ájtatos zarándok, vendégszerető hajlékot kérni a bárónétól!
Tehát mi maradt mégis ránk késő unokákra, kiket az illem szabályai kötve
tartanak? Igaz, hogy e szabályokat meg lehet törni, de a ki teszi, nem
ér czélt vele, s még saját társaságában is lehetetlenné válhatik.
Már csak két segítségünk maradt.
Először a kedvező véletlen. Másodszor a mesterségesen készített és előre
kiszámított alkalom.
Egy ily véletlen nem sokára elő is fordult. Keveset igért ugyan, de fel
kellett használni.
Egy reggel, mikor megérkezni szoktak Gelenczére a hírlapok és levelek, a
megye székvárosában megjelenő közlöny hirdetései között állott:
«Zemplén megyében, közvetlenül a vasút mellett, 9000 hold első osztályú
föld teljesen fölszerelve a szükséges gazdasági épületekkel ellátva,
kényelmes úri lakással, árnyas és gyümölcsös kerttel, több évre
haszonbérbe kiadó.»
Mikor e hirdetményt Gábor gróf olvasá, nem kétkedhetett, hogy épen csak
Réthfalváról lehet itt szó, mert minden elősorolt tulajdonság
megegyezett a báróné birtokának körülményeivel.
Mindjárt befogatta lovait, egy jó csomó pénzt zsebébe tett azon tőkéből,
mely boldogult Miklós bácsi végrendelete folytán maradt rá s aztán
áthajtatott a szomszéd birtokoshoz, Nagy István uram újdonatúj
kúriájába.
Itt mint királyt fogadták; a legidősebb gyermek mérnök bácsinak nevezte.
A család boldog volt, hogy jótevőjét megvendégelhette, ez pedig minden
ételt kitünő készítménynek nevezett.
Ebéd után a két férfi sokáig értekezett együtt. A gróf rábirta
szomszédját, hogy vegye ki bérbe a báróné jószágát, de minden eshető
veszteséget vagy pénzbeli zavart magára vállalt. Czélja csak az volt,
hogy mindig biztosan tudhassa, hol tartózkodik a báróné, s ha lehet
titkos levelezést folytathasson a ház kisasszonyával.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagy István uram őszinte, becsületes ember volt s grófjáért tűznek
víznek neki ment; de azért tudta, hogy nem dobbal szoktak verebet fogni.
Várt tehát nehány napot s akkor Réthfalvára utazott, a hol mint bérleni
szándékozó késedelem nélkül kihallgatást nyert.
– Méltóságos asszonyom, én Kis István vagyok Ugocsa megyéből s ha oly
szerencsés lehetek, hogy a bérlet föltételeire nézve megegyezhetem,
örömmel és jó reménynyel vállalkozom.
– Uram, – felelé a báróné, a kire a jó külsejű és ajánlatos modorú ember
kedvező hatást tett, – az én föltételeim világosak, de szigorúak is
lesznek.
– Igen helyesen: magam is barátja vagyok a rendnek és pontosságnak.
A legelső föltétel, hogy a bérleti szerződés aláírásakor 12,000 forintot
mint biztosítékot le kell tenni.
– El vagyok rá készülve, – felelé s jobbjával kabátja oldalzsebét
érinté. – És a bérlet összege?
– Évenkint harminczezer forint, még pedig évnegyedenkint előre lefizetve
oly kikötés mellett, hogy ha részletfizetését csak egyszer is
elmulasztaná, a biztosítékul letett összeget elveszti, s azzal együtt a
bérleti szerződés is tényleg felbomlottnak és megszüntnek fog
tekintetni.
– Értem, kérem alássan. Szóról-szóra elfogadom.
A bárónét nagyon meglepte ezen igen coulant alkudozási modor, mert
hosszas vitára számított s valamit tán le is engedett volna. S miután
különben is bizalmatlan és gyanakodó természettel birt, kissé mélyebben
szemébe nézett az idegennek és úgy rémlett előtte, mintha ezen arczot
nem most látná először. Aztán folytatá:
– Természetesen ki lesz kötve, minő gazdaságot kell folytatni, mennyi
gyepet feltörni s hogy a rendes és okszerű váltó-gazdaság követelményei
pontosan megtartassanak.
