midőn az ifjú boszús arczczal kinyitá ajtaját, hogy elkergethesse az
alkalmatlankodót, meglepetve hökkent vissza, mert ő exczellencziája, a
közlekedésügyi miniszter állott a küszöb előtt.
Könnyedén és mindennapi megszokottsággal kivánt jó reggelt s aztán
belépvén a szobába, leült a legközelebb talált karszékre és mellőzve más
bevezetést mondá:
– Itt pompás török-dohány illat van. Világos jel, hogy e házban
tökéletes pipa-szabadság uralkodik és én dohányzók számára berendezett
coupéba jutottam.
Derék táblabiró volt ő exczellencziája; mint miniszter pedig minden áron
megakará tartani a szakértő hivatalnokot. Rágyújtott egy szivarra.
– Kedves tanácsosom! Tegnap oly későn került kezembe lemondó levele,
hogy csak ma jöhetek ide egy okos szóra. Hallgassa meg a tapasztalt öreg
embert.
– Méltóztassék parancsolni.
– Jelentem, hogy lemondó levelét felvagdaltam fidibusznak. Ön
diplomatikus mérnök; mestersége a mérés és számítás. Kérdem: hogy lehet
exact tudományt mívelő ember oly érzékeny, mint valami vidéki költő, a
ki megfaragta balladáját s aztán a «szerkesztői posta» útján olvassa,
hogy verseményét a papirkosárba dobták.
– Becsületem van megtámadva, kegyelmes uram.
– Becsülete? Ugyan, hogy és mikép? Tán a nyomdai festékkel bekent betűk
által? Istenem! ha mi politikusok és miniszterek ilyesmikre még
hederítenénk, három napig nem tarthatnánk meg tárczánkat. Ismertem egy
minisztert. Ez is poéta volt kezdetben és igen érzékeny kebel. Oda volt
minden otromba megtámadásra. Végre úgy megedzette lelkét, hogy a mit élő
szóval mondtak neki, magán körben, vagy a képviselőházban, arra
lelkiismeretesen felelt, de ha ugyanezt nyomtatásban vágták szemébe,
minden vádat egyszerűen csak bepiszkolt papirnak tekintett.
– Személyét nem bántotta senki.
– Beszéljünk magunkról; ha tetszik rólam. Ötven lap ismétli az országban
mindennap, hogy a kormány elárulja a hazát, megnyomorítja a jelen
nemzedéket, megsemmisíti a jövőt. Fel sem veszszük. Ki tudja? igazuk
lehet, mert nem tartjuk magunkat csalhatatlanoknak. Mikor én a
közlekedési ügyek vezetését átvettem s az első háromszáz kilométernyi
vasútat indítványoztam, egy lap, nem is nagyon virág-nyelven azt írta:
bizonyosan az építési költségek felét el akarom lopni. A mennyi
omnibusz-kocsis és kalarábéáruló kofa van Pesten, csak azt várta, mikor
akasztanak fel? Én bizony még sem jöttem dühbe, mert tudtam, hogy a
szerkesztőnek nincs más czélja, mint azon napon vagy kétszáz példánynyal
többet eladni a piaczon.
– Engem komoly lap vádolt, hamis okmánycsinálással.
– Ezt már nem cselekedte. Különben pedig mit nevez ön komoly lapnak?
Egyik sem oly komoly, hogy néha valami pikánt mártást fel ne tálaljon
olvasóinak. Ez a bizonyos lap is felvett hasábjai közé egy czikket,
melylyel a beküldőnek nagy örömet csinált, önnek pedig semmit sem
ártott, mert a közlemény önmagát czáfolta meg. A híres vegyész zsebre
rakta a kövér honorariumot, ön pedig ma is az, a ki tegnap volt:
osztálytanácsos, Szabolcsy gróf, s a felsőház tagja. Mit akar ön? ha
minden kétértelmű czikkecskével agyon lehetne egy becsületes embert
verni, ezóta a miniszterelnöktől kezdve az utolsó kanczellistáig, minden
hivatalnoknak ki kellett volna pusztulni az országból. Okos ember, a
kinek tiszta lelkiismerete van, megveti a varjak károgását. Ha mellé még
meg is harapják, fáj a seb egy napig, aztán vagy elfeledi, vagy
hozzászokik.
