együtt vannak, mindig ily vaskos stylusban csevegnek. De épen a
legrátartósabbak, a kik egy alkalmat sem mulasztanak el souverain
megvetésüket a közönséges és polgári modor ellen kifejezni: ha valakire
nagyon megharagszanak (nem ritkán történik ez), így, sőt igyebben is
szokták felebarátukat megszapulni.
A báróné, mihelyt becsukódott az ajtó a legutoljára távozó után,
parancsolá szobaleányának, hogy a három még égő gázlámpát kioltsa.
Gondosan végignézte ezen operatiót, mialatt kissé megfázott a fűtetlen
külső szobában, úgy hogy nagyon szívesen megölelgeté a társalgó teremben
meleget adó kandallónak porczellánját.
Ekkor még egy óráig olvasott; ugyanennyi ideig párnátlan térdeplőjére
leereszkedve, buzgón hálálkodott Istennek az ártatlanságban eltöltött
napért. Végre azon szándékkal, hogy leányát másnap a reggeli után jól
megleczkézteti, egész csendben levetkezett és ágyába feküdt.
XI. (Az első szereplés a nagy világban dicsőségesen kezdődik, de egy szörnyű katasztrófa által sötét fellegek vonulnak a láthatárra.)
A három nap elmult. A szombat estének válságos órája megérkezett. Hogy
fog elmulni?
Ezalatt Gábor gróf kezdé már beélni magát új helyzetébe. És ha
visszanyert rangja eleinte közönyös volt is előtte: egyszerre és rögtön
elkerülhetlen életszükségévé változott, mióta tudta, hogy ama fensőbb
körök legszebb gyermeke oly meleg részvétet, oly reményt igérő vonzalmat
mutatott iránta!
Három nap alatt ő is olyan lett, mint többi sorsosai, kik azt mondják:
vagy gróf legyen az ember, vagy haljon meg. A multkori látogatás előtt
képtelenségnek tartotta volna az ily szélsőséget.
Hogyan? ha valaki nem tartozhatik a nehány száz egyénből álló főurak
közé: már helyet se találhasson az ország tizenöt milliónyi lakossága
között? Mintha e roppant többségnek mind boldogtalan számüzötteknek
kellene lennie.
Őrültség, eszeveszettség ilyet gondolni. S valóban a fejlődő szerelem
bimbója nélkül Gábor gróf megtartja gyermekkorától beszívott
demokratikus hajlamait és tovább is büszkeségének tartja, hogy saját
szorgalmából mérnök, később osztálytanácsos lett. De rettenetes
megpróbáltatás volt az rajta, szeretni egy földi angyalt, a kit csak
mint gróf nyerhet el!
És mért nem másként is? Ily erélylyel és szerencsével kezdve meg
pályáját, tovább is küzdhet és felemelkedhetik. Mért ne érdemelhetné meg
ő is, hogy karjai közé zárhassa a legédesebb jutalmat?
Csakhogy az ily rendkívüli esemény a regények képzelt világán kívül
ismeretlen. A ki nem gróf, nem báró, még közelébe sem juthat e
leánykának.
Ellenben a folytonos távollét, az elszigeteltség, az áthidalhatlan űr, a
kezdő szerelmesek közt előbb kétségbeesést, később gyógyulást, végre tán
feledést is idéz elő. Ilyenkor lép fel az anya is a természettől vett
hatalmával. Hozzá jő a rábeszélés, néha a kényszerítés is, s akkor a
lesben álló vetélytárs, mint kész zsákmányt, mint vadászatban elejtett
prédát, győzelmi röhögéssel viszi áldozatát kastélyába.
Épen kész lett öltözékével a fiatal ember, a mint a báró inasa belépett
hozzá és jelenti, hogy ő méltósága a kapu előtt a kocsiban várakozik.
Késedelem nélkül felölté felső kabátját, oly diákos sietséggel, hogy az
inasnak ideje sem volt segítségére előteremni. Ez az ember, mióta
szolgál, még nem látott grófot, a ki inas, vagy komornyik nélkül fel tud
húzni egy kabátot!
Leérve az utczára, látta, hogy a báró kocsijának ajtaja nyitva áll s
akkor az öreg úr öcscsét maga mellé ülteté.
