felöltözve volt a fiatal ember és kérdé:
– Megengedi báró úr, hogy bérkocsit hozassak?
– Nem kell. Magam kocsiján jöttem, azt is visszaküldtem, mert nem messze
megyünk.
Ezzel megindultak. Az ifjú bezárta szállása ajtaját és a kulcsot zsebébe
rejté. A báró érdekelve nézte és csodálkozott.
– Bibliába való boldog egyszerűség. Épen így távozott Izsák patriarka,
ha kiment szétnézni a báránylegelőre. Hát csakugyan van Pesten ember, a
ki ha sétára indul, senkit sem hagy otthon?
Aztán az ifjú karjára támaszkodva, lement vele a lépcsőkön, de nem a
földszintig, hanem csak az első emeletig, a hol a feljáráshoz
legközelebb eső ajtónál megállott s megnyomá azt a fehér csontból
készült gombot, mely villanyos összeköttetésben áll a szállás
csengetyűjével.
– Nem félsz, hogy rossz helyre viszlek?
– Azt hiszem, itt a házbirtokos lakik: kereskedő, tőkepénzes vagy
bankár.
– Utálatos város! az ember azt sem tudja, ki lakik vele ugyanazon
házban? Annál jobb. Kellemes helyre akartalak hozni; most még
meglepetésre is számíthatsz.
Gyorsan váltották egymás közt e szavakat, mert már megnyilt előttük az
ajtó. Nem bérruhás inas, hanem szobaleány vette át tőlük felső
kabátjokat s felaggatta a fogasra.
Belebb hatoltak s az utczára szolgáló két ablakos szobába jutottak,
melyet lefüggő csillár világított. Hat szép gázlámpa ragyoghatott volna,
de csak a fele volt meggyujtva. Feltünt, hogy e szoba hideg volt, tán
egész télen sem fűtötték.
– Sejted már, hova megyünk?
A bútorzat első tekintetre csinos, hanem a karszékek kelméi kopottak.
Semmi pompa, semmi drágaság. Valami antik szekrénynek hiányzott a
negyedik lába.
Innen jobbra más ajtó nyílott a szomszéd szobába, a hol közel a kandalló
mellett pamlagon és karszékeken női társaság foglalt helyet. Nem volt ez
estély, hanem csak a jó ismerősök fesztelen és barátságos összejövetele.
Mind csupa ismeretlen arczok; többnyire dicséretesen túl a negyven éves
koron. Nem valami pöczköt elnyelt dámák, kik úgy néznek másra, mint a
viaszbábok a fodrász kirakatában. Ezek itt kényelmesen lógázták
karjaikat és igen festőileg hanyatlottak a karszék támlájának
párnázatára.
Ez alatt egyik jelenlevő észreveszi, hogy férfi látogatók érkeztek.
Mindjárt arra fordítja fejét s fanyar képe elmosolyodik. Úgy látszott,
kifogástalan szívességgel fogadja az öreg bárót, de majdnem
visszahökken, a midőn megpillantja kisérőjét.
Csak most eszmélt fel az ifjú, hol jár? Réthfalvy báróné fogadta őket
legjobb barátnéinak társaságában.
– Kedves húgom, – szólt az öreg úr, – engedd meg, hogy jóságodat igénybe
vegyem s bemutassam neked öcsémet, Szabolcsy Gábort.
– Nagyon örülök.
Ez volt a felelet s aztán leültek az urak oda, hol épen helyet találtak.
Az öreg báró a házi asszonyt halmozzá el régi zamatú bókokkal. Gábor
pedig egy kövér hölgy mellé jutott, a ki erős illatszert özönlött ki
magából s nagyon szépen ki volt festve.
– Öcsém, – szólt a báró, – figyelmeztetlek, hogy kedvező sorsod épen
legkegyesebb pártfogónéd oltalma alá vezetett. Cseklész grófné zászlója
alatt győzni fogsz. A kit ő tart keresztvízen, száraz lábbal átgázolhat
a mi társaságunk vörös tengerén.
A fiatal ember mondani akart valamit, de a grófné megelőzé őt és
csodálkozva összecsapá kezét.