– Oh báróné, én azon fogok igyekezni, hogy becses bizalmát évek során át
megtarthassam. A rablógazdaság, mely a föld termő erejét kimeríti, nem
tartozik szokásaim közé.
A báróné bámult, de annál inkább gyanakodott, mert most már nem
kételkedett többé, hogy ezen emberrel, ha nagyon régen is, találkozott
már egyszer az életben.
– Van még egyéb föltétel? – kérdé szerényen a bérleni szándékozó.
– Most következik az utolsó. Van egy öreg hetven éves tiszttartóm. Nem
tehetem, hogy családom régi hű gazdasági tisztét késő vénségére kenyér
nélkül hagyjam: tehát a bérlő, már csak ellenőrség szempontjából is
tiszttartómat hivatalában hagyja. Azaz ha használhatja; de eddigi
fizetését mindenesetre tovább is kiadni kötelezve lesz.
A bárónétól e szokatlan föltétel tisztán és egyedül, mint próba lett
előrántva a bérlő őszinte szándékának kipuhatolására.
– Báróné, – felelt a jámbor ember rácsalatva a lépre, – ezen nemes
elhatározás mélyen meghatja szívemet. Semmi áron el nem űzném a
családnak hűségben megőszült szolgáját. Emberek vagyunk. A mit magunknak
nem akarunk, másokkal ne cselekedjük. Ezt tanítja szent vallásunk; erre
kötelez lelkiismeretünk.
A szerencsétlen ember elfeledkezett magáról. Ez nem volt bérlőhöz illő
stylus; a pap beszél így, ha az egyház patronatussága előtt, a plébániát
kéré.
És e hang lett elárulója.
Most már tudta a báróné, kivel van dolga. Felkelt helyéből, nevetett és
gyűlöletet lehelő arczvonaglások között kiáltá:
– Ön Kis István? Épen ily joggal nevezi magát Gelenczén Nagy Istvánnak.
Nem is reméltem, hogy valaha szerencsém lehessen ama mérnök gróf
pártfogoltjával személyesen is megismerkedni.
– Báróné, kérem…
– Elég! végeztünk. Ne gondolja, hogy engem megcsalhat, mert jól ismerem.
Jobban mint álmában is gondolná. Egykor, fiatal leány koromban, a midőn
Szabolcsy Gábor gróf rokonom és jegyesem megírta Réthfalvy Miklós
bátyámnak, hogy rólam lemond s más nőt vezet oltárhoz, nem akartam
elhinni. Elutaztam Lengyelkére; ott voltam a templomban, ott ültem
lefátyolozva a legelső padon. A házasság végbe ment. A falu lelkésze
pedig ön volt s Margittay Sándornak nevezték. Arczvonásait elfeledtem,
de a hallott hangot soha.
– A báróné téved.
– Egy szót sem többé. Ön le van álarczozva. Tudom, ki küldte ide: nem
bérlőnek, hanem kémnek s tán titkos levélhordónak. Rögtön hagyja el
házamat, különben megteszem, a mire hajlamom nincs: feljelentem önt
püspökének mint szökevény papot; a hatóságnak mint álnéven élőt, a ki
megcsalt egy nőt, a kivel tiltott és alapjában érvénytelen házasságot
kötött.
Nagy István uram bámult, megzavarodott s kénytelen volt elismerni, hogy
meg van bukva. Lelkében megrendült azon gondolatra, hogy valakit
huszonhét esztendő mulva is meg lehet ismerni!
– Báróné, – felelé folytonos hátrálgatás között. – Valóban köszönettel
fogom venni, ha csekély személyemmel mentől kevesebbet tetszenék
foglalkozni. Különben pedig a mai világban az én multam nem aggaszt
többé. De megvallom, nem szeretném magamra vállalni azon
alkalmatlanságot, hogy vén napjaimra még hitet cseréljek s ha kell,
feleségemmel még másodszor is megesküdjem.
– Mégis itt van?
– Megyek, asszonyom; de ne feledje, hogy mától fogva kölcsönösen birunk
egy-egy titkot egymásról.
– Még tán fenyegetőzni mer?
