hibát. Ennyit sem. Valami csekély véletlen jő közbe, melyet ön nem vesz
észre addig, míg a vonat körülbelül a szomszéd állomásra nem érkezett.
Legkisebb bajtól se féljen. Szabolcsy grófnak a vasúti igazgatóságban
nagyon sok jó barátja van.
Maga a gróf is eljött és beszélgetett az állomásfőnökkel; megkinálta
szivarral s miután pénzét is ezen tárczájában tartotta: történt, hogy a
hat darab jó szivart tévedésből négy vagy öt darab száz forintos jegybe
csomagolva, adta át ajándék gyanánt.
Egy ízben Gábor gróf ismét a pályaház közelében működvén, ismerős arczot
pillant meg.
– Hogyan? ön itt van tisztelt keresztapám? Hát már nem 77-ik számú
pályaőr?
– Eltettek onnan, – felelé Hólyag Márton uram. – A báróné azért a furcsa
dologért panaszt tett ellenem s követelte, hogy elcsapjanak. Az urak azt
felelték: semmit sem vétettem a szabály ellen, de azért mégis ide hoztak
kocsitolónak.
– Ne búsuljon keresztapám, majd máskép segítek dolgán.
Aztán sokat beszélgetett vele. A gróf neki is adott egy pár szivart
becsomagolva, holmi kék színnel nyomtatott papirkákba.
Ez volt oka, hogy a fiatal ember oly régen egy sornyi vigasztaló
levélkét sem kaphatott Réthfalváról.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Minden a legjobb rendben volt.
Teltek a napok s Gábor gróf nyugtalansága fenyegető mérvben nevekedett.
A távirati sodrony némán húzódik végig a két szomszéd birtok határán.
Nem bántotta senki, mert a nép már megszokta, hogy ahhoz senkinek sem
szabad nyúlni. Épen csak Gelencze varjai vették hasznát, ha megúnták az
üldögélést a fákon, változatosság kedvéért átszállottak a sodronyra és
ültek ott egy sorban, mint temetésen a fizetett hallottsiratók.
Két válságos pillanata volt minden napnak. Reggel és este, a midőn a
vonat áthaladott a vidéken. Ezen perczekben Gábor gróf mindig gépe
mellett állott, s lélegzetét is visszatartva várta a jelt, mely abból
állott, hogy mihelyt Várkonyra érkezik a fönnebb közlött távirati
sürgöny szövege, háromszor három csengetést hall a szokott
megszakításokkal.
Többre itt nem volt szükség; a telefoni összeköttetés csak Gelencze és a
grófné kastélya között volt berendezve.
Gelenczén a gép Gábor gróf hálószobájában függött a falon. A grófné
kastélyában egy kis ebédlőben, mely vendégek ottlétekor nem volt
használatban. A grófné azért hozatta ide, hogy a válság elmultával
vendégeit is mulattassa az új találmánynyal.
Elmult egy hét, utána a másik is. A fiatal ember kétségbe volt esve,
csak Cseklész grófné tartotta benne a lelket és reménységet. Átszólott
hozzá, erősítvén, hogy a báróné még mindíg készül Kassára, csak pénz- és
gazdasági ügyei akadályozzák. Úgy látszott, hogy Nagygáthy gróffal újabb
diplomatiába bocsátkozott, de nagyon hideg fogadtatásban részesült.
Újabb ok, hogy vigye fehér galambkáját az apáczák odujába.
Ennyi haszna volt a telefonból.
Már november első napjai is bekövetkeztek s Gábor gróf híven, minden nap
jutalmat várva, izgatottan ült hálószobájában s várta a jelt.
Ha eltelt a reggeli óra, várt estig s aztán megint a következő napig. A
szerelmes embernél nincs fáradhatlanabb teremtés e földön.
Egy estén, épen midőn szíve ösztöne legkevésbbé sem biztatta, sokáig ült
titkos őrhelyén s már vissza akart vonulni, a midőn ijesztő élénkséggel
egyszerre sivítani kezd a gép csengetyűje.
A fiatal ember azt hitte, mindjárt kővé változik. Háromszor hármasával
sikoltott a jel s még mindig azt hitte, füle csengett meg s a képzelem
űz vele játékot, sátáni hitegetéssel. A reménykedő soha sem fél inkább a
csalatkozástól, mint épen a teljesedés perczében.