– Hogyan? Szabolcsy Gábor? Ah, hogy végre megkönyörül valaki rajtunk és
ide hozza a legújabb regény titokzatos hősét! Épen jókor; még ma akartam
fogadni Buxbaum táborszernagygyal, hogy nem létezik ily nevű ember. Ah,
üljön közelebb, hadd nézzek szemébe: élő teremtés, vagy fantom? Uram,
hallja parancsolatomat: legfölebb három nap alatt meg kell engem
látogatnia. Jogom van önhöz, mint Amerikában, a ki legelőször felfedez
és elfoglal valamit. Semmi áron meg nem engedhetem, hogy más ragadja ki
kezemből igaz jogon szerzett prédámat. Ide nézzen; hajtsa le fejét; adja
meg magát, mint a tetten kapott gonosztevő a rendőr előtt. Fiatal ember!
a törvény nevében ön foglyom.
– Grófné, háladatos szívvel fogadom kegyét.
– Ah, ő háladatos szívvel fogadja kegyemet! De akkor mért néz rám ugy,
mintha állatszelidítő volnék? Tanácslom, ne hallgasson Miklós bátyámra,
mert ő engem úton-útfélen rágalmaz. El fog borzadni, ha meghallja, minő
rút adomát hozott rólam forgalomba!
– Csak a szent igazságot beszéltem, – védekezék az öreg úr.
– Mindjárt megitélheti. A mult évben felhoztak ide Túróczból vagy
Árvából egy kis bárócskát. Mikor megláttam, azt hittem, valami drótos
tót fiú. Mikor a papájától megkapta az első frakkot, visszafelé húzta
fel, úgy hogy hátul gombolta be, elől pedig a térdét verte a fecskefark.
– Nem volt ez igaz?
– Eddig minden szóról-szóra így történt. De aztán rám fogta, hogy hat
hét alatt úgy kineveltem ezt a figurát, hogy a legkapósabb arszlán lett
belőle az egész társaságban.
– Ez dicséret volt, nem rágalmazás. Nem hízelgés az, kihíresztelni, hogy
a szellemdús mesternő, Cseklész Czeczilia, fából vaskarikát csinált?
A fiatal ember (az első pillanatban) oly zavarba jött, hogy nem tudta,
mit gondoljon? Eddig ő a grófnékat oly ætheri lényeknek képzelte, minők
a társalgási finom vígjátékokban fordulnak elő, a kik az urak bókján és
hódolatán kívül egyebet sem esznek vacsorára.
Ámde csakhamar megtetszett neki az ily legbensőbb körökben uralkodó
fényes sajtószabadság. Megtanulta, hogy más lény a grófné otthon, más
nyilvános helyen. Először a pénzügyminiszter estélyén látta őket, de ott
nagyon «vegyes társaság» gyűlt össze. Ott betanult szerepet játszottak;
itt pongyolára vetkeztek.
Tehát elhatározta, hogy a milyen mosdót készítettek elébe, épen ily
törülközővel fog viszonszolgálni.
– Grófné, – mondá nekibátorodva. – Én az a kisértet vagyok, a ki fehér
lepelbe burkolva, éjjel ijeszgetni járok a sötét utczák sarkára. Ebben
fekszik bűverőm. Kérem legyen irgalommal irántam s ne rántsa le fejemről
érdekes maskarámat. Életem tarka regénye még mulattathat valakit, de ha
a grófné kijáratja velem a hátralevő iskolákat, épen olyan közönséges
halandó teremtés leszek, mint a többi.
– És aztán baj ez?
– Nagy baj, de a legérzékenyebb kárt épen úrnőm és tanító mesterem fogná
vallani. Mert ha a grófnénak esetleg szándékában volna engem szalonjában
pénzért mutogatni: meglássa, a legrosszabb üzletbe bocsátkozott.
Nagyon megbravózták ezt a feleletet. Maga Cseklész grófné is
helybenhagyólag intett, mintha mondaná: nézd csak, ebből az emberből még
lehet valami!
Aztán folytatá:
– Majd meglátjuk, mire használhatjuk. De legfensőbb protektorátusomnak
mégis árát szabom. Ne is várja az én portálásomat a nélkül, hogy nálam
valami specialitást képviseljen.
