Jer, szenteljünk egy pár hetet a leány felkeresésére. Kellemes az ilyen
vaktában való kóborlás: az ember soha sem tudja, hol talál útközben
érdekes kalandra? Csak azt szeretném tudni, végre is, kiért szökött meg
az én hóbortos menyasszonyom? A báróné téged vádol.
– És ha úgy volna? párbajra hínál?
– Ellenkezőleg. Azaz: tegnap még homlokba lőttelek volna.
– És ma?
– Egészen új világba léptünk; mintha egy századdal később születtünk
volna. Vigye a leányt, a ki megszöktette. Engem tökéletesen
kigyógyított; tiszta szívemből gratulálok szabadítómnak.
Valóban kevés hiányzott hozzá, hogy elvegyen egy leányt, a ki képes volt
megszökni!
Nagyon kevés: csak a menyasszony.
XXIII. (Hova szökött a menyasszony?)
Besötétedett.
Az utolsó vendég is elhagyá a kastélyt. A vidékiek saját fogatukon, a
távoliak azon kocsin, mely őket a legközelebbi állomástól ide hozta.
Többnyire búcsú nélkül széledtek szét. Némelyek haragudtak,
boszankodtak, mások nevettek. Lesz ebből egetrázó zaj a lapokban és a
társaságokban egész télre. Kapós ember lesz, a ki ily történetkének
szemtanuja lehetett.
A tréfa legérdekesebb részlete abból állott, hogy a vendégsereg éhesen,
ebéd nélkül futamodott meg a lakodalmas háztól. Senki sem követelte,
hogy a báróné még ily rettenetes itélet napján is a ház úrnőjének
kötelességeit teljesítse.
Tán tüzet sem raktak a konyhában. Mióta az északkeleti vasút megnyilt, a
Réthfalvához legközelebb eső vasúti állomáson annyi jegy el nem kelt.
Hová szökött a bátor kis lány a nem szeretett vőlegény elől? ez
másodrendű kérdés volt. Elszökött s azóta hegyen völgyön túl volt, ez
magyarázott meg mindent.
Mindenki tudhatta, hogy a szökés útja, módja előre jól volt kiszámítva,
miként az eredmény is igazolta. A kalitkából kiröpült madár meleg
fészekbe szállt. Gyalog vagy kocsin valamely vasúti állomásig, az
mindegy volt. Most már Pesten is lehet. Ki tudja? itt sem áll meg ez
éjjel.
A báróné okos asszony volt. Ismerte a világot s nem kétkedett, hogy
eszes emberekkel van dolga. Őt nem szédíté el a látvány, hogy Szabolcsy
jelen volt a meghívott vendégek között. Ez vitte el leányát és senki
más. A leány pedig nem mehetett anyja ismerőseinek körébe, mert oly
visszavonult élet mellett, minőt a kastély úrnője folytatott, a jó
barátnék elfogytak és elidegenedtek. Más volna, ha a vén jakobinus
Miklós bácsi még élne: akkor még ezen éjjel körülvétetné a gelenczei
házat vasvillás emberekkel.
De ez a gyűlölt mérnök-gróf sem vihette az elcsábított gyermeket egyenes
oltalom alá. Van annyi esze, hogy ki nem teszi magát, mint hölgyrabló,
büntetőperi vizsgálatnak. A lány sem mehetett hozzá; mert ha a megszökés
csak regény, a megszöktetőhöz menekülés már vétek és gyalázat. Művelt
körben és jó ízlésben nevelt hölgy ily hibát el nem követhet.
Egyedül állott a báróné a kastély előtti kertben s nézte a hidegen
ragyogó csillagokat. Cselédei is kerülték, mert féltek tőle. Reggel óta
haragjának kiömlését sorban érezték egymásután.
Sétált tehát: nem kétségbeesve, nem kezeit tördelve, de gyűlölettel
eltelve az egész világ ellen. Kezében pénzszekrényének kulcsát tartá.
Hiábavaló őre kincseinek, ha a czél, melyért a fösvénység rút jellegét
is magára vette, örökre megsemmisült.
Ment és nem tudta merre? Mint álomjáró kóválygott a sötétben s
rettenetes volt előtte a csend és az elhagyatottság. A rekedt levegőt
friss szellő meg nem rázkódtatá; egy levél sem mozdult meg a fák
galyain.
