– Ezen kívül a leány szobájának azon ajtaja, mely a folyosóra vezet,
mindig zárva, az ablak pedig levan pecsételve. A báróné reggelizés után
mindennap leszakitja a papírszeletre nyomott pecsétet s míg leányát a
kertben sétára viszi, kiszellőzteti a szobát. Azután megint az ablak
lepecsételése következik. Hogy rá nem ún e szörnyű robotra!
– Ez mese a szent inquisitio korszakából.
– Ez megszeghetlen napirend az elátkozott kastélyban.
– Nem értem okát e barbár szigornak. Csak nem félhet a báróné, hogy
leánya a szülői háztól megszökik?
– Arra nem gondol, mert az ablak lepecsételése a szökést nem
akadályozhatná. Nincs vasrostély az ablakon. A báróné csak a közlekedést
zárja el a külső világtól. Fél, hogy éjjel valami regényhős levelet dob
be az ablakon. Nem tanácsolnám embertársamnak ezt a kalandot, mert három
borzasztó newfoundlandi kutya kullog a ház körül.
– Nagyon szenved a boldogtalan gyermek?
– Látszólag nem. Rendesen jó kedvvel gyújt gyertyát és segít mamájának
az ablak lepecsételésében. Én pedig azt mondom, hogy a leány csak azért
nyugodt, mert már határozat kelt lelkében, hogy Nagygáthy neje nem lesz
soha.
– Remélem, hogy e határozatát végre is hajthatja. Képtelenség, a mai
világban, úri háznál, oly eset, hogy a leányt erőszakolva hurczolják az
oltárhoz!
– A mi ezt illeti: ráadhatják a menyasszonyi ruhát, a fátyolt, a
mirtuskoszorút; de mikor a templomba lép, ott szabad a szó s a
kényszerített ara épen úgy mondhat igen-t, mint nem-et. Addig azonban
más szerencsétlenség is történhetik. A kétségbeesés, a fájdalom, hogy a
gyermek elvesztette anyja bizalmát és szeretetét, válságot idézhet elő
és a megpróbáltatás órájában…
– Oh, báróné, ne mondja ki gondolatát.
– Ön értett engem s az elég.
Felkeltek és felkeresték a társaságot. Nemsokára jeltadólag szólott a
ház csengetyűje s a hölgyek sietve mentek fel szobáikba, hogy ebédre
átöltözzenek. A férfiak több szabadsággal éltek e háznál.
Sétaöltözéküket megtartották egész napon. Csak Vékonyi báró, a ki nagyon
is rikító tarka koczkás kabátban gavallérkodott, húzott fel más
sötétebbet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ebéd után a társaság a kertre nyíló verandán gyűlt össze. A grófné ki-
és bejárt, míg egyszer intett Gábor grófnak s maga mellé ülteté. Ekkor
halkan mondá:
– Nem találtam az ön levelét íróasztalom egyik fiókjában sem.
– Grófné, ez szeretetreméltó szemrehányás. Tehát fel voltam hatalmazva,
sorban kihúzogatni a fiókokat és felkutatni minden odarejtett titkot? A
levél itt van tárczámban.
– Ah, leejtettem zsebkendőmet!
A fiatal ember ezen felkiáltás nélkül is lehajlott volna. Illő
tisztelettel vette fel a mozaik padolatról a patyolatfehér kendőt;
egyszersmind a levelet is belejátszotta.
– Apropos. Ez a sok irigy asszony azt suttogja, hogy az az idylli
tête-a-tête, ön és a tábornokné között, igen sokáig tartott.
– Kellett ennyi idő, mert a báróné hajmeresztő meséket beszélt el az
elátkozott kastély rejtelmeiből.
– És ön hitte?
– Úgy, módjával.
– Csak úgy félig? És mindent körülményesen elmondott, mint nekem? Zár,
lakat, optikai lencse, Trouville, hamis váltó (ez a levelekre volt
értve), végre széngőz, vagy cyankali?
– Ezek voltak a részletek.
A grófné vállat vont.
– Majd meglátjuk, addig függeszsze fel itéletét. Holnap
hajnalhasadáskor, legkésőbb tíz óra után, viszem a bárónét Réthfalvára.