– Nem. Csak bátorkodtam méltóságodat figyelmeztetni, tetszenék kissé
bővebben meggondolni: mi következik abból, ha Réthfalvy báróné csakugyan
személyesen jelen volt Lengyelkén és mint szemtanu bizonyságot tehetett
volna a honvédezredes házasságának megtörténtéről! Van szerencsém
magamat ajánlani.
XXV. (Nincs más mód mint kitörni.)
Szegény fiatal gróf!
Szeretett, viszonszeretve volt, teljes igénynyel birt, hogy boldog
lehessen és életének kitűzött czéljától messzebb esett, mint valaha.
Láttuk, hogy súlyos kötelezettségeket is kész volt elvállalni, egyedül
azon kétes remény fejében, hogy az elzárkozott családdal, legalább
közvetett érintkezésben maradhat.
Csak azt kérdé:
– Közel volt Lenke kisasszony? Hallott valamit az alkudozásokból?
Sejthette, hogy az eszme tőlem származott?
– Alig hiszem, gróf úr. A szomszéd szobába vezető ajtó nyitva volt
ugyan, de nem valószinű, hogy ily szívtelen és szigorú anya épen leánya
hallatára emlegethette volna saját ifjúkori regényének részleteit.
Megint unalmas, fárasztó és vigasztalást nem igérő napok következtek.
Oly állapot, melyet a tűrni nem tudó szerelmes sokáig el nem viselhet.
Tehát egy ködös napon, a déli órákban befogatá lovait s átment ebédre
Cseklész grófnéhoz, a ki az idén karácsonyig akart falun maradni, miután
bálványozott férje Párisba rándult, látni akarván, maradt-e még élve, a
mai guillotine nélküli respublikában, igazi régi családból származó
nemes, a kinek ős apját XV. Lajos valami trágár élczért marquis-i rangra
emelte.
A grófné zongorája mellett ült, de nem játszott; épen mint nem
dolgozott, ha himző asztalkája mellett henyélt.
– Ah, ön az, Gábor? Épen most akartam megírni a harmadik meghivót. Ha
nem hiszi, nézzen be írószobámba; ott áll készen a toll, tenta, papit,
boríték és spanyolviasz. (Mintha máskor hiányzott volna). Nagy disputám
volt táblaterítőmmel. Ujjamon számítottam ki, hogy ebédre tizenhárman
leszünk, ő pedig erővel állította, hogy akkor leszünk ennyien, ha önt is
meghívom. Egyelőre meghíttam a papunkat, a ki ha délben megebédelt is,
olyan udvarias, hogy kedvemért másodszor is dologhoz lát. Mi újság
Réthfalván?
– A báróné bérbe adja jószágát.
– Annak már vége. Tegnap voltam nála. Most már otthon marad. Az
elátkozott kastélyból sziklákba vágott remete lak lesz: nyáron sóskát
esznek, télen gyökereket.
– És Lenke kisasszony?
– Azt viszik Kassára az apáczákhoz és ott hagyják, míg vén leány lesz
belőle.
– Ez szomorú újság, de én szalmaszállal még a méregből is tudok egy kis
mézet kiszíni.
– Hogy, hogy?
– Ha a báróné szükségesnek látja leányát falak közé zárni, akkor
elárulja, hogy fél.
– Fél? tán épen öntől?
– Egy kicsit tőlem is, de még jobban saját magától.
– Nem értem; de boldogok a hivők, mert az övék a mennyek országa. Ah, ez
már ritkaság, a mai világban: egy fiatal ember, a ki optimista. Én pedig
azt mondom: mielőtt a Bodrog teljesítené kötelességét, hogy befagyjon és
nekem nyárára jeget adjon, Réthfalvy Lenke kisasszony a zárda nyirkos
odui között sirathatja fiatalságát.
– Föltéve, hogy a báróné csakugyan megérkezhetik vele Kassára.
– Mire való a vasút? Ha ön egykor megépítette: tűrje, hogy a báróné is
használhassa.
– Használni fogja; de akadályok is jöhetnek közbe.
– Ön akarja meggátolni?
– Én és a ki oly kegyes és szeretetreméltó lesz, hogy a tervemet
támogatja. Mert én oda jutottam, hogy az utonállástól és a
hölgyrablástól sem rettenek vissza.