A mint így, mint kisértet, tünedezett a kert kanyargó utain, egyszerre
ott állott közel a honvédezredes sírkövéhez.
Ezen hallgatag obeliszk, mely egyedül meredezett a sötét éjben mint
szürkülő derengés, visszaemlékezteté őt a rég elmult időkre.
– Itt nyugszik a hűtelen! Elhamvadt, elporlott a szív, mely egykor értem
lángolt. Istenem! te tudod, mily változhatlan érzelemmel szerettem őt!
Atyám nem engedte, hogy a vagyontalan embert magamhoz emeljem. Úgy
váltunk el egymástól, hogy várni fogunk kedvezőbb időkre. Ő elment;
jártában keltében más nőt talált, elvette, engem elfeledett. Aztán ide
hozták meghalni. Az egykor szép Laurából vén leány lett;
kétségbeesésében kezet nyújtott egy érdemetlennek, a ki szerencsétlenné
tette. Istenem, lágyítsd meg a hidegen számító szülők szívét s ne
engedd, hogy az atyák és anyák vakságáért a gyermekek szenvedjenek!
Hallotta az olvasó ezt az imádságot? Pedig igazán szívből folyt,
valósággal tiszta meggyőződésből keletkezett.
Oh régi szép kora a patriarkáknak! Akkor ha így imádkozott az ember: ama
messze magasban élő mennyei hatalom mindjárt prófétát küldött, a ki ezen
imádságra meghozá az Úr feleletét.
– Leányom! Igazad van; kérésed helyes és igazságos. A szülők adjanak jó
tanácsot, de ha nincs alapos kifogás a gyermek választása ellen, ne
akadályozzák boldogságukat. Mért üldözöd azon ifjat, a ki leányod
szívében mint eszménykép él? Derék, tanult ember. Adtam neki ép testben
ép lelket. Láttad, hogy önerejéből is díszes helyet vívott ki a
társadalomban. Ma már czíme, rangja, vagyona van és a ti számításotok
szerint ősrégi családból származik. Mondd tehát leányom: mért
hallgassalak meg téged és nem gyermekedet, a ki még sokkal buzgóbban
imádkozik hozzám? Mért erőlteted? mért választod ki számára a derék ifjú
helyébe a testben, lélekben törpe s mégis elbizakodott haszontalant?
Tudd meg: a házasságokat itt nálam az égben kötik. Némelyeket
megjutalmazok, másokat megbüntetek vele. Hanem előttem, a ki annyi
világot és földet teremtettem és ingyen nektek adtam, nem argumentum az,
hogy a léhának hetvenezer, a jelesnek csak tizenháromezer holdja van. Ha
igazságosabban osztjátok fel az én földeimet, sehol egy emberre ennyi
nem jut.
[Illustration: Egyszerre ott állott a siremlék talapzatának lépcsőjén.]
A bárónéhoz nem jött próféta, a ki így felvilágosította volna.
Napjainkban az Úr, a józan ész ajándékával szokott az emberrel szóba
állni. De a kik látván, nem látnak, hallván, nem hallanak, azok számára
nem terem orvosság a szellemi gyógyszertárban. Megrögzött a
szerencsétlen asszony agyvelejében a gondolat, hogy egyedül az ő leánya
bír annyi igénynyel, hogy a Nagygáthy grófnéság koronáját elnyerje:
tehát anyai kötelességének tartotta megóvni gyermekét azon
önfeláldozástól, hogy elvetvén magát, ily értéket, mint prédát olcsó
áron elpazaroljon.
És a mint így nézi a sírkövet, egyszerre úgy látja, mintha annak túlsó
feléről valami élő alak tünnék fel és egyenesen közelednék erre.
A báróné nem volt kisértetekben hívő teremtés: de a magány, az elhagyott
hely, a lefolyt nap történeteinek kábító hatása megfélemlíté; a látomány
megreszketteté.
Egészen ösztöne sugalmának engedve át magát, halkan visszahúzódék a még
lombbal rakott bokrok közé és visszafojtva lélegzetét: várta, minek lesz
most mindjárt egyedüli tanuja?