De hinnie kellett a ténynek és a valóságnak. A misztikus értelmű sürgöny
megérkezett Várkonyba. A báróné útra indult; észak felé váltott jegyet;
már kocsira szállott s robog a vegyes vonaton Kassa felé. Vége a
világnak, ha reggelre oda is érkezhetik!
Keze gépileg közeledett a készület fekete csontgombja felé és jelt adott
Cseklész felé.
Várnia kellett, míg a jel visszaérkezik, de türelmetlenségében a selyem
zsinórba takart villamos sodrony végét a két hangfogóval füléhez tartá.
Sokáig semmi felelet. A grófné bizonyosan vígan mulat vendégeivel, a
komorna pedig, a kinek ezen órában a gép mellett kellett volna
leskődnie, ki tudja, hová illant az unalom elől?
– Megbuktam! Annyi fáradság, lázas ingerültség s a pokol tüzének
perzselései után el kell vesznem egy könnyelmű úri hölgynek
gondatlansága miatt!
De várt. Időközben elhatározá, hogy ha eltelnek a perczek, a grófné meg
nem érkezhetik, maga megy Várkonyba. Ki tudja, mit sugalhat ott a
pillanat veszélye?
Eleinte időközönként nyomá le a gép rúgóját: később ott feledé kezét,
tehát folyvást szólni kellett a csengetyűnek. Még sem hallotta meg
senki?
Átkozódva és káromkodva csikorgatá fogait: mert rettenetes érzet volt
ily kiszámított terv mellett megsemmisülni… a midőn először csak gyéren
és félénken, rögtön rá teljes erővel hallatszani kezd a távolból érkező
felelet.
– Ki az? – kérdé.
– Én, a komorna.
– Hol a grófné?
– A társalgó teremben. Épen most kezdett rá a zongorán egy úrral, négy
kézre, egy hosszú darabot. Míg el nem végzi, isten mentsen meg, hogy
háborgassam.
Szegény fiatal ember! azt ugyan várhatta, míg a szimfóniának allegrója,
andanteja, scherzója és finaléje végig le lesz kalapálva!
Kénytelen volt tehát a komornával alkudozásba bocsátkozni. Kért és
könyörgött s azon egyen kívül, hogy mához három hétre feleségül veszi,
mindent megigért neki.
Szerencsére a komornáknak nem adott a természet meglágyíthatlan szívet,
tehát mikor az ezer forintos bankók is említésbe jöttek, ilyen felelet
jött a szomszéd kastélyból.
– Ám legyen, megkisérlem.
Megint teltek a visszahozhatlan perczek. Mikor hallhatja meg a grófné
hangját? Mikor fog be a kocsis? Mikor érkezhetnek Várkonyra, a novemberi
sötét estén és oly ködben, hogy az ember az útszéli fákat is alig
láthatja.
Újra megszólalt a csengetyű.
– Ön az, kegyes grófném?
– Megint csak én vagyok, a komorna; de már meg van parancsolva, hogy
fogjon a kocsis. A grófné olyan szépen zongorázott, olyan nagyon
tapsoltak neki, hogy egy részét a darabnak másodszor is átjátszotta.
Rettenetes! ilyen perczekben muzsikálni! ilyen pillanatban a tetszés
viharaiban gyönyörködni!
De legalább fog már a kocsis Cseklészen. Hogy fogadja e hírt? találhat
benne vígasztalást? vagy csak azért veti szeme elé a sátán ezen utolsó
fénysugarat, hogy a veszteség és kétségbeesés annál irtóztatóbban
következzék rája?
Új jel.
Most már csak a grófné beszélhet.
Hah, kárhozat! megint a komornának nyafogó diskántja.
Igaz, de a vékony czérnaszál sípolás üdvöt és vígasztalást hirdetett.
– Gróf úr! készen legyen. A grófné azon igérettel, hogy még ma új és nem
várt vendéget fog hozni, elbúcsúzott a társaságtól. Az egész ház kisérte
a kapu aljáig. Ekkor észrevette, hogy tavalyi muffját adtam kezébe,
vissza kellett mennem s elhoztam az újat. Nézegette, mutogatta és
magyarázta, hogy ez olyan állat, minőt nem ismernek Szibériában, csak
nem régiben találták a déli sarköv kietlenei között.
