életében eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy egykor még gazdag ember
legyen. Természeténél fogva kevéssel megelégedve, a birtokvágy
szenvedélyét nem ismerte. De mikor a kincs és vagyon özöne, mint érett
gyümölcs egyszerre lába elé hullott: nem csoda, ha szokatlan kábulás
fogta körül.
Ámde szólania kellett.
– Uram, önnek tudnia kell, hogy van az országban valaki, a ki születési
jogomat kétségbe teszi.
– Legyen megnyugodva gróf úr, mert ilyen egyén nem létezik. Azt nem
mondom, hogy például Nagygáthy Gedeon gróf szíves örömest el nem ütné az
ön kezéről a gyönyörűen felszerelt Gelenczét, mely mind csupa első
osztályú fekete föld. De nem teheti; ez a baja.
– Ön olvasta a lapokban, hogy szülőim házassági bizonyítékát gyanus
hitelességű okmánynak hiresztelték.
– Ez a kisérlet csak gyermekes észjáráshoz méltó ízetlen bohózat volt. A
gyáva tehetetlenségnek kiömlött epéje; egyéb semmi. Elhiheti gróf úr,
hogyha komolyan léphetnének fel, bizonyára más úton kezdik meg a
támadást.
– Még mindig pört kaphatok nyakamba.
– Pört kezdeni mindenkinek szabadságában áll, csakhogy átkozott
költséges mulatság ez, ha a vesztes bizonyos. Tisztességes ügyvéd fel
sem vállalja; Nagygáthy grófnak pedig okosabb tanácsadói vannak, mintsem
odaengednék őt a lelkiismeretlen prókátorok piócza fajának kezébe.
– Azt mondják, nagy előny volna rám nézve, ha a lengyelkei anyakönyvek
újra napfényre kerülnének.
– Ha megvan a keresztlevél és a hiteles kivonat a házasságok
matrikulájából, ez teljesen elég: ha be van bizonyítva, hogy a
lengyelkei anyakönyvek elégtek.
– És ha a könyv mégis előkerülne?
– Egy meglehetősen fölösleges érvvel többet nyernénk. Azonban régi
törvényszabály, superflua cautela non nocet.
– Akkor nem kétkedem többé, hanem az elveszettnek hitt anyakönyvet
előmutatom.
A fiatal ember megnyitá szekrényét, kivette onnan a tegnap estén átvett
csomagot s letette az asztalra.
– Ime uram, még felbontatlan. Rajta van a káptalan pecséte. Rajta, hogy
1849-ben jött a levéltárba «családi okmányok» czimén.
A közjegyző csodálkozva nézett majd a csomagra, majd a gróf szeme közé.
Épen nem mutatott örömet, vagy lelkesedettséget a rendkívüli felfedezés
hallatára.
– Hogyan? – mondá nagy megütközéssel. E csomagban a lengyelkei matrikula
van elrejtve?
– Legalább azt állította, a ki hozzám hozta.
Dr. Szeghő nagyon gyanus pillantásokat vetett a csomagra. Világosan
elárulá, hogy egyátalában nem tetszik neki ez a história.
– Gróf úr, – mondá – félnem kell, hogy ez a felfedezés
kellemetlenségeket fog okozni és a méltóságod ügyét, a helyett, hogy
tisztábbá tenné, inkább újabb bonyodalmakba sodorja.
– Ezt nem értem.
– Oh, kérem, mihelyt mi e könyvvel nyilvánosság elé lépünk, egészen új
kérdések támadnak. Ebből törvényszéki vizsgálat, sőt valaki ellen
bűnvádi kereset is keletkezhetik. Mert világosságra kell hozni, ki
merészelte a matrikulát, mely közvagyont képez s mely sok más ember
jogainak bizonyító forrását foglalja magában, annyi év óta rejtekben
tartani? A káptalan is meg van csalva, ha családi okmányok czímén egy
kath. egyház nyilvános okirattárát megőrzése alá vette. Mindjárt
kérdésbe jő: ki tette le ezen csomagot 1849-ben és ki vette ki onnan a
térítvény előmutatása mellett most a közelebb mult napokban?