Azt jól látta, hogy a tünemény mozog, világos színű női öltönyt visel és
félénk léptekkel közeledik.
Egyszerre ott állott a síremlék talpazatának lépcsőjén s fejét a hideg
kőre hajtá; valószínűleg megcsókolá.
Erre rögtön, mintha szárnyra kelt volna, megiramodott, de nem
visszafelé, a honnan jött, hanem egyenesen a kastély kapujának
irányában, a hol aztán a távolban és a sötétben láthatlanná vált.
Semmi kétség. Ez ő volt: Lenke, a báróné leánya, a ki e perczben
visszajött a szülői házhoz. Honnan jött? honnan termett elő, ha ily
könnyedén ismét itt lehetett és mégis egész napon át senki nem
találhatta?
A báróné visszaindult a kastély felé; átment a ház bejáratán keresztül
az alsó kertbe s onnan nézett fel a sötétben meredező falakra.
A következő perczben látta, hogy Jetty komorna szobájából a gyertya
fénye eltünik s rögtön aztán leánya szobájának két ablaka világosodik
meg. A ház bensejében, a lépcsőkön és folyosókon zaj keletkezik; a
korábbi halotti csendet egyes felkiáltó, csodálkozó és örvendező hangok
váltják fel.
A báróné ezalatt mozdulatlanul állott helyében s gondolkozott, mikép
fogadja vissza a megtérőt? S midőn meghozta határozatát, feljött a
kastély verandájára, onnan a nyári társalgó szobába, végre saját
legbensőbb szentélyébe.
Most már hallotta, hogy mindenfelé keresik. Hol a báróné? hol a
méltóságos asszony? mert látták, mikor kiment a házból, de
visszajövetelét nem vették észre.
Nem kelt fel pamlagáról, nem csengetett, hanem az asztalára tett két
gyertyát meggyújtá. A ki az alsó kertbe megy őt keresni, majd
útbaigazítja a megvilágított ablak.
Épen Jetty, a komorna volt e szerencsétlen. Rohant is felfelé egész a
boudoir ajtajáig; itt elcsendesedett; meggondolta, hogy úrnője ajtaját
minden körülmény között tiszteletteljesen kell megnyitnia s képzelődék,
mily vihar fog most rögtön keletkezni. Hogy ugrik fel a báróné? mily
kiabálás, szemrehányás, siránkozás vagy épen mitől isten őrizzen, anyai
átkok borzalmai következnek.
Belépett és mint tartozó kötelességet jelenté.
– Báróné, Lenke kisasszony megérkezett.
Az úrnő legkisebb meglepetést sem mutatott. Keze gépileg egy előtte
fekvő könyv felé nyúlt s felelé:
– És aztán?
– Bátorkodtam jelenteni.
– Tudtam és láttam.
– Igen is, kérem alássan. Méltóztatik valamit parancsolni?
– Mehet dolgára. Ha valamire szükségem lesz, csengetek.
A komornai rangra emeltetett szobaleány majd lefordult a lábáról a nagy
csodálkozás miatt. Mióta uraságoknál szolgál, még a cselédszobákban
forgalomban levő mesékből sem hallotta, hogy a grófnék és bárónék a
megszökött kisasszonyok véletlen visszatérésének hírét ily példás úri
nyugodtsággal szokták volna fogadni!
Legalább csak jött volna leánya szobájába s megkérdi, hol töltötte a
napot? ha itthon a faluban és a mezőkön hiába keresték.
A kis leány ezalatt sírt és a pamlag párnái közé rejté arczát. Minden
pillanatban várta, hogy anyja berohan hozzá ezer szemrehányással. De
minden szokott csendben maradt körötte, mintha érdekkel sem birna többé
az az új hír, hogy az elveszett leány visszakerült.
Anyjának késedelme és hallgatása még inkább elrettentette. Mert a mamák
szóözönének és könnyzáporának bocsánat a vége; de az elfojtott harag és
színlett közöny ismeretlen veszélyekkel fenyeget.
A kastély más lakói a fáradalmas és izgalmas nap után nyugalomra
térhettek és a ki közülök képes volt aludni, alhatott is világos
reggelig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Igen, aludhatott. Ez a boldogok és megelégedettek élvezete, néha a
megszomorodottak vigasztalása: de a báróné kebelében a vulkánok tüze
rombolt és pusztított.
