okmány, mely 1848 szeptember 2-áról kelt igen erős kézvonásokkal és
vastagon metszett lúdtollal van írva. A betűk ma is olyan koromfeketék,
mintha nem régiben lettek volna papirra vetve: de a légmentesen elzárva
tartott irományok a betűk szinének frissességét sokáig megtarthatják.
Ámde a górcsővel eszközlött vizsgálat kétségtelenül bizonyítja, hogy
ezen okmány az úgynevezett «levéltári tentá»-val van írva. Az ily
gyártmány csak egy újabb czég által jött a kereskedésbe. A górcső
csalhatatlan kimutatja, hogy a tenta, melylyel ezen okmány írva van,
épen azon alkatrészeket foglalja magában, melyek az említett újabb korú
gyártmányban előfordulnak.»
Most már telve volt a kétségbeesés pohara. A fiatal ember, mindeddig még
valahogy megtartott higgadtságát és megfontolási tehetségét félre vetve,
a végső kétségbeesés martaléka lett.
– Meg vagyok semmisítve! Oda életem, oda becsületem. Az épület, melyet
ifjú koromban munkámmal, szorgalmammal és kitartásommal emeltem,
földszinéig le van rombolva. Istenem! istenem! őrizz meg az őrülettől!
Oh én esztelen, a ki azt hittem, jóakaró barátaim működnek érdekemben!
most pedig hályog esik le szememről s látom, hogy ellenségeim álnok
lélekkel vesztemre törtek és én a csalók kelepczéjébe kerültem.
De még tovább tartott a hirlapi czikk s a vegyészi nagy tekintélynek
dönthetlen érvekkel körülsánczolt nyilatkozata így végződött:
«Miután azonban a tenta, köztudomás szerint századok lefolyta óta,
minden korban használatban volt: önként folyik, hogy ezen keveréket ezer
és ezer reczept utasítása szerint úgy magánhasználatra, mint tömeges
fogyasztásra, egyesek, fűszeresek, gyógyszerészek, megyék, városok, sőt
országos dikaszteriumok mindig és számtalan módon készítették. Igen
könnyen megtörténhetett, hogy az ezen okmány írásában használt tentának
készítési módja már 1848-ban, sőt azelőtt is, ismeretes lehetett.
Következőleg az ezen okmányban használt tentának alkatrészeiből
egyáltalában be nem lehet azt bizonyítani, hogy a kérdésben forgó
házassági bizonyítvány csak újabb keletű lehet, s így föltétlenül, csak
a meghamisított iratok sorozatába tartozhatnék.»
Ez volt a külön e czélra meghivott vegyésznek hivatalos nyilatkozata.
Nagyon fenyegetőleg kezdődött, de végül, mint a szikláról lezuhanó
áradat a puszták forró fövényében, nyomtalanul elenyészett.
Igen, elenyészett; de azért a mit a könnyű ár útközben, mint parti
virágot elsodort, épen elég volt arra, hogy egy embernek jelenét és
jövőjét kiméletlenűl elmossa és elpusztítsa!
Mikor az ifjú készen volt az olvasással, keserűen mosolygott. Látta,
hogy itt egy tehetetlen ellenség csonka fegyverével lett megtámadva. A
jól megtöltött pisztoly ugyan golyó nélkül sült el, de kénkő szagú
füstjével a tiszta levegőt megfertőztette.
– Értem! – mondá. – Értem. Nem tudták igaz jogaimat lerombolni, de elég
czéljok elérésére, ha engem a gyanú dögleletes gőzköre alá merítettek.
Nagyon jól tudták, hogy a kivívott czímet és rangot csak minden kétséget
kizáró bizonyossággal lehet viselni; és ha jogom nem ragyoghat oly
fényesen, mint a felkelő nap sugara: annyi a közvélemény itélőszéke
előtt, mintha bepörölt csaló volnék, a kit csak a bizonyítékok
elégtelenségének czímén mentettek fel a vád alól!
Aztán elsötétülve, homlokát kezére támasztá s mereven nézdelt
határozatlan pontok felé. Majd kitört belőle a lefojtott indulat s
felkelve székéről gondolá:
– Most már mindegy. A méreg megtette hatását. Nem oltotta ki életemet,
de megbénított minden időre. Elismerem, hogy agyon vagyok verve; mert
kérdésbe sem jöhet többé: igazam van, vagy rágalmak áldozata lettem?