A fiatal ember meg volt zavarodva. Érzette, hogy elhamarkodta e dolgot s
aztán mentséget keresve felelé:
– Hogy ki tette le e csomagot 1849-ben? az a káptalan jegyzékeiben be
lesz írva. De valószínű, hogy ezen ember régen meghalt. Csak a térítvény
maradt fönn s azzal más valaki kivette.
– Bocsánat gróf úr, ezzel nincs a dolog elütve. Mert ha kivette valaki e
csomagot és egyenesen méltóságod kezébe adta át: akkor igen világos,
hogy ezen valaki nagyon jól tudta, mi rejlik a boríték alatt? s hogy a
csomag titkos tartalmával épen csak méltóságodnak tehet legkedvesebb
szolgálatot. És miután gróf úr senkit sem nevezett meg: sejteni kezdem,
hogy kimélni akarja ezt az embert.
– Ha ily veszély fenyegeti; bizonyára nem lehetek oly nemtelen és
háladatlan, hogy buzgó jóakarómat kellemetlenségekbe keverjem. Különben
én nem is tudom, mit rejt e csomag magában? Bontsuk fel!
– Tehetjük, ha jogunk van hozzá.
– Mért ne volna? A ki a térítvény előmutatásával kivette a káptalantól,
jogosan cselekedett. Teljes szabadságában állott tulajdonát rám ruházni.
Szeghő Bertalan úr kissé igen grófos elméletnek tartá ezen jogi
fejtegetést (pedig csak egyszerüen mérnöki logika volt), de azért
beleegyezett a csomag borítékának felszakításába.
A fiatal ember papirvágó kést hozott s nehány másodpercz mulva előttük
feküdt a kopott külsejü könyv, mely csakugyan nem volt más, mint a
lengyelkei házasságok matrikulája.
Nagy érdekeltséggel forgatták a könyvet, míg megtalálták a lapot, melyen
Szabolcsy Gábor gróf és Lengyelkey Sarolta kisasszony között kötött
házasság ténye bejegyezve volt.
– Hah! – kiáltott fel teljes lelkesedettséggel az ifjú – ha mást nem
nyertünk, legalább egy megvásárolt lelkű vegyész-tudornak tekintélyét
végkép megsemmisítettük!
Szeghő Bertalan úr, mint közjegyzőhöz és tisztes öreg úrhoz illett,
sokáig gondolatokba volt merülve, míg megérett lelkében az elhatározás
és akkor mondá:
– Gróf úr, ezt a könyvet bízza az én hűségemre.
– Igen szivesen. A ki Réthfalvy Miklós báró bizalmát megérdemlette,
tőlem föltétlen hódolatot követelhet.
– Természetesen térítvény mellett.
Ezt mondva, elővett tárczájából egy kőnyomatú lapot, mely a közjegyző úr
irodájának bélyegével volt ellátva. Csak kitölteni és aláírni kellett a
papirdarabkát s a térítvény készen volt.
– A többit bízza rám. A ki olvasta a lapokból a pönögei pap
felvilágosításait, birja azzal a kellő útbaigazítást is. Kérdem gróf úr:
önnek nincs szándékában azon emberre hivatkozni, a ki az 1849-iki
térítvény erejével e könyvet a káptalan levéltárából kivette?
– Ezt semmi áron sem tehetem. Becsületügy ez előttem és inkább ma tűzbe
vetem a matrikulát, még ha születési jogom bebizonyítása egyedül e lapok
létezésétől függne is.
– Helyesen. Nagyon értem az ily gyöngéd érzelmek indokait. Igen örülök,
hogy személyes ismeretségem után az ifjú Szabolcsy Gábor grófban azon
nyilt keblű és nemes lelkű ifjat találom fel, a kit elhunyt barátom
Réthfalvy Miklós báró melegen ajánlott előttem.
– Melegen ajánlott engem?
– Mintha saját gyermeke volna. Az öreg úr előmutatta nekem a hazáért
dicsően elvérzett ezredesnek levelét, melyben rokonának jelenti, hogy
szíve hajlamát követve, Lengyelkey Saroltával egybekelt. Elhiheti gróf
úr, hogy Réthfalvy báró ezen magán levélnek több hitelt adott, mint
bármely azóta napfényre került hivatalos okmánynak. Ez okból, mihelyt
feltalálta önt, rögtön meg is köté a vérszerinti rokonságot.