Pamlagán ülve, vad tekintettel nézte a gyertya lángjának csendes
lobogását. Arról gondolkodott, mint lépjen fel s mint viselje magát
önmagához és a helyzethez méltólag, mint vakmerően megsértett anya a
fellázadt gyermek ellenében!
Volt ideje gondolkodni. A leány haza jött, itt van teljes biztosságban.
Tehát nem félhetett újabb válságok, újabb rettentő hírek érkezésétől. És
ha ily könnyedén öltözve hagyta el a házat: nem is lehetett igen távol.
Valóban nem. De mégis épen annyira, hogy anyjának évek óta érlelt tervét
egy csapással megsemmisítette. Mert ha Nagygáthy gróf e napon a
násznéppel együtt, úgyszólván búcsú nélkül elkotródott, elég világos
jelét adta, hogy többé visszakerülni nem szándékozik.
Mit tegyen?
Gondolkodni, tervelődni akart: de mint a zaklatott ember szivében
történni szokott, inkább fantáziája ragadta képtelen világokba. Igy
képzelődik a tönkre jutott kereskedő: ha most egy vaskos csomó
ezerforintos bankjegyet látna asztalán! Igy reménykedik a halálra itélt
rab: ha most kidőlne börtönének fala és utat nyitna a szabadba!
Ábrándjai a mesék országába ragadtak. Nem mintha lehetetlenségekre
gondolt volna: de a mi eszébe jutott, nem hozott megoldási módot, nem
kisegítő eszközt a jövőre.
Egyik perczében elhatározta, hogy kiköltözik az országból. Vagyonát
eladja s megy Észak-Amerikába vagy Braziliába. Később Páris, London
tömkelegébe akart temetkezni. De ha mind e mellett «báróné» is akart
maradni, nem rejtőzhetett el, mint ismeretlen s akkor bizonyos üldöző
alak, Gábor gróf, csakhamar újra feltalálja.
Elviszi leányát kolostorba és ott hagyja, mig él. De ott sem falazzák be
már ma a leányokat s az ő Lenkéje épen most bizonyította be, hogy önálló
is tud lenni, s ha valamit kigondolt, végre is hajtja.
Tán az is eszébe jutott, hogy előnyös egyezkedést köthetne leányával.
Épen úgy, mint népével a király, a kit a forradalom megpuhított. Az anya
lemond eredeti tervéről, nem kényszeríti leányát a házasságra Nagygáthy
gróffal; sőt teljes választási szabadságot enged neki. Mehet nőül
gazdaghoz, szegényhez, ha különben a férfi jó házból származott, az úri
társasághoz tartozik és becsületes ember. Ennyi engedményért csak azt
követelte, hogy leánya azt a gyűlölt ivadékot, a mérnök-grófot, verje ki
fejéből.
Mert élve el nem tűrhette, hogy egyetlen Lenkéje egy hűtlen apának fiát
tegye boldoggá. Az nem jutott eszébe, hogy leánya is boldog lett volna
vele.
Oh, ezen rég elhunyt apa örökre fizetetlen rovást hagyott hátra! A
honvédezredes volt, a ki őt hitegette és megcsalta, a midőn más nőt
emelt magához. Az alatt az egykor szép Laura híven várt rá, időközben
elhervadt és vén leány lett belőle. Később kétségbeesésből kellett
férjhez mennie ahhoz, a ki épen megkérte. Ez ember pedig korhely,
kártyás, kicsapongó és jellemtelen férfi volt. Igy is múlt ki erőszakos
halállal. Ekkor a báróné a vagyoni bukás örvénye előtt állott és el is
sülyed, ha erélye nem nagyobb szerencsétlenségénél. Ekkor lett belőle
előbb takarékos háziasszony, később kikiáltott fösvény és megvetett
madame Harpagon. Csak így fizethette ki férje adósságait, így menthette
meg a Réthfalvához tőszomszédságban eső két kis falucskát. Mikor pedig
végre lőn hajtva a nagy munka, megérkezett a dicsvágy és hiúság ördöge.