– Uram! önnek igaza van. De az én helyzetemben, vagy minden kifogáson
felül kell állnom, vagy visszamegyek oda, a hol oly boldog voltam.
– Ez szép elmélet, de a gyakorlatban értelemmel nem bir. Beszéljünk
világosan. Az a kurta lábú Nagygáthy gróf ön miatt elveszt 13,000
holdnyi örökséget. Hogy követelheti ön gyarló embertől, hogy ily sajgó
érvágást, mint valami szúnyogcsípést, egy mukkanás nélkül eltűrjön?
Kérem önt, engedjen neki annyi örömet, hogy legalább felberzenkedjék. Ön
azonban az első rohamra feladja a csatatért s mint rossz katona elveti
fegyverét! Az ellenség győzni sem remélt és ön védtelenül odaveti a hadi
zsákmányt. Ez szép jellemvonás lehet valami érzékeny német drámában, de
a gyakorlott politikai észjárás más magatartást követel. Mondok valamit.
– Tessék, uram.
– Szép az a sajtószabadság, de hasznát és értékét saját magunkon kell
megpróbálni. Könnyű mást nevetni, ha felebarátunkat a lapban jól
megczibálják; de akkor legyünk türelmesek, ha a rúd egyenesen ránk jár.
– Én csak igazságot követelek.
– Igazságot! Mi az igazság? Pontius Pilatus is azt kérdezte; de az
üdvözítő hallgatott és semmi definitióba nem bocsátkozott. Most pedig
mást mondok.
– Hallom, uram.
– Fiatal koromban ismertem egy szabadelvű fiút, a ki nagyon
megharagudott valakire s azt mondá: Huszonöt botot annak a gazembernek,
s aztán töröljék el örökre a botbüntetést! De jaj, kedves tanácsosom, ha
a botbüntetés eltörlése előtt, még mindenkit meg kell huszonötözni, a
kire valaki nagyon megharagudott, akkor ez a nyájas kis operatió még
maig foly. Megfogyatkozik a hazában a mogyorófapálcza, úgy, hogy mint
import-artikulust, külföldről kell behozni.
Lehetetlen volt az őszinte lelkű öreg úrnak szavain nem nevetni.
– Egyébiránt – végzé be mondókáját ő excellencziája – önnek nem indokolt
lemondását el nem fogadom; elbocsáttatási kérelmét kereken
visszautasítom. Ebből azonban nem következik, hogy most mindjárt saját
kezemmel visszavigyem az irodájába; hanem adok önnek szabadságidőt
bizonytalan határnapra. Addig gondolja meg a dolgot, de arról se
feledkezzék meg, a mit én mondtam. Isten áldja.
Ezzel kezet nyújtott és elment.
A fiatal ember azonban makacs gyerkőcz volt; nem hallgatott a hideg
megfontolásból merített jó tanácsra; bedugta fülét, behunyta szemét,
hogy semmit se lásson, semmit se halljon.
És nem volt senki jelen, a ki ráütne vállára és mondaná:
– Te hóbortos gyerek, a ki szürke frakkos konviktor,
segéd-szakasz-főmérnök voltál: hogy lehettél egyszerre oly szörnyű vak
gróf mint a többi? Tehát, ha nem lehetsz gróf, vagy nem lehetsz olyan
gróf, minőnek képzelted magad: nincs számodra hely sehol széles
Magyarországban? Csak e kettő között kell választanod: olyan gróf légy,
hogy még a kis Nagygáthy, meg a nagy vegyésztanár se merészkedjék
jogaidban kételkedni? vagy felszeded sátorfádat s mégysz Amerikába, hogy
mint napszámos toljad a targonczát?
A miniszter látogatása volt a legelső belövött rés a megállapított
napirend bástyája ellen. Vigasztalni, felbátorítani jött, de csak a
tanulmányaiba mélyedt remetét háborgatá.
Később a házmester jelentkezett az ebéddel s minthogy életpályájához
tartozott a ház legfrissebb újságait széthordani, mondá:
– Nem hallotta méltóságod, hogy szobája ajtaja előtt a vászonnép czipője
egész éjjel csoszogott?
– Csoszogott? és miért?
– Hallgatóztak.