– Erre már bátran ajánlkozom. Diplomatikus mérnök vagyok: tehát
alkalmasint unikum a kegyes grófné alázatos védenczeinek seregében.
– Ah, mérnök? Nagyon helyes. Kár, hogy már a mult hónapban nem
találkoztunk, mert akkor bátor szívvel ajánlottam volna önt Sólyom
bárónénak, a ki azon időben roppant mathematikai feladat megfejtésében
törte fejét. El kell beszélnem önnek, a szakférfinak, ezt a kis
históriát. Az én kedves barátnémnak nagyon megtetszett egy szép
selyemkelme, de nem volt elég egy öltözékre. Mit csinált? Írt Lyonba a
Pretre et Frumance czégnek, hogy küldjenek, vagy ha elfogyott volna,
gyártsanak számára ebből a kelméből harmincz métert. Ez eddig korrekt
történet; de egy szép reggel táviratot kap a báróné s kérdik tőle: Est
ce tout de bon? madame, hogy önnek a küldött mustra szerint harmincz
kilométer kelmét gyártsunk? A szellemes báróné méter helyet kilométert
írt. Mérnök úr, rögtön számítsa ki, mennyibe került volna a bárónénak ez
a sajtóhiba? Húsz frank volt a kelme méterje.
– Ez rövid számítás. Harmincz kilométer annyi mint ide Vácz, épen 30,000
méter. Ez per húsz frank: 600,000 frank aranyban.
– Ha így tud fejből számítani, akkor tán hasznát vehetjük. Hadseregem
minden katonájának a tudomány valamely ágában jártasnak kell lenni. A
túróczi vagy árvai kis báróm például elismert tekintély volt a
geológiában. Ha megbotlott az utczán egy kőbe, mindjárt felvette és
megmondta, miféle lith vagy thit volt ez fél millió év előtt s mi lett
volna belőle ugyanennyi idő alatt, ha ott hagyják a hegy oldalában s nem
hozzák Pestre a bérkocsik kerekének rombolása alá.
E közben a fiatal ember azt hitte, valami árnyék fut végig háta mögött.
Az is lehet, egy selyem ruha zöreje csapta meg fülét. Ki tudja? hát ha
delejes erők vonzó hatalma ragadta bűvös körbe? Elég az hozzá, hogy
semmi különöst sem sejtvén, ösztönszerűleg hátra tekintett.
[Illustration: A fiatal ember beszédbe eredhetett a család kincsével.]
Igéző és férfi-szívet kimondhatlan bájjal magához csábító, szép, szelíd
és boldog leányka arczát pillantá meg. Mikor röpült ide? vagy a grófné
csattogós karicsolása között lépett e helyre, a terem szőnyegének minden
neszt elfojtó puhaságában?
Az ifjú fölkelt és meghajtá magát a tünemény előtt. Székét félre
taszította, hogy azon esetre, ha a leányka itt valahol akarna helyet
foglalni, kényelme és tetszése szerint választhasson széket.
Azonban a leányka nem mozdult. Ott maradt, mint a ki otthon volt és
állhatott, a hol neki tetszett; mig az ifjú elbűvölve e nem földi
jelenség hatalma által, oly állást vőn, hogy beszélhetett is a ház
kisasszonyával, de a társaság más tagjait sem hagyá figyelme körén
kívül.
Amazok azonban nem sokat törődtek azzal, ki hol keresi és találja
legkellemesebb időtöltését. Ha tetszett valakinek másfelé elandalogni:
ezt egészen rá bizták. A folyamatban levő csevegés tehát Cseklész grófné
első violinja mellett haborítlanul csapkodott egyik tárgyról a másikra,
a nélkül, hogy a korábban vitatott eszmét felületes megjegyzéseikkel
megoldották, vagy épen kimerítették volna.
Így történt, hogy e körben, a hol az egyéni szabadságnak oly széles tér
volt engedve, a fiatal ember beszédbe eredhetett a család kincsével, az
anya szemefényével.
– Lenke kisasszony engedje meg, hogy mint régi ismerős fejezhessem ki
örömömet, hogy annyi idő lefolyta után ismét üdvözölhetem.