Maga a puszta gyanú elég végső megsemmisülésemre. Dícsérem eszöket, mert
jól számítottak. Tudták, hogy a rám kent foltot el nem viselhetem, s
kénytelen leszek oly szépen kezdődött életpályámról lemondani!
És valóban, úgy élére volt ügye állítva, hogy becsülete azon hanyagon
odavetett kérdés eldöntésétől függött: vajjon 1848-ban a lengyelkei
papnak volt-e oly jó fekete tentája, s történetesen e tentát oly
alkatrészekből készítette-e, mint napjainkban bizonyos czég, mely a régi
találmányt újra fölfedezi, s abból pompás üzletet csinál?
E közben az ifjúnak lelkében erős és visszavonhatlan határozatok
keletkeztek.
De az öngyilkosság eszméjére, még az első roham perczében sem gondolt.
Majdnem csoda ez napjainkban, a midőn a legcsekélyebb indok fegyvert ád
a boldogtalanok kezébe. Ma már megöli az életunt embert az is, ha
kedvencz pipaszára nem akar többé jól szelelni.
Nagyon jól tudta, hogy ha főbe lövi magát, csak alattomos ellenségeinek
tenne kellemes szolgálatot. Aztán az öngyilkosság soha sem lehet
czáfolat a felmerült vád ellen. Ellenkezőleg világos vallomás és a rossz
öntudatnak megpecsételése.
A rang, czím, a szerep a nagy világban oda volt. Utána mint ráadás a
hivatalnak is el kellett veszni.
Rögtön tehát tollat ragadott s miniszteréhez czímzett iratában, minden
bővebb indokolás nélkül, hivataláról lemondott.
Mikor készen volt írásával, borítékba tette, czímezte és lepecsételte.
Becsengette a hivatali szolgát s parancsolá, hogy ezen levelet rögtön
vigye át az elnöki osztályba, hogy ő exczellencziája a miniszter, mentől
előbb kezébe kaphassa.
Mit tegyen most? Elbucsuzzék hivatali társaitól és alárendeltjeitől?
Mentegesse magát azok előtt, kik a mai lapban megjelent czikket olvasták
s most fejöket összedugva a szomszéd szobában, sápitoznak?
Mit mondjon nekik? Amolyan elcsépelt közhelylyel védje magát, hogy
ellenségei rágalmazzák? Istenem! hiszen a világos és tetten kapott
gonosztevő és okmányhamisító is csak azt cselekedné!
Szép csendesen tehát rendbe szedte és csomagokba rakta irományait s
aztán eltávozott.
Egyenesen haza tért.
Felment a lépcsőn. Az első emeleten ott fehérlett szeme előtt a kettős
szárnyú ajtó, mely Réthfalvy báróné szobáiba vezetett. Csak egy futó
pillantást vetett azon küszöbre, melyet ez életben többé átlépnie, soha
meg nem lesz engedve.
Végre otthon volt saját szállásán, mely egyedüli menhelye lehetett,
addig míg a házbért fizetheti, vagy fel nem mondanak neki.
De lelki ereje nem tört meg. Olyan volt mint a jeles hadvezér, a kit egy
elhatározó ütközetben, mégis tönkre vertek. Ezt nem tagadhatta: az
eredmény ellene szólott; a legjobb mentség is csak elkésett és hiábavaló
szószaporítás.
Lássuk, mit határozott.
Még volt körülbelül 3000 forintja, melyet még mint vasuti főmérnök, dús
fizetéséből és gyakori kiküldetésének díjaiból megtakarított.
Elhatározta, hogy szállását rögtön felmondja s aztán május első napjáig
szobájába zárkozik. Itt fog ebédelni és a szolgálatot végző házmesterén
kívül senkit be nem bocsát.
Volt elég teendője. Elhatározta, hogy mihelyt fellázadt vére kissé
lecsillapodik, kezébe veszi az angol nyelvtant, és tanulni fog. Szüksége
volt rá, hogy magát e világnyelvben tökéletesítse, mert virányos tavasz
nyiltán át fog hajózni az új világba, Amerikába!