– És aztán?
– A grófné kiáltott: vágtatva! miként a szélvész süvölt végig a
bodrogközi rónákon. Én feljöttem ezt jelenteni. De nem hallottam, hogy a
kocsi elindult volna. Valaki közeledik: bizonyosan a grófné küld utánam,
mert egyedül még sem utazhatik. Rögtön felöltöm téli ruhámat s mellette
termek.
Többet nem szólt a telefon.
Mindez túlcsapott a végső megpróbáltatás határán is. Még arra is
elveszteni néhány perczet, hogy a komorna téli toilettjét felöltse!
Ezen folytonos láz között a fiatal ember észrevette, hogy ő is képes
volt hibát elkövetni! Mindenre gondolt, csak azt feledte el, hogy a
kocsis az ő lovait is befogja!
Ámde ez nem volt elhatározó körülmény a vállalat sikerére nézve, mert
míg a grófné Gelenczére érkezhetett, ő régen készen állhatott.
Úgy is történt. Huszonöt percz alatt már üdvözölheté a grófnét, mint
szabadító angyalt s aztán felugrott fedeletlen kocsijára, ott állva
maradt, baljával fogózkodott, jobbjában lámpát tartott s mutatta e
rohanó vörös fénynyel az út irányát.
Ennyi kétely és késedelem után mégis a kitűzött perczre pontosan
megérkeztek. Megálltak a vasút külső oldalán, ott, a hol a pályán
keresztül átjárni lehet.
Csend és kihaltság uralkodott mindenfelé csak a lámpák égtek.
– Elkéstünk?
– Nem grófné.
– Honnan tudja?
– Látom, hol világítanak a lámpák a sínek váltóin s hogy minő színt
fordítanak a várt vonat felé. Aztán ha már elment volna a vonat, ezen
most elzárt korlátot nyitva találjuk.
– Nagyon derék, – felelt igen megelégedetten a grófné, – egészen új
élvezet ez nekem, ily tudós emberrel utazni, a ki még ezt is érti. Ha
tudom, hogy el nem késünk, még eljátszottam volna szimfóniám scherzóját.
Gábor gróf átugrott a korláton és a síneken s legelőször is tisztelve
szeretett keresztapjával találkozott.
– Baj van?
– Semmi. Tíz percznyi késedelem Királyházától kezdve: mindjárt itt
lesznek.
– Jól megértette, a mit mondtam?
– Csak bízza rám méltóságos keresztfiam.
Ott messzebb a pálya-épület előtt megpillantotta az állomásfőnököt is,
de mindketten legbölcsebbnek itélték, ha ezen estén épen nem
találkoznak. Egyik jobbra, másik balra fordult.
Mikor a fiatal ember visszakerült a grófné kocsija mellé, már hallani
lehetett a levegő rezgését, ama roppant vastömegek közelegtével. A
mozdony hosszasan fütyült, az állomás nagy csengetyűje felhasítá a
csendet, mintha ismerné azon jogát, hogy a vidéket fellármázhassa.
A vonat a tüzet és párát prüszkölő lokomotiv vezérlete alatt behatolt az
udvarra. Legalább ötven teherhordó kocsi, a végén nehány személyszállító
vaggonnal.
Várkony! egy percz.
Gábor gróf odahajlott a grófné pompás «landauer»-jének nyitott szárnyára
s megjegyzé:
– Alig van nehány utazó. A legutolsó kocsiban egy lélek sincs, az utolsó
előttiben, épen a közepén, a sárgára festett első osztályú coupéban ül a
báróné és Lenke kisasszony. A komornáról nem adhatok számot: lehet, hogy
valahol előbb a második osztályban szunnyadozik.
– Honnan tudja? innen látja?
– A hol sötét az ablak, ott senki sincs. Csak egy első osztályú helyet
látok megvilágítva.
– És ott kell a bárónénak ülni? Én pedig már hallottam róla azt az
adomát, hogy ha éjjel utazik, elbujdosik a második osztály kétes illatú
fészkeibe.
Úgy látszott, maga a grófné sem tett fel ily iszonyatos lealáztatást
barátnéjáról, mert felkelt helyéből, felállott s nézte, minő rendkívüli
esemény fog most rögtön bekövetkezni.