A kocsisnak pedig parancsolá, hogy hajtson végig a sugáruton egész a
városligetig, onnan vissza Cseklész grófné palotája elé.
– Öcsém, – mikor sebes ügetve végig zörögtek a kövezeten, – semmi okunk
sietni. Mentül több embert találunk a grófné termeiben, annál
biztosabban választhatjuk ki a legkedvezőbb stratégiai pozicziót. Úgy
gondold meg, hogy mi most egy jól őrzött erős vár ostromára indulunk.
Lehet, hogy rohammal, csellel, vagy hirtelen meglepetés által győzünk;
de megtörténhetik, hogy véres fővel kell visszavonulót fuvatnunk. Mindez
a pillanat véletlenétől függ. Egy jó ötlet tőlünk és trónt foglalunk; de
elég lesz megveretésünkre, ha valamelyik hangadó hölgy épen rossz
kedvében lesz, ügyetlenségből vagy szeszélyből elejt ellenünk egy
malicziózus észrevételt, s akkor az egész tábor ellenünk zúdul. Tehát
halld tanácsomat.
– Parancsolatnak veszem minden szavát.
– Azt terveztem. Mai napon, mint a katonák mondják, csak kényszerített
hadiszemlére indulunk. Lássuk, mily számos az ellenség? hova, melyik
terembe állította fel gyalogait, lovasait és ágyú-ütegeit? Ha kiderül,
hogy gyenge és hiányosan szervezett tábor áll ellenünk, rögtön komoly és
elhatározó csatába avatkozunk; ellenkező esetben megtartjuk védelmi
állásunkat. Értesz engem?
– Tökéletesen.
– Ez a programm mára.
– És holnap?
– Megkezdjük hadállásunkat erősíteni. S miután szegény gróf vagy,
hivatalodat megtartod?
– Ezt minden áron.
– Helyesen. De ebből nem következik, hogy úri módon ne élj. Nem akarlak
azzal megsérteni, hogy jól megbélelt tárczát csúsztassak kabátod
zsebébe, hanem annyi bizonyos, hogy mostani bagolynak való zúgodban nem
maradhatsz. Patvarba! ha barátid lesznek, ott a harmadik emeleten, nem
hogy vacsorát vagy champagneadot adhatnál, de még tisztességes ülő
helyet sem.
– Én pedig azt hittem, oly kényelemben élek, mint a bokharai szultán.
– Boldog és megelégedett lehet valaki a szalmás kunyhóban is; de a
grófsághoz egyéb kell. Ha visszanyerted helyedet, melyre születtél, el
kell fogadnod a vele járó föltételeket is. A mi társaságunkban a legelső
és legsarkalatosabb törvény, hogy noblesse oblige. Ezen szabály hatalma
alól sem élve, sem halva ki nem bújhatunk. Halld hát, mit terveztem.
– Ön eláraszt jóságával.
– Öcsém vagy és nőm vagyonának örököse. Én pedig életemben soha semmit
sem tettem félig. Vagy egészen, vagy sehogy: a fél-barátság, a
fél-rokonság ismeretlen viszony előttem. Tehát mindjárt holnap felmondod
mostani lakásodat, ha másként nem lehet, fizess még egy évnegyedet
előre. Aztán pedig összecsomagolod holmidat és végkép átköltözöl hozzám.
– Oh, uram…
– Semmi mentegetőzés. Én az üllői úton saját házamban egyedül lakom.
Rendelkeztem, hogy nehány szoba kész legyen elfogadásodra. Addig míg ki
nem vész belőled a volt mérnök legutolsó maradványa, nem követelem, hogy
külön cselédség álljon szolgálatodra. Egyelőre az enyéim is
teljesíthetik kötelességüket. Ezután mindennap együtt ebédelünk, a
vacsora szabad időnek tekintetik. Akarom, hogy holnap a régi jó
világbeli szent Mihályt, a költözés napját tartsd, mielőtt engem is
elvisz a szent Mihály lova.
– Mily sötét képzelődés.
– Senki sem ismeri a maga óráját. Azután van otthon két kocsim; az egyik
tied: mert nincs illetlenebb, mint a város egyik végétől a másikig
gyalogolni. Bérkocsi csak szükséges rossz. Lóvonatú vasút vagy épen
omnibusz alábbvaló a hibánál, mert világos rossz izlés.
