abban a könyvben? Csak a kötet és a lap számát jelöltem ki. Akkor
megmutatták; láttam, a mit kerestem, megköszöntem a szívességet és szó
nélkül távoztam.
– Én sem mondok egyebet. De ha az egész vidék tudta, hogy önt Szabolcsy
Gábornak hívják; azon bizonyos lapon pedig néhány tokaji szőllős
gazdának fián és leányán kívül más érdekes születési tény feljegyezve
nem volt: nem sok combináló tehetség kellett arra, hogy az ön
kutatásainak czélját eltalálják.
A fiatal ember elismerte ezen érv igazságát s aztán mint tetten kapott
bűnös hallgatott.
A miniszter nevetett.
– A fődolog, hogy ön rossz néven ne vegye, ha magán viszonyainak
fejtegetésébe bocsátkozom. Az igazi barátságnak és jóakaratnak sok
szabad. És én nem érthetem, miért nem akarja ön igénybe venni
születésének jogát?
– Azért, mert nem tehetem. Erre nem elég csak az én hitem és
meggyőződésem, ha a világ elé csalhatatlan bizonyítékokat nem hozhatok.
Különben pedig tökéletesen meg vagyok elégedve helyzetemmel. Ha jó
osztálytanácsos lehetek: nem lehet kedvem kétséges grófot játszani.
– A keresztlevél hiteles és minden kétséget kizár.
– Lehet; de az atyám és anyám között végbement házasság tényének még
nyoma sincs.
– Hallottam; a muszkák felperzselték a lengyelkei templomot. A
matrikulák helyett azonban más valami maradt fön.
– Semmit sem tudok róla.
– Ismeri az öreg Réthfalvy Miklós bárót?
– Tudom, hogy vannak ily nevű urak Zemplénben.
– Tehát hallja. Én tegnap beszéltem a báróval. Igen derék magyar ember,
de lesz már vagy hetvenöt éves. Ő is hallotta a tokaji expeditió hírét s
azt mondta nekem: két levelet bir meghalt unokaöcscsétől az ezredestől.
Az elsőben rokoni indulattal jelenti, hogy Lengyelkey István professzor
hátrahagyott árvájával, Saroltával, házasságra lépett. A másik levél
félévvel később kelt s azon örömhírt hozza, hogy neje áldott állapotban
van.
– Mindezt ma hallom először. De a két magán levél csak fél bizonyíték.
Én nem tudom, hogy az ily ügyeket törvényszéki vagy közigazgatási úton
szokták-e tisztába hozni. Csak arra vagyok elhatározva, hogy nevetséges
szerepet soha, semmi áron elvállalni nem fogok.
– És mért volna e szerep nevetséges?
– Nevetséges volna úgy multam, mint jelenem miatt. Engem mint
elhagyatott árvát a püspök jótékonyságából a szegények convictusában
neveltek. Jelenben, ifjú korom daczára, szép hivatalban vagyok. Mire
való volna nekem a grófság? Azért, hogy ha a hivatali szolga lehúzza
rólam a téli kabátot, nagyságos úr helyett méltóságodnak tituláljon?
Isten őrizzen meg engem attól, hogy valaha regényhőst csináljanak
belőlem!
– Szép elhatározás. De meg kellene gondolnia, hogy Magyarországon a
mágnás egyszersmind született törvényhozó is. Miután pedig napjainkban
annyi mindenféle vasúti és technikai tárgyú törvényjavaslatok kerülnek
napirendre: a kormánynak is jól esnék, ha a felsőházban valódi szakértők
kelnének védelmére.
– Igen megtisztelve érzem magamat, kegyelmes uram: hanem a második
követelés még erősebb az elsőnél. A grófi czímet, Isten neki, valahogy
elviselhetné az ember; de hogy belőlem még valaha parlamenti szónok is
válhatnék: ily képzelődés távol marad tőlem.