Körülbelül azt hitte, hogy most mindjárt valahonnan tizenkét álarczos
bandita fog előrohanni, irtóztató szitkok és fenyegetések között
kiragadják a bárónét és leányát a kocsiból; de ekkor előlép Gábor gróf,
mint dicső hős, szétűzi revolverével az álzsiványokat s aztán mint
szabadító, hódolatteljesen üdvözli a hölgyeket, végre köszönetet sem
várva, eltűnik a sötétben, mint a hogy a balladákban éneklik.
Másként nem képzelheté a tervezett hölgyrablást. És a mint így várná a
kaland kezdetét, hallja, hogy a vonat egész hosszában elejétől végig a
legkülönfélébb hangon kiáltozzák.
– Mehet. Mehet. Mehet.
Gábor gróf meg sem mozdult; mióta őt a grófné ismeri, ily egykedvűséget
nem mutatott, mint a válság ezen legérdekesebb perczében. Nem gondolt
vele, hogy a vonatvezető trombitál, a mozdony megadja örökös füttyét
szolgai lélekkel s a kocsisor kidörög a pályaudvarból.
A grófné lélegzetét is visszafojtva, suttogá:
– Nem sikerült?
– Ellenkezőleg, grófné.
– A vonat tovább ment.
– Kivánjunk szerencsés utat neki. De valami véletlennek kellett
történni, mert a két utolsó kocsi valahogy kikapcsolódott s aztán itt
maradt a bárónéval együtt.
– Ah? az a két kocsi?
– Tessék figyelni. Innen látszik, hogy valaki már nyitogatni akarja a
kocsi túlsó ajtaját. Hihetőleg parlamentirozni kiván az állomásfőnökkel,
a ki azonban okosabb ember, mintsem könnyedén szem elé kerüljön.
A grófné teljes szivéből, teljes lelkéből nevetni kezdett. Különösen a
fölött, hogy ily egyszerűséget, ily semmiséget előre ki nem találhatott.
Természetesen, mert agyvelejében a legfurfangosabb kalandok képe űzött
játékot.
– Ah, – mondá, – így még legjobban szeretem; egy kis véletlenség, más
semmi. Kár, hogy nincs mellettünk Cseklész úr, mindjárt rákezdhetné
kedvencz idézetét: Parturiunt montes.
– Nascitur ridiculus mus.
– Köszönöm a kiegészítést! de elégedjék meg, ha a felét megtanultam.
Most már hallani lehetett a báróné panaszos siralmait. Közönséges
halandó nő szájában szavai pörlekedésnek is beváltak volna: Hallatlan
gondatlanság, borzasztó rendetlenség. Rögtön táviratozni kell! Jőjjön
vissza a vonat; a kik fizettek, itt nem maradhatnak. Minő szolgálat,
minő állomásfőnök! Hanyag igazgatóság, kötelességéről megfeledkező
közlekedésügyi miniszterium!
– Menjek vigasztalására?
– Mindjárt, grófné. Előbb engedjünk neki időt azon meggyőződés
szerzésére, hogy itt ugyan az éjet nem töltheti.
– Nem hálhat az állomásfőnök szállásán?
– Az állomásfőnök egyelőre maga is csak a pamlagon alszik. Fiatal,
kezdő, nőtlen ember; aztán oly ijesztő fekete bajusza van, mintha az
eleven Luczifer édes testvére volna.
A grófné ezt a hasonlítást kissé főmérnöki stylusnak találta, de
teljesen meg levén elégedve a vállalat sikerével, megjegyzé:
– Mily könnyen végbement minden. A nagyszerű készületek után nagyobb
dolgot vártam.
– A készületeket nem nélkülözhettük, mert senki sem tudta a báróné
útraindulásának napját és óráját. Én ugyan itt leskődtem volna, akár a
jövő évi húsvétig; de hol találom itt imádott grófnémat, a ki most
mindjárt megkezdheti szíves szerepét?
