nyilatkoznia, az alapjában tudatlan lélek, a köznapi faragatlan ficzkó
mindjárt elárulá magát. E hibájánál csak elbizakodása volt
rettenetesebb. Meg volt győződve, hogy Magyarország főuri családjaiból
származó minden leánynak csak az lehet álma és ábrándozása, hogy
Nagygáthy grófné lehessen!
Hogy most Réthfalvy báróné Lenkéjét nőül veszi, ezt úgy tekintette mint
nagy úri szeszélyt, mint fiatalkori meggondolatlanságot és saját
személye értékének félreismerését. Ő most elvet, elpazarol valami
dicsőbb jövőt. Épen nem kétkedett, hogy ez a kis Lenke huga csak azért
iratta a rafinirozott Würzheim tábornoknéval leveleit, mert félt, hogy
hatalmas bácsikája kinevethetné a falusi leányka gyarló
stylus-gyakorlatait, s mint hozzá nem méltó együgyű teremtést, búcsu
nélkül otthon hagyná.
A leányka nem gyűlölte őt. Mint rokonok, sokat játszottak, gyakran
enyelegtek egymással. Csak akkor, a midőn a báróné először kezdett
példálózgatni a Nagygáthy grófnéság dicsőségére, akkor reszketett meg
szíve és innen kezdődik hideg és tartózkodó viselete az elbizakodott
fiatal ember irányában.
A kis leány soha, még anyja előtt sem mondá ki beleegyezését ezen
házassági tervbe. De nem is kérdezték ezt tőle. Elég, ha látta a
készületeket, elég ha hallotta, hogy lakodalom lesz a háznál s akkor
tudhatta, hogy a dolog csak rá vonatkozhatik. Feltették róla, hogy
engedelmeskedik és engedi magát ellenkezés nélkül vitetni, mint
husvétkor a bárány a mészárszékre. Többre nem volt szükség.
Az ebéd vigan folyt le. A gróf még mindig kifogyhatlan volt elmondható
kalandjainak elbeszélésében; de bármit mesélt, annak végső értelme arra
ment ki, mily nagyon bámulták az emberek, megtudván, hogy egy Nagygáthy
gróffal ettek egy tálból cseresnyét.
Alkonyat után a délczeg vőlegényke kocsira ült. Búcsúja, mindig
hallgatag és magában tünődő menyasszonyától következő igen szellemes
módon ütött ki.
– Adieu, szerény kis ibolyám. Aludjál boldogul, utójára, Réthfalván;
álmodd meg előre, hogy holnap ilyenkor már Nagygáthy grófné lettél.
Igen. Holnap?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Felderült október 1-je. Nagygáthy gróf, legtarkább koczkás kabátjába
öltözve, fején jockeysapkával, pontban reggeli 10 órakor Cseklészné
palotája elé érkezett, csodálatosan felsallangozott öt lovával.
A kastély ily korán még teljesen kiholtnak látszott; csak Gábor gróf
került elé, a ház egyik bérruhás cselédjével, a ki utazó bőröndkéjét
hozta és fel is tette a kocsira. Képzelni lehet, mily őszinte lélekkel
csomagoltatta össze Gábor gróf fekete öltözékét és tiszta fehérneműit,
melyeknek épen nem szándékozott hasznát venni.
– Készen vagy?
– Ülök fel.
Ez volt a bevezetés. Úgy látszik, bevett szólásmód, ha egyik úr maga
mellé ülteti a másikat.
De ha a gróf éktelen pongyolát viselt is, annál ünnepélyesebben voltak
kikeményítve cselédei.
Mr. Jasmin úgy sötétlett pokoli feketéjében, mint ha a Tuileriákba menne
diplomacziai estélyre és interviewolni készülne az angol ambassadeurt. A
kocsis a hóna aljáig hímzett lobogós inget viselt és ezüst sujtással
kihányt vörös bársony mellényben hirdeti a nap dicsőségét. Az újdonatúj
cseréppipát és bojtos kurtaszárat sem feledé kanászkalapja mellé tűzni,
hogy lássa a fél tót Zemplén, milyen a divat a tökéletes magyar
Hevesben!
Vágtattak. Egyszer él az ember, és egyszer házasodik! Tehát vesszen az
öt csikó, majd termel helyébe a kövér puszta, tizet, huszat is.