– Hogyan? képzelődés? Ön tán azt hiszi, valami ördögi mesterség lehet az
a szónoklat? Higyje el; semmi sincs ennél könnyebb a világon. Csak
egyszer kell megkisérleni s mindjárt megy. Mert ha tud az ember valamit,
a mit mások nem tudnak, egyebet sem kell tennie, mint könnyedén
elmondani, a mit akar, hadd tanuljanak a tudatlanok. Én sem vagyok
szónok s mégis tudok beszélni a képviselőházban, épen oly biztossággal,
mint e szobában. Ön csak azt képzelje, hogy a sok kardinál, püspök,
főispán, gróf, báró, nem egyéb, mint egy sor káposztafő, melyet a
teremőr rakott a padokra pusztán diszítés szempontjából. Mondja el, a
mit tud, a mit nem tud, azt hagyja ki és kész a szónok. Régen meg van
írva: orator fit.
– És mégis olyan sokan belesülnek a dictióba.
– Az ilyenek kezdetben sem tudták, mit akarnak mondani. Neki mentek a
dolognak készületlenül s azt hitték, majd súg a szentlélek. Nos, öcsém
uram, lesz belőlünk gróf és a kormánynak eszes védelmezője a
felsőházban?
– Kegyelmes uram, induljunk csak lassan e pályán. Ne vigyünk vásárra
medvebőrt, mielőtt a maczkót lelőttük. Mert még nem vagyok gróf. Még
amolyan fél gróf sem, a ki sem tűz, sem víz, sem hús, sem hal. Nem
hagyhatom el díszes pogári állásomat azért, hogy a legjobb siker
esetében is azok közé tolakodjam, kik engem nem ismernek, kik legfölebb
csak eltűrhetnek.
– Kezdetben; de majd hozzá szoknak, mint én, hogy úton útfélen
excellencziás uramnak czímeznek. Ádám vagy Noe apánknak egyik fia sem
volt gróf, s mégis lett és lesz ma is ily portéka az unokákból.
– Igaz, de a kik napjainkban grófi vagy bárói czímet nyernek, már
azelőtt született urak voltak. Én pedig mindjárt első fellépésemre a
tönkre jutott mágnások kategóriájába sorakoznám. Inkább visszamegyek az
én vasutamhoz s leszek újra mérnök, vagy pályaőr mindenesetre.
A miniszter úgy nevetett ez ötletre, mint valamely szellemes élczre s
aztán felkelvén helyéből, mondá:
– Azt hiszem, ma szombat van. Nagy társaság lesz együtt a
pénzügyminiszter palotájában s megeshetik, hogy a fiatalság zongora
mellett tánczra kerekedik.
– Meg vagyok híva, kegyelmes uram.
– Akkor találkozunk. Sok miniszter lesz ott in petto. Még több
millionaire in theoria. Szándékom önt nehány embernek bemutatni. Nem
mondom fűnek-fának, de mégis oly egyéneknek, kikkel az ismeretség díszes
és előnyös. Isten áldja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Este tíz óra után a pénzügyminiszter termeiben csakugyan szép társaság
volt együtt. Az urak folytatták a képviselőházi ülés vitáit és többnyire
bölcsebbek voltak, mint a gyűlés alatt. Az asszonyok émelygős arczot
mutattak s legyezőikkel folyvást tova üldözék a jelenlevő sok közönséges
emberből kipárolgó polgári bűzt. De a gondatlan ifjúság a nagy teremben
sereglett össze s vidám lélekkel, ruganyos lábbal, élvezte a táncz
gyönyöreit.
Szabolcsy Gábor, rang szerint osztálytanácsos, külsejére nézve igen
választékosan öltözött fiatal ember, ott állongott a terem közepén a
férfi csoport között.
Nem mutatta, de valósággal unatkozott, a midőn egyszer a terem
szögletébe pillant s lát ott egy hölgyet, a kiről hitte, hogy
találkozott már vele valahol az életben.
E hölgy erősen kezdett már végső búcsút venni az érdekes évektől. Tán
már maga is lemondott hódító hatalmáról: de bizonyos, hogy mások még
régebben észrevették a bekövetkezett díszes haladást.
Ki lehet ez? Nem kétkedett, hogy ismerte. Csakhogy azóta a lefolyt
nehány év barbár hatalommal pusztított az egykor kellemes arczvonások
között. A mi szép, vonzó volt rajta, mind elveszett. Sőt helyébe az
önzés, irigység, gyűlölet, a visszataszító dölyf és kevélység szörnyű
kifejezése fejlődött ki.