Nem kell oda több, mint bátorság, vas akarat, egy kis kitartás, s hogy a
kezdő ne válogasson a legelébb kinálkozó munka megkezdésében. A többi
önként jő s a jó mérnök a jég hátán is, annál inkább az Ohio partján,
megkeresheti kenyerét.
És ha valamit elhatározott, annak foganatba vételét soha nem halogatta.
Egy óra mulva már el volt mélyedve az angol nyelv szabályainak
tömkelegében. Egyik lapot a másik után írta tele gyakorlatokkal.
Mindjárt megérzette a régi jó tanács igazságát, hogy a munka,
vigasztalás, a foglalkozás maga a szabadság.
Így töltötte idejét. A szokott órában felhozott ebédjét ugyan meg sem
izlelte, de estére annál nagyobb étvágygyal vacsorált meg belőle.
És csak most, evés közben talált egy kis időt, hogy a lefolyt rettenetes
nap eseményeiből világos képet alkothasson.
Mint valami régen hallott történetre, tán csak mint homályos álomlátásra
emlékezett vissza azon pillanatra, hogy a midőn egyedüli igaz barátját a
grófné estélyéről hazavitték, valaki a jelenlevők közől azt beszélte,
hogy Nagygáthy gróf valamit igen nagy hévvel állított az öreg úr előtt,
de ez a legerélyesebben ellentmondott.
Édes vigasz volt ez, jelen helyzetében, hogy egy derék ember nem tudott,
nem akart róla aljasságot feltenni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E nap alkonyán Réthfalvy bárónénál igen szívesen fogadott látogató
jelentkezett.
Ő méltósága Nagygáthy Gedeon gróf, a ki el nem rejthető kárörömmel
köszöntött be s mindjárt az első szó után szerencsét kivánt előbb
magának, másod rendben az egész főúri társaságnak, hogy egy hivatlan
tolakodónak jelenlététől egy csapásra megszabadulhatott.
– Úgy van – mondá. – Bevágtuk az útját. Más ügyesebb az egész saison
alatt dulakodhatott volna köztünk. Ezt azonban csak megpillantottuk s
rögtön lerántottuk álarczát. Remélem, hogy ezzel mások elrettentő
példájára, jól meggondolni való példát adhattunk.
[Illustration: Mit hallok! – felelt a gróf, felugorva székéből.]
A báróné maga is oda volt a gyönyörtől és boldogságtól s hogy leánykája
mindent a legegyenesebb forrásból újra hallhasson (mert bizonyos lapot
már reggel meghozatott a trafikból), kérte a grófot, beszélné el ezen
érdekes történetkét elejétől végig.
Nagygáthy gróf, mint vízbe visszadobott apró halacska, újra elemében
volt. Betelepedett a legkényelmesebb karszékbe és le nem írható
élvezettel (a hol kellett merész toldásokkal is) eldicsekedett vele,
mily furfangos észszel törte nyakát a befurakodó kalandornak.
Lenke kisasszony mindent figyelmesen végighallgatott s aztán hidegen
felelé:
– Úgy látom, hogy az önök híres vegyésze, daczára a szép
tiszteletdíjnak, melyet kapott, az utolsó sorokban maga rombolta le
állításainak összes eredményét. Legalább elismerte, hogy semmit sem tud
bebizonyítani.
– Hogyan? – felelt a gróf – az én szép hugocskám csak nem akarná védeni
a társaság közös ellenségét?
– Én? Erre nincs szükségem. Megvédte őt megtámadóinak tehetetlensége. A
tudós vegyész addig forgatta kezében a górcsövet, míg valami
tenta-keverékbe került. Nagyon természetes, hogy ily mártásból ujjait
tisztán ki nem húzhatta.
– Mit hallok! – felelt a gróf felugorva székéből. Ne legyek Nagygáthy
ivadék, ha az én kedves kis Lenkém nem a legszellemdúsabb szójátékot
vágta szemembe! Csak hogy bizonyos dologról soha sem szabad
elfeledkeznünk. Mi született urak élve-halva engedelmeskedni tartozunk a
régi szabálynak: Fortiter in re, suaviter in modo: magyarul…
– Oh kérem: nagyon jól tudom mit tesz az: erélyesen a dologban,
gyöngéden a szavakban.