Sokáig gyönyörködött Gedeon gróf iramló lovaiban s e pillanatban ez is
jobban elfoglalta lelkét, mint a mi a megérkezés után következett: a
templomi száraz szertartás, melynek unalmain, élve, halva, át kellett
esnie.
Egyszer, midőn valamely magasabb emelkedés tetejéről megpillantá a
távolról kéklő hegysort, melynek túlsó oldalán Réthfalva idylljei
kezdődnek, barátja felé fordulva mondá:
– Gábor! hidd meg nekem, mentől inkább közeledem, annál inkább ijesztget
valami, hogy irtóztató ostobaságot készülök elkövetni.
– Akkor hagyd abba.
– Ez már lehetetlen, még pedig két okból.
– Ah, két okból? még nem fogytál ki a primo és secundó-ból?
– Először lehetlen, mert benne vagyok. Fellármáztam az egész országot.
Holnap nem lesz más a lapokban, mint a hazafias áldozatok első sorában
álló Nagygáthy grófnak fényes házassága.
– És aztán?
– És aztán, nem tagadhatom, hogy megrögzötten szerelmes vagyok. A leány
szép, átkozottul szép s mellé még ideája sincs, mi a szerelem? és mi
várja karjaim között? Engedd meg: ez nagy ujság rám, a tapasztalt
férfira, ha végre igazán kiváncsi tanítványra talál. Hanem…
– Hogyan? ezen elhatározó észrevétel után, még «hanem» is következhetik?
– Nagyon sok; több mint kell. De hiszen egyszer már mondtam neked, hogy
mi férfiak, különösen mi párisiak, az Úristen megtestesült szamarai
vagyunk.
– Mondtad és én nem tettem ellenvetést.
– Lásd, mi férfiak, hányszor bolondulunk egy nő után s mentől
rátartósabb, makranczosabb és költségesebb volt, annál inkább
bebizonyította, hogy nem ért többet a többinél. Ezt Cseklészné is
elismeri, pedig e tekintetben elsőrangú szakavatott tekintély.
– Vőlegény létedre elijeszted az embert a házasságtól.
– Ne félj: nem használ nagybőjti prédikáczióm. Mindig lesz csiripoló
csiz, mely a lépre száll. Isten neki. Lássuk minő élvezet az is, ha a
férfi tanítja valamire a nőt? mert eddig a párisi demi-monde még mindig
talált rajtam valami tökéletesíteni valót. Csak attól félek, hogy ezen
új élvezet sem lehet elég egy egész életre, mint a pap mondja s a
regények írják.
– Mindenesetre, jó lesz előre tudnod, mibe kezdesz.
– Nem tréfa ez barátom, megházasodni és lekötni magát holtomiglan
holtodiglan. Mert én lelkiismeretes ember vagyok. Ha megunnám is
feleségemet, még sem kivánnám halálát. Az más, ha az isten venné el,
mert akkor nem én vagyok oka a szakításnak. Egyelőre csak azt igérem,
hogy másodszori házasságom esetére több tért engednék józan eszemnek, és
kevesebbet mulékony, de nagy urias capriceomnok.
– Vigyázz, barátom, mert te nem szereted igazán menyasszonyodat.
– Ki mondja ezt nekem? De bizony szeretem. Még jobban, mint hasznomra
válik. Parbleu! hogy bizonyíthatnám be jobban szerelmemet, mintha a
leányt nőül veszem? Van ennél döntőbb argumentum a világon? És ha a nő
ekkor sem hisz a gazdag férfinak, akkor Ábrahám patriarka sem
kapaczitálhatja. De már a mi engem illet, határozottan Ciceróval tartok.
– Ciceróval! végre találsz egy hozzád méltó hasonlítást.
– Tudod mit mondott Cicero, a mikor Plató könyvét olvasta a lélek
halhatatlanságáról?
– Magyarázd meg, hogy tartozik idézeted a házasság dolgához?
– Nagyon világos az eszmelánczolat. Cicero azt mondta: ha olvasom
Platót, hiszem; ha leteszem könyvét, kétkedem. Így vagyok én is.