Ez főzte ki benne a tervet, hogy leányát a hatalmas Nagygáthy örökössel
házasítsa össze. Ehhez megint sok pénz kellett, mert a büszke báróné azt
akarta, hogy leánya mint gazdag ara lépjen be a dúsgazdag házba.
Egy egész elhibázott élet szenvedéseiért volt neki adósa a férfi, kinek
a vidék közvéleménye sírkövet is emelt.
Szegény meghalt ezredes! Te nem szólhatsz itt közbe. Ki tudja, tán te is
tudnál mentséget előhozni, mért feledkeztél meg a szép Lauráról s mért
vonzódtál inkább a még szebb Saroltához, a kinek most márványból
faragott emléke ragyog a szatmári temetőben.
Kezébe vette gyertyáját; bement hálószobájába; onnan egy ajtóval tovább,
a hol leánya még mindig várta anyjának szemrehányásait.
A kis leány még mindig a pamlag párnáin nyugodott. Az ajtónyilás
zörejére felugrott helyéből, néhány lépéssel közeledett, de meglátván
anyjának szemében a harag villámainak czikázását, a vére is megfagyott
ereiben s nem volt ereje, bátorsága az anyjának kezet csókolni.
A báróné az asztalra tette gyertyáját; kezének mozdulatával parancsolá,
hogy leánya üljön vissza a pamlagra; ő pedig a megvetett ágy szélén
foglalt helyet.
Úgy látszott, előre meggondolta, a mit mondani akart: mert
kifejezéseiben megvolt a kellő rövidség és szabatosság, a helyzethez
mért szigor és az anyai hatalom biztos öntudata.
– Visszajöttél az elhagyott mamához? Úgy látszik, hogy az engedetlen
gyermek hamar tapasztalta, mennyire nincs a világon melegebb tanya, mint
az édes anya szárnyai alatt.
– Mamám…
– Egy hangot sem akarok hallani, míg nem kérdeztelek. Ezentúl nem vagy a
mamának jó kis lánya; mától fogva szabad emanczipált hölgy lettél, minők
Amerikában teremnek. Most már nincs szükséged az édes anyád tanácsára,
járhatsz saját eszed után. Fényes sikerrel tetted le az érettségi
vizsgát, és a legnehezebb feladat megfejtését választottad ki. Sok
tanulás kellett ehhez, még több készület, színlés és alattomosság. De
elérted czélodat: az engedelmes leányból háládatlan és fellázadt
teremtés lett!
– Mamám, bocsáss meg. A rettentő kényszerítés vitt e lépésre. Másként
nem szabadulhattam a férfitól, a kit nem szeretek. Ezerszer inkább a
halálé, mint az övé!
A báróné úgy kaczagott fel, hogy fogai is megcsattantak.
– Inkább a halálé! Ah, ez roppant haladás huszonnégy óra alatt! Tegnap
kis leány, ma reggel kalandornő, estére tragikai szinésznő! – És honnan
tudod, hogy halálod jobban kétségbeejtene, mint gyalázatod?
– Gyalázatom, mamám?
– Elszöktél, ez elég. Tán egy kővel kettőt is dobtál; elmentél oda, a
hol jó híredet egy más férfinak javára feláldoztad.
A kis leány nem értette a vádat, tehát csak hallgatott.
– Ah, – folytatá a báróné, – mily élvezet lesz a tisztelt közönség
számára, ha a hírlapok két hétig hurczolják nevedet az aprólékos
újdonságok között. Majd jőnek az élczlapok is, megszerzik fotografiádat
és arczképedet ezer változatban, ezer szemtelen czélzásokkal
illusztrálva, oda vetik kaczagtató eledelül a korcsmák és kávéházak
korhelyeinek! Most pedig követelem, parancsolom: add elé, óráról-órára,
hol töltötted a napot?
– Oh mamám, ez rövid számadás lesz. E ruhámban kalap és felöltő nélkül,
hajnalhasadtakor átfutottam a kerten, bementem a pályaőr házába, leültem
a lóczára és ott maradtam estig.
– A vasúti őr házában!
– Nagyon tiszta és jó asszony az őr felesége: híven vigyázott rám egész
napon.
– Az én leányomra a pályaőr neje vigyázott! Ez aztán díszes garde-dame a
réthfalvi kastély kisasszonya mellett. És nem keresett ott senki?