– Uram, – felelt a leányka, – én még mindig adósának tartom magamat,
mert el nem feledhettem, mily türelemmel és elnézéssel felelt ön egykor
az éretlen gyermek oly kérdéseire, melyek felfogási tehetségét messze
túlhaladták.
– Ön ezt nem feledte el? Én pedig minden szavára híven emlékezem. De azt
is tudom, hogy felvilágosító magyarázataimat jól megértette és én boldog
voltam, ha a tudni vágyó gyermeknek természetes kiváncsiságát
kielégíthettem. A multkor, a midőn végre újra láthattam önt, le nem
írható meleg érzés fogott el azon gondolatra, hogy a szépség országának
királynéja még rá ismer az egykori prózai mérnök arczvonásaira.
– Oh, én önt láttam azóta egy más alkalommal is.
– Engem kisasszony? a nélkül, hogy viszont üdvözölhettem volna?
– Ön egyszer bejött a mi kertünkbe; imádkozott és megcsókolá az
eltemetett ezredes sírkövét.
– Ezt látta Lenke kisasszony? Pedig akkoron semmi jogom sem lehetett
azon gondolatra, hogy tán épen édes atyámnak hamvai nyugodhatnak a kő
alatt. Csak az égből származó titkos erő ragadhatott oda, még a higgadt
józan észt is megsemmisítő hatalommal.
– Még máskor is megjelent ön. Én kitaláltam, hogy azon ismeretlen, a ki
egyszer Gábor napján a szép koszorút küldte, egész világon csak ön
lehetett.
– Ezt kitalálta, Lenke kisasszony? Nézzen rám, mily örömkönny lopózik
szemembe. Önnek legyen szentelve, a ki rólam ily nemesen gondolkodott.
Sokáig maradt a kövön az én koszorúm?
– Egész nyáron. De mikor a tél viharai kiméletlenül kezdték
szétszakítani, levettem maradványait; becsomagoltam egy papir-dobozba és
eltettem oda, a hol gyermekkori emlékeimet őrzöm.
Az a könny, mely az ifjú szemében képződik, e pillanatban oly sűrű
cseppé növekedett, hogy saját nehézségétől aláhullani készült.
De ugyanekkor a kis leány kezei is megmozdult: valószínűleg csak
öltözékének egyik csokrán talált igazítani valót.
És történt, hogy az ifjúnak szeméből áradt sós nedv, ezen igazi,
romolhatlan és meghamisíthatlan folyó gyémánt, a kis leány kezére
hullott.
Megérzette a meleg nedvet, meg is látta annak felcsillámlását. Szokásból
és önkéntelen mozdulatából le is akarta onnan törleni: a midőn egyszerre
óriási és ellenállhatlan erő keletkezik lelkében és nem gondolt többé
vele, akár érti, akár félremagyarázza valaki tettét: nyájas mosolygással
mondá:
– Ön nekem adta e könnyet. Maradjon ott: száradjon fel kezem
melegségétől.
Ezt mondva tovább ment és leült édes anyja mellé, a ki gyönyörködve
nézett szép gyermekére és megsimogatta.
De azért, a kinek a jelenlevők közül jó szeme volt, észrevette, hogy a
báróné szelid homlokán sötét ború fut végig s a simogató puha kéznek
rejtett körme is lehet.
Eltelvén egy óra, az öreg úr felkelt helyéből, intett kisérőjének s két
szóból álló búcsú után mindketten eltávoztak.
Kün az utczán a kapu előtt ott állott már a báró díszes fogata, de
mielőtt felül kocsijába, karon kapja a fiatal embert és nehány lépésre
sétára viszi.
– Nem mégy sehova?
– Legjobb lesz haza mennem.
– És a vacsora?
– Hozatok valamit. Oh, az én gyomrom még mindig éhes főmérnöknek tart
engemet.
– Apropos. Hogy tetszik a telivér grófnék társalgása?
– El vagyok ragadtatva. Vígan lobogott fölöttünk a szabadság és
fesztelenség zászlója. Mindig ilyenek?
– Igen ilyenek; néha még ilyenebbek is.
– Képzelem; de akkor bizonyos igen tisztes báró adja a hangot.