Nagy-Gáthon, Pesten, Bécsben, Párisban igen szépen megélek Lenke
kisasszonyom nélkül; de ha a kisértő lélek Réthfalvára hoz és látom a
kis leány nyájas képét, testének lelkének ezer gyönyöreit: rögtön meg
vagyok bűvölve. Ne beszéljünk több hiábavalóságot. Hajtsunk gyorsan
Réthfalva felé és bukjunk bekötött szemmel a gödörbe.
Igy beszélgettek az úton. Az egyik csak közbeszólott, a másik pedig teli
marokkal habsolta a jó mulattatótárs dicsőségét.
Nem ártott e csevegést végig hallgatnunk, mert a sok szó, még ha üres
is, bepillantást enged a lélek mélyébe. És semmi sem jellemzi hívebben
az embert, mint mikor maga beszél, maga itél, véleményt mond és felfedi
szívének legrejtettebb gyöngéit.
Így ismerve a két fiatal embert, legalább nyugodtabb kedélylyel
olvashatjuk, ha az egyik grófot, mindjárt a megérkezés után igen különös
meglepetés várta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már erősen közeledtek. Elérték a hegy alsóbb dombjai mellett a helyet, a
hol fel kellett kanyarodni az országútra és a honnan Réthfalva csonka
tornyát és a kastély ormótlan tetőzetét legelőször látni lehet, a midőn
az ellenkező oldalról porfelleg támad s abból egy pár igen erős lótól
vont fedeles kocsi bontakozék ki.
S miután amazok is gyorsan hajtattak, a mi grófjainknak idejök sem
maradt a szemközt jövőket megismerni. Csak azt látták, hogy egy öreg
pap, két fiatalabbal ült az igen urias szerkezetű kocsiban.
– Gábor, ez rossz omen. Pappal találkoztunk!
– Plane: püspök, vagy apát.
– Ilyen fajta. Van elég az országban. Nekem, ma, csak egyre van
szükségem, a ki Lenke hugommal összeesket. De az én papom épen most
szedi magába Réthfalván a báróné reggelijét. Remélem, nem volt rosszabb,
mint a minőhöz otthon szokva van.
Nehány percz mulva vagy harmincz paraszt tört elé az országúton s midőn
Gedeon gróf a felvert poron minél előbb áthatolni akarva, megereszté
fáradhatlan sárkányainak zaboláját, bámulva látja, hogy azon csoport,
mint ütközetben a csatárláncz, hosszúra nyulik és bevonul a báróné
kukoriczavetései közé.
– Nem értem ezt a manövret; nincs ideje a hajtóvadászatnak.
Még több ily, bottal, vasvillával és cséplővel fegyverkezett
népfelkelést láttak, de ezek távol az országúttól másfelé kereskedtek.
Egyszerre egy szelid lejtőn feléjök csap a délkeleti szellő langyos
fuvalma és Gábor gróf, tenyerét füléhez tartva mondja:
– Tűz van a faluban.
– Tűz? nem látom füstjét.
– Én sem; de hallom, hogy félre verik a harangot.
– Akkor, – felelt Gedeon gróf, úri módon mindenből tréfát űzvén –
kiütött Réthfalván az 1867-iki kiegyezés ellen a revoluczió, és a falu
előljárói kikiáltották a respublikát!
Végre a falu szélén, a legelső ház ajtaja előtt ácsorgott egy suhancz, a
kitől kérdék:
– Mi baj?
– Semmi. (Rendes falusi felelet.) Csakhogy még most sem találták meg.
Kit? ezt nem lehetett kérdeni, mert Réthfalva deli szűzeinek e kapós
gentlemane megiramodott a határozatlan távol felé. Nézegetett jobbra,
balra, mintha ő volna a sorstól kiszemelve, arra, hogy megtalálja, a mi
elveszett.
– Barátom, – szólt Gedeon gróf, homlokára ütve, – kezdem érteni a tréfa
nyitját. A báróné, az ünnep dicsőségére, csapra üttetett vagy hat hordó
bort s az egész falu be van rugva.
Végre a kastély udvarára érkeztek. Itt mindent a legnagyobb zavarban és
rendetlenségben találtak. Némelyek ünnepélyes arczczal szálltak le a
kocsiról, mások ácsorogtak, sokan újra fogattak, mindnyájan vérük
mérséklete szerint, sopánkodtak, kárörvendve nevettek, vagy egethasító
módon káromkodtak.