– És ilyen jó barátot oly rögtön és váratlanul el kellett vesztenünk!
– Rögtön igen, de nem váratlanul. Mert a hetvenöt éves kor maga az
állandó és gyógyíthatlan halálos betegség. Én mondom ezt, a kinek már
csak öt éve hiányzik a szép kerekszámhoz. Most pedig sziveskedjék a
tapasztalt vén embernek tanácsait figyelmébe venni.
– Hallom, uram.
– Én ezt a könyvet elviszem és legelőször is felmutatom a
belügyminiszteriumban. Ha vannak ott aggodalmas lelkek, a kik
megijedtek, hogy önt netán elhamarkodva hívták meg a főrendek házába,
majd csak megnyugodhatnak. A belügyminisztertől e könyv a kassai püspöki
szentszék elé kerül. Ott sem lehet kifogás ellene. Végre visszaküldik
Pönögére, a hol az elpusztult Lengyelke lakói megtelepedtek. Gróf úr! a
kételynek legutolsó árnyéka is szétoszlott. Ön Szabolcsy gróf tényleg és
jogilag. Istené legyen a dicsőség, ha a haza önben egy ősrégi család
igaz sarjadékát üdvözölheti.
– Ön egészen új lelket önt belém. De még nincs eldöntve a kérdés: mi
történik azon emberrel, a ki e könyvet a megőrzött térítvény alapján
kivette?
– Ez az én dolgom. Ha ön, gróf úr, saját személyében lép fel e könyvvel,
sarkában ezer kérdés követi. Ha én hozom napfényre, az egészen más.
– Egészen más?
– Ég és föld a különbség. Egy közjegyző levéltárában ezer csomag és
százezer irkafirka hever. Mért ne lehetne ily tömegben egy 1849-ben kelt
térítményt épen a legalkalmatosabb perczben felfedezni?
Hóna alá vette a könyvet, leczipelte a kapu alá, kocsiba ült és
elhajtatott.
XV. (A ki saját birtokain verhet állandó tanyát.)
Teltek a napok, megjött a virányos kikelet és a nagy változás a fiatal
ember életében.
Az osztálytanácsosi hivatalnak vége szakadt; maga a miniszter
kegyeskedett elismerni, hogy a ki Zemplénben a gelenczei kastély
kényelmes termeiben otthon lehet, nem válik be többé irodai munkásnak.
Dr. Szeghő Bertalan erélyesen látott teendőihez. Legelőször a pesti
házat iratta át Szabolcsy Gábor gróf nevére, aztán ketten együtt
elutaztak Zemplén megyébe.
A gelenczei urilak nagyon szomorú építészeti alakot mutatott, de csak
kívül, mert belől legalább tizszer annyi szobát foglalt magában, mint a
mennyire ifjú lakójának szüksége lehetett. A kert alkotói is inkább
haszonra és gazdaságra tekintettek. A kertész nagyobb gondot fordított a
finom fajú nyári és őszi baraczkfákra, mint az árnyat adó vad
ültetvényekre; de a kiesség és kellemesség még sem hiányzott abban.
Nehány hétbe telt, míg Szeghő Bertalan a birtok átadásához kötött
törvényes formaságokat bevégezhette. Akkor aztán a fiatal ember beült
örökségébe s a közjegyző a megérdemlett tiszteletdíjjal együtt
visszautazott a fővárosba.
Az ifjú birtokos pedig legelőször is a kegyelet által sugalt
kötelességének akart eleget tenni. Egy friss és két régi sír követelt
tőle hódolatot.
Áldott emlékezetü Réthfalvy Miklós báró már ott feküdt a gelenczei
templom kriptájában, korán elhúnyt neje mellett. Végrendeletileg hagyta
meg, hogy előre kijelölt fülkéjébe zárják, befalazzák és csak egy
darabka márványtábla hagyja fel emlékét, feliratával, az utókornak.
Következett a kötelesség a hazáért elvérzett apa iránt.
A legelső alkalmas napon befogatott a gróf és három órai hajtás után
megérkezett Réthfalvára. Mint mondani szokták, tisztelegni jött. Azonban
már a külső csarnokban a szobaleány útját állotta, azon izenettel, hogy
méltóságos úrnője gyöngélkedik és nincs azon helyzetben, hogy látogatót
elfogadjon.
