többé nem kétkedhetett s azért Szabolcsy Gábor gróf nevét a királyi
meghivó levelet igénylő megyebeli mágnások sorába iktatván, hivatalos
jelentését a belügyminiszteriumhoz felküldötte.
Vidékünk, az ős magyarságnak ezen elismert fészke egészen fel van
lelkesülve e rendkívüli felfedezés örvendetes ténye által. És mindenki
szíve mélyéből szerencsét kiván az újra felvirágzó Szabolcsy grófok ezen
feltalált igazi ivadékának!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ennyiből állt a hírlapi czikk.
Most már mit tegyen az ifjú? Ha mindez igaz, a mit olvasott, akkor hiába
védekezik, mert életpályája visszatarthatatlanul más-más irány felé
csavarodik. Ő maga legkevésbbé sem kétkedett a levelezőnek hitelessége
felől, mert ez az ember igen jól volt értesülve s közleményét a
legegyenesebb forrásokból meríthette.
– Hogyan? – gondolá, – mától fogva az egész ország ismerni fogja
féltékenyen őrzött titkomat? Mi lesz belőlem, ha kérdik: igaz-e, a mit a
hírlapok írnak? A közlemény igaz voltát el nem tagadhatom; a rangot és
czímet mégis vissza kell utasítanom!
De a mi őt leginkább meglepte és egész valóját megfoghatlan csodák és
bűbájak országába ragadta, az a tény, hogy a legújabban napfényre került
legbecsesebb okmány ismét Szatmárról vagy legalább az ottani postáról
jutott a nyilvánosság elé!
Ki ez a titkos jó barát? e rejtélyben lappangó tündér, a ki az ő
születési jogának bebizonyítására szolgáló okleveleknek teljes
archivumát birja és időközönként, a midőn épen az égető szükség esete
áll elé, egy-egy darabot ki is adogat belőle?
Hogy édes anyja ezen papirokat birta, s valamely ismeretlennek kezébe
letette volna: e föltevés első tekintetre is lehetetlenségnek
mutatkozott. Az anya sorai a fiúhoz a legvégsőbb kétségbeesés jellegét
hordták magukban. Inkább csak azért írta levelét, hogy gyermeke előtt
saját becsületét megóvja.
S mégis a Lengyelkén végbe ment házasság bizonyítéka azon városból
bocsáttatik világgá, a hol keresztlevelét is oly megfoghatlan módon
kezébe játszották!
Oly rejtély, melyet lehetetlenség volt megfejtenie.
VII. (Újabb bonyodalom, mely szükségessé teszi, hogy az osztálytanácsos ellátogasson az ország felső vidékeire.)
Leírhatlan nyugtalanság tépdelé az osztálytanácsos bensejét. Életében
most tapasztalá először, hogy vele is megtörténhetik valami, a mi még
munkájában is hátráltathatja. Akármihez kezdett, lehetetlen volt eszméit
rendben tartani. Felbontotta, végig olvasta az asztalára rakott
iratcsomókat, de semmi sem maradt meg emlékezetében. Tollhoz nyult, írni
akart: egyetlenegy használható gondolatra sem talált.
Feltekintett a falon függő órára, mely a déli tizenkét órát mutatá.
Ekkor erős határozat keletkezik lelkében, hogy itt hagyja irodáját,
felkeresi a belügyminisztert s megkéri, hagyna békét ezen ügynek.
Felvette tehát téli kabátját és megindult.
De midőn a lépcső közép fokaira ér, épen szemközt jő vele a
közlekedésügyi miniszter, a ki útját állja a menekvőnek.
– Hah! – mondá igen komikus komolysággal. – Tetten kapom a hanyag
hivatalnokot! Ön kerüli az irodát, mint a rossz diák az iskolát. Vagy a
mi ennél is gyanusabb: kinézett ön az ablakon; valami tarka szoknyát
látott és most futkosni akar utána.
– Kegyelmes uram! Valóban mára meg kell csalnom az államot. Ingyen lesz
a fizetésem, de hiszem, hogy holnap, ha éjjeli munkával is, kipótolom
mulasztásomat.
– És hova indult?
– Szándékom van, ha lehet, ő excellentiájával, a belügyminiszterrel
beszélni. Megkérem őt, lenne oly kegyes s vetné félre az én magán
ügyemet, hadd heverjen ott a levéltár legporosabb aktái között most és
mindörökre.