Itt hallották meg először a mesével és képtelenséggel határos ujságot,
hogy ma reggel hét órakor, a mint Jetty komorna a kisasszonyt fel akarta
kelteni, a szobát üresen, az ágyat felvetve, de illetetlenül találta és
szép lakónéja, mintha a föld nyelte volna el, sehol sincs!
Természetes, hogy Gedeon gróf ezt ostoba fecsegésnek tartotta, mert a
lakodalom elől nem szökik meg a leány; a Nagygáthy grófnéságtól pedig
semmi halandó teremtés, a kit csak anyja szoknyában jártatott valaha.
Hogy hiteles és hivatalos hírt halljon, a báróné után kérdezősködött.
Elvezették oda. A ház úrnője reggel óta tudván leánykájának eltünését,
most a déli órák elmultával, már régen túl volt az első meglepetés és
kétségbeesés rohamán.
Most már mint megsértett anya, mint meggyalázott báróné és gyöngélkedő
nő ült a pamlagon és a szoba tele volt a legimpertinensebb illatokkal.
Mert a bárónét görcsök és ájuldozások környezvén, a háziak mindent rá
locsoltak, a minek eczet neve, vagy orvosság szaga volt, hogy életre
hozhassák.
– Oh nénikém, mit hallok!
– Te vagy Gedeon öcsém? Végre hallok egy rajtam szánakozó hangot is.
Későn jöttél. Elment, elfutott, megszökött, itt hagyta anyját, itt jó
hírét és földi boldogságát!
Bajos volt a vigasztalás, Nagygáthy gróf pedig a legkevesebbet sem
értett ezen olcsó mesterséghez.
Azt is bölcsen átlátta, hogy ily botrányos história után szerepét e
háznál végkép befejezettnek tekintheti. Innen túl csak azt nézte, hogy a
legelső kedvező pillanatban tovább állhasson.
– Istenem! – mondá – oly nehezen esik hinnem, hogy előlem szökött volna
meg. Tegnap, ebédig, oly édesen csevegtünk jövő boldogságunkról. De ha
csak egy sóhajtással elárulja, hogy nem méltat kegyeire, a legmélyebb
tisztelettel visszavonulok.
Csodálatos! Mit hallott egyebet, mint világos s majdnem kiméletlenül
visszautasító szabadkozást? Még ha azt mondja neki a kis leány:
«takarodjék szemem elől, én önt gyűlölöm, megvetem», akkor is szellemes
enyelgésnek veszi: oly nagy mértékben uralkodott lelkében az önhittség
és felfuvalkodás ördöge!
– Hallatlan! Előlem, Nagygáthy gróf elől egy báróné leánya megszökik!
– Megtörtént; mert csábítója már gyermekkora óta megmételyezte szívét.
– Csábítója! Ezt lehetetlen érteni. Merészkedhetett volna, ez országban,
férfi, a Nagygáthy grófok gazdag ivadéka ellen, mint vetélytárs
föllépni? Báróné! kérem, követelem: mondja ki e nevet.
– Semmi titok benne. Legújabb kedves barátod. Ez a volt mérnök és tegnap
óta gróf: Szabolcsy Gábor!
Gedeon gróf méltóságán alólinak tartotta e vádat komolyan venni.
Nevetett, hitetlenül rázta fejét, és piczi száját úgy összehúzta mint a
csecsemő, ha szopni készül, vagy az utczai gavallér, ha észreveszi, hogy
szivara mindjárt kialszik.
– Elhiheted az anyának, – folytatá bágyadt hangon a szenvedő – hogy ezen
éjjel itt volt az a haramia, a ki elébb Gelenczét, ma pedig
menyasszonyodat rabolta el. Vigyázz, még Kis- és Nagygáth is utána
mehet.
Ez már nevetséges volt.
– Nénikém, tévúton jár. Szabolcsy Gábor három nap óta Cseklész grófné
vendége, ki sem mozdult a kastélyból. Tegnapelőtt vele ebédeltem. Ma
reggel korán ismét ott találtam, kocsimba ültettem és vele együtt
érkeztem ide.
