helynév, szokás szerint olvashatlan hieroglif.
Felhasította tollkésével a levél borítékát és olvasni kezdett:
«Gelencze, aug. 19.
Kedves István bátyám!
Bizonyára hallotta, hogy én ez év tavaszán Gelenczén megtelepedtem.
Azóta nem sok dolgom volt, tehát annál inkább ráértem, hogy birtokomnak
egy messze kiszögellő parczelláját saját mérnöki tudományommal a
többitől elválaszszam és külön kihasítsam. Erre a 600 holdra terjedő
darabkára ezóta meglehetős kis házat építtettem. Van benne már némi
csekély butorzat is. A többi közt egy Pesten készült vas pénzszekrény
is. Állítólag üres; de én úgy tudom, hogy 12,000 forint hallgat benne.
Épen elég arra, hogy szerény és csekélységgel is megelégedő ember
ennyivel gazdálkodni kezdjen, mikép ha az idei buzatermés már a kazalban
fekszik.
Miután pedig meghagytam ügyvédemnek, hogy a városba utazván, ezen új
házat, a körötte fekvő hatszáz holddal együtt, telekkönyvileg Nagy
István nevére átirassa, s az ezért járó kincstári illetéket ki is
fizesse, nem marad egyéb hátra, mind hogy kedves István bátyám ezen
kétségtelen tulajdonát haladék és kétkedés nélkül elfoglalja.
Hogy aztán, mit csinál vele? az egészen tetszésétől függ. Kiadhatja
bérbe, vagy ha megunta már azt az örökös vonatérkezést és továbbítást,
az éjjelezést, álmatlanságot és nyugtalanságot, akkor mondjon le
hivataláról, nyugdíj vagy a nélkül, és jőjjön saját fészkébe; kezdjen
gazdálkodni s legyen az én mindig szeretett hű szomszédom.
Kedves bátyámnak boldog István napját kivánván, átalam tisztelt nejét
üdvözölve, maradok örökre háladatos öcscse
_Szabolcsy Gábor_».
Ez volt az erőltetett sietséggel készült háznak előre kitűzött czélja és
rendeltetése. A szent hála érzete és kötelessége azon férfi iránt, a ki
(kezdetben ugyan más czélból), de tényleg mindig őrködött az árva jogai
fölött s mikor szükség és veszedelem pillanatai fenyegető alakban
elétörtek, készen állott leghathatósabb segitségével.
Meg kell engedni, hogy a fönnebb közlött levél modorában a valódi és meg
nem hamisított grófi stylusnak még nyoma sem mutatkozik. De Gábor
grófnak méltóságos rangtársai ne feledjék, hogy ez a fiatal ember még
ujoncz a nagy uraságban és még jókora porczió megmaradt belőle a
cidevant mérnökből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha Gábor gróf figyelmes fiatal ember és névnapi gratulácziókat irogat
ismerőseihez: ő is megérdemli, hogy róla se feledkezzenek meg.
Csakugyan épen ezen nemzeti ünnep reggelén ő is levelet kapott. Egyenes
postai közlekedés nem levén, lovas legény érkezett a kastély elé és
bebocsátást kért ő méltóságához.
– Mi ujság?
– Levelet hoztam.
– Kitől?
– A grófnétól.
A fiatal ember úgy lógázta fejét, mintha értené, melyik grófné az, a
száz közül, a kivel ő ily szakadatlan correspondentiát folytat. A
levelet átvette, hozóját pedig kiküldte az inasok szobájába, egy kis
reggelire meg egy nagy palaczk hegyaljai borra.
Egyedül maradva, kiváncsian bontotta fel a levelet. Legelőször is az
aláírást nézi és megelégedetten mosolyog. Lássuk a tartalmát:
«Kedves Gábor!
Mi már tegnapelőtt óta itt vagyunk Cseklészen számkivetésben, és a
legiszonyatosabb nyomorúságba jutottunk. Imádott uram és férjem hat
teljes óra hoszáig férfiasan küzdött a falusi élet bajai ellen s aztán,
hogy zaklatott szivének szórakozást szerezzen, elutazott Kassára. Ott is
vannak, a kik epedve várják.