– Ha csak ez a kivánsága, akkor minden rendén van. Épen a
belügyminisztertől jövök, a ki megigérte nekem, hogy épen nem fog sietni
ön számára a királyi meghivó levél kiadását szorgalmazni.
– Akkor ezer köszönet érte.
– Vigyázzon! ne vesztegesse hiába hálás érzelmeit; mert a mi
határozatunk egészen más indokokból keletkezett. Részemről még mindig
biztosan számítok rá, hogy ön előbb-utóbb gyönyörű ékesszólással fogja
védelmezni az én törvényjavaslataimat a főrendek házában. Addig is
értesítem, hogy olvastam a lapban a tokaji levelet s a zempléni alispán
is felküldte már az iratokat.
– Felküldte? és meg is érkeztek?
– Különös észrevétel épen egy vasúti szakértő férfitól! Este feltették a
postára, reggelre megérkeztek.
– Tehát remélhetem, hogy a belügyminiszter úr nem szorgalmazza e rám
nézve kellemetlen ügyet?
– Nem szorgalmazza. Legalább egyelőre semmi esetre sem.
– Akkor meg vagyok mentve. Egyszerre oly boldog és nyugodt vagyok.
Engedje meg, kegyelmes uram, hogy visszatérjek irodámba: oly gyorsan
dolgozhatom, hogy csak égni fog kezem alatt a munka.
– Sok szerencsét hozzá. De ön nem is kérdi: mért tartottuk helyesnek az
ön ügyének elintézését későbbre halasztani?
– Bocsánat kegyelmes uram. Az indok rám nézve közönyös. Egyik ok épen
oly jó, mint a másik. Elég ha tudom, hogy zavaraim kútforrása bedugult s
nyugodt lélekkel folytathatom munkámat.
– Igen helyesen. Én azonban tartozom önt felvilágosítani, mert a
felküldött oklevelek épen elegendők a királyi meghivó levél
megszerzésére. Mit akar ön? Teljes hitelű keresztlevél, melyet a tokaji
papok készséggel adtak ki. Aztán a házassági bizonyítvány, melyhez
legcsekélyebb kétség sem férhet. Szerencsétlenségünkre más a baj.
– Mentül több, annál jobb. Legalább ha megszűnik egyik akadály, megmarad
a másik.
– Én csak azt mondhatom: ha most ön rögtönözve mint Szabolcsy gróf
jelennék meg a világ előtt, a legbonyolódottabb és a legbosszantóbb pört
kapná nyakára.
– Pört? Van-e e hazában valaki, a kit rangom újra felvétele által
bármely jogaiban megsérthetnék?
– Úgy látszik, hogy van. Legalább mutatkozik már egy ember, a ki a
legerélyesebben tiltakozni készül.
– Nem érthetem, kinek állhatnék útjában? Szabolcsy Gábor gróf, ezredes,
utolsó volt, a ki főúri czímét viselte és semmi legcsekélyebb vagyont
sem hagyott hátra. Mi fölött pörlekedhetnék tehát velem akárki is e
világon?
– Igaz; Szabolcsy gróf vagyontalan ember volt. De ha élne, csinos
örökség nézne rá.
– Erről soha semmit sem hallottam.
– Mindjárt megmagyarázom, föltéve, hogy a vasúti jeles mérnök a
genealógia szövevényeihez is ért valamit. Beszéltem már önnel az öreg
Réthfalvy Miklós báróról. Ennek Szabolcsy Margit grófnő, az ön
nagyatyjának nőtestvére, volt a felesége. A báró csekély vagyonnal birt,
de neje 13,000 holdas pusztát hozott a háztartáshoz. Miklós báró ma is e
birtokból uraskodik. A báróné 1847-ben elhalálozván, miután gyermek nem
volt, oly értelmű végrendeletet hagyott hátra, hogy férje élte hosszáig
élvezze a birtok haszonvételi jogát. Halála után pedig első sorban
idősebb testvérét, Klárát, Szabolcsy Pál gróf nejét és örökösét, jelölte
ki vagyoni utódául. Ha pedig ennek örököse nem maradna, ifjabb
leánytestvére Teréz, Nagygáthy László grófné, vagy örököse következzék.