– Hogyan? itt van? – kiáltott a báróné s görcseiről megfeledkezve talpra
ugrott. – Hamar! el kell fogni, míg el nem szökik. El vele a börtönbe, a
helység házához. Lovas legény menjen s hozza a szolgabirót,
csendőrhadnagyot, az államügyészt és vizsgáló birót! Megmutatom, hogy
még ma nyakig vasba veretve vitetem Ujhelybe!
– Ej, ej, kedves nénikém, nagyon kurta proczesszus volna ez egy magyar
mágnás ellen. Elébb csak tessék folyamodni a főrendek házához, hogy
egyik tagjának kriminális pörbe való fogatását kegyesen megengedni
méltóztassék. Nem szokott az ilyen dolog hamarjában csakúgy posta
fordultával megtörténni.
– Tetten kapott rablók ellen semmi szükség haszontalan czeremoniákra.
Rögtön megyek magam és megkötöztetem házam megrontóját.
És megindult, több lépéssel előre tipegett; de mivel okos asszony volt,
jól tudta, mit tehet, mit nem? végre mégis könnyebb kisegítő eszköznek
találta, ha görcsei újra megrohanják, s leveretve a gyengeségtől,
pamlagán lelkendezik.
Egyéb sem kellett Gedeon grófnak, mint a jó alkalom, kiosonni a
szobából. Látván tehát a báróné ájuldozását, segítségért kiáltott
mindenfelé s mikor berohant a komorna és a vendégek közől egy pár
irgalmas szamaritánusnő: megszabadítva érzi magát. Nem egy hamar viszi
őt oda vissza valaki.
Ezalatt az udvaron egészen új fordulatot vett a közvélemény.
A báróné határozott vádjára reggel óta Szabolcsy grófot tartották
leányrablónak. De mikor látták, hogy ez a fiatal úr, mint lakodalmi
meghívott vendég Nagygáthy gróffal jött, s hallották, hogy három nap óta
Cseklész grófné kastélyában mulatott, mindjárt kiderült teljes
ártatlansága.
A vidékről, a rétekről, mezőkről és az érett kukoricza magas kórói közől
egymásután tértek vissza az önkénytesen vállalkozó fürkészők, azon
hírrel, hogy sehol legcsekélyebb nyomra sem akadtak.
Nagygáthy gróf egy csoport vendég között találta barátját. Mentől
kevesebb részletet tudtak itt a megtörtént tény magyarázatára, annál
hevesebben vitatkoztak fölötte.
A kastély lakóit hiába kérdezgették. Tegnap esti tíz óra után, mindenki
lefeküdt; éjjel semmi zaj, ajtó-ablak nyitogatás, férfi-léptek kopogása,
női lábak csoszogása nem hallatszott: és mégis eltünt a kisasszony! Ezt
reggel óta mindenki ötvenszer hallotta s még sem fogytak ki az
ismétlésből.
Gedeon gróf elmondta, mit hallott a bárónétól. A vendégek újra csóválák
fejöket. A vőlegény határozottan védelme alá vette a vádlottat. Említé,
hogy Gábor barátja, mióta Gelenczén lakik, csak egyszer volt a báróné
kastélyában, akkor is ő maga hozta ide. Együtt töltötték a napot. Gábor
gróf a kisasszonynyal tanuk nélkül még nem is szólhatott. Honnan
származhatott volna tehát köztük oly minden korlátot leromboló
szenvedély, hogy egy menyasszony a lakodalom napja előtti éjjelen vele
megszökhessék!
Élénk helyeslés követte e nyilatkozatot. De volt a vendégek között olyan
is, a ki titokban kivánta, bár ha még is Szabolcsy gróf révén veszett
volna el a kisasszony. Mert a léha Nagygáthy grófot senki sem szerette,
míg az ősi Szabolcsy név feltámasztója a legnépszerűbb ifjú volt
messzetávol a vidéken.
Ekkor Gábor gróf elég hangosan, hogy a nehány lépéssel távolabb állók is
hallhatták, mondá:
– Uraim! Itt állunk együtt számosan és legyenek tanuim. Ime,
becsületszavamat adom, hogy ezen megszöktetés tényét, sem én
személyesen, sem megbizottam által el nem követtem. Nekem is, mint
önöknek, még sejtelmem sincs, hova lett, merre ment és hol lehet e
pillanatban a kisasszony, a ki itt az éjjel, szülői házát minden
hátrahagyott nyom nélkül elhagyta.