És valóban ő volt. Réthfalvy báróné, a ki öt év előtt a mérnök-segédet
ebédre hívta, a ki a sebeiben meghalt ezredesnek, mint mondá, emléket
emelt, a ki egykor rossz néven vette, hogy a kegyelettel őrzött sírkövet
a vasút érdekében helyéből tova mozdítania kényszerült.
Sokáig nézett a mai osztálytanácsos a báróné felé; kötelességének
tartván, ha pillantásaik összetalálkoznának, fejét mélyen meghajtani.
A báróné azonban nem nézett a terem közepén állongó urak csoportjára.
Épen mint a páholyban ülő hölgy soha sem emeli szemcsövét a második
emelet felé; a karzatnak létezéséről pedig még tudomása sincs.
Maradt tehát helyében az ifjú és gondolkodék.
– Bolondság, ostobaság, – elmélkedék. – Mit tennék mást, ha a szerencse
kedvezéséből már ma gróf volnék is? Tulajdonkép akkor is csak itt állnék
s lesném a jó alkalmat, hogy haza lopózkodjam.
Később eszébe jutott: ha nem tudja, miként mulasson itt, mint gróf, hát
tanulja meg másoktól. Csak úgy hemzsegett előtte a sok minta. Jobb
alkalmat sem találhat okulni, miként lépnek fel ily teremben azon
kiváltságosak, kik már bölcsőikben Magyarország mágnásai voltak.
Megmaradt tehát kényelmes observatóriumában és nézte, mint tünnek fel
keletről az elsőrendű csillagok, s mint hanyatlanak alá a nyugati
láthatár irányában? Értsd: a hölgyek szobájából ki a buffetbe.
A többi között épen most libegett végig a terem fényezett koczkáin
Vékonyi Hermann báró ő méltósága: mosolyogván, mint győzelmes Apolló és
elfogadván üdvözleteit mindazoknak, a kik elébe járultak s meghozák
tartozó hódolatukat.
Gyönyörű szál legény volt a báró, épen oly magas és száraz, mint a
távirda póznája. Még legszebb fiatal éveit élte, mert huszonöt éve
sincs, hogy kibújt az iskola padja alól. Valaha ugyan gyanusan alacsony
homloka volt, de most, az igen előkelő modorban kifejlődött kopaszság,
egész a búbja tetejéig vitte fel az agy székhelyének határát.
Magas véleményét saját személyének fontosságáról, édes megelégedéssel
fejezte ki tagjainak minden mozdulata. Épen nem törődött azzal, ha főuri
nevetgélései alatt ajkai úgy szétterjednek, hogy roncsolt, ingadozó és
elsárgult fogai közszemle alá kerülnek.
Ki követelheti tőle jogosan, hogy egészséges agyara legyen, mint a
juhász bojtárnak, a ki egész éven át túrót és aludttejet eszik? Ez a
föltétel nincs kikötve a bárói diplomában.
Igy lejtett el előtte az estély hőse, a férfikar királya, a leányos
mamák eszményképe. Szemüvegét, divatosabban mondva, orrcsiptetőjét oly
ügyesen igazgatta, hogy egyetlenegy oly egyént sem kellett megismernie,
kikkel amott, kívül a kaszinón, vagy valamely választmányi gyűlésen,
kötött kompanistaságot.
Ment és homlokán világosan olvasható betűkkel írva, ezen czímtáblát
hordá: ide nézzen, a ki telivér bárót még nem látott! Igy kell az
embernek otthon lenni, még mások szalonjában is. A ki e tudományt meg
nem tanulta, vagy megtanulván, nem meri gyakorlatba venni, bujjék a föld
alá.
Voltak, kik megkisérlék ezen remek példányt utánozni: de csakhamar
visszariadtak a fenyegető következményektől. Érzették, hogy nem élhetnek
oly biztosságban és oly önimádási gőzkörben, mint a báró, a ki mint páva
lépdelgett, folyvást szuszogott, sőt orrából félreismerhetlenül hápogott
is. Oly kizárólagos elegantia, mely csak bárónak illik: a közönséges
ember pedig ha utána csinálná, csak azt nyerné vele, hogy többé ugyan
ily helyre meg nem hívják.