– Mit tehet? Neki megy a rohanó lokomotivnek, mint Don Quixote a
szélmalomnak? és kiragadja a leányt a waggonból?
– Onnan ezerszer könnyebben, mint hajdan az országutról a postakocsiból.
– Ön fantaziál, édes barátom. Vagy nihilista lett, felrobbantja a
vasutat dynamittal, coteletté morzsolja a konduktort és az utazókat?
egyedül csak Lenke kisasszony marad épen és sértetlenül?
– Nem bántok senkit, csak azt viszem el, a ki nekem kell.
– Bátor vagyok kérdezni: hova viszi aztán a leányt?
– Nem egyedül magát. A leányt és az anyát is.
– Mind a kettőt! A leányt és az anyát is? Ez új kaland; ezt még egy
amerikai regényben sem olvastam. Kezdem önt érteni. Ott vár, Gelenczén,
készen a pap. Ön jobb karjára veszi a leányt, bal kezében revolvert tart
és az anya mellére szegezi: la bourse ou la vie! magyarul: anyai áldás
vagy halál! Még egyszer kérdem, hova viszi a leányt, ha mindjárt együtt
az anyával is?
– Én magam sehova sem viszem egyiket sem. De van itt a vidéken egy
nemesszívű hölgy, Cseklész grófné a neve. Történetből épen ott lesz
akkor a boldogtalan szerelmesek pártfogónéja s hajlékot ad a hajótörést
szenvedőknek.
– Úgy beszél, mintha nem is tréfálna.
– Eltűrné, grófné, hogy egy báróné és leánya megfagyjanak a mezőn, vagy
felfalják őket a farkasok a pusztákon?
– Ah, ön tultesz rajtam a bolond beszédmodorban; kezdjünk már
komolyabban értekezni.
– Soha életemben komolyabb nem voltam. Előbb azonban némely dolgot
pontosan ki kell számítanom: mert ezen tervem épen csak most jutott
először eszembe, a midőn az én bájos grófném Kassáról, meg az apáczák
kolostoráról beszélt. Kérem grófné, figyeljen. Öt percz kell hozzá, hogy
a kocsis befogjon és a kapu alá álljon. Negyvenöt percz, hogy Várkonyra
hajtson, azon vasúti állomáshoz, mely hozzánk legközelebb esik. A vonat,
Kassa felé, napjában kétszer megy ott keresztül. Reggel kilencz óra,
tizenegy percz; este nyolcz óra huszonkilencz percz.
– Tán csak nem követeli tőlem, hogy e rettenetes számokat mind
emlékezetemben tartsam? Ön, mérnök korában megtanulhatott könyv nélkül
egy egész kötetre való logarithmust, de én a számtanban az összeadás és
kivonáson túl nem vittem tudományomat.
– Csak még egy kis türelmet, imádott grófné. Most már akár a reggeli
akár az esteli vonaton utazik a báróné, mihelyt felült a waggonba s a
vonat megindult, húsz másodpercz alatt tudni fogják ezt Várkonyban. A
következő másodperczekben hírt kapok Gelenczén, s jelt adok Cseklész
grófné kastélyába!
– Ön tán azt hiszi: nekem privát táviró sodronyom van innen, Gelenczére,
Várkonyba, Newyorkba, Peruba, s a déli oczeán vadszigeteibe?
– A mi nincs, öt, hat nap alatt lehet. Csak a grófné engedje meg, hogy
sodronyomat a kastély valamelyik félreeső szobájába a nyitott ablakon át
bevezessem.
– Ön most nekem Jules Verne legújabb regényéből mesél el egy fejezetet.
– A mai világban mindent lehet tenni, csak akarat kell hozzá.
– És kidobni való pénz.
– Az is; de nem is nagyon sok.
– Hat nap alatt telegrafot akar hozzám bevezetni?
– Ha kegyesen megengedi. Sodronyt és két kis gépet.
– Nagyon szép. Megadom a konczessziót. Természetesen ön felteszi rólam,
hogy leánykoromban elvégeztem a távirási kurzust. Tán működtem is.
Például, ha az amerikai præsidens megnyitotta Washingtonban a
kongresszust, én táviratoztam meg beszédét a Times szerkesztőjének.
– Grófné! Én telefon-készületet hozatok: abba csak bele kell beszélni.