Ez nagyon érthető visszautasítás volt. Tehát másnap, levélben kéré meg ő
méltóságát, engedné meg, hogy a kert lugosai közt szunnyadó honvéd
ezredes hamvait Gelenczére átvitethesse. A báróné helyett a tiszttartó
felelt (világos jel, hogy a két szomszéd hatalom között diplomatiai
összeköttetés nem létezik), igen sajnálkozván, hogy a kert
tulajdonosnéja e kivánságot nem teljesítheti. A sírkő úgy is, idők
folyama alatt, elkorhadván, ma már nem áll helyén. El kellett hordani s
most pázsit zöldel helyén. Különben pedig, Szabolcsy gróf ezredes itt
halt meg, itt talált nyughelyet az üldözések korszakában, tehát itt is
kell maradnia.
Ezen legfelsőbb ukáz ellen nem lehetett fölebbezni.
De volt a levélben nagy ujság is.
– Hogyan! – kiáltott fel az ifjú. Elhordták, összetörték a sírkövet,
mely ezelőtt három nappal még fönállott és friss koszorúval volt
átövezve?
Most már a szatmári temetőt keresé fel. Nagy István állomásfőnök
megmutatta a zöld hanttal födött jeltelen sírhalmot. A gazdag ifjú
rögtön intézkedett, hogy a legszebb fekete márványból faragott emlékkő
jelölje e szent helyet.
Elhagyatott kesergő özvegy! Eljöhetsz-e, hogy lásd minő elégtételt
nyertél? megolvashatod-e egy holdvilágos éjjel az aranyozott betűkkel
kimetszett felirást?
«Itt nyugszik gróf Szabolcsy Gáborné, született Lengyelkey Sarolta.
Meghalt: 1858-ban. Emelte e követ háladatos fia».
Oh nyájas gondolata a háladatosságnak, a gazdag fiútól, a ki anyjától
egy siralmakkal telt levelen kívül mást nem örökölt.
De mégis valamit. Igazi sok jó tanácsot, melyet a fiú híven fogadott,
lelkiismeretesen követett és gyümölcsöt is szerzett belőle. Nem több ez,
mint az arany?
Ezalatt a nagy világ hireiből csak annyit tudott, a mennyit a naponként
érkező hirlapokból olvasott.
Nagygáthy gróf (nem tudni mi okból) igen sértve érzi magát, tehát grófi
módra a hazán vesz boszút és külföldre ment jövedelmeit elkölteni. Pedig
nem igen valószínű, hogy épen a szegény haza feledkezék meg magáról és
vakmerő gondatlansággal ily előkelő fián sérelmet ejt.
Réthfalvy báróné otthon van leányával és özvegy Würzheim tábornoknét
látja szivesen vendégszerető hajlékában. E kifejezés csak megszokott
hirlapi stylus lehetett, mert itt a vidéken egészen más fogalmak
uralkodtak a báróné vendégszeretetéről. Ha mégis kivétel történt, nagy
oka lehet annak.
Cseklész grófné még a fővárosban tartja udvarát, minthogy «imádott
férje» nem fogyott ki a téli mulatságokból. De ha a nap perzselő
sugarakat küld a Dunapart aszfaltjára, Bodrogköz vidékének hűs ligetei
és szunyog lepte mocsárai majd csak enyhet adnak a menekvőknek.
Minden arra mutatott, hogy a nyáron, közvetlenül a fürdő-saison után,
élénk társaság lesz együtt Zemplénnek a Tiszához közelebb fekvő
termékeny rónáin.
Most már lássuk, mint kezdett új életet a mérnökből lett gróf?
Legelső észrevétel, hogy soha egy órára sem unatkozott. Vendég ritkán
jött a födél alá. A kerületi szolgabiró, vagy a vasúttól egyik régi
kollegája, a ki szivesebben ebédelt itt, mint a pályaház éttermében.