– Patvarba, már rágalmazni is tudsz? Mondhatom, dicséretes haladás
mindjárt az első látogatás után. El ne feledd, hogy szombaton Cseklész
grófnéhoz megyünk. Este háromnegyed kilenczre felöltözve légy. Csak
inasomat küldöm fel, mert nagy tisztelője vagyok a te harmadik emeleti
lakásodnak. Még egyet.
– Parancsoljon.
– Nincs-e a te szobádból le a báróné boudoirjába amolyan titkos cső
levezetve, melyen át mindent hallhatnál, a mit ott beszélnek? Az öreg
Dumas regényeiben olvastam, hogy lehet ily készüléket a házakban
berendezni.
– Lehet a saját házában, a hol az ember fúrhat és faraghat.
– Csak azt akartam mondani, hogy kár, nagy kár, ha nem hallhatod, mit
beszélnek, épen most ezen pillanatban oda fönn rólunk! Sokat, nagyon
sokat tanulhatnál, a mit most még nem tudsz. Tehát szombaton
találkozunk; addig pedig szervusz, élj boldogul.
X. (A mikor a grófnék még ilyenebbek.)
Mihelyt kicsoszogott a két úrnak lába a báróné szobájából, az egész
grófnéság oly előkelő hahotára fakadt, hogy a közönséges «nagysám» körök
sem merték volna a neveletlenség vádja nélkül utánozni.
A báróné látván, mily gyorsan kezd az úri hang hévmérője alásülyedni,
legelőször is elküldé innen leányát.
– Lenkém, zongorázzál egy órát, imádkozzál és térj nyugalomra.
Ezzel az utolsó gát is el volt hárítva, mely ő méltóságok nemes nyelvét
féken tartá. Innen túl mindnyájan megeresztett kantárszárral rohantak a
szabad rágalmazás országába, tüskön bokron keresztül, minden
tartózkodás, minden irgalom nélkül.
Legelőször Réthfalvy báróné mint sértett anya és megkínzott házinő
kezdte meg a rohamot azon szemrehányással, hogy leghívebb barátnéja,
Cseklész grófné, oly gyorsan és meggondolatlanul saját fényes termeiben
elfogadni igérkezett a hivatlan tolakodót.
– Ah, Cecilie! Nem rettegsz, hogy balul üthet ki kisérleted? Ha nálad
megjelent, majd mások is eltűrik. Könnyű a kalandort bevinni házunkba,
de aztán póznával is nehéz lesz kiverni.
– Ne légy igaztalan, édes Laurám. Mit tehetek én, ha nagy pipájú bátyád,
a vén hóbortos báró hozza nyakamra? Én sem kergethetem ki, miként te sem
tagadhattad el, hogy itthon vagy.
– Apropos! – vágott közbe egy ötven éves elismert szépség, báró
Würtzheim tábornok gyászos özvegye. – Mit mondtok arra a keckheitra,
hogy ez a világos Hochstapler még a mi kis Lenkénkkel is suttogott?
Eltalálnátok, miről csevegtek? Oh nekem jó fülem van s mellé kitünő
hanggyűjtő készülékkel vagyok felfegyverkezve. Egyszerre mindketten,
mint régi ismerősök találkoztak s mindjárt holmi gyermekkori emlékeiket
kezdték előidézni. Istenem! mi asszonyok tudjuk legjobban, hogy minket
is ily regényes haszontalanságokkal bódítottak el a lelkiismeretlen
férfiak. Laura! ha máskor el nem űzheted e kiállhatatlan bűzt terjesztő
idegent, igen bölcsen teszed, ha leányodat elküldöd zongorázni.
– Én is veled tartok Lottykám, – szólt most Sólyom Ulrika báróné az örök
ifjúság üde hangján. – Nekem sem rosszabb a fülem, mint más gyarló
teremtésnek: azért mondhatom, hogy ez a ci-devant mérnök valami igen jól
jövedelmező új vállalat vonalait traszirozza. Már szopja rajzónát és
számítgat. Előszőr a 13,000 hold a végkép dupirozott vén báró
örökségéből. Másodszor a csinos kis Réthfalva a két szomszéd
falucskával. Körülbelül nem soványabb falat az előbbinél. És a mi fő:
mindkét birtok, legalább most már tisztán áll, egy vörös garas adósság
sincs rajtok! Nagyon kövér és ingerlő préda ez s megérdemli, hogy egy
soi disant gróf va banqueot játszik fölötte.