Még nem ismerik hazánkban, de rövid időn bizonyosan használva lesz.
– Ah, ön velem, hogy is mondjam, jól magyarul… valami capitalis juxot
akar csinálni.
– Bocsánatot kérek…
– Ah, mit? bocsánat? az nálam mindig, bőven, készletben áll, ha valaki
jól mulattat. Telefon! ilyen ujság Cseklészen! Később más mulatságra is
használhatjuk?
– Tetszés szerint.
– Akkor csinálja meg, minden áron.
– Köszönöm, grófné, rögtön intézkedem.
– Csakugyan nem tréfál?
– Rögtön megyek Várkonyba. Táviratilag megrendelek két telefon-gépet,
tíz kilométer hosszú sodronyt a szükséges isolatorokkal, s három
értelmes és betanított munkást. Holnap estére a küldemény megérkezik s
aztán két-három nap alatt készen vagyunk.
– És a sok pózna?
– Egy sem kell. Mire valók az ákáczsorok, miket elődeink a mi javunkra,
az útszélre és a dűlők elkülönzésére ültettek?
– Az egész csak egy ideglázas betegnek álma.
– Biztosan valósítható tény. Az egykori mérnök megcsinálja, a mai gróf
az árát kifizeti. Mindössze nehány ezer forint.
– Ennek roppant híre megy a vidéken.
– Mikor észreveszik, már használtuk s aztán leszedetjük.
– Oh, így nem alkuszom: ha egyszer huzalom lesz, nem adom vissza. Az
igen felséges tréfa lesz s vendégeim mulathatnak. Néha sikerülhet
szakácsomnak igen válogatott menu-t összekomponálni s akkor
áttelefonozok Szabolcsy grófnénak: Lenkém, ma élve-halva jöjj hozzám
ebédre! Férjedet is elhozhatod, ha véletlenül nem találkozott Cseklész
úrral, s nem ment vele valahová szórakozni.
– Oh grófné, minő édes szót mondott ki: Lenke és Szabolcsyné! Önnek igaz
van, én közeledem a megőrüléshez. De azért kész lesz a telefon és ott
marad helyén, míg…
– Míg a rozsda megemészti.
– Míg el nem lopják; míg darabonként szét nem hordják. Mert a mai
polgárosodott világban mindent ellopnak, a mi nehány krajczárt megér és
nem nehezebb egy mázsánál.
– Magasra kell felrakni.
– A fára minden suhancz fel tud mászni. Engedje meg grófné, hogy sietve
munkához lássak.
– Hogyan? el akar menni? És az én ebédem? azt ugyan el nem engedem.
– Ismerem kötelességeimet. Mielőtt a kalapács elverné a hat órát,
mérnöki pontossággal helyt fogok állani.
– Okvetlenül számítok önre. Tizenhármas teríték mellé le nem ülök, ha
mindjárt az én tisztelendő plébánosom a leves előtt fel is oldoz minden
elkövetett bűnömtől. Még egy szót.
– Parancsoljon, grófné.
– Mindent értettem s a tréfa oly érdekes és rendkívüli, hogy
közreműködésemet meg nem tagadhatom. Természetes azonban, hogy
játékunkból minden ki lesz hagyva, a mi zajt, botrányt, erőszakot vagy
más efféle ízlés elleni köznapiságot foglalhat magában.
– Az ég őrizzen meg a gondolattól is, hogy a jó társaság fölszentelt
törvényeit áthágjam. Ha ily nemes bűntársat szerezhettem, a kellő
elegantiáról meg nem feledkezhetem. Én telefonozni fogok, hogy a báróné
vasútra ült. Ezen vett tudósításra a grófné befogat és Várkonyra érkezik
negyvenöt percz alatt, épen akkor, a midőn a vonat már tovább robogott.
– A bárónéval együtt?
– A báróné ott marad, s nem fogja tudni, mit tegyen, hova forduljon?
Szerencsére közel lesz a grófné, mint szabadító angyal, felveszi
kocsijára, ide hozza a kastélyba s itt tartja míg lehet.
– És ha megkérdi tőlem: hogy jöttem én épen azon perczben oda?