A grófné egyszerre saját kedvencz elemében úszhatott. Új és érdekes
vendéget vihetett házába. Most mindjárt azon megfizethetlen gyönyör várt
rá, hogy a báróné ellenében oly kedves, ártatlan és szeretetreméltó
szerepet játszhatik! Mily részvéttel sajnálkozhatik a baleset fölött!
mily édes érzet lesz megvígasztalni az elszomorodottat! Szóval: a
grófnék legfőbb tudományában, a színlelésben, a legdicsőségesebben
tündökölhetik!
– Látjuk önt holnap?
– Ha szabad lesz, mindenesetre. De kénytelen vagyok előbb az engedély
megadását elvárni. Ott a telefon: méltóztassék velem rendelkezni.
Gábor gróf elvégezte dolgát. Búcsút kellett vennie, mert ha tovább is
itt marad, minden eddigi építményét halomba dönti.
A grófné áthajtatott a vasúti átjárón, mely a vonat elmenetele után
ismét nyitva lett.
Mikor leszállott kocsijáról, sehol sem látta a bárónét; de csakhamar
megvilágosodott egy földszinti ablak a pályaházban. Ez az úgynevezett
váróterem volt az első és második osztályú utazók számára. Gonosz illat
terjedt benne, a kemencze fűtetlen, úgy hogy a szerencsétlenül jártak
inkább kijöttek a szabad ég alá.
– Ah, – mondá a grófné, a midőn a két női alak közelébe jutott. – Úgy
látom, hogy a szenvedésben sorsosaimra találok: madame is lekésett a
vonatról?
A báróné, magas rangja érzetében, visszautasítólag nézte le a hivatlan
bizalmaskodót. De leánya hamarabb megismervén az idegent, súgva mondá
anyjának:
– Mamám! ez Cecilie néni.
– Hogyan?
– Én vagyok. Oh istenem, hiszen ez az én Laura barátném és az én kis
Lenke hugocskám.
És a két jó barátné a véletlen találkozás örömkönyűi között omlott
egymás kebelére.
– Hol jársz itt, Laurám?
– És te, Cecilie?
– Én? Kosztolányba szándékoztam Sólyom Ulrikához; de egy és fél
perczczel elkéstem s elment előlem a vonat.
A báróné pedig siralmas hangon panaszlá el szerencsétlenségét,
fenyegetőzvén, hogy elégtételt és kárpótlást fog követelni a vasúttól.
– Most pedig itt vagyok kitéve a hidegnek, szeleknek és viharoknak a
szabad ég alá!
– Ez büntetésre érdemes hanyagság. Egyelőre csak az bizonyos, hogy
reggelig itt nem maradhatsz. Szerencsémre négy üléses kocsival jöttem.
Kérlek vígasztalódjál: daczára a sötétnek, egy óra alatt otthon leszünk.
Van podgyászod?
– Elvitték Kassára.
– Hol van komornád?
– Jetty! Jetty!
Kiáltozhatott a báróné, mert e pillanatban a komorna édesdeden
szunnyadozik coupéjában, vagy épen most ad engedélyt egy utazó társának,
hogy szivarra gyújthasson. Majd csak holnap reggel Kassán hallja meg, mi
történt úrnőivel!
– Ezt nem lehet tűrni, – szólt a grófné. – Mit csinál komornád Kassán a
podgyászszal? tán pénze sincs. Rögtön táviratot küldök Újhelybe, hogy
küldjék vissza a legelső vonattal. Mert ha én téged egyszer kezembe
kaphattalak, legalább három napig el nem bocsátalak. Te tán fel sem
írod, hány látogatással vagy adósom?
– Oh Cecilie, bocsáss meg. Jól tudod, hogy én örömmel vagyok nálad, de
most félnem kell, hogy azt az embert nálad találom.
A grófné az első pillanatban nem találhatta el, melyik volna jobb
politika? megérteni, ki az az ember? vagy tudatlanságot színlelni.
Szerencséjére a báróné folytatá:
– Igérd meg, ha oda jőne hozzád, azonnal befogatsz és elküldesz minket
Réthfalvára.
– Kedvesem, te még föltételekről beszélsz. Mintha nem tudnád, hogy
házamban a vendég az úr, én pedig kész köteles szolgálója vagyok.
Parancsolj, és én engedelmeskedem. Menjünk táviratozni.
Az állomásfőnök, a ki nehány percz előtt mintha a föld nyelte volna el,
nem mutatkozott, most maga sietett elő végtelen bocsánatkérésekkel.