Nem sokára ezen lélekemelő, szívet felvidámító látvány után az
osztálytanácsos ismét azon szöglet felé tekintett, a hol Réthfalvy
báróné trónolt, körülragyogva udvarának vakító fényétől.
Mindjárt látszott, hogy közvetlenül a báróné tőszomszédságában, sőt épen
az ő kegye és védelme alatt még más valaki is ül, de úgy el volt rejtve,
mint teljes fogyatkozáskor a fénylő nap, ha a hold láthatatlan tányéra
elébe kerül.
A napot tehát a terem közepéből senki sem láthatá; annál feltünőbb volt
három fekete frakknak a háta, igen tisztelgő és meggörnyedt állapotban.
A három fekete frakk közül legérdekesebb lehetett a középső, mert ennek
lebegénye folyvást a legfestőibb hullámzásban balancirozott. A ki pedig
benne volt, kurta kis egyéniség lehetett. Amolyan kövér képű vézna
egyéniség, a kinek testéhez szabott öltözéke alól anatomice meglátszott,
hol vannak vállpereczei, csontos könyökei s hány oldalbordával jött e
gyarló világra?
És a három frakk folyvást hajladozott. Mindhárman mindenre feltétlenül
igent mondtak, de nem mutatkozott, mintha csak egyszer is helybenhagyó
választ nyertek volna.
Húsz percz mulva fel is adhatták támadó pozicziójokat és hosszú orral
tovább kotródtak. Valószínűleg csak tánczra hívták fel azon elrejtett
szépséget, mely nem méltánylá a kínálkozó szerencsét, hanem
eltántoríthatlanul helyén maradt.
Új, legfrissebb s legmeglepőbb tapasztalás volt ez osztálytanácsos uram
ő nagysága számára. Ma hallotta életében először, hogy gróf is lehet az
ember s mégis a tánczra felhívásban kosarat kaphat!
Mert a fönnebb tisztelettel leírt frakk valóságos négy nyüstös mágnás
volt. Névszerint felsőnagygáti Nagygáthy Gedeon gróf, a kinek még a
harmadik, negyedik nagy gáton is messzebbre terjedtek gazdag uradalmai.
Hány kosarat kötnek ily uraság fűzfáiból a helybeli lakosok és egyet
ezen hazai gyártmányból épen ő méltóságának kellett haza czipelnie!
Bizonyára romlik a világ és sokáig nem tarthat mai állapotában!
A dísztelen visszavonulásnak azonban haszna is akadt. Szabolcsy Gábor
tanácsos szabadon nézhetett a kitisztult tájkép felé s látott ott egy
szelíden és ártatlanul mosolygó gyönyörű leánykát.
Ha séta közben az utczán pillantja meg, soha rá nem ismer; azt sem
tudja, látta-e már valahol? De miután e tünemény Réthfalvy báróné
mellett ült és egészen odatartozni is látszott: valahogy eltalálá, hogy
e fejlődő virágszál nem lehet más, mint a báróné kis leánya, Lenke
kisasszony.
Ezzel egyszersmind régen elmult napoknak emlékei torlódtak lelkébe. Az a
kis leány ült ott, a ki egykor gyermekies őszinteséggel figyelmeztette
anyját, hogy a mérnököt ebédre hívni szándékozott; a ki egykor oly
érdekkel viseltetett az ifjú mérnök munkálódásai iránt; a ki a tervezett
vasút építése tárgyában, annyi részletes kérdést intézett hozzá, hogy
alig győzött kielégítő feleleteket adni.
Most már tizenhét éves lehetett. Még nem kinyilt virág, de felfakadni
induló bimbó, behintve a hajnal hímporával.
Még többen is léptek eléje. Sokáig kérték, sőt unszolták is. Némelyek a
mama hathatós pártfogásához folyamodtak; minden siker nélkül. Senki még
egy fordulót a keringőre sem nyerhetett tőle. A báróné természetesen,
ily ügyben, nem parancsolhatott: de rossz kedvét és elégedetlenségét nem
palástolhatta.