– Megöl a csodálkozás. Az apáczazárdákban nevelt kisasszonyok úgy tudnak
latinul, mint maga Marcus Tullius Cicero!
– Nem, uram; én nem értem e nyelvet: de ezen mondat gyakran előfordul a
könyvekben. És az írók, nekünk tudatlan asszonyoknak, zárjel között meg
is magyarázzák.
– Nagyon helyesen. Annál könnyebb lesz megérteni, hogy úri ember így
szokta ügyeit elintézni. Keveset mondunk, sokat értünk alatta. Ez a
valódi előkelő világ megszokott politikája. A tudományos világ
arisztokratái csak minket utánoznak, ha gyöngéden és kimélettel
nyilatkoznak: de a következtetést egyszerűen az olvasókra, vagy a
hallgatókra bizzák. A mi tanárunk csakugyan tiszta fehér keztyűvel
símogatta meg emberét; de mégis értésül adta a világnak, hogy nemzetes
Szabolcsy Gábor mérnök uram kénytelen lesz még ez éjjel pisztolylövéssel
véget vetni életének.
– Pisztolylövéssel?
– Ez csak olyan forgó pénz értelmében vett kifejezés. Mert épen ily
valószínűséggel mérget is vehet be, vagy felakasztja magát az
ajtófélfára.
– Ily hidegvérrel beszél ön embertársának sorsáról?
– Mit akar ön, Lenke kisasszony? Ez a vakmerő ficzkó nagyban játszott;
életét tette fel egy kártyára. Tehát ha vesztett, meg kell tartozását
fizetnie. Más menedéke nem is lehet, mert ezentúl helyet nem talál a
világon. Mi kizárjuk, oda pedig, kiket elhagyott, vissza nem térhet.
Hova fusson tehát, ha nem egyenesen a föld alá?
– Ez szörnyű szívtelenség.
– Mondja inkább, rendes igazságszolgáltatás, vagy megérdemlett bűnhődés.
Különben pedig csak azért szóltam, hogy ha ma éjjel az én imádott
hugocskám, onnan felülről, a harmadik emeletről egy puska eldurranását
hallaná, ne engedje boldog álmát e miatt megzavartatni. Forduljon csak
nyugodtan szép patyolatfehér vánkosán a másik oldalára; nyugodjék tovább
édesem, s ne törődjék azzal, hogy egy vagy több arczátlannal kevesebb
van a világon.
A kis leány nem felelt. Csendesen felkelt helyéből és édes anyjához
fordulva mondá:
– Mamám, megengeded, hogy szobámba vonuljak.
A báróné igenlőleg felelt.
– Mindenesetre, gyermekem. Tudod régen, hogy az én nevelési
rendszeremnek, mindig a te akaratod szabadságának elismerése képezte
alapelvét. Csak azt kell még tudtodra adnom, hogy Gedeon öcsém már több
ízben megkérte tőlem kezedet és én csak alkalmas perczre vártam, hogy
itt, az ő jelenlétében értesülj, mily megtisztelés érte házunkat.
A kis leány semmi meglepetést sem árult el. Udvariasan meghajlott a gróf
előtt, de aztán anyja felé fordulva, mondá:
– Édes mamám, hogy nevezheted te épen a mai napot alkalmas pillanatnak,
a midőn Miklós bátyánk halva fekszik?
– Ah – felelé Gedeon gróf – ez igen távoli rokonság. A Réthfalvy család
már a mult század végén mellékágakra oszlott. Igaz, hogy minden
Réthfalvy egy törzset, egy nevet és nemességet képez; de az elszármazás
folytán a vér annyira különböző, hogy a mai közbejött eset, az egymást
szerető sziveknek boldogságát legfölebb nehány hónappal késleltetheti.
– Gedeon öcsémnek igaza van – erősíté a báróné. – Az öreg úr, velem
legalább, mindig csak félrokonságot tartott. Ebből nem következik, hogy
rögtön a temetés után ünnepélyes eljegyzést tartsunk; egyelőre legyen
elég tudnod azt, ki szeret téged, hiven és legnemesebb érzelemből.