Elmondta, hogy a vasúti eshetőségek statisztikája szerint épen nem
példátlan eset, hogy a vonattól egy pár vaggon hátra maradjon, mert az
összekötő készület még mindig tökéletlen. Hozzá tette, hogy ő már
küldött avizót Újhelybe s reggel kilencz órakor a podgyász és a komorna
múlhatatlanul vissza érkezik. A mi a kárpótlást illeti, ez iránt, a
báróné ő méltósága panaszára, az igazgatóság a legelső ülésben határozni
fog.
A báróné büszke lenézéssel kérdé:
– Mit fizetek a táviratért?
– Ez szolgálati telegramm: díj nem jár érte.
A grófné már nagyon megúnta e hosszas tárgyalásokat s azért karjára
vette barátnéját és kis hugocskáját s felült velök a kocsira.
– Kedvesem, – mondá, – igazán jó lesz, ha podgyászod holnap megérkezik:
mert ha nálam most azt sem tudják, van-e divat a világon? annyi
bizonyos, hogy egy pár szép csinos kis toilette nélkül emberi teremtmény
meg nem élhet.
A kocsi, daczára az éj sötétének, gyorsan haladt. Időközben csípős hideg
szél kerekedvén a mármarosi hegyek ormairól, a grófné felemelteté a
kocsi födelét és közepén a két szárnyat légmentesen összekapcsoltatá.
Midőn áthatoltak Gelenczén, hallgatagon meredeztek elő boldog emlékű
Miklós bácsi kastélyának falai, melyek között ma már új birokos lakik.
Egy kis leány lopva pillantott arra, s látta, hogy ott egyik ablakból
lámpafény sugárzik a mezőkre.
Ne kétkedjünk, hogy a ki azon lámpa mellett ült, figyelt, ébren volt és
jól hallotta, mint zörögnek végig Cseklész grófné kocsijának kerekei.
Van egyetértés, van a gondolatoknak találkozása e világon, daczára a
falaknak, a külön szakított életnek és a messze távolságoknak.
A hölgyrablási merénylet pedig bevégzett ténynyé vált. Senki erőszakot
nem látott, de a czél el volt érve. Cseklész gróf, a ki (mint hallottuk)
kedvelte a diákos közmondásokat, idézhette volna: fortiter in re,
suaviter in modo.
Lesz sikere? Ki tudná megmondani, miként lehetett a báróné csak ennyire
is engedékeny? Oly határozott jellem, megátalkodott lélek, megrögzött
akarat, nem tudott volna eltűrni egy kényelmetlen éjet a pályaház
várótermében?
Asszonyi természet. Tehát a ki asszonynak született, e törvénynek alá
van vetve.
Vitte leányát a börtönbe: elhitette magával, hogy ott hagyja, míg ki nem
veri fejéből «azt az embert» vagy vén leány lesz belőle, mint maga is
volt. De mikor egy véletlen eset fordulatot hozott közbe, tudtán és
akaratán kívül elveszté erejét, ingadozott s a bizonytalan jövőnek
tengerébe belemerült.
XXVII. (Az elhatározó ütközet lefolyása a grófné termeiben.)
Már késő este volt a faluban, de épen a legélénkebb óra a kastélyban,
midőn a grófné új vendégeivel megérkezett. Egyenesen a számukra rendelt
szobákba vitte őket; a komorna is megjelent, mert a hölgyek öltözékén és
fejdíszén mindig van valami igazítani való.
Azután felvezette őket a társalgó terembe, mint győzelmes tábornok a
zsákmányul ejtett hadi foglyokat. Ez volt benső érzete, a miből nem
következik, hogy így is mutatta volna.
A meglepetés leírhatlan: mint ha a grófné halottat támasztott volna fel.
Tudták ugyan, hogy a ház úrnője fontos okból utazott el, s csak
vendégeinek érdekében lehetett távol; de hogy épen az elátkozott kastély
bárónéját és tündérszép Lenkéjét hozza ide ajándékul: ily örömre és
meglepetésre senki elkészülve nem lehetett.