Értette uram?
– Egy kicsit.
– Akkor a többire nézve tisztában leszünk. Ha ön, Szabolcsy Pál gróf
unokája, nincs e világon, vagy születési jogát kellőleg be nem
bizonyíthatja: a 13,000 holdas birtok a jelenben fiatal korát élő
Nagygáthy Gedeon grófra száll. Ez az ember különben is dúsgazdag mágnás,
de épen az ilyenek szoktak telhetetlenek lenni. Mentül többre vágynak és
soha semmi sem elég kapzsiságuk kielégítésére. Ez a Nagygáthy Gedeon
szándékozik önnek törvényes születési jogát megtámadni. Miután pedig az
ilyen pör ritka már napjainkban, sokáig tart és tömérdek költségbe
kerül: én és a belügyminiszter épen az ön érdekében a legbölcsebb
eljárásnak itéltük, ha nem ütünk zajt, óvakodunk minden elhamarkodástól,
míg teljesen felfegyverezve nem állhatunk az ellenség elé.
Legkivánatosabb volna, ha Nagygáthy gróffal az illő föltételek mellett
kiegyezkedést hozhatnánk létre.
– A mi ezt illeti, velem ugyan nem sok baja lesz Gedeon grófnak. Én csak
születésem törvényességének elismerését követelem, mert e nélkül pária
vagyok a társadalomban; a 13,000 holdas pusztát pedig birhatja, a ki
kezét ráteheti.
– Szépen és nagylelkűen van ez mondva. Szerencsétlenségünkre még mindig
fönnáll a meghalt Réthfalvy Miklós báróné végrendeletének ereje. Vagy
Szabolcsy gróf ön s ezzel a 13,000 hold birtokosa, vagy marad az én
derék osztálytanácsosom s a mi még ezután válhatik önből.
– Ha főleg e birtok képezi a kiegyezkedés akadályát, akkor pöröm előre
meg van nyerve. Jól van: ám legyek a báróné örököse, de akkor kötelezem
magamat, hogy e birtokot Nagygáthy grófnak eladom, ha mindjárt vételár
fejében csak nyolcz krajczárt fizet is holdankint. Mert hogy éljen-e egy
Szabolcsy gróf az országban vagy nem? azzal Nagygáthy gróf úr ő
méltósága nem sokat törődhetik.
A miniszter nem nagy megelégedést mutatott ezen kiegyezési föltétel
hallatára.
– Annyi bizonyos, – mondá – hogy az ily pör kimenetelének kételyeitől
meg kell menekednünk. Én azonban politikus és miniszter is vagyok; tehát
önző és számító lélek a legrútabb értelemben. A többi között sokkal
kedvesebb lehet előttem, ha az én vasúti törvényjavaslataimat gazdag és
független mágnás védelmezi a felsőházban, mintha csak egyszerű gróf, a
ki hivatalnokom és fizetéséből él. Hanem mást mondok.
– Méltóztassék parancsolni.
– Én önnek ezen álló helyünkben, a lépcsők márványán, három vagy négy
napi szabad időt engedek. Menjen ön Abaujba, Lengyelkére, vagy ha
csakugyan nem létezik többé ily nevű falu, a legközelebbi helységbe. Azt
hiszem, nem ártana ott kissé szétnézni a helyszinén.
– Lehet ennek haszna?
– Ki tudja? Huszonnégy év nem fölötte sok. Bizonyára talál ön ott a
vidéken embereket, kiktől hallhat valamit. Él még ott pap, jegyző,
ispán, paraszt vagy pálinkás zsidó, a ki egy vagy más tekintetben
útbaigazító jelt adhat és felvilágosítással szolgálhat. Ha sikerülne
önnek újabb adatokat is szerezni, annál biztosabban állhatunk majd szóba
az ellenséggel.
– És mikor lesz szabad elutaznom?
– A mikor tetszik, de mentül előbb. Részemről, ha valamibe kezdtem,
mindig késedelem nélkül vágtam közbe. A ki jól kezdi, már a felét el is
végezte. Az én időmben ezt a régi igazságot szép latin mondattal szokták
elpattogtatni. Utazzék ma éjjel a pest-kassai gyorsvonattal. Még ma
rendelkezem, hogy szabadjegyet kapjon.