– Sőt minden lépten jött valaki és kérdezte, nem láttak itt egy szürke
koczkás ruhájú kisasszonyt? de a pályaőr megesküdött, hogy ott ugyan a
síneket senki át nem lépte.
– Ah, nem lépte át a síneket! Hova fészkeli be magát a jezsuita
kétértelműség! Persze, nem lépte át, ha ott ült a házban, a padkán, a
kályha mögött. Tán még ott is ebédeltél?
– Igen, jó túróscsuszát adtak.
– Ez már nagyszerű! az én leányom túróscsuszát eszik a pályaőr
házikójában? De valami pisztolyról és véres kendőről is beszéltek.
– Oh mamám, ez bolondság. Örzse néni dobta az útra, hogy engem másfelé
keressenek.
– Örzse néni! hát ez kicsoda?
– Azt akartam mondani: a pályaőr felesége.
– Az ég irgalmazzon mindnyájunknak: egy Réthfalvy kisasszony a pályaőr
feleségét Örzsi néninek nevezi! Szerencsétlen! te már azt hiszed,
mérnökné ténsasszony lettél.
– Én, mamám?
– Hallatlan tolakodás. Már mikor ide mérte a vasutat és őrházat épített
ősi kuriámra, kiszámította, hogy egykor még az én kastélyomból a
kisasszonyok oda fognak járni túróscsuszát ebédelni!
Mind e mellett a felfedezés, hogy leánya az őrházban tölté a napot,
némileg megvígasztalá a bárónét. A lefolyt drámába egy kis komikum is
vegyült. Végre is e hely, más sokkal rosszabb lehetőségek között, még
leginkább neutralis tér volt.
De már ennyi is elég volt, hogy a bárónét régi hóbortja, a
Nagygáthy-féle összeköttetés eszméje, újra nyakon ragadja. Mint a
szalmaszálhoz kapkodó vízbehaló megragadá ezen utolsó eszközt, ha tán az
elszalasztott vőlegényt visszaszerezhetné.
Parancsolá tehát, hogy leánya nyugalomra térjen, ő pedig dolgozó
szobájába vonult és asztalhoz ülve egymásután két levelet írt.
Az egyiket Nagygáthy grófhoz igen kedélyes modorban: hogy ez a kis
tapasztalatlan leány az utolsó pillanatban, a midőn látta, hogy komoly a
dolog, úgy megijedt, hogy elbujdosott valahová. Ez igen bocsánandó vétek
egy gyermektől, a ki azt sem tudja, mire van a nő istentől teremtve.
A másik levelet a tiszttartónak írta. Meghagyá benne, hogy panaszt
emeljen a 77. számú pályaőr ellen, s meg ne nyugodjék, míg az
igazgatóság az ilyen gonosz életű szolgát el nem csapja.
Aztán felverte, felcsengette álmából a szobaleányt. Átadta neki a
Kis-Gáthra szóló levelet azon utasítással, hogy a kocsis rögtön
nyergeljen, lóra üljön s a levelet a grófhoz elvigye.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel Gábor gróf nyugtalanul várta barátját, hogy ketten
kalandos útra kelve, az elveszett leányka felkeresésére induljanak.
Épen nem volt kedvére a felajánlott kompanistaság, mert tudta, hogy
Gedeon gróf az egészből inkább mulatságot, sőt nagy úri sportot akar
csinálni. Kellemes ürügy volt ez betoppanni minden ismeretlen házba.
Szóba állni a kisebb nemes urakkal és a falusi nagysámokkal és
ténsasszonyokkal. Végre pedig az őszintén ajánlott és elfogadott
vendégszeretetet, az élvezés után kinevetni, kigúnyolni.
Azonban, a midőn ütött a találkozásra kitűzött óra, a gróf helyett csak
lovas legény érkezett Kis-Gáthról a következő levéllel:
«Pajtás, Gábor!
Bocsáss meg, de jobban meggondoltam a dolgot. Primo: hiába prédikálom én
a világnak, hogy csak rokonomat keresem: mégis rám fogják, hogy a
tegnapi affaire daczára bolondulok a kis leány után. Secundo: akár hogy
forgassam e históriát, mégis csak kisül, hogy te vagy a boldog halandó,
a kiért Lenke hugom ill a berek nád a kert. Akkor pedig csak vedd
kezedbe Diogenes lámpáját s keresd a földet, a hol a hű lány terem. Soha
többé feléje nem nézek Réthfalvának. Czimborád Nagygáthy Gedeon, manu
propria.»