De én? Töredelmesen megvallom, hogy egyes-egyedül vagyok, mint a
párjahagyott búgó gerlicze. Mindössze számítva nincs több 10, mondd: tiz
vendégemnél! Oly csendes a ház, hogy a család ősi kisértetei
háborítlanul sétálgathatnak a boltozat alatt, épen úgy mint télen a
fűtetlen szobákban.
Minthogy pedig nálam semmi zaj, vígság, táncz, zene s más efféle hiú
világi időtöltés napirenden nincs: bizonyossá teszem önt, hogy ily rideg
kolostori magányban ön is helyet találhat, öt hónap óta tartó mély
gyászában.
Jőjjön tehát mára hozzám, kivételkép, este hat órára ebédre; és maradjon
nálam, ha nem is mindjárt három egész napig, de legalább (a legrosszabb
esetet feltéve) körülbelől hat hétig. Gondolja meg…
Hah! mi volt ez? mintha láttam, mintha hallottam volna valamit?
Csakugyan, a midőn épen irom jelen diplomatiai jegyzékemet, kocsi-kerék
zördül meg ablakom alatt s Würzheim báróné hajtat kapum alá! Szokás
szerint búsan és egyedül, csak vigasztalhatlan özvegyi bánata és sovány,
fogatlan komornája kiséri!
Uram! ön szíves lesz elismerni, hogy e véletlenül közbejött eset
változtat a dolgok állapotján. Eddig udvariasan kértem önt, jőjjön
Cseklészre: most már fejvesztés terhe alatt parancsolom.
Ah, minő váratlan ajándéka az égnek! Würzheim báróné Cseklészen! Mert
tudnia kell, hogy a tábornokné negyvenkilencz esztendő óta az összes női
bájak és kecsek tárházát kizárólagos haszonbérben tartja. Alig ad belőle
alamizsnát nekem, a ki ugyanennyi év óta folytonos versenyben és
vetélkedésben állok vele!
Minő öröm vár rám! Legalább három vendégemnek megreped a szíve a
kiváncsiságtól. Mert csak a báróné mézes ajkairól hallhatjuk meg: mi a
legfrissebb újság Réthfalván, az én bálványozva szeretett Laura
barátnémnak elátkozott kastélyában. Jaj az ön fejének, ha ezen kegyes
ukázom vételével rögtön hat lovat be nem fogatott és másfél óra alatt
itt nem termett.
_Cecilie de Cseklész_».
Így hangzott az ünnepélyes meghívás a cseklészi kastélyba. Jól vagy
rosszul ütött ki, az mindegy. Csak az bizonyos, hogy nem a «Közhasznú
levelező könyv» valamelyik ékes mintájából iratott ki.
A fiatal ember órájára nézett, mely még mindig mérnöki pontossággal
járt. Aztán felöltözött egy kicsit, kocsira ült és áthajtatott a
vendégszerető házhoz, mely mint említve volt, két mértföldnyi távolra
feküdt.
Megérkezvén számos cselédség fogta körül s be kellett mennie az urak
toilette-szobájába, a hol három bérruhás szolga kefélte le róla az út
porát. Oly operatio, mely alól meg nem menekszik az olyan látogató, a ki
podgyász nélkül jött, újra nem öltözhetett; tehát még azon napon
hazatérni szándékozik.
A grófné a nagy fogadóteremben ült, mert ez volt a vendégek gyűlhelye.
Most azonban egyedül ült a pamlagon. Előtte az asztalon női munka
hevert; valami igen díszes himzés, mely még a múlt saison alatt került
oda, s azóta sem nyúlt hozzá senki.
– Ah, ön az, Gábor.
A fiatal ember felelni akart, de mindjárt látta, hogy a sok bevezető
beszéd e helyütt nincs szokásban. A grófné a legelső szóval a dolog
velejébe kapott. In medias res, mint imádott férje mondta volna.
– Üljön le s mondjon valami kellemesen meglepő újságot. De ön csak
szétnéz a szobában. Látom, vállam fölött pillantgat minden szöglet felé.
Mind hiába. Würzheim báróné nincs itt. Elhalaszthatlan dolgai tartják
szobájában.
– Oh, ki fogná háborítani.
– Senki, a kinek emberi érző szív dobog kebelében. Felteszem önről, hogy
eltalálja, minő fontos végezni valója lehet a hős tábornok özvegyének?