– Ajtóm előtt? Mit lehet itt hallani, ha éjfél utánig olvasok, azután
lefekszem és alszom?
– Oh kérem alássan, tegnap este itt volt Nagygáthy gróf a bárónénál, és
azt jövendölte, hogy méltóságod ezen éjjel okvetlenül agyonlövi magát.
De én lecsitítottam a házat, mert a gróf úrnak revolverje sincs. Ezt a
feleségem is tudja, a ki ide jár takarítani, én pedig felhordom az
ebédet és vacsorát. Ott alant az első emeleten a báróné gyönyörű szép
leánya, Lenke kisasszony, sírt és kétségbeesett, míg Jetty, a szobaleány
el nem mesélte, hogy méltóságodhoz angol nyelvmester jár. Akkor a
kisasszony újra feléledt és megnyugodott.
Mikor ebédelt az ifjú, visszagondolt életének legközelebb mult
korszakára s különösnek találta, mint foglalkoznak az ő ügyeivel mások
még inkább, mint önmaga. De hogy Lenke kisasszony a szobaleánynak jól
indokolt vigasztalására megnyugodott, leírhatlanul jól esett szívének.
Ebéd után angol pontossággal került elé mr. John Brown s legalább ezen
egy látogatás nem zavará meg e nap programmját.
Vacsora után a fiatal ember friss levegőt akart színi, a nélkül, hogy
elhagyja szobáját. Megnyitá tehát ablakát és szivarfüst mellett
kinézegetett az éjbe, vagy legalább a gázzal világított utczára.
Ott alant megszokott köznapisággal hullámzott a járókelők sokasága.
Senki fel nem nézett a harmadik emeletbe s nem törődött vele, ha tetszik
valakinek a kora tavaszi hűvös estén kinézni az ablakon.
Közeledett már a tíz óra is, midőn a ház előtt egyfogatú bérkocsi állott
meg. Egy férfi lépett ki belőle és eltűnt a kapu alá. Oly dolog, melyet
Pesten a bálvány-utczában, ha kinéz valaki az ablakon, a nap minden
órájában számtalanszor láthat.
De csakhamar megint kopogtatott valaki a harmadik emeleti lakónak
ajtaján.
Megint a házmester volt, a ki lámpát tartott kezében s a kinek háta
mögött egy őszbecsavarodott férfi állott, jól felbundázva, kezében
fekete fényes bőrből készült úti táskával.
– Ez az úr méltóságodat keresi.
– Engem? akkor tessék belépni.
Mikor benn voltak a szobában, a fiatal ember az asztalon álló két
gyertyát meggyújtá és bámulva ismert az idegenre.
Ő volt, a kire legtávolabbról sem gondolt, Nagy István, az állomásfőnök
Szatmáron.
– Isten hozta, uram.
– Eljöttem gróf úr, és örvendek, hogy kevés utánjárás után feltaláltam
szállását. Remélem, vette tegnap éjjel távirati sürgönyömet.
– Hogyan? ön táviratozott nekem? És én gondatlan, el nem találhattam, ki
lehet az a N. I..!
– Én vagyok, megérkeztem s megtartom igéretemet. De ezen ajtó a
folyosóra nyílik: tán egy ajtóval belebb mehetnénk.
– Annyival épen szolgálhatok. Itt van hálószobám; ez a legvégső rejtek
szállásomon.
– Engedelmével lépjünk oda: mert az én titkomat idegen fülnek hallani
nem szabad. Jól értsen meg: saját titkomról beszéltem; mert a mi
méltóságod ügyét illeti, az nem hogy titok volna, sőt inkább a
legelterjedtebb nyilvánosság elé tartozik.
Bementek a hálószobába, a hol felvetett ágy állott a szögletben, de
szemközt a túlsó fal mellett pamlag kínálkozott kettőjük kényelmére.
– Gróf úr, e táskában hozom, a mit igértem.
Ezzel kivett onnan egy viaszos vászonba takart széles, hosszú, de lapos
csomagot, mely zsineggel volt lekötve s három magán és egy igen nagy
alakú hivatalos pecséttel lezárva.
– Hogy mindjárt ajtóstul rohanjak be, – szólt folytatólag Nagy István
uram, – itt e kötegben rejtőzik a Lengyelkén kötött házasságokról
vezetett anyakönyv eredeti valóságában, 1831 febr. 4-től egész 1849 jun.