De azért senki sem mutatott csodálkozást. Ily kör a kimélet és
gyöngédség hazája, a hol a legelső törvény mindent elkerülni, a mi a jó
ízléssel ellenkezik. Mindenki magának tartá fönn azon véleményét, hogy a
réthfalvi kastély regényének vége van s a hölgyek újra elfoglalják a
társaságban azon díszes helyet, mely őket mindig megillette.
Lenke kisasszony talált itt egy ismerős leánykára, a kihez csatlakozott.
Leültek ketten beszélgetni s a következő perczben egy pár hódolatteljes
udvarló sem hiányzott mellettök.
A véletlen (még pedig a valóságos) úgy hozta magával, hogy ezen estén
még más érdekes vendég is érkezett.
Nagygáthy Gedeon újra névtelen levelet kapott, azon váddal, hogy itteni
tiszttartója roppant tolvaj. Tehát Kis-Gáthon termett, megvizsgálta a
nagy számadást, a kis pénztárt s mindent legjobb rendben találván elment
vadászni, estére pedig meglátogatta a grófnét.
Itt találkozott a bárónéval, a kit a réthfalvi mulatságos affaire óta
nem látott. A viszony köztük tettleg megszünt, de diplomatice a szakítás
soha kimondva nem volt.
Nincs az emberi természetben szebb, nemesebb és gyöngédebb fogalom, mint
a mit e kifejezés: anya, foglal magában. Még a rablógyilkos is
elérzékenyedik és könnyet hullat e gondolatra: ez itt édes anyám!
És mégis ez a kiméletet nem ismerő hatalom, a természet, képes lehet az
anya eszméjét is bizonyos időszakra rossz hírbe hozni.
Ez azon egy vagy két, néha több év, a midőn az anya férjet keres
leányának. Ilyenkor minden anya más lénynyé változik. Ha rejtőzött
lelkében egy gyarló vonás, hiba, tökéletlenség, az mind napfényre kerül,
mint szeg a zsákból. Eddig finom, mérsékelt és tartózkodó volt; most
elárulja, hogy cselszövő is tud lenni, ha leányát másként főkötő alá
hozni nem birja. Sokan épen nem kényesek az eszközök válogatásában,
irigyek, ingerültek és köznapiak. Pedig ezen állapotuk erősen feltünik a
társaságban.
Réthfalvy báróné kivételes helyzetben volt. Neve, rangja, földbirtoka,
sok pénze mellé még a báj és szépség remekét nevezhette leányának. Tehát
egész sereg imádó között válogathatott.
De a rideg és érzéketlen természet törvénye neki sem engedte el a
leányos anyák közös sorát. Válogathatott száz közől s mégis agyvelejében
azon egy gondolat vert állandó fészket, hogy a Nagygáthy grófnéságon
kívül nincs üdvösség a földön! Ezen forrásból származott jelen helyzete
s lett belőle különcz nő, zsarnok mama, s a mi leginkább megbocsáthatlan
hiba, nevetséges asszonyi teremtés.
Ezen anya most, akarva vagy kénytelenségből, ismét jelen volt a nagy
világban. A társaság úgy fogadta mint szívesen látott megtérőt. (Egyesek
azt mondták: végre megjött az esze.) Mindnyájan úgy mutatták, mintha a
viszontlátásban semmi különös ujság sem volna.
És a báróné? sietett-e az ezüst tálczán elébe vitt amnesztiát
felhasználni? Majdnem úgy látszott.
De mint a kiállott halálos betegség után a legcsekélyebb vigyázatlanság
is meghozza a recidivát: úgy a báróné, mihelyt újra megpillantotta
Nagygáthy grófot, a kiűzött ördög heted magával tért vissza, s vitte őt
galléránál fogva a régi gödörbe.
Gedeon gróf, a ki a társalgás sivár tudományában jártas férfi volt,
kötelességének tartotta igen tüntetőleg kimutatni, hogy daczára bizonyos
eseménykének, a rokonság és jó barátság kötelékeit még mindig
változatlanul föntartani akarja.
A szerencsétlen báróné alig hallott csak nehány udvarias szót,
lekötelező bókot tőle, mindjárt leült egy pamlagra.
Ez pedig annyit tesz a szalónokban: üljön le ön is a szemközti székre,
mert beszédem van önnel. Más esetekben ennyit: megengedem, hogy
mulattasson!
De ugyan megjárta.