anyja, mint látszott, azt sem tudta, hogy gyermekét hol keresztelték
meg? Valószínűleg betegen s tán eszméletén kívül hurczolták
faluról-falura, Debreczenig. A fuvarosok, ha tetszett nekik, bevihették
az újonszülöttet valamelyik templomba, ha tetszett, ott hagyták a kocsi
szalmáján. Hólyag Márton és Makra Tamás! valóságos parasztfuvarosnak
való név. Ki tudja, hova valók lehettek?
Mert ha édes anyja csak annyit tud, hogy a keresztelés Tokajban ment
végbe, akkor azon időben, a midőn az ügyvédekkel értekezett, legelőször
is a nevezett város plébániájához utasítja őket.
Annál meglepőbb tény, hogy a tokaji lelkész ezen keresztlevelet ily
minden kétséget kizáró alakban adta ki. Az nem történhetik, hogy két
fuvaros egy gyermeket keresztvíz alá tartván, azon egyszerű állításra,
hogy az apa Szabolcsy gróf, az anya pedig a grófné, a pap minden
bizonyítvány nélkül egyszerűen csak beírja azt, a mit diktálnak neki.
Inkább azt kellett itt hinni, hogy az ezredesné Tokajban a
leghathatósabb támogatókra talált. Vagy kétségen felüli tanúk
bizonyították a gyermek törvényességét s a szülők nevét és rangját, vagy
volt ott a templomban valaki, a ki a szülők házassági bizonyítványát
teljes hitelességű alakban előmutathatta.
De ezen esetben miként magyarázható meg az a körülmény, hogy ezen
ismeretlen pártfogó sem akkor, sem később az anyát a történtekről soha
nem értesíté?
Meghalt? vagy különös czélt akart elérni hallgatásával?
V. (A bekövetkezett tél eseményei.)
Gábor mérnök elhagyta szobáját, észre sem vette, hogy ajtaját nyitva
találta, holott tegnap bezárta. Arra sem figyelt, hogy az ajtó kulcsa a
földön hevert, a hova ő bizonyosan nem vetette, hanem lejövén az első
emeletről, kilépett a pályaház folyosójára.
Az óra nyolczat mutatott; tehát elég ideje volt itt le s fel sétálgatni,
míg megérkezik Debreczenből a vonat, melyen állandó lakására
Sátoralja-Újhelybe visszautazni szándékozott.
Még mindig mint álmodozó, mint magába zárkozott töprenkedő lépdelt végig
a tornácz hosszán és ki sem bontakozott ámolygásiból, míglen egy tíz
éves kis leányka, az állomásfőnök legidősebb gyermeke, útját nem állja s
mondja neki:
– Mérnök bácsi, itt a kávé, tessék reggelizni.
A fiatal ember visszahökkent és nem igen szellemes ábrázatot mutatott a
felhivásra; de csakhamar átlátta, hogy a nap ezen órájában más halandó
teremtés is reggelizni szokott, tehát asztalhoz ült, megízlelte kávéját
s tördelt be valamit az elébe rakott süteményből.
Ezalatt az állomásfőnök is előkerült valahonnan. Neki is kávét hoztak s
aztán udvarias meghajlás után ugyanezen asztal mellett foglalt helyet s
így minden föltétel meg volt arra, hogy e két úr elkezdjen egymással
társalogni.
Az állomásfőnök épen nem olyan volt, mint többi hivataltársai. Mert az
új vasutak rendesen fiatal hivatalnokokat kapnak, míg a szatmári
állomásfőnök, névszerint Nagy István úr, igen közel lehetett a hatvan
éves korhoz. Haja ugyan még feketéllett, de bajusza és mellét verdeső
szakálla igen díszes módon őszbe vegyült.
Ily helyzetben a társalgás jóformán csak a szolgálati viszonyok
megbeszélésére szokott szorítkozni s Gábor mérnök azt a kérdést tette,
hol szolgált ezelőtt Szatmár állomásnak érdemes főnöke.