– De már ezt az egyet nem kérem exczellencziádtól. Kiégne a szemem a
konduktor és az utitársak előtt, ha saját ügyemben ingyen járnék a
vasúton.
– A mint tetszik; pedig mondhatom, bármely vonatra üljön, túlbőven
találhat nemfizető kollegákra. Elég ajánlás erre, ha valaki együtt
szokott valamelyik állomásfőnökkel quaterkázni. Mindenesetre
felhatalmazást kell önnek adnom, hogy útja végén a gyorsvonatot egyszer
megállíthassa: mert Lengyelke romjai mellett közönséges állomásunk sem
lehet.
– Ez nagy kedvezmény, kegyelmes uram.
– Szüksége lesz rá; most pedig isten önnel, a viszontlátásig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Késő este csakugyan elutazott az osztálytanácsos. Beült szerényen, a
hova jegye szólott, a második osztályú kocsiba; de azért mindjárt
tapasztalta, hogy épen ő a legnagyobb úr a sok mindenféle utazó között.
A vonatvezető elolvasván a rendeletet, hogy ezen utazónak kivánságára
egyszer, akárhol megálljon, csak kalapot emelve beszélt e nagy
hatalommal. A konduktor nagyon kínálta ő méltóságát, tetszenék átülni a
szalonkocsiba, mert az úgyis üres; de a fiatal ember minden ily
kedvezést elhárított magától.
Reggel hat órakor, tehát most télen, még sötét éjjel ért az állomásra,
mely a térkép szerint legközelebb esett az egykori Lengyelkéhez.
Az állomásfőnök rémülve ugrott ki ágyából, hallván, hogy a gyorsvonat
megáll. Azt hitte, veszedelem fenyegetőzik s csak mikor az
osztálytanácsos az említett rendeletet előmutatta, nyugodott meg.
Természetesen, hogy a hatalmas utazót mindjárt grófnak, méltóságodnak
czímezte. Mert a lapokból már tudta, kivel van dolga? Mikor pedig az
ifjú a pazarul szórt czímet visszautasította, elkezdte őt báró úrnak
nevezgetni. És ezen alól meg sem lehetett vele alkudni.
Az állomásfőnök mindjárt jól fűtött szobába vezette vendégét. Itt Kassa
felé még erősen fagyott. Gondoskodott reggeliről s mikor teljesen
felvirradt, szerzett számára parasztkocsit, mely a fiatal embert a
lengyelkei szántóföldeken keresztül áthurczolta Pönögére, mely az
elpusztult faluhoz legközelebb esett.
Itt vendéglőről szó sem levén, a helybeli tisztelendő urat kérte azon
szivességre, hogy házában fél napot eltölthessen.
A pap eleinte igen középszerű vendégszeretettel fogadta az ismeretlent:
de mikor megtudta, kit fogadott hajlékába, helyét sem találta a nagy
örömben. Mert falun az olyan embert, a kinek nevét egyszerre minden
hírlap felkapja, tejbe-vajba szokták füröszteni.
E miatt más baj sem érte utazónkat, mint hogy másodszor is meg kellett
reggeliznie. Repetita placent, ez volt a plébános elhatározó érve s a
fiatal gyomor eltűrte a második megtámadást is.
Ezután kezdődtek a kérdezősködések.
– Régen lakik főtisztelendő úr a vidéken?
– Bizony már harmincz esztendeje mult, hogy itt evődöm, maródom Pönögén
s régen lemondtam a reményről, hogy valahára bevisznek Kassára
kanonoknak.
– A mi múlik, még el nem marad. De ha ily régen lakik itt, bizonyára
ismerte egykor a lengyelkei lelkészt, Margittay Sándort?
– Hogy ne ismertem volna? Már a szemináriumban együtt voltunk s a rektor
sokszor mondá kettőnkre: nobile par fratrum. Pedig nem volt igaza.
– Szabad kérdenem, miféle ember volt ez a Margittay Sándor, egykor
lengyelkei lelkész?
– Hát bizony, – felelt egy kis habozás után a pap, – de mortuis, nil,
nisi bene. Derék ember volt egyetlen hibáján kívül.
[Illustration: A parasztkocsi a fiatal embert áthurczolta Pönögére.]