27-ig. Miután pedig Szabolcsy Gábor gróf honvédezredes, akkor még
alezredes, 1848 szept. 10-én kelt egybe Lengyelkey Saroltával, igen
világos, hogy ezen létrejött házasságnak ezen eredeti matrikulában
bejegyezve kell lennie. És ha benne van, nincs oly földi hatalom, mely e
könyvnek erejét megtörhetné. Tehát a külső boríték pecsétét Isten
nevében felbontom.
– Bocsánat, még egy kérdést akarok tenni.
– Tessék parancsolni.
– Hol feküdt elrejtve ezen anyakönyv annyi év lefolyta alatt? és miként
jöhet ma az ön kezébe?
– Erre a kérdésre maga a csomag külseje a legkielégítőbb feleletet adja.
A három magán pecsét Margittay Sándor egykori lengyelkei pap családi
czímerét mutatja. A hivatalos pecsétet a szatmári káptalan tette rá, a
midőn 1849 jul. 14-én «családi okiratok» czímén e csomagot megőrzésül
átvette s arról kellő alakban térítvényt adott ki.
– És ezen térítvény!
– Ezen térítvény nem veszett el. A kinek birtokában volt, megőrzötte;
nem régiben ezelőtt előmutatta s a csomagot akadály nélkül átvette.
– Tán épen ön?
– Megeshetik.
– Igen, de azt mondták, hogy ezen anyakönyv a lengyelkei templom
elpusztításakor elégett.
– Kósza hír volt. Gróf úr beszélt a pönögei pappal és a kettőjök között
lefolyt értekezést minden lap közlötte. Akkor már hallhatta gróf úr,
hogy a templom boltozatos sekrestyéje nem égett be; csak a házasságokról
szóló anyakönyv hiányzott.
– És mért épen ez?
– Mert Margittay Sándor elvitte s két hét mulva ezen borítékba zárva
családi okiratok czímén a szatmári káptalan hűségére bízta.
– És mért tette ezt?
– Gróf úr, ennek indokát a pönögei plébános igen világosan elmondta.
Kérem méltóságodat, ennyi év multával ne bolygassuk meg ezen kényes
természetű kérdést: főkép ha az idők és viszonyok is gyökeresen
megváltoztak azóta.
– Azt mondták nekem, hogy Margittay Sándor ezen anyakönyv birtokában
uralkodni akart anyám fölött.
– Úgy látszik.
– Az özvegy be nem bizonyíthatta gyermekének törvényes születését.
– Ez volt a pap czélja. Ha az özvegyet megnyerheti, protestáns vallásra
tér, megházasodik s mindent napfényre hoz. Isten másként határozott!
– Igen, az Isten. Nagyon kényelmes mentség ez, mindent isten
határozatára hárítani. Azonban ön még mindig nem felelt kérdésem második
részére. Hogy került a káptalan térítvénye épen az ön kezébe?
A látogató aggodalmas tekintettel nézett szét a szobában, mintha félne,
hogy a rejtekből meghallhatja szavát valaki. Azután közelébb húzódott a
pamlagon és alig érthető hangon mondá.
– Gróf úr, én önnek oly titkot mondok, melyet élő ember nem tud; még
derék és hű feleségem sem fogja valaha meghallani. Széles e világon csak
önnek van joga mindent tisztán látni. Én Margittay Sándor, az egykori
lengyelkei pap vagyok.
– Ön? Nagy István? a szatmári állomásfőnök?
– Kérem, méltóztassék csendesebben beszélni. Lehet, hogy vétettem ön
ellen; de jól tudja, hogy mikor szüksége volt rám, mint hű barát
állottam háta mögött. Én voltam, a ki Tokajban, az ön keresztelése
alkalmával, szülőinek házassági bizonyítványát előmutattam. Én voltam, a
ki önnek hiteles keresztlevelét, az állomás épületében, a hol ön
vendégem volt, kezébe játszottam. Én voltam, a ki a házassági
anyakönyvből a hiteles kivonatot a zempléni alispán hivatalába
megküldöttem s végre én hozom ma ide az eredeti anyakönyvet, a midőn
tegnap éjjel olvastam a hirlapból, hogy ellenségei a felmutatott
anyakönyvi kivonat hitelességét a tenta alkatrészeinek szempontjából
kétségbe akarták vonni.