– Valószinűleg ájtatosan imádkozik elhúnyt férjének lelki üdveért,
bocsássa meg isten azon vétkét, hogy a temesvári ütközetet megnyerni
segítette.
– Ah, verkappter Kossuthianer! A bárónénak más dolga van; eszik.
– Eszik? Bocsánat grófné, én mérnök koromban azt hittem, a bárónék soha
sem esznek.
– Lássa. És minő prózai foglalatosságban kapja őket tetten. Nem tudja,
hogy a szegény báróné tavasz óta Réthfalván lakik? tehát csak az
önfentartás ösztönének engedelmeskedik, ha kárpótlást keres a nagy bőjt
után.
Álljunk meg itt egy szóra.
Sok olvasó kétkedve csóválja tán a fejét s nem hiszi, hogy a finom és
magas műveltségű grófnék így beszélhetnek. Ez igen izléstelen
megszólítási modor volna még egy harmadfél mázsára felhízott
mészárosnénak a szájában is.
Igaza van az olvasónak. Így soha sem beszélnek a grófnék. Akkor,
tudniillik: ha olyan ember van jelen, a ki e modort nem érti és minden
szót betű-értelemben fog fel.
Hanem ha maguk közt vannak és bizonyosak arról, hogy minden jelenlevő
jól tudja, mi van komolyan, mi csak pajkos tréfából mondva? akkor bizony
szép szabadjára eresztik nyelvüket. Nem félnek a félreértéstől, nem
válogatják nagyon a szavakat, hanem a társaságra bizzák, hogy mindenki
halászsza ki csevegésükből a valót, a felczifrázást pedig bocsássa
szélnek.
Most sem mondott a grófné egyebet, mint a mit a vidék tudott: hogy a
báróné rettenetesen fösvény. Eleinte míg férje adósságait fizette, fájt
neki az összegyüjtött bankjegycsomókat idegeneknek átadni. Azalatt úgy
hozzászokott a takarékossághoz, hogy a pénz látása lett legfőbb
élvezete. E hibáját csak azon gondolata menthette, hogy egyetlen leányát
díszes és előnyös házasságra segíthesse.
A rossz nyelvek hozták forgalomba azt az adomát, hogy a báróné ebédjén
az ételek mennyiségét nem a vendégek étvágyához mérik. Egyszer öten
ültek ott vacsorára. Kapott mindenki külön egy-egy lágy tojást, és
összesen mind, egy sült galambot. De nem elég ez? Ha az ember hat órakor
ebédelt, este kilencz órára nem ehetik meg egy másfél rőf hosszú füstölt
kolbászt.
Ezután a grófné azt mondá látogatójának, hogy jó lesz már másról is
beszélni.
– Grófom – szólt – ön telivér jakobinus: önnel nem lehet oly távolról
beszélgetni. Üljön egy székkel közelebb hozzám. Úgy nézzen szemem közé,
hogy az egész társaságban engem tartanak a regényes szerelmesek
leghiresebb pártfogónéjának.
– Oly dicséret, mely csak a legnemesebb lelkeket érheti.
– Tudja ön, miért kell a jó Würzheim bárónénak tavasz óta Réthfalván
lakni?
– Úgy tudom, benső barátságban él a bárónéval.
– Igaz; de miért tartja legbensőbb barátnéját állandóan a kastélyában?
Üljön egy székkel még közelebb, mert még most is kiabálnom kell.
Kiderült, hogy Réthfalván legalább két szemes leányőrzőnek kell lakni.
– Két leányőrzőnek?
– Az anyja Nagygáthy grófnét akar leányából csinálni; de Lenke
kisasszony lázadással és forradalommal fenyegetőzik.
– Oly szerencse Nagygáthy grófnénak lenni?
– Hogyan? Oly szerencse? Tudja ön, ki az a Nagygáthy? Az összes
házasulandók osztályának koronás királya! Először 13,000 hold Gelencze
tőszomszédságában. Másodszor 54,000 hold Heves Kanaán földjén. Ehhez
járult volna Miklós bácsi feleségének hagyatéka 13,000 hold, melyet most
ön elörökölt előle, pedig mindig számot tartott rá. Ez összesen 80,000
hold lett volna. Úgy-e bámulni lehet, hogy ehetik meg Gedeon gróf ily
roppant termést, azzal a piczi kis szájacskájával, évenként?