– A halandó teremtmény nem lehet tökéletes.
– Ezt tartom én is. Hanem az én tisztelt kollegám nagyon világias
szellemű gyerek volt. Non habuit vocationem ecclesiasticam. És hogy
mindent elmondjak, mert castis omnia casta, nagyon szerelmes természetű
volt: amavit sexum sequiorem.
– Ne mondja.
– Mondanom kell, mert nem titok előttem. Mért kérdi ezeket tőlem a
méltóságos gróf úr?
– Bocsánat uram, mert e czím nem illet engem.
– Nem? akkor visszaadom előbbi vígasztalását: a mi múlik, el nem marad;
quod differtur, non auffertur. Valóságos szerencséje volt Margittay
uramnak, hogy kitört a forradalom, mert közel volt hozzá, hogy bevigyék
Kassára a deficientiába.
– Bajba keveredett?
– Úgy nyilvánosan nem; de az egész falu tudta, hogy az őrülésig
szerelmes volt a kassai professor leányába.
– Hogyan? szerelmes volt az én édes anyámba?
– Nincs ebben semmi sértés, mert a kisasszony rá sem nézett az olyan
udvarlóra, a kinek csak úgy lehetett reménye, ha előbb elhagyja hitét,
felcsap kálvinistának és megszegi esküjét. Persze hogy ezzel baj is
járt, mert akkor vége a plebániának, e nélkül pedig nincs kenyér a
feleség számára. Sine Cerere et Bacho, friget Venus.
– És aztán?
– Akkor jött a sebesült ezredes, a szép gróf, a dicső hős és hazafi s
vége volt a pap regényének.
– De mégis ő adta őket össze?
– Kötelessége volt; nem tehetett egyebet. Hanem mikor más évben a gróf
halálos sebet kapott, az én szerencsétlen barátom újra remélni kezdett.
Ő is hős és katona akart lenni. Elment Erdélybe Bem táborába.
Bizonyosan meghalt, mert huszonöt év óta senki többé hírét sem hallotta.
Itt hagyta a templomot, a falut, híveit, pedig közel volt a muszka s már
előre fenyegetőztek, hogy porrá égetik Lengyelkét.
– És mért épen e falut? Kassán vagy Miskolczon nagyobb tüzet láthattak
volna.
– Nem történt ez ok nélkül. Volt itt egy Kardos Illés nevű igen jó
puskás ember.
– Egyike szülőim házassága tanujának.
– Úgy van. Ez az ember kijárt a mezőre s minden nap lepuffantott egy
orosz előörsöt. Egyszer kézrekerült és felakasztották.
– A muszkák? Soha sem hallottam, hogy ezek haditörvényszéket tartottak
volna a mi embereink fölött.
– Azt nem tették; hanem úgy, a parancsnok szavára, brevi manu,
akárhányat felkötöttek a legelsőbben talált útszéli fára.
– Úgy hallom, hogy a másik tanu, Mosolygó Simon, még él.
– Élni él, de korhely és részeges. Erre ne támaszkodjék, gróf úr. Mert
Mosolygó uram haszontalan fráter; hat itcze borért megesküszik, hogy
szemeláttára vette feleségül az egri nagyprépost a kassai apáczák
fejedelemasszonyát.
– És így a lengyelkei matrikulák örökre elvesztek?
– Így beszélték, de ennek csak a fele igaz. A templom ugyan kívül-belül
elégett; de a boltozatos sekrestye épen maradt. Meg is találtuk ott
később az anyakönyveket, kivévén azt, melybe a házasságok voltak
bejegyezve.
– Egészen új dolgot hallok. És hova lett éppen ez a könyv?
– Azt csak az ég tudja. Én mindig azt mondtam, elvitte magával Margittay
uram.
– A táborba? a csatába? Csak nem hordhatott ily nagy könyvet, mint
bakancsos, a borjujában?
– Elvitte vagy elrejtette.
– De mi okból?
– Ezt nem tudom, de aligha el nem találom. Az eszeveszett szerelmes csak
így uralkodhatott az özvegy fölött. Tán szándéka volt egyszer előtte
megjelenni s akkor azt mondta volna: asszonyom, legyen az enyém s akkor
gyermeke törvényes szülött, igazi grófi ivadék. Egyedül csak én
bizonyíthatom be a megtörtént házasság tényét. Különben tessék pénz,
pártfogás és bizonyíték nélkül gyermeke törvényességét pörrel kivívni.