– Hogy szokhatom én ily uraságra?
– Meg kell tanulni s aztán eltűrni. Most pedig Cseklész Czeczilia
grófnéról néhány szót. Tudd meg, a grófné háza amolyan neutralis tér.
Szép ott megjelenni, de nem ad jogot mindenütt otthon lenni. Különben
igen alkalmas ház ismeretségeket kötni: ha okos az ember és nem
erőszakolja a barátságok szerzését. Tanácslom, várj, tűrj és engedj időt
másoknak, hogy közeledhessenek hozzád. Ha te indulsz felfedezésekre, a
leghasznosabbakat riasztod el magadtól. Ezen út hosszabb, de biztosabb,
mig a koczkáztatott előnyomulás csak csalódásokra és megaláztatásokra
vezet.
– Köszönöm; ezt nagyon jó lesz tudnom.
– A mi Cseklész grófnét illeti, úgy nagyjából derék asszony, sőt kivétes
esetekben még szíve is van. Mondhatom, nem örömest követ el
igazságtalanságot. Dicséretet érdemel, hogy tisztességes házasságban él
férjével. A nő az első, a férj a második emeleten lakik s volt már eset
az utóbbi időkben is, hogy együtt ebédeltek. A gróf soha sem mulasztja
el nejének estélyeit meglátogatni, ha csak valahol kellemesebb mulatság
nem várja. Hogy a grófné festi magát, arra joga van, mert közelebb áll
az ötvenhez, mint a negyvenhez. Nem is azért teszi, hogy elcsábítson
valakit rózsa és liliom vegyítékével, hanem hogy édes megelégedést
érezzen, ha a tükre előtt ül, komornája fodrozza haját és el van
ragadtatva úrnője bájai fölött.
Nehány percz mulva megérkeztek.
Cseklész grófné palotája a belváros egyik nem igen népes utczájában
épült. Két emeletes régi ház (Pesten régi épület, a mit az 1838-iki
árvíz el nem rombolt). Nem sokat különbözik szomszédjától, csakhogy nem
látunk a homlokzaton czégtáblákat. A kapu alatt azonban bozontos
szakállú portás fenyegetőzik, értésül adván a járókelőknek, hogy
tilalmas a bejárás.
A jól fűtött és élő virágokkal ékesített lépcsőn felhaladva, csak két
bérruhás ajánlkozik az érkezők szolgálatára. Itt fel van téve, hogy a
látogatók felöltőjüket saját kocsijokban hagyják.
Az előteremben nincs más bútor, mint körül a falak mögött egy-egy sor
szék tölgyfából, magas támlával, párnázat nélkül.
Innen van az egyenes bejárás a szentek szentélyébe.
Gábor gróf valami szemvakító pompát, gazdagságot, pazarlást és eszményi
izlést várt. Nyoma sem volt ennek. A hova tért, pamlag állott a falak
mögött, előtte selyem szőnyeggel terített asztal, rajta virágcsokor
porczellán-vázában s körötte roppant sokasága a karszékeknek. Tükrök sem
hiányzottak az ablakok közötti falakon, szemközt pedig hollandi
festészek tájképei. Egyéb fényűzés nem volt itt, mint az égő gyertyáknak
megszámlálhatlan sokasága.
A legelső szokatlan benyomást a különböző és választékosan divatos
illatszerek áradása idézte elő. Hanem mikor ez a sok válogatott æther
valami csodálatos egészszé képződött: oly sajátszerű dolog lett belőle,
melyet az idegen barbár még szagnak is nevezhetett volna.
Végig nézve az egymás ellenében nyíló ajtók során, úgy látszott, hogy öt
vagy hat szoba van itt a látogatók rendelkezése alá bocsátva. Szokás
szerint, előre ki nem számított rendezés nélkül, mindenütt egy trón
alakult meg s benne a királyné, a ki udvart tartott és osztogatta
kegyeit.
A grófné, a ház korlátlan hatalmú úrnője a középső terem mélyében
ragyogott teljes dicsőségében, épen szemközt a három nagy ablakkal. Itt
minden érkezőnek mulhatlanul át kellett hatolni. Épen mint midőn egy
ország határához érünk, a vámjövedéket kezelő financzok nyájas
üdvözletét ki nem kerülhetjük.