Nem mer rendőri asszisztenczia nélkül odamenni. Érzi, hogy gyanakszanak
rá és itt mint hűtlen áruló szerepelt. Pedig csak előttem és ön előtt
beszélt, a legnagyobb titokban. Ez épen elég biztosíték arra, hogy
mihelyt végig lépheti, Pesten a váczi utczát, elmondja titkát, sugva,
valakikkel találkozik. Szerencsétlenségére most a városban egy lélek sem
lakik; novemberre pedig a dolgot régen elfeledte. Most azonban felmentem
önt a további szolgálattól; a nap lehanyatlott, mehet haza békével. De
jegyezze meg, hogy holnapután ebédre megint itthon vagyok s ha tőlem is
akar hallani friss újságot Réthfalváról: itt legyen, mielőtt feltálalják
a levest!
XVII. (A ki maga híja meg a tótot, hogy szállást adjon neki.)
Mikor a két pár csikó a gelenczei kastélyhoz vezető jegenyesor végére
ért és a kapu elé kezdett kanyarogni, meglepetve látta a gróf, hogy
távollétében vendége érkezett. Ott állott egy szép úri kocsi, a kocsis
pedig sétáltatta a két pompás lovat.
Közelebb érve, látta, hogy a kastély kapuja alatt egy kis fiú állong.
Nem találhatta ki, ki lehet ez? mert még távol volt azon kortól, melyben
már unokaöcsék teremnek s jőnek a bácsihoz a szűnnapokra s fenekestől
felforgatják a házat.
Már-már leszállóban volt, a midőn észrevette, hogy az a kis fiú vígan
nevetgél s olyan vastag szivarból fújja a füstöt, hogy alig fér piczi
kis szájába.
Most már lehetetlen volt meg nem ismerni az idegent. Ő volt Nagygáthy
Gedeon gróf, a ki az érkezőt a legélesebben sivító tenor hangon üdvözlé.
– Szervusz, Gábor: végre szabadulsz Cseklészné asszonyom bájos körmei
közől. Csodálkozol, hogy itt vagyok? Egyenesen a tengerpartról
Trouville-ből pottyanok ide. Nézd, ez a por a csizmámon, még
Francziaországban szállott rá. Ma délben jöttem erre a félreeső kis
jószágomra, a mit tréfából Kis-Gáthnak szoktunk nevezni. Estig úgy
meguntam magamat, hogy befogattam és itt vagyok a nyakadon.
Minő hang volt ez?
Az a Nagygáthy Gedeon beszél így, a ki a volt mérnökkel és Réthfalvy
Miklóssal találkozván a vasúton, oly lenéző, ellenséges és gyűlöletes
hangon szólott? A ki főúri fensőségét oly megvető modorban akarta
éreztetni azon fiatal emberrel, ki születési jogait egyelőre csak
bebizonyítani törekedett?
Ugyanaz. De most már más nap sütött az égen. A grófságot kereső idegent
kalandornak tekintette: az igazi gróffal, kötelességének tartotta
czimboraságot kötni.
Egyszerre elfeledte korábbi impertinentiáit s természetesnek találta,
hogy mások is kiverjék emlékezetükből. Az a régire szólott: mai
föllépése az új helyzetre vonatkozik.
Mintha nem is ő lett volna az a gavallér, a ki az országos hírű vegyészt
pénzen fogadta fel, hogy Szabolcsy Gábor irataiban vagy hibát találjon,
vagy felfedezzen valamit, a mi gyanút ébreszthet.
Megigérhetjük olvasóinknak, hogy Nagygáthy gróf változékonysága és
következetlensége még sokkal erősebb vonásokban is nyilatkozni fog. Majd
látni fogjuk őt, mily teljes eltökéltséggel megy neki valaminek s az
utolsó perczben mégis ingadozni kezd. Sőt ő maga fog mindent elkövetni,
csakhogy akármily áron kiszabadulhasson azon hálóból, melynek szálaiba a
legjobb szándékkal önmagát bonyolítá bele.
A ház ura udvariasan felelé:
– Isten hozott.
Karonfogva mentek fel a nehány lépcsőn a földszinten fekvő társalgó
szobába.
– Megmondjam, mi hozott engem, így lóhalálában, Gelenczére?
– Kérlek, beszélj.
– Két dolog. Primo: hogy lássam az új szomszédot.
– Nagyon örülök.