– Oh uram, – felelt Nagy István úr, – nekem is, mint másnak az én
koromban, megvan a mi életünk szomorú regénye. 1849. honvéd voltam,
aztán büntetésből besoroztak osztrák közembernek. Tíz évig viseltem a
fehér kabátot, míg az 1859-iki háborúban hadnagygyá neveztek ki. A
villafrankai béke után sok tiszt volt az ezredben, tehát végleges
kielégítés, azaz két évi fizetés felvétele mellett, búcsút vehettünk.
Különösen pedig a magyar embertől kivántak minden áron megszabadulni. Én
a felvett pénzzel Pestre jöttem, elvégeztem a vasuti szolgálatokra
előírt tanulmányokat s aztán hivataloskodtam az osztrák államvasút
irodáiban. Mikor pedig megnyilt a magyar északkeleti vonal, én is
folyamodtam; megtettek Szatmárra állomásfőnöknek s azóta itt vagyok.
– Nagyon örülök. Remélem, meg van helyzetével elégedve?
– Tökéletesen. A szolgálat nem terhes, a fizetés tisztességes. Van
kedves hű feleségem, a ki tíz év alatt két élő magzattal jutalmazta
szerelmemet, s igy mit kivánhat egyebet a szegény ember a mai szűk
világban?
– Gyönyörűségemre szolgál, ha annyi sok önmagával meghasonlott lélek
között végre egy elégedett emberre találok.
Ez alatt a mérnök valamivel jobb étvágygyal költé el reggelijét, s
látta, hogy az állomásfőnök igen mélyen átható szemmel vizsgálja
vendégének arczvonásait.
– Mérnök úr tudja-e, hogy jártamban, keltemben már találkoztam egy igen
jeles úri emberrel, a kit, mint önt, Szabolcsy Gábornak neveztek.
– Én is hallottam hírét; de az gróf volt.
– Igen gróf, még pedig az ország legrégibb családjából. Nem szeretném,
ha magva szakadt volna. Eltalálná, mért jut ez most eszembe?
– Eltalálom, ha megmondja.
– Ne legyek Nagy István, ne legyek szatmári állomásfőnök, ha a mérnök úr
arczvonásaiban mind egyenkint fel nem találom a családi hasonlatosságot.
– Képzelgés, uram.
– Nem az. Szavamra mondom, nem az. Ez a magas derült homlok, a hamis
mosoly, a szem pajkos villámlása, az ajk finom gúnyja, maga a termet, a
járás, sőt még a hang és a szavak sajátszerű kimondása is!
– Nagyon hízelgő rám nézve. És hol találkozott ön Szabolcsy gróffal?
– Hol? az már más kérdés uram s nem is tartozik e papirosra. Mondjuk
csak, hogy a táborban, ha jó napunk volt és előnkbe tették a paprikás
juhhústól párolgó teli bográcsot. Mindjárt kezdetben sebet kapott s
aztán felgyógyulván, feleségül vette a kassai legtudósabb professzor
leányát.
– Ön ismerte e nőt?
– Úgy távolról. Én soha sem szolgáltam egy csapatnál a gróffal; de
hallottam barátimtól, hogy midőn a gróf visszaérkezett ezredéhez, és
épen akkor valami új kópéság forgott napirenden, a gróf kijelentette,
hogy nem fog benne részt venni, mert megházasodott. Természetesen csak
nevették társai, mert nem hittek neki.
– A grófnak, az ezredesnek?
– Akkor még csak alezredes volt.
– És mért nem hittek neki?
– Mert hát, köztünk legyen mondva, Szabolcsy gróf, a mi a fehér népség
állapotát illeti, nem sok lelkiismeretet csinált az ily mellékes
dolgokból.
– Olyan ember volt?
– Épen olyan, mint a többi. Ez esetben azonban, ha kivételesen is, de
nem tréfált. Mikor a tisztek gúnyosan poharat emeltek az új grófné
egészségére, az alezredes redőbe szedé homlokát, kivett oldalzsebéből
egy violaszínű bársonytárczát, abból egy hivatalos okmányt s letette az
asztalra a tisztek szeme elé.
– S mi volt ez a hivatalos okmány?