Ez a firka, a bolond leveleknek azon ritka faja volt, melyben a szerző,
saját tudtán kívül, rakásra hordta az okosságot, igazságot és mély
belátást.
– Ah, de post scriptum is következik.
«Felbontom levelemet. Épen most kapok a bárónétól expressust, hogy
megvan a leány! még az este előkerült, nem írja: a kályhalyukból, a
kenyérsütő kemenczéből vagy a mosó teknő alól? Fődolog, hogy otthon van.
A többit rád bízom. Ha majd vőfély és pompás öt ló kell, hű barátod, a
ki egy elhamarkodott házasság kelepczéjéből kiszabadítottál, mindig
szolgálatodra áll.
_N. G._»
XXIV. (Egy erős várnak megostromolása nagy kudarczczal végződik.)
Két hét mulva itt volt október közepe s ilyenkor Zemplénben igen csekély
ember az, a ki nem a közeledő szüretről beszél, akár van termés, akár
nincs.
Gábor gróf otthon maradt. Egész idő alatt csak Nagy István szomszédját
látta, a ki családostól együtt új birtokába érkezett, mint jó módú
földesúr megtelepedett s főleg arról gondoskodott, mint bizonyíthatná be
háláját azon ifjú iránt, a kinek rossz időkben nagy szolgálatokat tett,
de szép jutalmat is kapott érte.
A kandallóban már pattogott az első tűz s Gábor gróf nagyokat füstölvén
csibukjából, gondolatokba merült.
Rettenetes állapot volt ez rajta, hogy a ki teljes életében munkás és
tevékeny ember volt, épen a midőn életének boldogsága forgott koczkán,
összetett kézzel kellett várnia, mit hoz a jövendő? mit a véletlen
szerencse?
A jó fiú azt hitte egykor, hogy ha születési jogát visszaszerezte s
hatalmas gróf lett, a szép és kedves feleség megszerzésére csak az kell,
hogy a kiválasztott leánykának viszonszerelmét megnyerje.
Ezen legnehezebb föltétel már teljesedésbe ment. A közbejött akadályt a
kis leány elszántsága államcsíny alakjában elhárította; de már a többi
teendőt egyenesen a férfi erélyére és ügyességére bízta.
És a férfi, Szabolcsy gróf, Gelencze ura, mintha keze lába kötve volna,
semmit sem tehetett. Szerelme, esze, hatalma, pénze mind elégtelen
eszköz volt a győzelem kivívására.
Miért? egyszerűen, mert a báróné nem járt társaságokba, otthon pedig
Gábor gróf látogatását el nem fogadta!
Ez ellen csel vagy erőszak nem használt. A kiskorú leányt hiába rabolja
el a hős, mert az anya beleegyezése nélkül nem lehet azzal házasságot
kötni.
Ez még rosszabb állapot, mint hajdan a lovagkorban volt. Akkor ha az
imádott hölgyet sziklatetőre épült várban őrizték is, a bátor és vitéz
ifjú megostromolhatta a bástyákat s ha legyőzte a zsarnok apát,
előhivatta a vár káplánját, oltár elé vezette szíve királynéját,
megesküdött vele s nagy boldogsággal vitte haza saját fészkébe. Ha
nagylelkű volt, még kegyelmes békét is köthetett a legyőzöttel.
Ma már másként van. Hiába áll szabadon a domb szelíd lejtőjén a
réthfalvi kastély. Kertjének kerítése rozzant és düledező; a kapu
nyitva; a társalgó terem előtt csak Jetty komorna áll őrt s azt mondja:
«a báróné nincs azon helyzetben, hogy látogatást fogadjon el» s ezzel
vége minden erőködésnek. A komorna jobban megőrzi a ház küszöbét, mint
ezer vértezett fegyveres, mint egész sor tátongó ágyú, az égő kanóczot
kézben tartó tüzérekkel.
Tessék ily társadalmi világban tetterős szerelmi hőst játszani!