– Secundo: névtelen levélben írták nekem, hogy itteni tiszttartóm
borzasztó tolvaj; ellopta már az igás lovak patkószegét is.
– És rajta kaptad?
– Fájdalom, nem. A számadás hosszú, a pénztár üres volt; szóval mindent
a szokott legjobb rendben találtam. Pedig te még nem is tudod, mily nagy
úri élvezet az, egy tiszttartót elcsapni! Ilyenkor azt képzelem: én
vagyok a király és pereputyostól pokolba kergetem az egész szabadelvű
miniszteriumot.
Mikor az elfogadó szobába értek, az inas felgyújtotta a lámpákat.
– Kérlek, foglalj helyet.
– Köszönöm, hanem legelőször is a barátság megpecsételésére, hozass
bort.
A fiatal ember végtelen zavarba jött. Ő még víznél egyebet sohasem
ivott. Mit tegyen? megvallja töredelmesen, hogy nincs bora, vagy
kerítsen valahonnan oly undok lőrét, minőt az ilyen úrnak még legutolsó
cselédje sem venne szájába?
Szerencsére volt a házban okosabb ember is, mint maga a gazda. Egyszerre
csak nyilott az ajtó s Károly, a vén komornyik lépett be, hozván kezében
egy óriási ezüst tálczát, melyen az elhúnyt öreg úrnak kedvencz borai,
páros palaczkokban fel voltak rakva. Ez volt itt a régi szokás s ha a
vendég nem akart inni, hát otthagyta.
Az üvegeken nem volt felírás, de Gedeon gróf, mint régi ismerős,
egyenesen rámutatott, melyiknek akarja nyakát szegni. A komornyik
kihúzta a dugót s megtöltötte a poharakat.
– Ez tarczali szamorodni – szólt a vendég és csendes élvezettel,
valóságos műértéssel szürcsölte ki poharát.
A ház ura pedig ma fedezte fel először, hogy teljesen felszerelt pincze
rejtőzik a ház alatt.
– Sok maradt ebből a legjavából? – kérdé a vendég.
– Gróf úr, – felelt a komornyik hivatalos szárazsággal, mint a kinek
szívén feküdt a ház jó híre, – a rendes készlet mindig 750 palaczk volt
s ma is az.
– Ah, készlet! Hallottad ezt Gábor? Ez a kereskedelmi szó elég arra,
hogy az egész pincze megeczetesedjék tőle.
A komornyik eltávoztával Gedeon gróf végig nyujtózott a pamlagon. De még
ennyi kényelemmel sem volt megelégedve: felhányta lábát a legközelebbi
karszékre.
– Barátom – mondá a harmadik pohár után. – Elhiheted nekem, a tapasztalt
ficzkónak, hogy abban a híres Francziaországban összesen nem terem egy
megiható korty.
– Ezt csodálva hallom, mert a statisztikusok szerint egész Európában
Francziaország a legelső bortermelő hatalom.
– A statisztikusok mondják? Az ördög vigye el őket. Mert nagy különbség
van abban, könyvet írni a borról, vagy inni belőle. A hol chemia van,
ott áll a tőszomszédságban a patika is. A franczia szőllősgazda csak
gyártja borát és küldi a vendéglősnek, vagy a kereskedőnek. Én pedig azt
mondom, csak az a bor, a mit a gazda maga iszik, vagy vendége elé tesz.
– Ez igaz.
– A franczia termelő asztalára csak az jő, a mit pancsolás közben
galádul elrontott.
– Nagy köszönettel veszem oktatásodat.
– Akkor igyál, mert sok és nagy beszédem lesz veled.
– Hallom.
– Ártatlan Gábriel arkangyalom (már a hetedik pohár járta). Tudod-e,
hogy korábban rettenetesen gyűlöltelek? Arany keretbe foglaltatom azt a
hirlapot, ha írja, hogy főbe lőtted magadat.
– Sajnálom, hogy nem tudtam. Esetleg megszerezhettem volna neked ezt az
örömet.
– Ne gúnyolódjál, mert egy helyett két okom is volt a gyűlöletre.
– Nagyon helyes. Primo és secundo.