– Nos, – felelé teljes biztonsággal a ház úrnője, – a mi Réthfalvát
illeti, azt hiszem, nekem is lehet egy pár szavam a dologhoz, alkalmatos
időben.
Cseklész Cecilie grófné azonban megnyugtatni akará barátnőit.
– Ti mindnyájan kisértetet láttok. Mi van abban, ha hozzám eljárogathat?
Nem fogadtunk el már mindnyájan olyan álarczos csavargókat, kik most
mint ékszer-tolvajok vagy váltóhamisítók a börtön fenekén ülnek? Nem
vagyunk csalhatlanok, úgy veszszük az embereket, miként a bemutatók
elénkbe állítják. Én, részemről, ennek az új embernek is jó képet fogok
mutatni. Ez nekem semmibe sem kerül: a jövő eshetőségeire nézve pedig le
nem kötelez. Ha báránybőrbe bújtatott farkas lopózott házamba: a
felelősség terhe kizárólag a vén báró vállára nehezedik. Ő hozza hozzám,
ő ismeri el grófnak, sőt a mi ennél ezerszer fontosabb, kedves öcscsének
és vérszerinti rokonának hirdeti széles e világon. Engedjetek meg, mert
ez kivételes eset. Száz évben egyszer történik meg, hogy valami kóczos
utczagyerek, a kit árvaházban örökös kásán neveltek, később valamelyik
vasútnál ingenieur vagy konduktor lesz, egyszerre lábunk elé vetődjék s
azt mondja, én is olyan gróf vagyok, mint a többi, én is helyet
követelek azon sorban, a hol születésük jogánál fogva mások is állnak.
De végre mindig kérdés marad: igazán gróf vagy sem?
– Ezt egy lélek sem hiszi a mi társaságunkban. Kivéve a számításba nem
jövő excentrikus Miklós bárót, néhány minisztert s más efféle selejtes
portékát.
– Ne feledjétek, – szólt ismét Cecilie grófné – hogy Miklós báró
üdvösségére esküszik, hogy védencze szakasztott képmása az ezredesnek!
– Erre nem adok semmit, – felelt büszke junói tekintettel Sólyom Ulrika
báróné. – Mert ha mi az arczvonások tanulmányaiba merülünk, van nekünk
illetékesebb biránk is. Itt van Laura barátném, a ki csak úgy, mint más
közülünk, átélte, átszenvedte leánykorának regényét. Tőle, egyenesen
tőle kérdjük, a ki egykor Szabolcsy Gábor grófot, azon időben még
huszárfőhadnagyot, kegyeivel megajándékozta: van-e e két férfi között
oly hasonlatosság, minőt az el nem korcsosodott családok utódaiban
mindig feltalálunk?
A báróné csak vállat vont ezen ünnepélyes interpellatióra és egykedvűleg
válaszolá:
– De hiszen én soha egy szóval sem állítottam, hogy ez az ember
egyáltalában nem lehet a honvédezredes fia.
Nagy nevetés, lelkesült helybenhagyó kiáltás követé ezen legértesültebb
helyről jött félhivatalos nyilatkozatot. Mindenki szíves örömest
hozzájárult a föltevéshez, hogy ily értelemben csakugyan lehet valami
igaz a dologban.
Erre ismét Cseklész Cecilie grófné vette fel a védőügyvéd szerepét és
vitatá:
– Nem lehet e kérdést pusztán csak a rokon-, vagy ellenszenv sugalma
szerint elütni. Félre nem vethető okmányok harczolnak az ellenkező nézet
mellett. Először is mindjárt itt van a legteljesebb alakban kelt
keresztlevél.
– Ah, keresztlevél, – felelt undorodást kifejező arczczal az özvegy
tábornokné – egy darab silány firka, melyet valami részeges káplán
állított ki. És mikor? a forradalom napjaiban, a midőn a hígvelejű nép
azt hitte, vége a világ tisztes rendjének: nincs és nem lesz többé sem
nemesség, sem magas arisztokraczia. Eszeveszettség! A tokaji parochián
beírták azt, a mit a bába, vagy a fuvarosok közül nyakon fogott
keresztapák bediktáltak. Épen így bejött volna az anyakönyvbe, ha egy
csizmadiánénak eszébe jut azt állítani, hogy szurtos porontya valamelyik
fönséges főherczegnek törvényes örököse! Ki beszél komolyan oly
okmányról, mely 1849-ben kelt? Pfuj! in diesem Schandjahre!