A tiszttartó minden vasárnap jelentést tett a vetések állásáról, a lábas
jószág egészségi állapotáról. Különösnek tetszett előtte, hogy míg
Pesten a jó vagy rossz időről csak azok beszélnek, a kik más érdekesebb
társalgási tárgyat nem találnak: itt a vidéken épen az időjárás
szeszélye képezi az életkérdés legelső föltételeit. Kellene még eső,
vagy nagy a szárazság? Merről fú a szél? mit hoz az újuló hold? Mit
jósol a százesztendős kalendáriom?
Olykor ebéd után, fekete kávé és török dohány füstje mellett
elgondolkodott a jövőről és egyik tervét a másik után vetette félre.
Épen most, a midőn minden földi jónak fölöslegében úszott, ama
legédesebb boldogság, a szerelem, mely «mindent pótol», csak oly távoli
bizonytalanságban tünedezett előtte, mint korábban. Oly messze utazott s
a láthatárt záró hegyláncz most is csak a távolság átlátszó kékjében űz
vele játékot.
Az a könny, mely a válságos napok egyik estéjén a kis leány kezén
száradt meg, örökre legszebb emléke volt a multból. Mit hozhat a jövő?
Most, a midőn szerelme kincsének elnyeréséhez minden eszközzel, minden
föltétellel pazarul meg van áldva: a szerető szívek közé a hideg és
kérlelhetlen anyának nagyravágyása támaszt akadályt. Ki hitte volna,
hogy ily változás után, az ifjú szívének álomképét áthághatlan falakkal
zárják el előle! Egykor, míg kétes gróf volt, több szerencsével járt:
most Gelencze örökös ura előtt a réthfalvi kastély kapuja be van zárva!
Mit tegyen?
Rangtársai, különösen a férfiak, határozottan azt itélék felőle, hogy
ezen ifjúnak nevelése siralmas módon el van hanyagolva. Úgy beszél, mint
a prókátor, vagy a vezérczikkező ujságíró: a mi a legrosszabb ízlésre
mutat a magas körökben. Sokat tud, a mire semmi szüksége; semmit azon
tudományból, mely nélkül hiába akar valaki grófi szerepet játszani.
Ezt az irigység hiresztelte róla: az asszonyok pedig ellenmondtak. De
mégis némely fogyatkozását maga is kényszerült elismerni.
Először mindjárt: soha sem látta a külföld csodáit. Még Bécsben sem
volt: a mi valóságos felségsértési bűn a született grófok előtt.
Róma műkincseit, az egykori erőszakoskodó nagyság fekete düledékeit,
csak a könyvekből ismerte. Fogalma sincs Páris pezsgő életéről, a ködbe
borult London arany hegyeiről. Mi lesz belőle, ha társaságba vegyül s a
többi gróf oly megszokottsággal beszél a római spanyol térről, a párisi
St.-Germain külvárosról, a londoni Westendről, mint ő a pesti korzóról,
vagy a sugárútról?
És még sem ment külföldi körútra! Azt gondolta: ilyesmit nem lehet
egyedül élvezni! Azt a mesés nagy világot majd csak «ő vele» akarja
megnézni, megcsodálni, – vagy végkép lemond róla. Mit ér érezni, hogy
valami szép, fönséges, magasztos és elragadó, ha nincs kivel gondolatait
kicserélje, ha nincs mellette a boldog és rokonszenves lény, a kinek
lelkében hasonló észrevételek keletkeznek!
Gróf volt és nem tudott lovagolni! Ez már tagadhatlanul hiba; de nem
tanulhatja meg az ember e mesterséget, ha huszonhat éves korában kezdi
is? Eddig csak mérnök korában kapaszkodott lóra, ha járatlan völgyekben
kereste vasútjának irányát. Most is látja magát, mint bukdácsolt alatta
a szürke gebe s mint lógott le a nyeregkápából jobbra és balra egy-egy
tarisznya. Az egyikben műszerei, a másikban ebédjének maradványai
himbálóztak.
Meg kellett tanulnia pisztolyból is lőni, mert e hiányt a társaságban
hamar fölfedezik; a többi «művész» nagyon félvállról tekint alá azon
hátramaradottra, a ki néha még a czéltáblát sem találja, míg a többiek
golyói csak a fekete körben versenyeznek egymással.