– Meg kell vallanom, hogy tervem összes részleteiben ez a legnehezebben
megoldható kérdés. Valóban, grófné itt valami jó ürügyet kell
feltalálni.
– Ah jó ürügyet? Értem. Ott alant az ilyesminek más határozottabb nevet
találtak fel: szükségben, szent czélból szabad hazudni. De ha benne
vagyok, úsznom kell az árral s az elfogadható ürügyek használata nincs
tiltva társaságunkban. Voltakép meg sem lehetne élni a nélkül, szokott
úri módon. Szabad kérnem barátságos tanácsát?
– Ha a grófné rám bízza, az én gyarló leleményességemtől csak annyi
telik ki: legegyszerűbb volna azt mondani: «valahova kirándulásra
indultunk, de lekéstünk a vonatról.»
– Bravo. Ez plausibilis ürügy, mint Cseklész úr szokta mondani. A
mellett igen összefér a grófnéság eszméjével. Ő méltósága addig
toilettezett, addig akart nagyon szép lenni, míg kedves kis orrocskája
előtt a vonat tovább robogott. Mert igaz is, hogy a vasút undok
demokratikus intézmény. Lábbal tapodja a születésjog összes
kiváltságait. Ha elérkezett indulási percze, épen úgy nem vár ránk, mint
a kóbor czigányra, a ki a szomszéd határra megy vályogot vetni. Mérnök
úr, számítsa ki, meddig tarthatja fön még magát e világ, mai romlott
állapotában? De ön a főkérdésre nézve még mindig adósom a felelettel.
– Szolgálatára állok.
– Hogy teheti, hogy a vonat tovább robog s a báróné, a ki rajta ül,
mégis ott marad?
– Ez az én titkom. Ha előre megmagyarázom, csekélység, gyermekség. De a
ki véletlenül látja, nagyot nevet rajta.
– Ha így van, akkor nem kiváncsiskodom. A kilátás, hogy kedvem szerint
nevethetek, megfékezi bennem az asszonyi természetet.
Szerencsétlenségemre olyan napom van, hogy ki nem fogyhatok a
kérdésekből. Nagy baj fenyeget. Vendégeim látni fogják, hogy a mezőn sőt
kertemen keresztül távirati sodronyt húznak fel a fákra. Mit mondjak, ha
kérdezősködnek?
– Grófné, e kérdésre készen áll a legteljesebb felelet. A ki hallja, úgy
elhiszi, hogy kalapját megemeli és keresztet vet magára.
– Halljuk.
– Nagyon világos. Cseklész gróf sürgős és elhalaszthatlan dolgai miatt
néha kényszerülve van távol lenni házától. Tehát magán-telegrafiát
rendeztet be, hogy napjában mentől többször fejezze ki hódolatát és
kedves övéinek hogylétéről tudakozódjék.
A grófné inkább keserűen, mint jó kedvéből nevetett. Mert a ki valamely
tárgyban folyvást élczeket szór magára, nem szokta azt várni, hogy e
térre más is kövesse. Csak röviden felelé:
Félek, lesz köztük hihetetlen Tamás is. De beszéljünk tervünkről. Már
hallottam, hogy válallatunkban századunk összes tudományos vívmányai
segítségünkre sietnek. Mindenki megkapta szerepkörét: csak azt nem
tudom, hol fog ön ezen egész idő alatt rejtőzni?
– Valahol, a közelben.
– Nagyon kényelmes.
– Ne irigyelje nyugodalmamat, mert leírhatlan kétség és aggodalom fog
gyötörni, míg sikert nem láttam. Én a szinház direktora vagyok, a ki
vagyonának maradványát egy új darab fényes kiállítására költötte. A
siker úrrá, a bukás koldussá teszi.
– Ön inkább Fra-Diavoló. Bandáját munkára küldi; a zsákmányt pedig
zsebre rakja. De tegyük fel, hogy a bárónét és Lenkét egy vagy két napra
idehozhatjuk: nyert-e ön ezzel annyit, hogy ily buzgósága, fáradsága és
izgatottsága jutalmazva legyen?
– Azon áron, hogy őt egy óráig láthatom, szívesen meghalok.
– Szegény Rómeo. Ha tudná, hogy valaha Cseklész gróf is így beszélt!