– Az első ok, hogy eldokumentáltál a markomból 13,000 holdat, melyet kis
diák korom óta örökömnek tekintettem. Lásd, itt a szomszédságban van
nagyanyai jussom. Ez is 13,000 hold. Tréfából Kis-Gáthnak neveztem e
pusztát s a név rajta maradt. A kettő együtt 26,000 hold lett volna,
Maróthy szerint. Csinos porczió. Ha valaha hevesmegyei 54,000 holdamat
elliczitálná előlem a zsidó, a zempléni jószágból is megélhetnék, úgy
szegényesen.
– Secundo?
– A második ok még jobban bosszantott. Jóformán még le sem nyeltem a
gelenczei keserű lapdacsot s már is azzal ijesztgettek a vén grófnék,
hogy te még az én réthfalvi csekély 9,000 holdacskámat is el akarnád
tőlem sohajtozni.
– Van neked birtokod Réthfalván?
– Van! azaz, lesz, ha elhozza jövendőbeli feleségem.
– Gratulálok.
– Nem nagy birtok; de van hozzá két meglehetős járulék is.
– Derék; megint kapok egy primót és secundót is.
– Átkozott hamar megtanultad szójárásimat. Ebből is látom, hogy igazán
grófnak születtél. Az első kellemes járulék a fösvény mama, a ki mióta
néhai korhely férjének adósságait kifizette, rútul veri élére a
tallérokat.
– A tallérokat?
– Ezt csak figurális értelemben kell venni. Tallér vagy nagy bankó,
mindegy. A mama fanyarkodik, sápít, de szépen gyűjt. Ha pedig krach van
a börzén, potom áron vásárolja össze a legjobb fajú állampapirokat.
– Felséges kilátás a jövőre.
– Természetesen én nem szólok közbe. Hagyom, hogy csak lépesedjék. Az
egyszeri római császár, ha látta, hogy valamelyik szenátora kezdi magát
megszedni, engedte, míg teljesen felhizlalódott s akkor a kövér prédát
lefüleltette. Hogy is mondta? a nyúl pecsenyére valót keres.
– Lepus pulpamentum quærit.
– Melyik jeles latin klasszikus hagyta fönn ezt a tanulságos adomát?
Cicero vagy Voltaire?
– Elég tudni, hogy egyik a kettő közől. Beszélj a második meglehetős
járulékról.
– Parbleu! hát a feleség hozzá! Előtted ez semmit sem számít?
– Ezt nem mondtam.
– Lásd barátom, eddig csakugyan hittem egy kicsit, hogy szemet vetettél
az elátkozott kastélyra; most azonban eredeti és csalhatatlan okmányokra
támaszkodva, kijelentem, hogy az igazságtalan vád alól tökéletesen föl
vagy oldozva. Oh, ha nem volna tárczámban hat vagy hét eredeti levél, az
ő kezeitől! és egyik úgy telve lángoló szerelemmel, mint a másik: azt
hiszed, jönnék ide hozzád és innám a borodból?
– Bizonyára nem.
– Elébb megtörténnék, hogy Vékonyi barátomat és még egy másikat,
küldeném hozzád azon kéréssel, hajtassunk ki az erdő szélére s
gyakoroljuk magunkat kissé a golyóváltásban.
– Nagy megtisztelés volna.
– Mondtam, erről nincs többé szó. Világosan, mint a napfény, kiderült
ártatlanságod. De beszéljünk mulatságosabb dolgokról. (A tizedik pohárra
került a sor.) Közbevetőleg legyen mondva, nem látom, hogy innál.
– Dehogy nem; iszom biz én. (És valóban le is csippentett a telt pohár
szinéről egy gyűszüre valót.)
– Te még nem ismered a franczia asszonyokat.
– Valósággal nem sok példány került közülök szemem elé.
– Akkor mért tudsz francziául.
– Hát csak úgy, mint latinul. Az emberrel elhitetik, hogy az tudomány,
tehát megtanulja.
– Barátom! a franczia asszony, az okos állat; hanem a férfiak, különösen
mi párisiak, az úristennek megtestesült szamarai vagyunk.
– Megtestesült szamarai?
– Méltán megérdemeljük e nevet. Mert lásd, mi párisiak, rá nem nézünk a
legszebb nőre, míg nem halljuk, hogy egy másik barátunk tönkre nem
jutott miatta. Sokszor eszeveszetten belebolondulsz valami igen kétes
értékű figurába, a kinek tagadhatlanul pisze orra van. Hja! de ez a
darab hús ugrálni tud a nagy opera balletkarában s ez teljes hitelű
ajánló levél.