Általában véve önmagának sem felelhetett azon kérdésre: minő fajta gróf
lesz ő a hazában? Csak az volt bizonyos, hogy a szalonok felpiperézett
bábjai és barázda-billegetői közé nem fog tartozni. Szíves készséggel
utánozni szándékozott rangtársait a jóban és dicséretesben, de a
különczködők szerepe ellenkezett természetével.
Vagy amolyan social-irányú regényhős legyen, a ki minden zugba iskolát
épít s ha beteg a tanító, maga jár fel leczkét adni a paraszt
gyerkőczöknek? Szerencséjére Gelenczén jó iskola volt. Megépítette azt
Réthfalvy Miklós báró régen, sőt alapítványt is tett fentartására.
Egyszer bement Sátoralja-Ujhelybe, a megye gyűlésére. Olyan zsivajos
«éljen»-t kapott, mintha épen tegnapelőtt mentette volna meg a hazát.
A kerület kortesei az ő egészségére ittak a korcsmában, de még nem az ő
költségére. Mert nálunk, bármely ágban kitünt egyéniséget
képviselőséggel szoktak megjutalmazni. Ha az ügyvéd felfedez egy
váltóhamisítót, ha hurokra kerít egy defraudans pénztárnokot: rögtön
felkarolja a csalhatatlan közvélemény és kész számára a túlnyomó
többség.
Már hogyne választanák meg azon világcsodát, a ki árvaházban nevelődött,
mérnök lett, vasutat épített, egy szép reggel pedig betoppant, mint
gróf, Gelencze kövér földére, s beül a pompás kis királyságba!
Szorgalmatosan bejárta birtokait, elébb kocsin, később lóháton. Egy
emelkedettebb helyről megmutatá a tiszttartó a határdombokat. Azontúl
Nagygáthy grófnak azon birtokrésze feküdt, melyet nagyanyjától,
született Szabolcsy grófnétól, örökölt. Néhai Szabolcsy Pálnak, Gábor
gróf nagyatyjának, hasonló nagyságú pusztáján harmincz év óta zsidó
uraságok gazdálkodnak. Keletre jó két mértföldnyi távolban sötét hársfák
koronái fölött Cseklész grófné kastélyának kúpos teteje zárja a
láthatárt, míg dél felől kéklő hegysor védelmezi a kies Réthfalvát a tél
zordonságaitól.
Néha egyedül s gyalog kalandozá be a vidéket. Ilyenkor gondolatokba
merülve, kineveté a világ bolondságait. Mi az a saját föld? Egy darabka
az országból.
Most, állítólag az övé; amint régebben másé volt s egykor megint másé
lesz. Az egyik elkártyázza, a másik eladja s az árán kaczér hölgynek
vásárol selyem ruhát, brillantokat, államkötvényt és vasúti
prioritásokat. Hajdanában a változás még rövidebb processusba került.
Galléron fogták a birtokost és odébb lódították egy határral.
Megköszönte, ha egyúttal fel nem nyársolták is. A föld ugyan soha vissza
nem követelte jogszerű urát: híven megtermé gyümölcsét a bitorlónak is.
A korhadt tölgy ledől s ha urát galyai alatt találja, agyonveri. A
bokorból kizavart kigyó úgy sziszeg, mintha birtokháborítás ellen
protestálna. Az undok hernyó minden tartozó tiszteletről megfeledkezve
őméltósága nyakára mászik. A szúnyogsereg pedig semmi különbséget sem
talál a paraszt és a gróf vére között.
A kastélyban minden megmaradt régi szokott rendjében. Az épület maga,
rideg fal; földszinten a kapu, tizenhat ablakkal; az első emeleten
egygyel több. Az építészeti díszítménynek semmi nyoma; csak az
ünnepélyes csend és a kifogástalan tisztaság jelenti, hogy itt úr lakik.
A cselédség között, rang tekintetében első az öreg Károly, a meghalt
bárónak komornyikja. Most mély gyászt visel s az ifjú örököst szolgálja.
Közvetlen hatósága alá két bérruhás inas tartozik. A két szobaleány
teljes függetlenséget élvez. A földszinten a szakácsné elnökösködik. Oly
díszes és rátartó matrona, hogy a két konyhaszolgáló ténsasszonynak
nevezi és kezet csókol neki. Az udvaron az uraság kocsisa az elismert
hatalom; de mióta az ifjú gróf leczkét vesz a lovaglásból, a lovász
tekintélye emelkedni kezd. A kertész nem tagja az udvari népségnek.