– Ezt most megczáfolhatjuk?
– Tökéletesen. Ezen könyv épen azon tentával van írva, mint a
nyilvánosságra jött kivonat. Én a tentát egész üveggel, elődöm
hátrahagyott értéktelen apróságai között találtam s mert jónak találtam,
tovább is használtam.
– Még egy kérdést. Mért nem lépett fel ön ezen okmányokkal még anyám
életében?
– Akkor én besorozott bakancsos voltam; később mint hadnagy Milanó
kövezetén csörgettem kardomat. Mikor haza kerültem és a vasúti
szakvizsgát letettem, a grófné halva volt. Tehát mégis isten határozott
sorsom és szándékom fölött!
– Látta anyám sírját?
– Láttam; akkor még megmutathatták. Én e sírt több ízben feltöltettem és
maig zöld hant födi az elfeledhetlennek hamvait.
– Ha ezt tette ön, vegye köszönetemet. Ön e sírt meg fogja nekem mutatni
és én emlékkövet emeltetek föléje.
Ezt mondva, melegen szorítá meg látogatójának kezét.
– Most még kérdem: legalább anyám halála után védelmébe vehette volna az
ártatlanul szenvedő gyermeket!
– Ez volt megmásíthatlan szándékom. Több ízben fel akartam lépni, de
csak titokban, mert az akkori kormány alatt nagyon féltem
fölfedeztetésem következményeitől. Azonban ön nevelésben volt, jól és
szorgalmatosan tanult s láttam, hogy önerejéből is pályát fog kivívni.
Ha én önt már szürke frakkos konviktor korában gróffá nyilvánítom: önből
soha sem lesz derék, bátor, önálló férfi.
– Gondolja?
– Bizonyosan tudom. Mert a koldus grófocskánál nincs az emberiségnek
haszontalanabb és gyűlöletesebb fajzata. Nem tanul, henye s mégis
dölyfös, mindenkit megvet; egyedül czímének és rangjának él és követeli,
hogy a legkövérebb sült veréb mindig egyenesen az ő szájába repüljön.
– Ki tudja? de tán igaza is lehet.
– E szerint, gróf úr, elvégeztem, a mi még hátra volt. Teljes
megelégedéssel bocsátom e csomagot rendelkezésére. Ha tetszik, rögtön
felbonthatjuk; de ha jobbnak látja, maradjon lezárva, hogy illető
helyeken láthassák, mi volt a káptalan pecséte alatt gondosan megőrizve?
Részemről nem tudnám meghatározni, melyik volna a czélszerűbb eljárás?
– Valóban ezt én sem tudom: de igyekezni fogok, hogy a legilletékesebb
helyről vegyek jó tanácsot.
– Ez lesz legjobb. Most azonban teljesítvén rajtam nehezedő
kötelességeimet, szivességet kérek méltóságodtól.
– Mindenben szolgálatára állok, a mi csak tehetségemben áll.
– Gróf úr, idejöttem. Az út maga, szabadjegyem lévén, pénzembe nem
került. Engedje meg, hogy megkiméljem a vendéglői költséget és itt
töltsem az éjet.
– Ez magától értetik.
– Nekem a régi katonának ez a pamlag herczegi kényelem. Van köpenyem, a
mivel takarózhatom; de holnap korán reggel múlhatlanul vissza kell
utaznom.
– Oly hamar? Azt hiszem, valami ágyneműt összekomponálhatunk; már a minő
rideg, nőtlen gazdaságomtól telhetik. Sőt, a mint veszem észre, egy kis
vacsora-maradványnyal is szolgálhatok.
– Ez jó ötlet, gróf úr: mert, a mióta lelkem terhétől megszabadulhattam,
érzem, hogy éhes vagyok.
– Ezt örömmel hallom, mert a ki éhes, nem válogatós.
Mig elkölté isten áldását a vendég, beszélgettek ketten a multról és
jövőről s csak éjfél után tértek nyugalomra. A fiatal ember telve
legédesebb reményekkel, boldogan álmadozott; az állomásfőnök aludt, mint
a bunda és még nem is hortyogott: a mi megbecsülhetlen udvariasság, egy
éjre szállást kérő utazótól.