A kit a grófné szívesen fogadott: az aztán bátran mehetett tovább.
Kezében tarthatá jó rendben levő és láttamozott útlevelét, otthon volt
minden pamlag, minden kandalló előtt.
Itt ezen szigorú besorozó bizottmány előtt jelent meg az öreg Réthfalvy
báró és kisérője Szabolcsy gróf.
Hah! győzelem.
A grófné leírhatlanul kegyes. Egész az önmegtagadás határáig kitünteti a
fiatal embert. Nemcsak végig hallgatja a hozzá intézett bókot és
hódolati nyilatkozatot: hanem e fölött még kétkedés nélkül mindjárt
ráismer, sőt egyenesen, mint régi jó barátját nevén szólítja! Istenem,
mit kivánhat még egyebet halandó teremtmény e világon?
Még ez sem volt elég. Roppant esemény ment végbe. Mikor mindenki hitte,
hogy a pártfogolás bőségszarujából minden kifogyott, a grófné úgy
bocsátotta tovább az ifjat, hogy egyszerűen csak kedves Szabolcsym-nak
nevezte. Ez már nyilt demonstratió volt. Mert ha grófnak sem czímezte,
világosan kijelentette, hogy köztük az idegenségnek legutolsó maradványa
is elenyészett: az új gróf forma szerint be van véve a társaságba;
ezután épen úgy itthon lesz a palotában, mint saját édes anyjánál.
Réthfalvy báró háladatos arczkifejezéssel köszönte meg a grófné kegyét s
midőn meghajlott, régi divat szerint bokáját is összeüté. Valósággal a
vén ember egyszerre húsz évvel fiatalabb lett.
A szobák között nincs távirdai összeköttetés, mégis minden grófné
ugyanazon napon egy húrt szokott pengetni. Csodálatos és érthetetlen
közös ösztön vezetheti őket.
Mikor az ifjú egy szobával tovább ment, még szét sem nézett eléggé s már
hallja, hogy egy nőnek ezüst hangú csengetyűje néven szólítja őt.
– Ah, – szólt Würzheim báró és tábornok özvegye, – itt jő a mi lovagias
ellenségünk. Jőjjön csak közelebb, kedves Szabolcsy, és kössünk békét.
– Békét, báróné? tehát mi már háborút is viseltünk egymás ellen?
– Pardon, nem mi, hanem őseink és elődeink. Az ön atyja honvédezredes
volt, az én férjem pedig vitézül vezette dandárát a magyar hadsereg
ellen a temesvári csatában. Meg is kapta jutalmát. Ezen egy napi
dicsősége egyszerre két keresztet szerzett számára.
– Kettőt?
– Kettőt. Az egyik Mária Terézia katonai rendjének keresztje. Ezt mellén
hordta haláláig.
– Ez még csak egy.
– A másik kereszt az oldala mellé került; tudniillik csekély magam.
Roppant lelkesedéssel fogadták a bárónénak ezen élczeit. A körülállók
egészen odavoltak: nagyszerű! szellemdús! ez volt a kritikában a
legcsekélyebb frázis. Rohantak is teremről teremre, s boldog volt, a ki
Würzheim báróné utolérhetlen elmésségét, mint legfrissebb eseményt
tovább hordhatta.
Ezalatt az öreg úr és kisérője végig hatoltak a termeken. Úgy látszott,
hogy Gábor gróf nagyon keres valakit, de nem találja.
– Uram, – mondá pártfogójához, – feltünik, hogy Réthfalvy báróné nincs
jelen.
– Oh annak oka van. Laura húgom sehova sem jár leánya nélkül, ez pedig
most keservesen bűnhődik elkövetett vétkeiért. Anyja kegyetlenül
elitélte kemény bőjtre és vaslánczokban eltöltendő fogságra a
bálvány-utczai ólomkamarákban.
– És mennyi időre?
– Két hétre, de egyet a mi könyörgésünkre kegyelemből el fog engedni.
Öcsém! tudd meg, hogy komolyan beszélek. Mert nem tréfa az, az én
szeretetre méltó húgom asztalánál bőjtölni, mikor még az ottani
lakomáknak is nagyon furcsa hirök járja. Most aztán szenved a leányka,
míg szívtelen bűntársa valahol vígan bálozik a nagy világban.