Külön házban lakik, felesége főz neki, s pénzért ebédet, vacsorát ád
három segédének.
Így vert tanyát az ifjú gróf öröklött uradalmában.
Mi fog most következni?
Életének első, kétes és nehezebb feladata végre volt hajtva. Bizhat-e
szerencséjében, hogy a másik, mely könnyebbnek látszott, sikerülni fog?
Vagy be van már írva a sors könyvében, hogy ama könny, mely egykor a
szép kis leány kezére hullott, maradandó nyom nélkül fog elenyészni?
XVI. (Egy áruló hihetetlen hireket hoz az elátkozott kastélyból.)
A szép május elsejének üde levegője csábítgatni kezdé az ifjú grófot.
Egyszerre csak kedvet kapott régi mesterségéhez, előszedte műszereit,
kiment a mezőkre, műkedvelő mérnök lett belőle s reggeltől estig
méregetett.
Tudva van, hogy a gelenczei birtok, kerek számban beszélve, 18,000
holdból áll. Egy pár százzal több is lehetett. Különösen pedig
hozzájárult azon 700 holdnyi pusztácska is, mely az elhúnyt bárónak
saját öröklött tulajdonát képezte.
Nejének birtoka gyönyörű szép és majdnem szabályos négyszögű darabból
állott. Egy kis része azonban szeszélyes merészséggel kirugott a
tömegből és alkalmatlanul benyúlt a szomszédok rétjei közé. Az ilyen
extravagans csúcsokat az urak rendesen eladni, vagy bérbe kiadni
szokták.
Gábor gróf itt méregetett nehány napig; jól meggyültek már a zászlós
póznák s a két határ kijelölésére czöveket veretett le.
Nem sokára építőmester érkezett a kastélyba. Az uradalomnak rég
elhagyatott téglavetőjében új élet kezdődött; amott távolabb oltották a
meszet és kiásták az alap lerakására szükséges gödröket; minden arra
mutatott, hogy a gróf építkezni szándékozik.
A tiszttartó egyszer bepillanthatott az építésztől rajzolt tervbe, s
látta, hogy ez csinos földszinti lakóház lesz, hét ablakkal a homlokzat
hosszában.
De hogy minő czélja lehet az új épületnek, arról a gróf sohasem beszélt.
Végre a tiszttartó azt gondolta, hogy az ura is csak olyan gróf, mint a
többi, tehát joga van arra, hogy néha bolond ötletei is legyenek.
Gábor gróf nagy érdeklődéssel figyelt a munkálatok folyamára. Úgy
látszik siet, mert soha sem volt megelégedve a kőművesek és anyaghordó
napi munkások számával. Egész idejét erre szentelte, mint az építész
helyettese, mindenre felvigyázott és így történt, hogy a ház julius
elsején már födél alatt állott.
Ezalatt tömegesen érkeztek a legközelebbi vasúti állomásra a kész ajtók,
ablakok, s a hozzá való lakatos-gyártmányok. Most már udvart és kertet
is mért a házhoz, sőt egy pár kisebb fajú gazdasági épületről sem
feledkezett meg. Augusztus közepén készen, kivakolva és kimeszelve
állott a ház, s csak a szobafestők és kályharakók dolgoztak még lázas
sietséggel. Most már a tiszttartó is eltalálhatni vélte, mit tervez az ő
tapasztalatlan földesura. Bizonyára, az angol bérrendszer behozatalán
töri eszét s ha tele rakja a pusztát ilyen épületekkel, húsz esztendő
múlva be is fejezheti munkáját. Akkor ő már régen nyugdíját fogja
élvezni, a legközelebbi városkában.
Épen szent István király napja volt, a midőn a szatmári állomásfőnök,
Nagy István uram, az érkezett vegyes vonatot tovább indítá s midőn
visszatérni készül lakásába, a postai kihordó levelet ad kezébe.
Hivatalos levelet, nagy tömegben, naponként szokott ő kapni. Rendesen
ott találja irodájában az asztalon, rakásra halmozva. De ez magán levél
volt s mielőtt felbontotta, a vevényt alá kellett írnia.
– Kinek mi baja lehet velem?