Midőn a gróf a reggeli szürkületben szemét kinyitá, vendége már útra
készen állott s mint a mai vasutas időben történik, három rövid szóval
búcsút vett és eltávozott.
XIV. (A fővárosban töltött utolsó napok története.)
Magára maradván az ifjú, legelőször is a lepecsételt csomagot, mint
becses kincset szekrénye mélyébe rejté.
Terveit a jövőre már az éjjel álmodozásai között elkészíté. Most már
tudta, hogy czíme és rangja minden kifogáson felül áll. Egyúttal elmés
bosszút állhat a jól megboronált (más közönséges halandóról azt
mondhatná) megvesztegetett tudós vegyész fölött: a ki most maga marad
benn az általa feltalált tentahistória fertőjében.
Elhatározta, hogy mihelyt ezen legújabban nyert döntő okmány alapján
születési jogainak bebizonyítását tökéletességre vitte, új életmódot
kezd: visszamegy miniszteréhez, visszavonja ha lehet lemondását s
azontúl egész erejét hivatalos kötelességének teljesítésére szenteli.
Ellenben végkép lemond a gondolatról, hogy a főúri körök társaságában
szerepet viseljen.
Mint mérnök nem volt jártas a közigazgatási ügyek menetének ismeretében;
de mégis sejtette, vagy legalább szerencsésen eltalálta, hogy ily
természetű kérdések tisztába hozatalát nem ügyvédre, hanem közjegyzőre
kell bizni.
Nem ismert egyet sem ezen urak közül; de betekintett a naptárba s onnan
olvasta, hogy a Lipótvárosban lakó két közjegyző közül az egyiket dr.
Szeghő Bertalannak híják. Ki volt jegyezve lakása is.
Még más szent kötelesség is állott előtte. Jelen kelle lennie
feledhetlen pártfogójának temetési gyászünnepélyén. Nem mint rokon és a
családhoz tartozó, hanem szerényen és félrevonulva mint hálára
kötelezett egyén, de mégis feketébe öltözve.
Azonban e tervétől is elkésett. A reggel érkezett lapokból olvasta, hogy
Réthfalvy Miklós holtteste fölött már tegnap este a legnagyobb csendben
végbement a temetési szertartás s a földi maradványokat érczkoporsóba
zárva az éjjel elszállították Zemplénbe, a báró birtokára, Gelencze nevű
faluba.
Ha itt lesz a nagy temetés, a háladatos rokon sem fog hiányozni!
Ezután tollat vett kezébe s levelet írt dr. Szeghő Bertalan úrnak:
kérvén őt, hogy jelölne ki napot és órát, melyben bizonyos fontos jogi
kérdésben tanácsát kérhetné.
Csak Szabolcsy Gábornak írta magát, mert tudta, hogy ha czímet ragaszt
nevéhez, ez annyit jelent, hogy a tisztelt közjegyző úrnak tetszenék ő
méltóságához fáradni.
A nehány sorból álló levélke megírva, borítékba zárva, lepecsételve és
postabélyeggel ellátva volt, a midőn oly perczben, melyben háborítástól
épen nem félhetett, valaki kívülről a szállás csengetyűjét meghúzta.
A házmester volt.
– Gróf úr, a kapu előtt kocsi áll és egy úr tudakolja, mikor lehetne
szerencséje méltóságodnak tiszteletére feljönni?
– Ki ezen úr?
– Itt van látogató jegye.
A fiatal ember bosszús arczczal vette át a jegyet: de mintha a
kisértetek világába volna sodortatva, bámulattal olvasá:
«Dr. Szeghő Bertalan közjegyző.»
Ez már sok volt. Az az ember jő hozzá, kinek eddig hírét sem hallá, a
kinek nevét életében először a naptár tiszti névtárából olvasá! Regény
ez? vagy épen tündérmese az ezeregy éjből?
De csakhamar visszaesett a prózai világ valóságába s mondá:
– Menjen le s ha annak az úrnak a jelen percz alkalmasabb volna, mint
később más idő: igen szivesen fogadom látogatását.