– Valóban sok egynek.
– Miután pedig a szegény, megkárosodott Nagygáthy elesett Gelenczétől,
kénytelen volt méltányos kárpótlás után nézni. Tehát oly szerény, hogy
megelégszik a veszett fejsze nyelével, és nőül veszi Réthfalvát s a
hozzá tartozó két falucskát, összesen 9000 holdjával.
– És Lenke kisasszony?
– Az mindenesetre tűrhető ráadás lesz az üzletben. Csak az a baj, hogy
Lenke kisasszony szíve nem szabad. Elajándékozta régen valami
ismeretlennek.
– Ah, ah?
– Valami titkos regényhős a boldog. A rokonszenv már a kisasszony
gyermekkorában fogamzott meg. Bizonyos fiatal ember eszével és
tudományával tette meg első hódítását. Az igen kiváncsi és tudnivágyó
gyermeknek megmagyarázta, mire való az asztrolabium, és hogy kell
vasutat építeni?
– Grófné, ez elijesztőleg prózai tudomány; ily hideg forrásból meleg
érzelmek nem keletkezhetnek.
– Oh, a tárgy maga nem határoz. A mester tekintélye, az értelmi
fensőbbség: ez ragadja a hivő lélekkel megáldott tanítványt bámulatra és
nagyrabecsülésre. Nálunk, asszonyoknál, ez nyilt út a szerelem
felgerjedésére.
– Nagyon hasznos és kellemes ezt, épen a legilletékesebb birói székből,
mint itéletet hallani.
– Az első kalandot a többi követte. A tudomány hatalma után jött a férfi
kegyelete. A kis leány egyszer megleste, hogy azon ifjú imádkozott a
réthfalvi kertben felállított sírkő előtt. Máskor kitalálta, ki küldött
oda friss koszorút? Végre bekövetkezett a kis leány félreismerhetlen
hálája.
– Hálája?
– Hosszabb idő után Lenke kisasszony találkozott az ifjúval, valamelyik
miniszter estélyén. S miután a regény hőse nem tánczolt, a leányka is
kosarat adott minden udvarlójának. Mert nem akart «ő előtte» más férfi
karján lejteni! Mit mond ön e túlvilági gyöngéd figyelemre?
– Hódolattal hajlok meg. Csak azt nem értem, honnan tudja a nagy világ
ily részletesen mindazt, a mi egy szívnek legmélyebb rejtekében
történik?
– Minő kérdés! Azért vagyunk asszonyok, hogy minden más nőnek külsejét,
bensőjét folyvást ellenőrség alatt tartsuk. Minket a lélektan elvont
tételeire nagyon felületesen tanítanak; de előttünk egy hang, egy
elejtett szó, vagy visszatarthatlanul ellebbent sóhaj a titkok kulcsára
vezet. Végre jött a regény forduló pontja. Egyszer egy igazi gyöngy, egy
elejtett könny csillámlott meg a társaság szeme láttára. Asszonyi gyarló
kritika szerint ezen csepp sósvíz többet fejezett ki, mint húsz lapra
terjedő szerelmi nyilatkozat. Ön nem olvasta e szép költeményt, négy
vagy öt rövid románczban?
– Azt hiszem, grófné – felelt az ifjú, reszketve – olvastam; de
bizonyára csak képzelgésem űzött velem hiú játékot.
– Az meglehet. De mit mond az árulónak tanúságára?
– Áruló is van?
– Hogyne volna! Mindig van, a hol a titok csak három asszony kezébe is
kerül. Elhiheti, uram, hogy hiteles és szemmel látó tanú jelenléte
nélkül, nem lázítanám fel önt üres mesékkel. Réthfalvy báróné börtönőrt
hozott leánya mellé. A tábornokné el is vállalta a zord hivatalt. De
végre ő is csak asszony; megesett a szíve. Eljött hozzám, meggyónta
bűnét, javulást igért és segítséget kért tőlem.