– Grófné, érzem, hogy a báróné fél. Tőlem, leányától, a társaságtól, de
leginkább önmagától. E gondolat tartja bennem az életet. Fél, hogy egy
gyenge órájában megszólal benne az anyai érzelem, ingadozhatik és ellen
nem állhat. Ha erős és hajthatatlan volna, nem folyamodnék végletes
eszközökhöz. Elég volna házát előlem elzárni: most pedig lemond a
világról s külön szakad régi baránéitól. A szerelem istennője sugja
fülembe, hogy ez az asszony nincs önmaga előtt biztosságban.
– Lehet. Ez is lélektani magyarázat.
– Több annál, száraz számvetés, mert a könnyen leverhető ellenséget nem
szoktuk kikerülni. A báróné pedig már otthon sincs biztosságban, azért
viszi leányát a kolostorba, a hová én nem léphetek. De ha egyszer itt
lesz, e fényes, kedélyes, barátságos és boldog körben nem élhet úgy,
mint a réthfalvi ház fojtó levegőjében. Itt, akarata ellen ráragad a
vidámság, nyájasság és azon örökös könnyelmű derültség, mely a kastély
lakóját és vendégeit a szakadatlan élvezetek között egybe fűzi. Majd
hall itt megjegyzéseket, felbátorító szót és jó tanácsot is. Ez pedig
mind tiszta arany remény az én jövőm felé.
– Meglátjuk. De most nem tartóztatom tovább: menjen, siessen és
végezzen. Tíz percznél tovább nem halogathatom a tálalást. Au revoir,
este hat órára.
XXVI. (A XIX. század művelt szelleméhez méltó hölgyrablási modor.)
A megrendelt készülékek a vasúton megérkeztek. Gábor gróf régi elemében
volt, újra mérnökösködött, szorgalmasan, fáradhatlanul, de mégis úri
módon. Szép fogaton járt ki a mezőre, ebédjét kényelmesen költheté el és
munkatársait megvendégelhette.
A vidék bámult, mert senki eddig ily magán használatra készült táviró
huzalt nem látott. Sokan fejöket csóválták, állítván, hogy a táviró az
állam monopoliumai közé tartozik; de hogy valaki saját birtokán
keresztül egy hosszú sodronyt végig ne huzathasson, arra nem találtak a
törvénykönyvben tilalmazó paragrafust. A munka hamar végre is lőn
hajtva. Egy pár hétig majd megteszi a szolgálatot, azután semmi szükség
rá.
Nagy István uram megint boldog, mert kedves grófjának, a réthfalvi
kudarcz után, új szívességet tehetett. Az ő dolga lett, hogy egy pár
okos és bizalmas szót váltson a vidékbeli állomásfőnökökkel. Különösen
pedig azzal, a kire legnagyobb szükségük volt, ha tudni akarták, mikor
ül fel a báróné a vasútra Kassa felé?
A szép szó és egy kis pénzecske hozzá, döntő hatalom a mai világban.
– Kedves kollegám! Semmi rendetlenséget, semmi törvény- vagy
szolgálat-szabály elleni cselekményt nem kivánunk. Csak intézkedjék,
hogy a báróné a legutolsó vaggonban kapjon helyet s ha a vonat
megindult, akár miféle Stern vagy Kohn név alatt adja fel a következő
távirati sürgönyt Várkonyba:
«Két finom selyem és egy gyapot női öltöny a mai reggeli (vagy esteli)
vonaton feladatott és elküldetett.»
A czélját is megmondta e titkolózásnak. Hogy a báróné barátnéi
találkozni akarnak vele Várkonyban és kellemes meglepetést készítenek
számára. Aztán az állomásfőnök eszére bízta, hogy tetszése szerint
vélekedjék ezen ártatlan csel végső czéljáról.
Várkonyban már többet kellett kivívnia. De ezen állomás Gelencze
közelében feküdt, a hol a népszerű (és pénzes) Szabolcsy gróf kedvéért
sokat megtettek.
A privát távirót ugyan nem volt szabad az állam huzalával folytonos
összeköttetésben tartani. De elég volt, ha a kellő pillanatban a vasút
túlsó részéről egy fáról lelógázó sodronyt, ha csak egy perczre is,
bevezetik a távirász gépezete közé.