Ez aztán világos, határozott és igen erős becsületszó volt. Mindenki
fejet hajtott. Ily nyilatkozat alól többé a becsület elvesztése nélkül
kimenekedni lehetetlen volt.
Csakhogy volt a dologban egy kis jezsuitai föntartás is. Igaz, ő nem
szöktetett el senkit; igaz, ő nem tudta, hova rejtőzött a szökevény: de
azt egy szóval sem állította, hogy ezen megszökés esetleg nem épen ő
miatta lett foganatba téve.
Egyszerre lárma támad. Egy pár suhancz rohanva fut be az udvarra s már
távolról kiáltja:
– Megvan a kisasszony! Megtaláltuk a nyomát. Megölték kegyetlenül a
gyilkosok! Itt a bizonyság a kezünkben!
Az egyik pisztolyt hozott, melyet az országút szélén talált, épen ott, a
hol a dülőút lekanyarodik a Bodrog partjára. A másik finom gyolcs
zsebkendőt mutatott, mely rettenetes vérfoltokkal volt átáztatva.
Jetty komorna jött, megismerte úrnője zsebkendőjét, rá mutatott a R. L.
hímzésre, a bárói koronára és szörnyűkép felsikoltani készült.
Szerencsére épen mellette állott egy okos öreg úr, a ki nem akarta, hogy
a bárónét a nagy ijedtség megölje. Tehát befogta a száját a komornának,
még a leányt magához is szórította. Kedvezőbb alkalmat egy szép
szobacziczus megölelgetésére keresve sem kaphatott volna.
Tehát új, rettentő és hajmeresztő fordulat. A kik eddig könnyelműleg
élvezték a komikum gyönyöreit, most reszkethettek a tragikum borzalmai
alatt.
Gábor gróf kezébe vette a pisztolyt, egy tekintetet vetett rá és átadta
legközelebb álló szomszédjának.
– Bolondság – mondá – ez régi huszár fegyver. A gyutacs csöve be van
rozsdásodva: a cső tele pókhálóval. Legalább harmincz éve mult, hogy e
pisztolyból senki sem lőtt.
– És a véres zsebkendő? el kell tenni; senki hozzá ne nyúljon; ennél
fontosabb corpus delicti még nem került napfényre.
Egy másik jelenlevő megjegyzé:
– Semmi kétség. Lenke kisasszony meg van sebesítve. Vére folyt. Rohant,
vagy hurczolták Zemplén Mississipijébe, a Bodrog hullámai közé.
Egy másik, higgadtabb, gunyolódva veté vissza:
– A Bodrog hullámai közé! Nincs ennek józan értelme, mert fejemet teszem
rá, hogy Szőllőskétől Liszkáig nem találsz olyan helyet, a hol most a
víz térden felül érne.
– Elég az, ha sebesülten és ájultan vetették oda.
Gábor gróf kezébe vette a véres zsebkendőt s mint műegyetemi növendék, a
ki a vegyészet elemeihez is értett valamit, szakértő tekintettel
vizsgálá meg a vérfoltokat. Végre hidegen mondá:
– Ez nem vér. Ez festék. Meszelővel van rá kenve. Közönséges vörös
berzseny, a mivel husvétkor a tojást festik pirosra.
Ezzel tovább ment.
Mi pedig egészen az olvasóra bizzuk, elképzelni, mit érzett lelke
mélyében ez ifjú, a ki Nagygáthy kocsiján ülve, egyszerűen mint
lakodalmi vendég ment oda, a hol földi üdve lakott!
Ha külsőleg megtarthatá közönyét, bizonyosnak kelle lennie, hogy a
vőlegény üres fészket talál Réthfalván. De mit nevezünk mi halandók
bizonyosnak? A legcsekélyebb előre nem látott véletlen lerombolja tető
alá hozott építményünket.
Tulajdonkép Gábor gróf nem is ismerheté, mi lakhatik az ő Lenkéje
kebelében? Lesz-e bátorsága végzetes határozatát teljesíteni? Mert a
higgadt megfontolás soha sem követel sürgősebben meghallgatást, mint a
végrehajtás pillanatának megérkezésével. Nagyon sokan erősek voltak a
szándékban, az elhatározó perczben pedig visszariadtak.