A fiatal ember mondani akart valamit; de azért volt Cseklész grófnő
finoman iskolázott úrnő, hogy tudja, mikor kell egy netán elhamarkodott
szónak elébe vágni. Ha gyűlöli a fiatal embert, bizonyára engedi őt
szabadon beszélni, hadd jőjjön zavarba és ellenmondásba.
A grófné tehát felkelt helyéből, mosolygott, mintha elébb csak
időtöltésből csevegett volna s aztán bal kezét felemelve mondá:
– Vezessen, uram.
A fiatal ember karját nyújtá, de voltakép a grófné volt a vezető. Végig
mentek nehány hűs és jól szellőzött szobán, a hol nem a butorzat
drágasága, hanem a porczellán-edényekbe átültetett élő virágok ritka
faja és sokasága fejezte ki az izlést, pazarlást és elegantiát. Aztán
egy zöld posztóval bevont és fényes szegekkel kivert ajtó elé értek.
A grófné bement, utána az ifjú.
– Ime, uram, ez írószobám, legfelsőbb titkos kabinetem. Innen kormányzom
birodalmamat. Van itt asztal, szék, papir, toll, tinta, levélboríték,
gyufa, gyertya, spanyolviasz; ha kell, még pecsétnyomó is. Én most
lemegyek a kertbe, mert ott van az egész társaság, ön pedig szép
csendesen itt marad.
– Grófné – szólt az ifjú s midőn a szemközti falon függő nagy tükörbe
pillantott, elijedt az előtte megjelent halvány kisértettől.
A grófné egykedvűleg folytatá:
– Fél óra múlva bekopogtatok. Ennyi idő elég, hogy egy kiszolgált és
pensionatus osztálytanácsos a nehány sort, háromszor, négyszer újra
fogalmazza s aztán tisztára is leírja. Czím tekintetében elég lesz egy
keresztnév. Postabélyeg nem kell. Magam leszek az ambulance hivatalnoka
és a levélhordó. Kezeskedem, hogy megtalálom a czímzettet; kezébe adom a
küldeményt, rábeszélem, hogy törje fel a pecsétet s végre mindezt…
franco.
Ezt mondva eltünt a szobából, az ajtót erősen becsapta, kívülről a zárra
még a kulcsot is rá fordította.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A fél óra erősen elmúlt és a más tekintetben gyakorlott kezű levélíró
(engedjünk meg ennyi hiúságot a megszorult férfinak) megijedve
tapasztalá, hogy egyik fogalmazványát a másik után kellett széttépnie.
Valószinűleg mindegyik megérdemlette az örök megsemmisülést. Erőtette
elméjét s mikor legmagasztosabb akart lenni, épen legközelebb ért a
nevetségesség határához.
Ablaka a kertre szolgált s a leeresztett csipkefüggönyön át látta, mint
tünnek fel és enyésznek el a világos színű öltönyök a kanyargó utak
behajlásai között. Egy pár férfialak is adott sötét árnyalatot a kép
vegyülékéhez. Néha csak a szivar füstjének fellege árulta el a czéltalan
tévelygés irányát.
Egyszerre látja, hogy a grófné otthagyta a társaságot s csendesen
lépdelve közelít a kastély verandája felé. Rettenetes szégyen! itt az
utolsó itélet napja.
Ekkor a végső kétségbeesés perczében megszállja lelkét a gondolat, hogy
félre vet minden szópompát, minden képzelt eredetiséget, egyszerűen
leírja azt, a mi szívének indulatából közvetlenül írótollának végére
kerül.
És tiszta lapot ragadván elé, egy végtiben, minden javítás nélkül írá:
«Lenke kisasszony!
Áttörhetlen akadályokkal küzdve, nem tehetek mást, mint e papiron
küldeni meg határtalan hódolatomat.
Legelső ifjúságom óta ismerek egy vidáman és szeliden mosolygó
gyermekarczot, mely ma mint feslő bimbó a föld paradicsomkertjének
legékesebb virága.
Nem tudom, mit határozott a sors könyve fölöttem, csak azt érzem,
rendíthetlen bizonyossággal, hogy csak egy boldogság lett számomra a
világon teremtve. Romolhatlan gyémántot találtam, ez lesz örömöm,
gyönyörűségem és dicsőségem.