– Köszönöm mamám, hozzám való anyai indulatodat. Gedeon bátyám már
ezelőtt is sokszor nyilatkozott előttem ily értelemben. Engedd meg
tehát, hogy ezen engem megtisztelő ajánlatra, majd csak egy év multán
válaszoljak, ha mai nap felvett gyászunkat letehettük.
Ezzel élve a nyert engedélylyel a szobát elhagyta.
A gróf és a báróné vállvonogatva néztek egymásra. Egyik sem tagadhatta,
hogy a kis leány felelete felért azzal, a mit polgári nyelven világos
kosárnak neveznek.
– Nénikém – szólt a gróf, megpödörve gyér bajuszát – őszinte ember
vagyok s azért el kell ismernem, hogy ez a kis leány megleczkéztetett
engem.
– És miért?
– Mert… hogy is mondjam? az a vén hóbortos Miklós bácsi, valóban még
élhetett volna nehány hetet.
– A mint gondolod, – felelé a báróné jól megértve a megjegyzés rejtett
fulánkját; – hanem ismerd el egyszersmind azt is, hogy egy anya is
tudja, mit cselekszik? és azt is, mikor kell valamit cselekednie.
Értettél?
– Tökéletesen. Meg is adom magamat föltétlenül. Íme kezet csókolok,
hálás szívvel köszönetet mondok és egy más kedvezőbb órára számítva, van
szerencsém kedves nénikémnek nyugalmas éjet kivánni.
– Isten áldjon.
A gróf elment. Nem olyan fából faragott legény volt, hogy egy éretlen
gyermeknek legelső kitérő szavára sokat adott volna. Egészen
megnyugtatva távozott a háztól, a hol a bárónét bátran leghívebb
szövetségesének tekinthette.
De mégis, a midőn alá lejtett a lépcsőn, megcsóválá fejét.
– Ki hitte volna? – gondolá – ez az ártatlan fehér galamb még csípni is
tud! No de se baj; másként lesz ezután. Majd vissza csiplek én, szép
virágszálam, ha három kis falucskáddal együtt tíz körmöm közé
kaparítlak. Fogadom, három nap alatt más mórest fogsz tőlem tanulni.
A báróné pedig dühös volt. Érzette, hogy az illem, sőt a jó ízlés ellen
követte el azon hibát, hogy a bár távoli rokona ravatala fölött szólt
először leányának eljegyzéséről. Igaz, hogy e nyilatkozat nem a nagy
világ tudomására volt szánva: de a főrangú hölgyek a társadalmat illető
kérdésekben igen érzékeny lelkiismerettel birnak. Négy fal között sem
tesznek örömest oly lépést, mely kedvezőtlen magyarázatokra
szolgáltathatna alkalmat.
De leginkább bosszantotta, hogy ez a piczi termetű Nagygáthy gróf épen
nem értette el: miért nevezte a báróné e napot a legkedvezőbb percznek?
Pedig a gróf eltalálhatta volna, ha élesebb szeme van, s ha a
veleszületett büszkeség és önteltség el nem homályosítja látását.
Kérdjük: mikor lehetett volna ezt az elfogult kis leányt biztosabban
valamely elhamarkodott határozásra birni, mint most, a midőn ama másik
ember tönkre volt téve s a pisztolylövésnél más menedék nem maradt fenn
számára?
És ezt Nagygáthy gróf még sem értette meg. A leányka pedig az
összetoruló habok alá temetett üldözöttet védelme alá vette. Oh szörnyű
elvakultsága a szerelemnek, hogy gyermeksége eszményképétől még most sem
akart elszakadni!
Mi kellett tehát egy főrangú hölgy kétségbeejtésére még több? Azért
fösvénykedett? azért fizetgette éveken át férje adósságait, hogy
egyetlenegy leánya visszautasítson egy oly kérőt, a kinek legalább
hétszer annyi birtoka van, mint egykor nejének lesz?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Elverte már a torony harangja az esti tíz órát, midőn a (külszin
szerint) gyászt öltött báróné házában, mindenki éji nyugalomra készült.