Többet mondok: büszke czím, és megtisztelő representatio! Más,
legbájosabb arczczal is, meg van bukva a champagnei mellett vacsoráló
czimborák között. Hiába mutatod be karodon hozott szépségedet mint
mademoiselle Quirine, mint madame Etrusque; rá sem hederítenek. De ha
jogosan mondhatod: im, Gouguenard asszony, a Theatre Ambigu
páholynyitónéja, jól vigyázz, hogy legbensőbb barátod el ne üsse
kezedről kincsedet. Nagyon sok selyem-ruha, brüsszeli csipke, még több
brillantos ékszer, különösen pedig angol bagaria-bőrből készült igen
vaskos tárcza kell hozzá, hogy imádottadnak tiszta szent hűségét
megőrizzed. Experto crede Ruperto. Mit mondasz erre?
– Nagyon örülök, hogy mindezt ingyen megtanulhatom.
– Tanácslom, fordítsd hasznodra oktatásaimat. De… most jut eszembe a
legbölcsebb gondolat. Te nekem nagy szolgálatot tehetnél.
– Kérlek parancsolj.
– Holnap megyek Réthfalvára, egész napra. De miután félek, hogy ebédig
megöl az unalom, megtehetnéd, hogy jöjj velem.
– Holnap?
– Úgy, reggel tíz óra után indulhatunk.
– Nagyon szivesen (szikrákat vetett a fiatal ember szeme). Hanem baj
van. Holnap már ketten készülnek Réthfalvára: Cseklész grófné és
Würzheim báróné.
– Brrrr…
– A legkedvezőbb esetben holnaputánra kell látogatásunkat halasztanunk.
– Holnaputánra? Az lehetetlen. Kedden, szerdán Hevesmegyébe igérkeztem.
Egyszerre négy tiszttartómnál tartok kassza-visitatiót.
– Ez kellemetes időtöltés.
– Oh, én röviden végzek. Felmarkolom az ezres, százas és ötvenes
jegyeket; a tizest, ötöst és egyest ott hagyom a napszámosok fizetésére.
– És a számadás?
– Van uradalmi revizorom, hála Istennek. Derék, értelmes ember. Csak
harmadéve van nálam s már is 500 hold homokot vett Nyir-Béltek körül. De
várj: csütörtökön okvetlenül szabad napom van. Itt termek nálad reggel
tiz órakor s két sárgámmal két óra alatt Réthfalvára röpítlek.
– Szép hajtás lesz. Együtt megyünk?
– Oh, ne képedj el. Itt van tárczámban hét eredeti levél. Ily
csalhatatlan bizonyíték birtokában, szemtelenség volna tőlem
szerelemféltőnek lenni. Kérlek csengess, hadd fogjon be kocsisom.
– Hogyan? haza utazol?
– Gyönyörűen süt a hold.
– Azt hittem itt töltöd az éjet.
– Lehetetlen; holnap reggel, hét óra huszonkilencz perczkor, az
állomáson kell lennem.
Épen feljött a teli hold, a midőn Gedeon gróf a második palaczkkal is
készen volt s aztán kocsira ült és elhajtatott Kis-Gáthra.
Harmadnapra Gelencze fiatal ura megint Cseklész grófné kastélyában
töltötte a nap második felét. Nagyon kereste az alkalmat, hogy közelébe
kerüljön a grófnénak, a ki azonban épen ma, csodálatos ügyességgel és
legkevésbbé sem leplezett szándékossággal, mindannyiszor kisiklott a
tanú nélküli találkozás véletlenei alól.
Pedig bizonyos volt, hogy mondhatott volna valamit, tán sokat is, de nem
volt kedve hireit olcsón vinni a vásárra. Élvezet az, az asszonyok
táborában, ha legjobb barátaikat is néha jól megkinozzák. Magukról
tudják, minő gyötrelem az, égni a kiváncsiságtól és szívszakadva várni a
kielégítésre!
Még azt a kiszámított kegyetlenséget is elkövette, hogy egykor séta
közben, a kertben, jól összegyűrt zsebkendőjét elejtette. A fiatal ember
boldog sejtelmek között vette fel s miután érzette, hogy a kendőben
valami papirféle zörejlik, a becses jószágot, mint sajátját ki is csente
belőle.