Másként is sajátszerű helyzet volt ez. A férfi semmit sem tehetett. Keze
kötve, még nem is közeledhetett imádottjához. Nem élünk a lovagkorban,
hogy fegyveres szolgákkal megtámadjuk a szomszéd várát s kardéllel
vívjuk ki győzelmünket.
Érzette, hogy sorsa fölött csak egy leányka bátorlelkűsége
határozhatott. De ezen leánynak önállólag kellett fellépni, szerepet
cserélni és mindent koczkáztatni. Él-e valahol, napjainkban, tizenhét
éves leány, a kit elolthatlan szenvedélye ily végletek határáig
ragadhat?
A kis leány egész jövőjével játszott. Ki súgta meg szívének, hogy
áldozatát nem méltatlanra pazarolja? Mert az anyai háztól megszökött
leány, e lépése után, egyedül csak azé lehet, a kiért megszökött. Hozzá
van kovácsolva, mint a gályarab elitélt társához. Ha pedig
indokolatlanul merész volt és bizalma horgonyát ingatag homoktalajba
vetette: egy kártyán játszotta el egész földi czélját és rendeltetését.
Ezt gondolta Gábor gróf, míg barátja mellett a kocsin ült, remélve és
remegve nézett ama jól ismert hegyláncz kékje felé s azon is túl igen
messzire.
Ellenben Nagygáthy gróf, mint karvaly, elbizakodva készült lecsapni a
fehér galambkára. Valami nagy szerelem nem alkalmatlankodott szívében,
hanem tagadhatlanul tetszett neki a szép Lenke nyájas arcza, kecses
termete. Épen oly fönséges tünemény volt, minő neki kellett, hogy a
társaságokban, illő pompás és hatalmas parádét csapjon vele. Otthon
pedig a legjobb volt arra, hogy a Nagygáthy névnek és vagyonnak
örökösöket adjon. Mást nem követelt tőle.
A kis grófocska nem volt rossz, jellemtelen vagy épen aljas lélek.
Minden hibája csak saját énjének és helyzetének túlbecsüléséből
származott. Még képtelen elbizakodottsága is inkább nevetségessé mint
gyűlöletessé tette őt.
Mai bukását is csak úgy tekintette, mint például ha valamely terve
Párisban sem sikerült. Elfeledte s vége volt. Most is csiklandozta a
gondolat, hogy nagyon szép feleséget kap körme közé. De nem feledte,
hogy igen drágán lehet ily portékához jutni. Más közönséges kaland csak
pénzbe kerül s ha a pénz el van költve, vége a regénynek, míg a tárcza
újra meg nem telik. Nála, egy kis bőjtöléssel, mindig megtelt.
Most a midőn hiuságán e sérelem esett, a midőn legérzékenyebb oldalán
ezen hatalmas érvágási operatio végbe ment: inkább elbámult, mint
megrendült.
– Furcsa! – gondolá – egy kilenczezer holdas báróné leánya nem akart
Nagygáthy grófné lenni! Ilyen vén a világ, s mégis, megtermi a
leghihetlenebb botorságokat.
Egy pillanatra valósággal rossz kedve volt. Olyan képet csinált, mint
mikor valaki az ajtó szárnyába üti könyökét és megfájdul bele a
zsibbadós ere. Nagyon kellemetlen érzés, de hamar elmulik.
Gedeon gróf is csak addig volt megkinzott martir, míg kocsisa elé állott
a pompás fogattal. Az öt ló megemlékezteté arra, hogy ő még most is
Nagygáthy gróf, s az marad, úgy feleséggel, mint feleség nélkül.
Ekkor intett barátjának.
– Gábor! itt többé semmi keresetünk; mentől elébb pusztulunk innen,
annál jobb. De azért nem végeztem szerepemet. Nekem ugyan épen most
tömérdek dolgom van Hevesben, Pesten, Bécsben és Párisban, de mindent
abbahagyok. Érzem, hogy kötelességeim vannak. A báróné rokonom, nem
tagadhatom meg tőle segítségemet. A megszökött leányt ugyan ez életben
soha nőül nem veszem; de tartozom az anyának azzal, hogy elvesztett
gyermekét visszaszerezzem. Számíthatok barátságodra?
– Egészen szolgálatodra állok.