– De a házassági bizonyítványt is előmutatták.
– Haszontalanság. Kriminalis törvényszék elé való csalás. És ugyan mit
mutattak elő? Ezt az úgynevezett hiteles kivonatot. Jóságos egek! nincs
ennél könnyebb mesterség; ha még a gyönyörű szép és művészi metszetű
ezer forintos bankjegyet is utána csinálják, mennyivel könnyebb egy
falusi papnak macskakaparását utána pingálni! És a pecsét! a koborló
czigány ötven krajczárért rézre metszi. Különben az egész világ tudja,
hogy ha egy vakmerő aventurier soha nem létezett családi jogot követel,
mindig olyan anyakönyvre hivatkozik, melyet a felföldön a muszkák, ott
alant a ráczok felperzseltek.
Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Most már oda van szegény Gábor,
mert a telivér grófnék areopagja pálczát tört fölötte.
– Végre – fejezé be lelkes szónoklatát a tábornokné – találtunk egy
kérdést, melynek eldöntésében mindnyájan egyetértünk. Mert szent igazság
marad, hogy e pörben sok ugyan a bepiszkolt papir, de a fő dolog még
mindig csak hiánya és távolléte által tündöklik!
– És ki ezen ismeretlen távollevő? – kérdik mindnyájan.
– Kicsoda? Senki más, mint a ki a törvényes születéshez legszükségesebb…
a grófné.
– Igaz, helyes: mindent látunk, csak egy grófnét nem.
– Ezt mutassák meg nekem s akkor én is megadom magamat. Mert volt már
eset, hogy gróf nélkül lett igazi grófi örökös: de grófné nélkül még
soha, mióta a világ áll!
Ezt a XV. Lajos idejebeli élczet a jelenlevő méltóságos asszonyok már
leánykorukban is ismerték és sokat nevettek rajta: de azért így
felmelegítve is tapssal fogadták, mert bölcs nézetük szerint, igen a
maga helyén lett alkalmazva.
Ezalatt a szobaleány elhozta a grófnék felöltőjét. Valaki (nem lehetett
megtudni, minő szolgálatot viselő egyéniség) már lement a lépcsőn az
utczára és sorba előkiáltozá az úrnőkre váró pompás fogatokat.
De még az elválás perczében is a megátalkodott Cseklész Cecilie grófné
új ellenvetést tudott előhozni.
– Kedvesim; mind szép és igaz volt, a mit mondtatok. De mit használ
bölcseségtek azon egy döntő tény ellen, hogy Szabolcsy Gábor gróf
királyi meghivó levelet kapott a főrendek házába!
A tábornokné szánakozó mosolylyal fogadá az értéktelen észrevételt.
– Meghivást kapott a főrendek házába? Uram Istenem, kit nem hínak meg
már oda! Az elnök maga is csak közönséges nemes. Az érsekek és püspökök
között van, a kinek apja kaptafával kereste kenyerét. Hát az a sok
főispán! Minő gyülevész had! Ismerek egyet közülök, a ki hat év előtt
még Cecilie barátném egyik uradalmának árendása volt. Mi lesz még ezután
e hajdan dicső testületből! Maholnap behozzák oda a lutheránus és
kálvinista superintendenst; be még a zsidó rabbit, s ha így sülyedünk a
demokráczia posványában, még vagy egy tuczat saktert is. – Ezt akartam
mondani: most pedig: mesdames, bon soir.
– Au revoir, madame la baronne.
Így végződött e csendes kis conventiculum, melyben az asszonyi logikának
furfangjai a legragyogóbban uralkodhattak. A nemes grófnék úgy önthették
ki szívük legközvetlenebb gondolatit, miként a lelkük műhelyében
keletkezett eszmék, a megfontolásnak közbeeső állomásait kikerülve,
egyenesen a nyelvre érkeztek és onnan szabadon a szél mentében a
levegőbe röpültek.