A keserűséggel telt úrnő ma is megtartotta szokott napirendjét. Egy óra
hosszáig olvasgatott, azután leereszkedett térdeplőjére és sűrű fohászok
között emelé szavát a madonnaképhez, hogy: tekintene alá, lágyítaná meg
szívét az ő leánykájának, és világosítaná fel elméjét, mily nagy előny
az, férjhez menni egy grófhoz, a ki törpe legény ugyan, de jól megmérve
70,000 hold földbirtokot magáénak mondhat.
A báróné, kétkedés nélkül, teljes bizalommal veté magát a szent szűz
pártfogásába. Meg volt győződve, hogy ily hathatós érv ott a magasban is
kellő méltánylásra találhat. Íme itt a földön (mely siralom völgyének
neveztetik) a szent életű püspök maga is kellő respectussal viseltetik a
nagy uradalmak iránt: tehát igen kompetál, hogy a szivének tisztaságából
imádkozó főrangú anya megkapja, a mit óhajt!
(Ha e könyv a véletlen játéka folytán valamely ájtatos kávénéni
mocsoktalan kezébe kerülne: mély alázattal kérem a jeles hölgyet annak
meggondolására, hogy a fönnebbi sorokban nem az imádság haszna, hanem a
báróné gyarló theologiája van kérdésbe téve.)
A kis leány a szobájába vonult és szakadatlanul sirt. Mit tehet egyebet
a magára hagyott gyermek? Sir és mindig csak sir; pedig élete rövid
tartama alatt is eléggé tapasztalhatta, hogy a szoba magányában kiöntött
könnyek özöne a dolgok állásában még soha semmit meg nem változtatott.
Azonban belépett hozzá Jetty, a szobaleány, hogy rendbe hozza a
hálószobát. És míg szakértő ügyességgel puffogtatná a párnákat, oly
érdekesen mosolygott, hogy a ki látta, ellenállhatlan kiváncsisággal
megkérdeni kényszerűlt, mi lehet e vidámságnak, úgyszólván, szilaj jó
kedvnek az oka?
– Te nevetsz, Jetty?
– Oh, Lenke kisasszony, hogy ne nevetnék, mikor egyedül én tudok valami
igen mulatságos históriát ebben a szomorú házban.
– Micsoda históriát?
– Nagyon vígat. Ezelőtt két órával itt volt Nagygáthy gróf és erőnek
erejével megjövendölt valamit, a mi semmi esetre sem fog beteljesedni.
– Honnan tudod ezt?
– Oh, kisasszony, én nem szoktam hallgatózni, hanem a gróf úgy kiabált,
hogy a ki nem süket, a harmadik szobában is meghallhatta.
– Tehát mi nem fog beteljesedni.
– A mit a gróf mondott: hogy az a másik fiatal gróf, a ki a harmadik
emeleten lakik, ma éjjel okvetlenül agyonlövi magát.
– Ugy-e nem lövi?
– Esze ágában sincs. Csak a más világra készül.
– A más világra! És te ily iszonyú szerencsétlenség fölött nevetgélni
tudsz?
– Ha azt mondtam a más világba, azt értettem alatta, az új világba,
Amerikába.
– Ki mondta?
– Ezt igen könnyű kitalálni, ha az ember déltől estig az angol nyelvtant
forgatja kezében. A házmester, a ki felvitte az ebédet, látta a könyv
czímét a borítékon. Aztán meg mr. John Brown, az angol nyelvmester,
délután hat órától nyolczig időzött nála s ketten együtt ugyancsak
deklamáltak nehány jelenetet valami angol vígjátékból. Lássa kisasszony,
ha a fiatal Szabolcsy gróf abba a másik világba menni szándékoznék, a
hova Nagygáthy úr küldi: ott ugyan semmi szüksége sem lehet arra, hogy
egy nyelvvel többet vagy kevesebbet beszéljen.
A kis leány arcza felvidult. Ha szíve vonzalmát követheti, nyakába borul
a szobaleánynak. Nagyon tiltva volt ugyan anyjától a bizalmaskodás
minden idegennel, de a mit hallott, úgy megörvendezteté lelkét, hogy
legalább ez esetben kivételt tehetett.