– Ez borzasztó lelkiismeretlenség.
– Úgy van s csak őrült szerelmestől telhetik ki. Különben pedig később
hallottam, hogy Margittay uram nem viselte magát rosszul az özvegy
irányában. Legalább addig, míg remélt. Ő maga utitársaival vitte be az
újonan szülöttet Tokajba a keresztvízre. Ő maga mutatta elő az általa
írt és kiadott házassági bizonyítványt, különben a tokaji plébános nem
írja be az anyakönyvbe a gyermeket, mint Szabolcsy gróf és nejének
törvényes magzatát.
– De hiszen mindez egész revelatió rám nézve. Sokkal tisztábban látok és
indokolva lett, a mit eddig nem érthettem.
– A mult hetekben a zempléni alispán megkeresése folytán járt is itt
valami vizsgáló bizottság, de csak egy pár órát időzött a faluban és
olyan embereket hallgatott ki, a kik a dologról semmit sem tudtak, vagy
régen mindent elfeledtek. A küldöttség re quasi bene gesta, három napot
számított fel; ebből kettőt Miskolczon töltött, iszogatván az alacskai
pompás szamorodnit.
– A vége a történetnek, hogy az elvitt anyakönyv örökre elveszett.
– Szőrén, szálán. Margittay meghalt; erről nem kétkedem. És ha a könyvet
a föld színén hagyta volna, azóta megkerül s bárhonnan az országból
visszaküldik ide. A pap halálával a könyv hollétének titkát is sírba
vitte.
– Még egyet kérdek. Kit kellene még e faluban kikérdeznem?
– Megnevezhetnék néhányat; de tessék elhinni, annál, mit én mondtam, más
sem tudhat többet.
– Van még élő ember, a ki jelen volt atyám esküvőjén.
– Az a szerencsétlen tanu, Mosolygó Simon; mást nem tudok. Valószínű,
hogy az esküvés egész csendben ment végbe s a falu csak az eredményt
látta, hogy a férj és nő példás egyszerűséggel, boldogan együtt él.
– Miféle obscurus emberek az én mélyen tisztelt keresztapáim: Hólyag
Márton és Makra Tamás?
– Ezek idegenek; legalább ilyen nevű lakosok nincsenek e vidéken. Azt
hiszem, ezek fuvarosok voltak, kiket a menekvők felfogadtak. Különben
pedig e körülmény nem bir fontossággal. A keresztlevél hitelessége úgy
sem forog kérdésben.
– Félek: nagyon elfárasztottam önt ennyi kérdésemmel.
– Csak papi szent kötelességemet teljesítettem, ha felvilágosítást
adhattam. Azonban úgy látom, terítve van az asztal s különös
szerencsémnek tartanám, ha méltóságod nem vetné meg az én szerény falusi
ebédemet.
– Ön igen lekötelez engem.
A szerény falusi ebéd igen bőven és ízletesen ütött ki. Valaki a
konyhából is észrevette, hogy olyan vendég van jelen, a kiért érdemes
lesz a szakácsnénak «kitenni magáért.»
Fekete kávé után pedig az ifjú meleg szívből származó hálával köszönte
meg a pönögei plébános vendégszeretetét s aztán búcsút vett.
VIII. (Érdekes és hasznos ismeretség.)
A három, négy napra terjedő szabad időből még huszonnégy óra sem telt le
s az osztálytanácsos elhatározá, hogy jókora kerüléssel tér vissza a
fővárosba.
Ezen estén Kassán tölté az éjet. Másnap Sátoralja-Újhelyen keresztül
Szatmárra érkezett.
Mit keresett itt? Vagy ha csak útjában feküdt ezen állomás, mért kellett
itt kiszállnia? Valóban ön maga előtt sem merte volna bevallani, minő
hiábavaló képzelődések vonzották e helyre.
