogy találkozzam azzal az
emberrel.
– Ez túlságos aggály, indokolatlan érzékenység. Mért háborgatna téged,
egy emberrel több, vagy kevesebb a házban? Reggel, este egy kis
fejhajtással elfogadod üdvözletét, egész napon pedig souverainement
ignorálod. De ha ily rögtön elmégysz, azt mondják vendégeim: féltél.
– Féltem? kitől?
– Nem tőle, hanem magadtól. Félsz, hogy bővebben megismered, becsülni
fogod eszét, szívét, nemes jellemét s akkor nem lehetsz iránta
igazságtalan.
– Ah, fogass be. Megyek, de nem haza, hanem Kassára.
– Nem akarod megismerni?
– Soha!
– Ah, soha! kedvesem ez nem diplomatiai kifejezés. Mondjuk, hogy csak
később. Ezen szó sem kötelez le a jövőre: mert az itélet napja is csak
valamikor később fog bekövetkezni.
– Hűtelen faj.
– Kérlek, ne beszélj így. Melyikünkhöz nem volt valaki hűtelen? és
kicsoda közülünk, a ki valakihez hűtlen nem volt? A legelső szerelem
soha sem az igazi. Lásd, Cseklész úr, mikor tizenhárom éves fiú volt,
szonetteket írt egy hét éves leánykára. El is nevezte nevelője magyar
Petrarcának. Aztán hányfelé esküdött örök szerelmet, míg a végzet
karjaim közé vezérlé s mint látod, példás egyetértésben élünk.
– Ah Cecilie, oly kedélylyel, mint a tied, még boldogtalannak lenni is
élvezet.
– Oly művészet, a mit más is megtanulhat.
– A Szabolcsy név mindig szerencsétlenséget hozott házunkba.
– Akkor a valószínűségek statisztikája szerint fordulni kell a
koczkának. Ime, imádott férjem ha kilenczszer veszt a pique-dámán,
tizedikszer is rá tesz s akkor egyszerre visszanyeri összes veszteségét.
Boldog, a ki ily nagy filozófus neje lehet Európában. Te pedig úgy
mutatod, mintha sok kisérletet tettél volna a Nagygáthy névvel! Honnan
tudod, mi lakik e parányi emberkében? De most jut eszembe, hallottad már
ezen új szót, telefon?
– Olvastam a lapok hirei között: valami amerikai humbug.
– Nem az, mert létezik. Sőt már itt nálam is működésben van. Oly
bámulatos gép, hogy maga elég mulatságot fog adni arra, hogy vendégeimet
karácsonyig itt tarthassam.
– Hogy jut neked most eszedbe, velem a telefonról beszélni.
– Mindjárt látod okát. Cseklész és Gelencze között telefoni
összeköttetés van. De még titok. Itt csak a táviró sodrony felhúzását
tudják: de valóságos telefon.
– Még nem magyaráztad meg, mint tartozik ez az én ügyemre?
– Jer és nézd meg. Gedeon öcsénk huszonöt percz alatt Gelenczén van.
Most mindjárt betoppan a gelenczei kastélyba. A mérnök gróf beviszi a
kandallós szobába, ketten elkezdenek beszélni s te minden szót hallasz.
– Itt Cseklészen, Gelenczéről?
– Ez a telefon mestersége.
– Bocsáss meg, az ezeregy éji mesék csak olvasni, de nem elhinni valók.
– Századunk a tudomány bámulatos csodáinak korszaka. A gőzerő, vasút,
távirda, fotografia a tegnap vívmánya; ma már a telefonra jutottunk.
Szót se vesztegess a kétkedésre. Saját füled fog meggyőzni. Megismered
mindkettőnek hangját, még azt is, ha egyik köhent, vagy pöfékelve szíja
pipáját.
– Elismerem, hogy érdekemben volna megtudni, mit beszél Gedeon öcsém a
hátam mögött. De, Cecilie! nem borzasztó lesz hallani, ha két hirhedt jó
madár, rá kezd arra az undokul szemtelen férfi stylusra.
– Kedvesem, ezen túl kell magadat tenned: másként nem járja. Lásd, hogy
félünk a női orvostól, de ha szükségünk van rájok…
– Oh, kérlek, hadd ezt.
– Akkor szelidebb hasonlítással szolgálok. Úgy-e kellemes étvágygyal
megeszszük a fáczán melle húsát, de a fejét, lábát, körmét ott hagyjuk,
pedig a szakács azt is feltálalta. Te se halld, a mi nem hallani való,
de jól értsd meg azt, a minek hasznát veheted.
Ezzel bevitte a kis ebédlőbe s megmutatta a gép külső szerkezetét.
Természetes, hogy itt várni kellett, mert a grófné, a báróné előtt nem
izenheti Gelenczére, hogy kezdődjék az előre kiszámított komédia.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gelencze ura a kastély kapuja előtt várta barátját. A grófné már reggel
értesítette a látogatásról s még az órát is meghatározhatta: reggelizés
után annyi időre, míg Nagygáthy gróf lovai gyors ügetéssel oda érnek.
– Servusz Gabi. Mondd rögtön, igaz-e, a mit ez a hóbortos Cecilie néni
velem elhitetni akar?
– Szóról, szóra.
– Akkor igazolnom kell magamat, miként egyeztem bele e képtelen játékba.
Teljes félóráig titkosan konferencziázott velem; azt pedig tudod, hogy
én Ciceróval tartok.