Ki hallott ilyet? Fiatal leány, a ki nem akar tánczolni! Első megjelenés
a nagyvilági társadalomban és e gyermek önkéntesen vállalja el a
petrezselemárulás szerepét. Kassán is így cselekvék, de ott csak apró
gimnazista diákok gavallérkodának. Mért öltözött fel ilyen gonddal? Mért
nem mondta meg mamájának, hogy inkább otthon kivánna maradni?
Vagy itt a teremben történt valami, a mi kedvét szegé és senkivel
tánczolni nem akart?
Az osztálytanácsos kénytelen volt elismerni, hogy ily indokolatlan
önmegtagadást eddig sehol sem látott azon körökben, melyekben ez ideig
megfordult.
Egyszerre pedig, a mint félszemével folyvást kisérné az előtte lefolyó
jelenetet, történék vala, hogy a kis leány bátrabban nézett végig a
terem hosszában, s mindjárt a következő perczben ezen ibolyaszínű
szempár összetalálkozik a nem távol álló ifjúnak sötét tüzű
pillantásával.
Az osztálytanácsos ekkor felbátorodik s a legmélyebb tisztelettel és
hódolattal meghajtja fejét előtte épen úgy, mint a ki csekélységének
öntudatában csak tartozó kötelességét teljesíti.
El volt készülve rá, hogy köszöntése észrevétlenül marad. A kis leány
meg sem látja, vagy azt hiszi, hogy valakinek másnak lehetett szánva az
ismeretlen embernek ezen udvariassága.
De ki tudná a fiatal ember meglepetését leírni, a midőn látnia kellett,
hogy Lenke kisasszony, habár betanult szertartással is, az iránta
mutatott figyelmet oly módon viszonozta, hogy abból a nyájasság és
barátság néma jelei sem hiányzottak.
Igen kedves egyszerűséggel hajtá meg fejét. Először, mint a bevett
szokás szabálya rendeli; aztán mindjárt még egyszer könnyedén és
mosolyogva. Mint mikor a nő értésül adja: megismertem önt és igen
szívesen fogadtam, hogy még nem feledkezett el rólam.
A báróné ezalatt a mellette ülő hölgyekkel volt elfoglalva és mégis
egyszerre, mint sértett anya, büszkén hátra veté fejét. Nem lehetett
ugyan róla feltenni, hogy a fületöve mellett még harmadik szeme is van,
hanem ott a túlsó falon óriási tükör függött, mely nem őrzi meg a titkot
s mindent elárul, a mi előtte végbe megy.
Mindjárt erre leánya felé fordult a báróné. Oly arczkifejezéssel szólott
hozzá, mintha leggyöngédebb anyai gondosságának akarná jelét adni. De
súgva mondott szavai egészen más értelemmel birtak. A meleg részvétet
hirdető hang örve alatt a szigorú számonkérés fenyegetése lappangott.
Mert Réthfalvy báróné most már nem volt többé az a rokonszenves nő, mint
régebben ezelőtt. Czélját elérte; férje adósságait kifizette, a három
falu tisztán állott birtokában s ezzel feltámadt lelkében a
nagyravágyásnak kipusztíthatlan férge, mely ha éles fogaival bensejét
harapdálni kezdé: megtagadá multját, mint nő, elmérgesíté jelenét, mint
anya és egyébre nem gondolt, mint építgetni föllegvárait a szédítő
magasban.
Oda súgta tehát gyermekének:
– Lenke! halld, a mit parancsolok. Mihelyt megint jő egy férfi, a ki a
mi társaságunkhoz tartozik, tánczolni fogsz vele… vagy…
Egy perczre elhallgatott: mintha meggondolná, folytassa-e tovább? De
midőn látta, hogy leánya szemében egy könnycsepp gyémántja gyülekezik,
minden óvatosságról megfeledkezve, utána veté:
– Vagy azt kell hinnem, hogy azért nem tánczolsz, mert ő sem tánczol.
– Ő! ki lehet ez az ő?
E pillanatban Szabolcsy Gábor osztálytanácsos már a szomszéd teremben
beszélgetett ismerőseivel. Midőn a szép kisasszony elfogadá és viszonzá
udvarias köszönetét, azt hitte, ennyi szerencse elég lesz egy estére s
tovább ment.