– Még bűntársa is van? Érdekes volna meg tudni, hogy ez a mennyből
leszállott angyal a büntető törvénykönyvnek melyik főbenjáró
paragrafusát törte meg?
– Azt mondják, annyira megfeledkezett magáról, hogy egy roppant értékű
gyémántot fogadott el ajándékban valamelyik fiatal udvarlójától.
– És megtudták?
– Egy sasszem meglátta, a mikor a borsó nagyságú brillantkő felragyogott
a kis leány kezén. Egy másik vakondok fülű dáma pedig hallotta, mit
beszéltek együtt a bűnösök a merénylet végbevitele alatt. Itt nálunk,
ennyi épen elég arra, hogy a történetkét az egész nagy társaság előtt
dobra üssék, természetesen titokban.
Ezzel az öreg úr visszaküldé öcscsét a hölgyek körébe: maga pedig egy
épen ott állongó és unatkozó belső titkos tanácsost kapott elő, a kivel
szakértő vitába bocsátkozott a juhkeringés ellen legújabban feltalált
gyógymód gyakorlati értéke fölött.
Gábor gróf elhalaványodva lépett tovább. Elrémült a gondolatra, hogy
szívének legmélyebben őrzött titka a hiú és üres nagy világ vásári
czikkévé lehetett.
Mint tetten kapott bűnös sokkal melancholikusabb arczot mutatott, mint
sem ily bensővel merészkedett volna a nők társaságának csupa szószikrát
szóró csevegései közé vegyülni.
– Kissé nagyon is gyorsan haladok előre. Soha sem volt jó, a szerencse
keréknek legfelső pontjába fogózkodni, a honnan a mozgás csak lefelé
veheti folytatását.
Szétnézett s talált ott egy búslakodó s magában tünődő államtitkárt, a
kivel elbeszélgethetett a mai politikai helyzet aggasztó jelenségeiről.
Ő méltósága nagyon édesdeden élvezte a hatezer forint fizetést; semmi
kedve sem lehetett valami változás folytán arról lemondani.
Mint igen komoly tárgy, legalább egy jó félórába került, míg tisztába
jöhettek vele.
Egyszerre úgy látszott, mintha a legközelebbi teremben zaj keletkeznék.
Oda léptek az ajtó elé és úgy tapasztalták, mintha a távolabbi termekben
még sűrűbb tolongás, futkosás, ijedtség és összebonyolódás venné
kezdetét.
Szerencsére jöttek onnan többen, kik az ok nélkül aggodalmaskodókat
lecsendesíteni igyekeztek.
– Semmi baj, – mondák – a fényes világítás, a sok ember, a nagy
forróság…
Aztán mindenfelé beszélték, hogy valaki az urak közül rosszul lett.
Meglocsolták halántékait friss vízzel s azóta bizonyosan jobban kell
lennie.
Gábor gróf az államtitkár társaságában végig hatolt a termeken és
eljutott a bejárathoz legközelebb eső szobáig, a hol most is többnyire
csak férfiak állongtak.
– Mi történt? – kérdé.
– Semmi különösen aggodalmas, – felelé egy igen közlékeny természetű
uracska. – Az öreg Réthfalvy Miklós báró beszélgetett, mint más, az ifjú
Nagygáthy Gedeon gróffal. Úgy látszott, nem voltak egy véleményen, mert
a gróf valamit nagy hévvel erősített, a báró pedig annál tüzesebben
ellenmondott. Egyszerre az öreg úr fejéhez kapott és eltántorodott; tán
a földre is zuhan, ha mi nem vagyunk itt és rá nem ültetjük épen ezen
székre, mely most is itt áll.
– És aztán?
– Mindjárt locsolni kezdtük az öreg úr halántékait és arra szemlátomást
jobban is lett, csak nagy gyöngeségről panaszkodott. Ez alatt a
cselédség a kapu alá állítá a báró kocsiját és mi négyen vagy öten
székestől együtt levittük ő méltóságát a lépcsőn és beültettük
kocsijába. Mások orvosi segély után küldtek s bizonyosak lehetünk benne,
hogy mire a báró úr haza ér, a doktor úr sem lesz messze tőle.