– Amerikába akar kivándorolni? Mi baj van ebben? Két hét alatt oda mehet
az ember; és ha visszatér, akkor sincs több időre szüksége.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Éjfél után két óra.
Elvégre, elég volt már a szorgalom és az ifjú, kimerülve a munkában,
nyugalomra tért. Egy ideig még forgolódott ágyában; lázas kételyei ide
is követék, míg végre elszenderedett.
Egyszerre valami élesen sivító hang ijeszti fel álmából. Mint kitört
veszedelem jelére kiugrik ágyából és gyertyát gyújt.
Nem tudta, mi történt, de rögtön, nehány másodpercz mulva, megint
megrántá valaki kívülről a lakás csengetyűjét.
– Ki az?
– Én vagyok – felelt egy ismerős hang – a házmester; meg egy hordár, a
ki méltóságod számára távirati sürgönyt hoz.
– Mindjárt.
Ezzel, hirtelenében magára hányta éjjeli pongyoláját; kinyitotta az
ajtót s a jelentkezőket bebocsátotta.
A hordár, mint küldöncz, hosszú lélegzetet vett; úgy mutatta, mintha
végkép ki volna merülve a fáradságtól és mondá:
– Valahára feltalálhattam a méltóságos gróf szállását. Három miniszter
palotáját vertem fel, míg a negyedikben a kapus ide utasíthatott. Kérem,
tessék az elismervényt aláírni.
Az ily bevezető beszéd csak annyi: hogy ha a sürgöny elküldéseért díj
nem jár is, a nagylelkű uraságoknak nem lehet megtiltani, hogy a buzgó
szolgálatot a fáradsághoz mért borravalóval jutalmazzák meg.
A fiatal ember kitöltötte az átvételről szóló rovatot. A borravalóról
sem feledkezett meg, ha bár meg volt győződve, hogy e rettenetes napon
csak újabb gonosz hírt hallhat.
Mikor egyedül volt, feltörte a pecsétet és olvasá a tartalmat, mint
következik:
«Szatmár, vasárnap este 11 órakor.
Ide este tíz órakor érkezik a pesti posta a levelekkel és hírlapokkal.
Olvastam a czikket és megborzadtam.
Gróf úr! azt izenem: bátorság és semmi elhamarkodás. Holnap a reggel hat
órai vonattal indulok és este nyolczkor Pesten vagyok. Még egyszer:
semmi elhamarkodott határozat, mert hozom eredetiben azt az okmányt,
melynél teljesebb és tökéletesebb, sehol, senki számára, nem létezhetik
e világon! N. I.»
Az ifjú semmi jót sem várt s mégis, mintha csalatkozást érezne lelkében.
Különösen pedig az úgynevezett teljes hitelű okmányok kimondhatlan
undort és émelygést terjesztettek bensejében. Elégedetlenségét a
beküldőnek névtelensége még inkább nevelte.
Boszúsan veté félre a haszontalan firkát s aztán újra lefeküdt.
Mindamellett, innen túl szép csendesen aludt egész világos viradtig.
XIII. (Előre megállapított napirend, mely sok változást szenved.)
A fiatal ember felöltözött és megkészíté napirendjét reggeltől estig.
Először a mindennapi kávé s egy pár meghozatott lapnak futólagos
átolvasása. Azután jő valaki, a ki felveti ágyát, kisöpri, kiszellőzteti
szobáját és letörli a port a bútorokról. Erre következik az elméleti
tanulmány az angol grammatikából. Délután két órakor ebéd, utána
nyugalom egész esti öt óráig, a midőn jön az angol nyelvmester s folyni
fog a felolvasás, magyarázat, társalgás, mint gyakorlati leczke. Este
kilencz órakor vacsora; szivar és csibuk, végre tizenegy után lefekvés.
Ha csakugyan eljőne, a ki távirati úton megérkezését jelenté, rá nézve
fontossággal nem birt. Ha jő, itt lesz, beszélhet a mit akar; ha otthon
marad, még bölcsebben teszi. Szóval: a ki Amerikába készül, annak
tökéletesen mindegy, mi történik vele a még itthon töltendő négy vagy öt
hét alatt?
Ez határozott programm volt, de már reggeli tizenegy óra felé fel volt
háborítva.