Mi pedig, nyájas olvasó, egy nagy felfedezés pillanatára érkeztünk.
Az nem volt csoda, ha a kis leány még emlékezett az ifjúra, a ki előtte
a vasútépítés mesterségét megmagyarázta; később bejött a réthfalvi
kertbe és megcsókolta az ezredes sírkövét; végre pedig Gábor napján
pompás sírkoszorút küldött.
De ezen kívül a leány és anya között más emlékezetes jelenet is folyt
le. Akkor, a midőn a báróné teljes joggal pirongatá le gyermekét, hogy
egy idegen férfiról beszélve, csak e rövid jelzéssel «ő» szólott felőle.
E pillanatban tehát az anya csak visszafizette az egykori kölcsönt.
Beszélt valakiről, a kit nem nevezett meg. Leányára bízta, találja ki,
melyikre czélozott?
Hogyan? Mióta beszél ez az anya és leánya egymás között férfiról, a
kinek pusztán csak «ő» a neve?
Vagy föl kell tennünk, hogy ezen kiméletlen szemrehányás nem ma fordul
elő köztük legelőször? Az anya kimondá akaratát szülői hatalommal; a kis
leány pedig engedelmeskedett. De a hatalom nem parancsolhatott a
szívnek, a szív pedig nem bírt erővel a lemondásra.
Kellett történni a réthfalvi kastély bensejében valaminek, a miről a
külső világ semmit sem tud. És mi történhetett? Legfölebb, hogy az
ártatlan, őszinte és titkot elrejteni nem tudó leányka egyik vigyázatlan
perczében kiszalaszthatta ajkáról, hogy azon ifjút, a kit nehányszor
látott, nagyra becsüli.
Ezen nyilatkozat letorkolására pedig az anya egy helyett ezer ellenkező
feleletet is találhatott. A sok között elég volt az is, a mit az egész
világ helyeselni fog. Tudniillik: soha senki sem hallotta és ellenkezik
is a világ tisztes rendjével, hogy egy leány ábrándozni kezdjen oly
fiatal emberről, a ki hasonló vonzódással előtte még nem nyilatkozott;
sőt tekintve a különböző kört, melyben élnek, még alkalma sem lehet ily
nyilatkozattal előlépni.
Szerencséjére Lenke kisasszonynak, az est folyamában többé senki tánczra
nem hívta. Híre szokott annak futamodni az urak között, ha tetszik
valamelyik leánynak különczködni és szeszélyeskedni. Az egyik
visszautasított azt mondá: bizonyára nem jött el valaki, a kit a kicsike
várt. A másik vélé: alkalmasint az új czipő nagyon szorítja a lábát.
A báróné pedig mentül rosszabb kedvű és elégedetlenebb volt, annál
bályosabban mosolygott mindenfelé. Elvezeté leányát a főrangú hölgyek
külön coteriájába s mihelyt feltünés nélkül tehette, elhagyta a
pénzügyminiszter termeit. Ha aztán otthon nagy leczke következett ebből:
arról a külső világ soha semmit meg nem tudhatott.
Éjfél után egy órakor az osztálytanácsos is megeléglé az unatkozást.
Eddig is csak azért maradt itt, mert várt miniszterére, a ki őt egy pár
embernek bemutatni fogná.
De miután a fiatal ember már megtanulta, hogy a jó nevelésű ember a
miniszterek igéretét nem szokta betűértelemben venni: maga is haza tért
éji nyugalomra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megint eltelt nehány hét.
Egy februári reggel, a mint az osztálytanácsos irodájába lép s a
hivatalszolga segít neki téli kabátját levetni, látja, hogy ez az ember
szokatlanul mélyen hajtja meg magát előtte. És kérdi:
– Parancsol valamit méltóságod?
Szabolcsy Gábor rendesen nem szokta észrevenni, miként czímezik őt
alárendeltjei, tehát tovább ment és elfoglalá helyét író-asztala
mellett.
Nem sokára előkerült a szomszéd szobából titkára is, a ki kezét szárazon
mosva, igen szertartásosan hajt fejet és mondja:
– Engedje meg, gróf úr, hogy fényes rangjának visszanyerése alkalmával
tiszteletemet és szerencsekivánatomat én is kifejezzem.