Azt nem lehet tudni, hogy a bálvány-utczai házmester, a ki tiz év előtt
még bécsi sült német volt, minő alakban vitte le ezen üzenetet; tény
azonban, hogy dr. Szeghő Bertalan úr nehány percz mulva a szobába lépett
s a szállás gazdájától kimutatott karszéket elfoglalta.
Derék, vidám és nyilt arczú öreg ember volt, abból a régi tabularis
prókátor fajból, mely ma már végkép kiveszni indult. Éles eszét, gyors
felfogási tehetségét, sőt ügyvédi furfangjait is egyedül csak az igazság
és méltányosság felderítésére használta fel.
– Gróf úr, hivatalos kötelességeim folytán kértem e találkozást.
Méltóztatik tudni, hogy Réthfalvy Miklós báró mindnyájunk szomorúságára
elhalálozott. Csekélységem oly szerencsés volt, hogy a báró úrnak
nagybecsű bizalmával megtisztelve lehetett. Én vagyok, a kinél a család
fontos irományai letéve vannak. Ezek közül az egyik az 1847-ben elhunyt
bárónénak, született Szabolcsy Klára úrnőnek végrendelete, melynek
erejénél fogva összes vagyonának haszonélvezetét férjére hagyta. Egy
másik végrendelet magától Réthfalvy Miklós bárótól származik és kelt
nehány héttel halála előtt. Méltóztatik rám figyelni?
– Hallom, uram.
– A báróné összes javainak haszonélvezője meghalt. Tehát a báróné
1847-iki végrendeletének határozatai lépnek életbe. A 13,000 hold
terjedelmű és Gelencze nevű falu határához tartozó uradalom mai napon a
báróné Klára nevű testvérére vagy annak örököseire szállott. Ez a Klára
Szabolcsy Pál gróf neje volt. Tehát önnek nagyatyjáról és nagyanyjáról
van szó. Szabolcsy Pál gróf igen fényűző, könnyelmű és tékozló férfi
volt, úgy hogy önnek atyját, idősb Szabolcsy Gábor grófot egészen vagyon
nélkül hagyta és katonai szolgálatra kényszerítette. Egyedül csak
Réthfalvy Miklós bárónak hosszan tartott életkora okozta, hogy ezen
örökösödési kérdés csak ma jön megoldás alá. Szóval az 1847-iki
végrendelet erejénél fogva ön lett a Gelenczén fekvő birtoknak
kétségtelen tulajdonosa.
– Való ez uram?
– Hogyan? való? Itt a végrendelet: tessék végig olvasni.
A fiatal ember átfutotta a sorokat, de oly felületesen, hogy ha élő
szóval épen most ezen irat tartalmáról nem értesül, az olvasás után
ugyan semmit sem fog fel belőle.
– Ez az egyik végrendelet.
– Még más is van?
– Ezt a másodikat Réthfalvy Miklós báró saját külön vagyonáról írta alá.
A bárónak mindössze is csak nehány száz holdnyi birtoka volt. De maradt
utána az üllői-úti ház és kert. Miután pedig a báró életének végső tiz
évében igen takarékos háztartást folytatott: fönmaradt tőle egy kis tőke
is, mely részint készpénzben, részint papirokban mintegy 230,000 frt
összeget képvisel. Mindezt legújabb keletű végrendeletében önre hagyta.
– Rám? ez lehetetlen.
– Hogy volna lehetetlen, ha én, a közjegyző mondom? Itt az eredeti
okmány nálam saját irodámban lett fogalmazva, aláirva és tanuk
jelenlétével megerősítve.
– De hiszen ez álom!
– Tiszta, megfogható valóság. Én pedig egyedül csak azért vagyok itt,
hogy mint a végrendelet végrehajtója, méltóságodnak parancsát vegyem,
mikor szándékozik igaz örökségét tényleg kezébe venni.
– Ön van mint végrehajtó megnevezve?
– A báró egyenesen engem nevezett ki; de a báróné megbizottja régen
meghalt. Én csak mint esetleges utód vagyok kijelölve. De hiszen ön
végig olvasta e végrendeletet? Ott áll nevem a VII. pont harmadik
záradékában.
– Igen, végig olvastam, – felelt elpirulva az ifjú.
– Akkor nincs egyéb hátra, mint kitűzni a határnapot, melyben a birtokot
és az ingóságokat tényleg is átadhatom.