De a grófné tiltakozott.
– Grófocskám – mondá – csak ide vele az én papirkámmal. Ez a szakács
programmja a mai ebédre, tehát kizárólagos titka a háziasszonynak. A
vendég elégedjék meg a kész eredménynyel.
Ily előzmények mellett nem csoda, ha a fiatal ember rossz kedvvel ült
ebédhez, a mi nagy szerencsétlenség. Mert szokás szerint, két hölgyecske
közé szorulván, csak erőltetve sikerült szomszédnőit mulattatni. Meg is
kapta büntetését. A két úri nő néha összenézett és vállat vont; ez pedig
annyit tett: ez a Szabolcsy Gábor végre is unalmas fráter. Gonoszabb
itélet ez, a társaságban, mint mikor más közönséges ember fejére az
esküdtszék kimondja a «vétkest».
Fel kell tenni, hogy ebéd alatt főleg az elátkozott kastély borzalmai
képezték a társalgás legháladatosabb anyagát. Eleinte nagyon észrevehető
volt, mily tartózkodással nyilatkoznak a vendégek? de mikor kiderült,
hogy Würzheim báróné a réthfalvi csodákat, sorban és egyenként
mindenkinek elbeszélte, forradalmi erőszakkal tört ki a legkorlátlanabb
sajtószabadság.
S miután oly előkelő hölgytől, mint a tábornokné, senki józanul nem
követelhette, hogy a titok részletes elbeszélésében megemlékezzék, mit
mondott az elsőnek? mit a legutolsónak? történt: hogy ha bár minden
jelenlevő a legeredetibb forrásra hivatkozhatott is: mégis, mikor a
réthfalvi rejtelmek teljes képe egybe állíttatott: tömérdek varians
lectio mutatkozott.
Ezek közől, mint legnevezetesebb, legtöbb fejtörést okozott azon kérdés:
vajjon maga Réthfalvy báróné írta-e a Trouvillebe küldött leveleket,
vagy az ő parancsából, csak Jetty kisasszony, a szobaleány? Még azt sem
lehetett eldönteni, hogy a báróné legalább a fogalmazványt készítette-e
előre: vagy ezt is a szobaleányra bizta, a ki azután szóról-szóra kiírta
a «Haus Sekretair»-ből.
Cseklész grófné háziasszonyi nyájassággal hagyta beszélni vendégeit.
Mert a legborsosabb rágalmazás sincs megtiltva az úri asztaltársaság
között. Egyedül csak a ház úrnőjének kell tartózkodni. Ennek ellenkezője
rossz izlést árulna el, a mit pedig a többiek csevegnek, az úgy is a
felelősségre nem vonható «on dit» rovatába tartozik.
Tehát diszesen hallgatott, pedig ha tegnap Réthfalván járt, mint
szemtanú, legilletékesebben adhatott volna felvilágosítást.
Naplemente után az ég nyugati láthatára felől sötét felhők kezdtek
emelkedni; már a villám fénye is vetélkedő játékot űzött a lámpagolyók
holdvilágával. Jótékony felfrissülés volt ez a rekedt levegő ellen s a
társaság a kastély tágas verandájára gyülekezett.
A vidékiek pedig, a kik csak napi látogatók voltak, kezdtek készülni a
hazatérésre.
Épen a végső pillanatban lágyult meg a grófné szíve. Egyszerre felkelt
székéről s lement a veranda előtt elterülő virágszőnyeg közé ékelt s
puha poronddal behintett szeszélyes alakú utacskák közé. Intett Gábor
grófnak, hogy kövesse.
Csak öt vagy hat lépéssel haladott előre s megint megállott.
– Látom, hogy haza készül – mondá – és én majd elfelejtettem hivatalos
jelentést tenni réthfalvi látogatásom sikeréről. A rám bizott levelet
szerencsésen átadhattam annak, a kihez czimezve volt.
– Ah, grófné, és elfogadta?
– Már hogyne fogadta volna el, ha én adom kezébe? Bizonyosan azt hitte,
valamelyik barátnéjától jő.
– És?
– Hogyan? és?… mit jelent ez a helyén kivül alkalmazott: és? Remélem nem
várta, hogy még választ is hozok rá?
– Grófné, hogy lehetnék oly szerénytelen?