Épen nem volt szándékában, hogy kikutassa, ki lehet az a rejtélyes
egyéniség, a ki egykor a tokaji keresztlevelet kezébe játszotta? később
ismét névtelenül, levélkiséret nélkül, a Lengyelkén végbement házasság
bizonyítványát is a zempléni alispán hivatalába beküldte. Eléggé
tapasztalta, hogy e varázshatalom, mint égi gondviselés, sűrű homály
leple alatt működik és épen nem szándékozik magát bemutatni, mint
csontból és húsból alkotott halandó teremtés.
És mégis az éjet e városban töltötte. Csak nem várhatta, hogy újabb
csoda hull alá a fellegekből? Nincs is a világon oly gazdag
bőségszaruja, mely végre ki ne merüljön.
Egyébiránt érdekes volt ránézve az átutazás és tartózkodás ezen a
vasúton, melyet részben maga mért ki s melynek munkálatait építés közben
is vezette.
Itt minden régi rendjében folyt, egyetlenegy dolog kivételével. Máskor,
a hol a vonat több perczig megállott s a főmérnök néhány szót váltott az
állomásfőnökkel, a pályaház első emeletének ablakai sorra kinyíltak. A
sok fiatal hivatalnok felesége mellett még szép nőtestvérek és rokonok
is néztek le az átutazókra. A legérdekesebb szőke fejek nagyon
megvárták, hogy a főmérnök észre vegye őket s nyájasan fel is köszöntsön
hozzájok. A jutalom sem maradt el ilyenkor, többé-kevésbbé kaczér
visszapillantgatások alakjában.
Most már ezen hajdani diákos boldogságnak vége szakadt. Az ok világos. A
szerény szakasz-, később főmérnök nagyon érdekes egyéniség volt a
versenyképes szépségek előtt: míg most a fővárosban lakó
osztálytanácsos, sőt mint hírlik, valóságos gróf, oly elérhetetlen
portékává változott, a kiért egy vasúti állomáson virító bazsarózsa
hiába lelkesült.
Ez világos veszteség volt az ifjúra nézve, de más helyeken ennél
értékesebb kárpótlást kaphatott.
Igaz, hogy eddig rövid szereplése alatt daczára minisztere hathatós
pártfogásának, a magyar arisztokraczia köreiben még tudomást sem vettek
ily embernek létezéséről; de hiszen ő e társadalomba bejutni még
kisérletet sem tett; sőt ha módjába is esett ott a magasban megjelenni,
egy vagy más ürügy alatt mindig visszavonult.
Ellenben a pénzarisztokraczia, a kereskedelmi és bankár-osztály nyilt
házai vetélkedve tanusítottak iránta figyelmet és előzékenységet. A
huszonhatéves korban viselt osztálytanácsosi hivatal roppant jövőt
igért. Igen világos volt, hogy csak rendkívüli ügyesség és képzettség
mellett kezdheti pályáját valaki, egyszerre, ily kitünő fokról.
Általában hitték, hogy Szabolcsy Gábor jobb keze miniszterének s minden
fontos ügy legelőször is az ő íróasztalára kerül. Ki ne keresné az ily
ragyogó jövendőnek ismeretségét és barátságát?
Ezen körben tehát Szabolcsy Gábor első rangú arszlán volt. Itt ragadt rá
letörölhetetlen nyomokkal a grófi czím is, melyet ha százszor
visszautasított, ezerszer kapta vissza. Akarta vagy nem, sorsát tűrnie
kellett.
Szatmáron leszállván a vonatról, találkozott Nagy István
állomásfőnökkel, a ki az ő atyját ismerte, tehát kedves egyéniség volt
előtte. Ezen ember most is a régi szívességgel fogadta, ha bár az első
pillanatra úgy látszott, hogy nem ismert rá. De ki követelhet annyi
emlékező tehetséget oly hivatalnoktól, a ki egész éven át mindennap
legalább hatszor új arczokat lát?
Bement a városba s beszállt a vendéglőbe, a hol megvacsorált. Ez alatt
épen elég ideje volna egy hordárnak, hogy felkeresse őt és átadjon neki
valami jó vaskos csomagot, melyet felbontván, a lengyelkei elveszett
matrikulát találná benne!
Ily ártatlan vagy inkább esetlen tréfával mulattatá magát, míg asztal
mellett ülve, elkeseredett harczot vívott azon kérges csizmatalp ellen,
melyet Szatmáron egész tisztelettel beafsteaknek czímeztek.