Szeretem önt lelkemnek lángoló hevével. Remélhetek, vagy le kell
mondanom: nem változtathat érzelmeimen. Fogadja tőlem egy egész életnek
feláldozását.
_Szabolcsy Gábor_.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A grófné felnyitotta a szobát és a foglyot szabadon bocsátotta. Nem
kérdezte: kész a levél? mert ezt föltette. Inkább azt hitte, legalább
egy egész ívre terjedt ki a szerelmesnek legelső ömlengése.
Lementek a kertbe, a hol valósággal nem volt tíznél több vendég.
Csodálatos, hogy az örökös superlativusban író és beszélő grófné ezuttal
sem túlzó, sem kicsinyítő számot nem mondott! A társaság vidám
nevetkezés között szítta a friss levegőt; erőt és étvágyat szerzett
össze, a közelgő ebédnek illendő méltánylására.
A grófné bemutatta az ifjat, s aztán, szokás szerint, rábizta, kikkel
kössön közelebbi barátságot, s kikkel maradjon fél idegenségben.
Két ismerős arczot már látott. Ott pompázott fehér-fekete koczkás
félgyászban Würzheim tábornokné, a ki nem tudja hova legyen a nagy
csodálkozásban, hogy régi ismerősét itt találja! Biztos jel ez arra
nézve, hogy minden perczben várta megjelenését. Amott állongál a
távolban, mint a falu tornya, és kevélyen tekint le az alacsony földre,
ő méltósága Vékonyi báró! Öt percz mulva, mint pajtás, mint hű czimbora
fogott kezet Gelencze urával. Rögtön tegezte, kicsiben múlt, hogy
gyermekkori barátjának és iskolatársának nem nevezte. Más szóval:
szivéből óhajtotta, bár feküdnék mérnök uram keresztül a vasútján,
akkor, midőn három másodpercz múlva keresztül csörtet az épitéskővel
rakott tehervonat.
Különben pedig a báró, itt a társaságban, nem szuszogott, nem hápogott,
mint a miniszter estélyén. Tudott szerényen is beszélni s ha magyarul
mondott valamit, hangjának ékezetét tekintve, beillett az bármely
árvaleányhajas tiszaháti gavallérnak.
Gábor grófot a társaság rögtön tűz közé szorította. Tíz percz mulva,
minden jelenlevőnek nevét és rangját megtanulta. Most már nem nézték
kétes, vagy kalandor grófnak. A kir. meghívó levélre, a főrendek házába,
itt ugyan nem sokat adtak, de a tizenháromezer hold Gelenczén, döntőleg
esett a mérleg serpenyőjébe.
A társaság majd összegyűlt, majd szétfoszlott. Épen úgy kerengtek
csoportosan, mint kisasszony napján a fecskék, ha messze útjokra
készülnek.
Bölcs mester volt, a ki az angol parkot kitalálta. E nélkül meg volna
bénítva a társaság szabadsága. Így pedig kitérhetünk, a kit látni nem
akarunk; egyenesen belé botlunk abba, a kit keresünk, kergetünk és
üldözünk.
Így történt, hogy egy bokorcsoportozat fordulója mellett Würzheim
báróné, gyönyörű véletlenségből, útját állhatta Gábor grófnak. Aztán
karját kérte, elvitte sétálni s végre ketten valami árnyékos helyen
letelepedtek. A báróné a padra, a fiatalember szemközt vele egy székre.
Senki sem háborgatta őket, az illem sem lehetett megsértve két ily
erősen különböző párocskának eltűnése miatt s a tábornokné szabadon
beszélhetett réthfalvi élményeiről.
Würzheimné egészen más fajú példánya volt az úri társaságnak. Cseklész
grófné tréfája abban állott, hogy kis dolognak nagy nevet adott és a
képtelenségek határáig ereszté meg fantáziáját. A tábornokné, mindig
rettegni, borzadni látszott valami ismeretlen veszedelemtől s ha
önérdeke nem gátolta, saját nevén nevezé a tárgyakat. A grófnét saját
környezete mindig jól értette: a báróné úgy mutatta, mintha sokkal
többet tudna, mint elmondani jónak vél.