– Mindenben a mi bölcsesség.
– Tehát az este megint gyenge órám volt. Olvastam a könyvet; gyönyörű
arany betűkkel van írva Lenke hugom szép szemében. Mellé ültem, vele
mulattam és újra elszédültem. De jött az éj, s vele a reflexió és a
hideg megfontolás ideje. Mert láttam, hogy a báróné, a kivel kicsit
nagyon őszintén gorombáskodtam, újra vérszemet kap, hálót vet, s horogra
akarja csalni a nagygáthi kövér halacskát. Jer segíts ki a hinárból.
Vezess a gép elé, hadd mondjam el ott, a mit szemben elmondani nagyon
restelnék. Elhiszi a báróné, hogy mi, ketten tout de bon, fecsegünk?
– A két hangot mindenesetre megismeri és a szavakat megérti. Később, ha
a telefon ismert és elterjedt intézmény lesz, ily kiszámított szinpadi
jelenet rögtönzésére használni nem lehet. Mert a villanyos sodrony csak
úgy viszi a hangot a távolba, ha az ember egyenesen a gépre alkalmazott
fémlemezre beszél. Ily módon pedig nem szoktunk conversálni. Most
azonban a báróné még elhiheti, hogy ketten bizalmasan csevegünk és
mindent hall, a mi a szobában élő szóval kimondva lett.
– De kérdheti, mért jöttünk épen azon szobába, a hol a telefon áll.
– A báróné nem fogja azt kérdeni: de azt is hiheti, ha az ember magában
lakik, elég, ha egy szobát fűttet.
– Bravo: ez rá nézve argumentum ad hominem. Nagyon hajlandó lesz
elhinni.
Bevezette barátját a háló-szobába, a hol pattogó tűz égett a kandallóban
s ketten a gép elé álltak.
Bizonyosra jöttek ide, mert Cseklészen a komorna már jelt adott arra,
hogy a grófné barátnéjával közeleg.
– Kezdjük – szólt Gedeon gróf – ne várakoztassuk a hölgyeket.
– Ezennel megnyitom a gépet; de szükség, hogy két dologra
figyelmeztesselek.
– Helyes; te is értesz már a primo és secundóhoz.
– Először, hogy kezdetben közönyös tárgyakról beszélj; az időről, a
vetések állásáról; megkérdheted, nem vagyok én is náthás ebben a ködös
lucskos időben?
– Úgy lesz.
– Másodszor folyvást minden megerőltetés nélkül beszélj, mint ha
kényelmesen hozzám szólanál. Mert átkozott hűséges gép ez. Ha
szokatlanul erősen artikulálsz, mindjárt észreveszik, hogy nem a
melletted ülőhöz beszélsz, hanem egyenesen átkiabálsz a szomszéd
kastélyba.
– Értem; kezdhetjük.
Csakugyan egy darabig köznapi tárgyakat emlegettek s csak lassanként
tértek kitűzött czéljok felé, melynek kivánt eredménye az lett volna,
hogy az egyik urat elkergessék Réthfalváról, a másikat (esetleg)
meginvitálják oda.
Most már jött a java.
– Oh barátom! Egy Nagygáthy, és oly férfi mint én vagyok, nagyon sokat
követel a házasságtól! A menyasszony jó neve, ősrégi családja, és
ragyogó szépsége még nem elég az üdvösségre. Nagyobb földbirtok kell
oda, mint a réthfalvi rongyos 9000 hold és több pénz, mint a 200,000
nyomorúságos forint, a mit a fösvény báróné évek óta, a tíz körmivel
összezsugorgathatott! Megmondjam neked a minimumát azon árnak, melyen
alól a Nagygáthy grófok soha el nem adták fiatal korukat és
szabadságokat? Körülbelől 20,000 hold és legalább egy millió pengő
forint, hogy menyasszonyom pénzéből kifizethessem adósságaimat. Azzal
aztán nem gondolok, ha az asszony hozományát betáblázzák birtokomra,
mert az ily pénz úgy is csak soha meg nem adom fejében kötött adósság.
– És a szépség, szívbeli jóság és hű szerelem becse hol marad?
– A mi a szépséget illeti, ez magától érthető kellék, de bizonyos
határig hajlandó vagyok alkudozásba bocsátkozni. Mert mire való nekem a
feleség? hogy adjon örököst. Egyet? az kevés. Kettő elég, három
felesleges. Csak annyi kell, hogy ha elvinné valamelyikét a kicsikék
közől a difteritisz, maradjon más is rezervában. Mihelyt pedig csiripol
köröttem a Nagygáthy sucrescentia, s biztosítva van a jövő, menten
visszaveszem régi szabadságomat és élvezni akarom második ifjúságomat.
Jogom van erre, re quasi bene gesta. Az asszony ekkor pityereghet,
tetszése szerint; hullathatja könnyeit, mikből Shakspere szerint
krokodilok teremnek. Végre, miként a zsák megleli foltját, úgy a
megszomorodott szalmaözvegy az ő vigasztalóját.
Gábor gróf itt hirtelen bezárta gépét, mert sok volt már, a mi hallani
valót innen Cseklészre küldtek.
– Gida! Nagyon elragad buzgóságod. Ne feledd, hogy a báróné hallja
szavadat Cseklészen, nem pedig madame Gouguenard, az expáholynyitóné
Trouvilleben.