Ezt az ünnepélyes allocutiót már nem lehetett nem hallania. Azonban nem
csinált hozzá csodálkozó képet, hanem egykedvüleg felelé:
– Titkár úr, én Szabolcsy Gábor vagyok, de hivatali rangomon kívül más
egyéb czímet nem viselek.
Ezzel dolgot adott alárendeltjének s visszaküldte rendes irodájába.
Mikor leült asztala mellé, ő is, mint kollegái, legelőször is szivarra
gyújtott s aztán kezébe vette az asztalán levő hírlapot s végig futtatá
szemét a hasábokon.
Mint ilyen helyhez illett, az előtte fekvő lap a kormány félhivatalos
közlönye volt. A szerkesztő mára is feltálalta a mindennapi eledelt s a
mennyiben újat írni nem tudott, felmelegíté a tegnapi dolgokat más
modorban s más mártással jól feleresztve.
Egyszerre szeme megakadt saját nevén.
Ott állott előtte nyomtatva a szokottnál nagyobb betűkkel, a napi hírek
között, mindjárt az első helyen.
«Tokajból írják:
Kellemes hírt küldünk szét a hazának. Eddig mindenki azt hitte, hogy az
ős régi Szabolcsy grófok családjának magva szakadt s nem él többé ily
ivadék az országban.
Az utolsónak hitt Szabolcsy gróf, mint általánosan tudva van,
honvédezredes volt s az orosz hadsereg elleni csatában elesett.
Most azonban kétségtelen adatokból kiderült, hogy néhai Szabolcsy Gábor
gróf 1848-ban szept. 10-én Lengyelkén, Lengyelkey István kassai
nyugalmazott tanárnak Sarolta nevű hátrahagyott árvájával házasságra
lépett és a grófné 1849 júl. 3-án fiúgyermeket hozott a világra. A
tokaji róm. kath. egyház anyakönyvében a VIII-ik kötet 159. lapján
teljes hitelességgel be van jegyezve a keresztelés ténye.
Ily kétségtelen okmány alapján szolgabíránk jelentést tett az alispáni
hivatalhoz, oly czélból, hogy Szabolcsy Gábor, a kit vidékünkön mindenki
ismer, mint megyénkből származó mágnás a belügyminiszterium útján kir.
meghivó levelet nyervén, veleszületett jogát, az ülést és szavazatot, a
főrendek házában gyakorolhassa.
Szeretve tisztelt alispánunk az anyakönyv hitelességét kétségbe nem
vonhatta; de miután a megejtett vizsgálatokból kitünt, hogy a meghalt
ezredes özvegye (bizonyára vagyon hiányában) a grófi czímet nem viselte
s fiát is egyszerű polgári módon neveltette; a meghalt gróf és grófné
között végbement házasság bizonyítéka pedig fel nem fedezhető, mert 1849
nyarán az orosz csapatok Lengyelkét és a templomot porrá-hamuvá égették:
alispánunk minden elhamarkodástól óvakodván, határozatát az ügy
elintézése tekintetéből egyelőre még függőben hagyta.
Ez volt a helyzet, a midőn egy napon meglepő változás jött közbe. A
vizsgálatok még javában folytak, a midőn egy reggel az alispáni hivatal
a szatmári postáról levelet kapott, melynek birtokában semmi más nem
feküdt, mint a Lengyelkén végbement házasság bizonyítéka, az anyakönyvi
kivonat hiteles alakjában!
Az alispán az új irányban a legerélyesebben folytatá a vizsgálatot s az
eredmény: hogy a beküldött házassági bizonyítvány minden tekintetben
teljes hitelességű okmányt képez. A papír, a nyomtatott formulare
ugyanaz, mely azon időben használatban volt. A plébánia pecséte
tökéletes, mert több még létező hasonló kiadványok pecsétével
ugyanazonos. Az akkori lelkész, Margittay Sándor, aláírása kétségtelen.
Sőt az egyik tanu, Mosolygó Simon, maig is él és igen jól emlékezik a
gróf és a kassai professor leányának házasságára.