– Ártatlan lélekkel, vendégül mentem Réthfalvára és lassanként
gyűlöletes börtönőr lett belőlem. Mikor észrevettem helyzetemet,
egyrészről a szánalom érzete küzdött bennem. Hogy végre itt vagyok, jobb
szellemem győzelmét jelenti. Holnap visz a grófné Réthfalvára, onnan a
legközelebbi vasúti állomásra s búcsút veszek az elátkozott kastélytól.
– Az elátkozott kastélytól?
– Így nevezik az egész vidéken. Zárt kapu, zárt szobák, leeresztett
függönyök és síri csend.
– És miért e visszavonultság?
– Mert Lenke kisasszony nem akar Nagygáthy grófné lenni. Az anyja pedig
erőszakolja az őrülésig vitt szenvedélylyel. Különben pedig a leányka,
ezen egyen kívül szelid, engedelmes gyermek, szereti anyját, ápolja
betegségében. Mert a bárónét néha elönti epéje. Sötét sárga szín futja
el arczát, testét s iszonyatos gyomorgörcs kínozza. Az alatt mindig
Nagygáthy gróf dicsőségéről szól a leczke. A gróf pedig e pillanatban
Trouville sós hullámai között fördi ki párisi kicsapongásait. Minden
héten levél érkezik tőle és választ is vár rája.
– És kap?
– Kapni, kap. De a milyen értéke van leveleinek, épen annyi becse a
feleletnek. A ki a grófot ismeri, tudja, hogy nagy gömbölyű fejében
gondolat, szivében érzelem még meg nem fogamzott. Mit tesz tehát? Fizet
és szép pénzért ábrándos szerelmi leveleket írat az ott korhelykedő
franczia regénygyártókkal. Néha a kész munkát lefordítja magyarra: de ha
nagyon fellengzőleg üt ki a munka, egyszerűen csak lemásolja. És a
bölcs, világlátott és emberismerő báróné könyezve olvassa fel a
leányának! Csakugyan igaz lehet, hogy a legokosabb ember is valamely
különös tárgyban futóbolond.
– Polgári nyelven ezt úgy mondják: bogara van. És a válasz ezen
megrendelt ömlengésekre?
– Eddig még emberi erő rá nem birhatta a leányt, hogy ezen ízetlen
firkákra feleljen. Mit tett a báróné? Tollat ragad s leánya neve alatt
oly epedő szerelmes leveleket írogat, hogy hosszadalmasságuk miatt
Nagygáthy gróf végig sem olvassa.
– Hogy lehet más neve alatt írni?
– Miért ne? A gróf nem ismeri a leány írását; de nincs is annyi
észrevevő tehetsége, hogy két kézírás között különbséget tudna
felfedezni. Örül, hogy szép választ kapott s megy élvezni mindent, a mit
pénzért vásárolni lehet.
– Ebből egykor furcsa kis jelenet keletkezhetik. Valaha csak haza kerül
a gróf, beszélni fog leveleiről, megköszöni a meleg érzelmet és a
küldött üdvözleteket s kész a qui pro quo.
– A báróné meg van győződve, hogy addig leányának ellenálló ereje
megtörik s a levelek tekintetében elvállalja a szerzői tulajdonjogot.
– És ön, báróné? Szánja a szenvedőt és mégis ott hagyja.
– Mit akar ön? Én csak addig vagyok Réthfalván lehetséges, míg
határozottan a báróné részén állok. Árulót, elpártolt barátnét nem
tarthat környezetében. Egyébiránt legyen ön megnyugtatva, hogy
eltávozásom csak enyhít a szenvedő sorsán. Két börtönőr helyett egy, már
tiszta nyereség. Hallotta, gróf hogy Bécsben, a fogházban, a rablók és
gyilkosok kamarájának ajtaján egy kis lyuk van, nem nagyobb, mint az
ember szeme. Erre a kis nyílásra metszett üveget tesznek, melyen át az
őr mindent lát, a mi a czellában történik. A báróné nem kimélte a
költséget, hozatott ilyen üveget az optikustól s rá alkalmazta azon
ajtóra, mely leánya szobáját az övétől külön választja.
– Nem értem okát. Hiszen minden pillanatban kinyithatja az ajtót?
– Igaz; de azon élvezet, hogy mindig leskődhetik? és azon terrorismus,
mely a leány önállóságának legutolsó maradványát is összetöri?