Rögtön szájról-szájra ment e valóban megnyugtató tudósítás és minden
teremben ismétlék.
– Semmi baj. A sok gyertya, a sok vendég, a teremben uralkodó roppant
forróság.
És a lágy és érzékeny szívű hölgyek egészen megkönnyebbülve foglalták el
előbbi helyüket. Mert ki követelhetné tőlük józan észszel, hogy valamely
jelentéktelen és gyakran előforduló eset miatt a kellemes estének
hátralevő óráit elveszítsék? Nem azért öltöztek fel ily kitünő gonddal,
hogy még az éjfél órája előtt szétoszoljanak.
Semmi baj; a sok gyertya, a sok ember, meg a nagy forróság!
Térjünk napirendre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gábor gróf nem nyugodhatott meg. Lelkéből és szívének legmélyebb
gyökeréből szeretnie kellett ezen öreg embert, a ki minden kétkedés,
utógondolat és tartózkodás nélkül oly melegen fogadta őt, és a legelső
találkozáskor mindjárt öcscsének és vérszerinti rokonának ismerte el.
Nem a félelem és az önzés szava emelkedék fel lelkéből. Nem arra
gondolt, hogy nemes pártfogójának elvesztésével kétes és sikamlós
pályáján a legbiztosabb barátját, vezetőjét és tanácsadóját veszítheti
el: hanem elrettent a gondolattól, hogy veszedelem fenyegeti azon
embert, a ki őt szerette és a kit ő szeretett.
Ott hagyá tehát a fényben ragyogó «hiúság vásárát» s felöltvén téli
kabátját, lejött az utczára.
Innen gyalog sietett a rózsatérre, a hol legközelebb találhatott
bérkocsit. Most jutott először eszébe, hogy jótevőjének
vendégszeretettel kinálkozó házát nem ismeri; még számát sem tudja.
A bérkocsisnak azonban elég volt annyi utasítás, hogy Réthfalvy Miklós
báró háza elé hajtson: rögtön felpokróczozá lovait s hajtott oly
gyorsan, mint városunkban csak akkor van megengedve, ha az urak egyik
grófnak estélyéből a másikba átmenni szándékoznak.
Az üllői-úti szigorú építészetű homlokzatával visszariasztólag
meredezett az utczára. Az első emeleten két ablak volt megvilágítva, a
kaput tárva-nyitva feledték.
Lélekzetét is visszatartva, rohant fel az ifjú a tágas és díszes lépcsőn
s midőn belépett az előszobába, már ott találta a ház urának vele együtt
megvénült komornyikját.
– Én a báró úrral kivánnék egy szót váltani.
A komornyik mélyen meghajtá fejét s akkor oly ünnepélyességgel, mintha a
temetkezési vállalatnak egyik feketébe bújtatott gyászvitéze volna,
elrettentő szertartásos hangon felelé:
– Ő méltósága ma este senkit sem fogad el, mert épen most _meghalt!_
[Illustration: Ő méltósága épen most meghalt.]
XII. (Az első leverettséget még indokoltabb kétségbeesés követi: honnan jöhetne vigasztalás?)
Az álmatlanul töltött végtelen hosszú éj után felöltözködék az ifjú és
elment irodájába. Vasárnap volt, de sürgős teendők várták. Oly
kérlelhetlen kötelesség, mely alól egy elvesztett jó barátnak,
pártfogónak vagy közel rokonnak halála sem menthet fel.
Szívét szétmarczangoló fájdalmában egyedül a munka adhatott enyhet és
szórakozást. De már ma, a gyász első rohama alatt elhatározá, hogy
megkezdett útjáról visszatér; búcsút mond a nagy világnak s lesz szegény
gróf, a ki azonban saját emberségéből tisztességesen megél.
Mi lesz lángra lobbant szerelméből? Mi lesz a zálogba adott tiszta
könnyből, melyet az a kis leány oly végtelenül nagyra becsült? Erről is
lemondjon, pusztán hideg megfontolásból? Ez lehetetlennek látszott; de
mégis jól tudta, hogy a teljes reménytelenség és lemondás csak különböző
szó: eredményében pedig ugyanazon értelmet fejezi ki.