– Ez már másként hangzik. S miután ön kevéssel is megelégszik, akkor
többet hallhat. Elbucsuzás előtt a kis leány ezt mondta: Nénikém, a
levelet elolvastam; igen örvendettem és vigasztalást nyertem belőle.
– Ezt mondta?
– Sem többet, sem kevesebbet. Ismerje el, alázatosan, hogy ez több, mint
remélhetett; több, mint a mennyit megérdemelt.
– Messze felülmulja minden várakozásomat. Grófné, ön a legboldogabbá
tette a legkétségbeesettebb halandót.
– Akkor vezessen vissza a társaságba.
Midőn a fiatal ember e parancsot hallá, egy szökéssel átugrott az
ültetvényeken s azon útra állott, melyen a grófnénak okvetlenül át
kellett hatolnia.
– Csak még egy rövid szót, imádott grófné. Szívem mélyéből köszönöm
jóságát és részvétét irántam. Egy élet nem elég ily tiszta barátság
meghálálására. De most kötelességem tudtára adni, hogy legközelebb igen
erős lépést teszek előre, de csak úgy, ha dicső pártfogóném engedélyt ad
rá.
– Mit kivánhat még tőlem? (majdnem úgy hangzott ez, mint szemrehányás a
telhetetlenség ellen).
– Grófné, csak e szót kell kimondania, hogy: legyen. E nélkül semmire
sem vállalkozom. Ha grófném mindenható patronatusságának szárnyai alá
menekültem, s nem akarok vakmerő felségsértővé lenni: úrnőm és istennőm
engedelme nélkül semmit sem tehetek.
– Miről van szó?
– Tudja meg grófnő, hogy Nagygáthy gróf megérkezett. Tegnap este
meglátogatott, pajtásságot kötött velem és csütörtökön reggel megyünk
ketten, egész napra, Réthfalvára.
– Ön nem beszélhet komolyan.
– Szószerint minden igaz. Gida gróf engem legjobb barátjának nevez.
Trouvilleből egyenesen hozzám rohant, megölelt, megroppantotta
csontomat, ivott boromból, ivott poharamból. Még Gelencze bitorlásáért
is amnesztiát kaptam!
– Honnan e képtelen változás?
– Büszkén veregette kabátja oldalzsebét; azt mondta: kilencz darab
eredeti és csalhatatlan bizonyítványa van arra, hogy az ország legszebb
leányzója szívet szívért cserélt vele.
– Ah? Csakugyan Jetty kisasszony levelei miatt bolondult meg? Oh
hallatlan vakság, Istenről elfeledkező elbizakodás! Csak férfitól
telhetik ki ily hajmeresztő ostobaság! De tulajdonkép mi szüksége neki
arra, hogy önt is Réthfalvára vigye?
– Kézzelfoghatólag akarja megczáfolni, hogy irányomban szerelemféltő
sohasem volt. Egymagában már nem is elég arra, hogy elviselhesse
boldogságát. Kell, hogy más is tanúja legyen fényes győzelmének.
A grófné hangosan nevetett; megindult visszafelé; a fiatal ember kitért
útjából, karját ajánlotta s ekkor a grófné halkan sugá:
– Tót falú volt az a Lengyelke?
– Tiszta magyar; de már a határdombon túl, fél kilometernyire tótok
teremnek.
– Akkor álljon be ön is tótnak. Gedeon gróf szállást ad önnek, a tót
pedig kiveri a házból.
Ezzel felemelte legyezőjét, mintha a fiatal embernek vállára akarna vele
ütni. Természetesen, nem tette, mert a grófnék határtalan kegyeinek is
határai vannak.
Így végződött e nap.
XVIII. (Az elátkozott kastély megrohanása és titkainak földig lerombolása.)
Az izgatottsággal várt nap megérkezett, de kérdés maradt, eljön-e
Nagygáthy gróf? mert az ilyen hatalmas uraság időközben mást is
gondolhatott a következetlenség vádja nélkül.
Annál kellemesebb látvány volt, hogy tizenegyet vervén az óra, Kis-Gáth
felől porfelleg keletkezett s nehány percz után, mintha a szélvész
sodorta volna ide: Nagygáthy gróf könnyű, födetlen kocsin ülve és öt
sárkányt hajtva, a gelenczei kastély kapuja előtt termett.
– Készen vagy?
– Ülök fel.