Belépvén irodájába, azt cselekedte, a mit máskor; csak elfeledett
szivarra gyujtani.
Szokása szerint legelőször is az asztalán heverő reggeli lapot vette
kezébe. Mindjárt az első hasáb kitünő helyén fekete keretbe zárva
Réthfalvy Miklós báró elhunytának hírét olvasá.
A közönyös és érzéketlen journalista, a kinek rendes szakmájához
tartozott a halálozási eseteket ékes tollal megírni: most is egybe
halmozá összes megszokott frázisait. Ott volt a tántoríthatlan
hazafiság, az áldozatkészség, a nemeslelkesültség minden szép és hasznos
iránt, végre az ország összes lakosságának osztatlan szeretete és
nagyrabecsülése.
Ez mind igaz is volt, ha bár hasonló dicséretet néha olyan is kapott, a
ki meg nem érdemlette. Gábor gróf mindezt igaz hivő lélekkel olvasta
végig és vigasztalására szolgált, hogy a férfi, a kit ő oly őszintén
szeretett, másoknak elismerésével is találkozott.
Egyszerre szeme alább tekint a lap hasábjain és egy kisebb betűkkel
nyomatott czikkben saját nevét pillantja meg.
– Mi lehet ez?
És olvasá, mint következik.
«Nehány nap óta kellemetlen benyomást okozó hirek szárnyalnak, bizonyos
magasabb körökben.
Mint mindenütt az országban, úgy a budapesti aranyozott fiatalság
összejöveteleiben is, gyakran beszélnek azon fölöttébb ritkán előforduló
eseményről, hogy egy régen kihaltnak vélt grófi családnak egyszerre
örököse támad.
Némelyek, társalgás közben, feltünő körülménynek találják, hogy
Szabolcsy gróf a midőn születési jogainak elismerését követelte, a
szükséges okmányokat nem egyszerre, hanem egyenként és darabonként hozta
nyilvánosságra.
De a legfeltünőbb eljárási módot, a házassági bizonyítványnak csodálatos
rejtélyességgel történt napfényre kerülése képezi.
Egy szép reggel ezen eddig soha senkitől nem látott, senkitől nem ismert
okmány eléterem; de nem Szabolcsy Gábor mutatja be, hanem valami ki nem
puhatolható egyéniség, a ki e becses okiratot borítékba takarja és
bedobja a szatmári postának levélgyűjtő szekrényébe s így érkezik meg
Zemplén megyének alispáni hivatalába!
Mire való ezen megfoghatlan titkolózás? Vajjon nem minden gondolkodó
ember azt kezdi gyanítani, hogy a rejtélyes ember csak óvakodásból marad
a sötétben? Hát ha küldeménye nem állná ki a vizsga szemek tűzpróbáját?
Úgy látszik, hogy a beküldő ezen lehetőséget is feltette s azért
gondoskodott arról, hogy ha keresik, fel ne találják.»
– Istenem! istenem! – kiáltott fel az ifjú – mi lesz ebből?
Mert érzette, hogy ha e czikkben csak ellenségei, vagy irigyei szólalnak
is fel, az okoskodásban az indokolás és a helyes logika nem hiányzik.
Olvasta tovább.
«Ily helyzetben az érintett körök kisérletet tettek a kérdésbe vett
okmánynak újabb átvizsgálását szorgalmazni. S miután az ez ügyre
vonatkozó irományok a belügyminiszterium kiadó hivatalában hevertek, a
kivánt betekintés nehézséggel nem járt.
Hárman jöttek a belügyi irodába. N....thy Gedeon gróf, V.... báró és egy
vegyész, a ki a magyar tudományos világban, mint elsőrangú tekintély,
mint a közbámulat tárgya, országszerte el van ismerve.
A tudós vegytanár kezébe vette a lengyelkei házasságról szóló anyakönyvi
kivonatot, sokáig nézte, szakértőleg jobbra-balra forgatta, végre a
legújabb és legerősebb górcsövek használatával átkutatta.»
– Istenem! istenem! – kiáltott rettentő izgatottsággal az ifjú – mit
fogok hallani? Mindent vegyenek el tőlem; legelőször is életemet; csak
szeplőtelen becsületem maradjon épen.
Tovább olvasott.