– Anyakönyvi hiteles kivonat a végbe ment házasság tényéről. Ekkor a
tisztek elhallgattak, mindjárt más húrokat pengettek. Semmi kétség, hogy
a gróf ezen tárczát mindig magánál hordta, otthon, szállásán, a táborban
és a csatákban, míg újra veszélyesen megsebesülvén, félholtan hurczolták
faluról-falura, s rövid idő mulva nemes lelke örökre elszállt.
– Ez alatt a becses okmány könnyen el is veszhetett?
– Az bizony meglehet. De ha mégis nem veszett volna el, akkor
megtalálták nála azok, a kik őt Réthfalvy báróné angol kertjében
eltemették.
E pillanatban éles, sivító hangon megszólalt az állomás csengetyűje s a
Debreczenből indult vonat megérkezett.
Az állomásfőnök felugrott helyéből, hogy a kellő perczben hivatalos
szobájának ajtaja előtt álljon s ha szükség van rá, rögtön
intézkedhessék. Az ifjú mérnök pedig felkapkodta könnyű podgyászát, egy
szolga felrakta műszereit és öt percznyi zaj, kiabálás, futkosás és egy
pár ilyenkor elmaradhatatlan káromkodás után a vonat elrobogott, semmit
sem hagyva hátra, mint nehány kiszállott utast, s aztán a csendet és
kihaltságot.
A részvényes társaság igazgatóságának nagyon megtetszett Szabolcsy Gábor
szakaszmérnök működése a szatmári híd feljáró töltésének kijavítása
alatt s ezért a bekövetkezett téli hónapokban, a hol csak komolyabb baj
adta elő magát, mindenüvé őt küldték ki.
Ezen ügyesség és használhatóság meg is termé gyümölcsét, mert mindjárt a
következő év első hónapjában az ifjú Szabolcsy Gábor már mint főmérnök
működött s keze alá vette a pályát Sátoralja-Újhelytől egész le a
Tiszáig s ott a hídon túl a királyházi pályaudvarig.
Most már valóságos úr volt a maga körében. Saját erejéből vívta ki
helyét. Itt nem kérdezte senki, hol született? ki volt az apja? micsoda
vallást tart? Adott Isten neki észt és képességet, hivatala
kötelességeinek eleget tenni. Egyéb nem jött kérdés alá.
A példátlanul gyors előléptetés nagy hírbe hozta a fiatal embert.
Mindenki udvarolt, sőt hízelgett neki s az volt szerencsés, a ki
pártfogását megérdemlette. Az állomásfőnökök, pénztárnokok,
pályafelügyelők s korábbi kollegái, a szakaszmérnökök, megsüvegelték.
Ha dolga volt valamely állomáson, az ottani hivatalnokok majd agyon
ölték vendégszeretetükkel. Ő nagyságának az állomásfőnök nejének kedves
kis szöszke nővére oda volt a boldogságtól, ha a főmérnök úr jó ízűt
falatozott oly süteményből, melyet a kisasszony saját kezével, különös
gonddal és épen ezen alkalomra készített.
Ilyenkor eszébe jutottak édes anyja levelének intései, hogy a bizonyos
jelent el ne hagyja a kétes jövőért; de nem feledkezett meg a tanács
másik részéről sem, hogy le ne mondjon jogairól s a hol sikert igérő
nyomot talál, annak kikutatását el ne hanyagolja.
Ez alatt boldog volt s napjai munka között is kellemesen teltek.
Folyvást utazott; úgyszólván a waggonban lakott; itt vetették meg ágyát,
itt irogatta jegyzeteit. Innen vette észre a hibákat; itten rótta meg a
legcsekélyebb rendetlenséget is.
Alárendeltjei azonban szerették, köszönettel fogadták tanácsait, bűnbánó
hallgatással dorgálásait. Szigorú rendet tartott, nem tűrt semmi
hanyagságot; de a kartársak között illő barátságot nem sértette meg. Az
áskálódás, bosszantás, egyeseknek üldözése, az úgynevezett szekatura
épen nem volt kenyere.
– – – –
Nézzünk el egy pillanatra a réthfalvi kastélyba.
Márczius vége felé járt az idő s ez évben korán esvén a husvét, Lenke
kisasszony otthon volt és készült az ünnepekre.
Már nem volt kis leány, de távolról sem oly nagy, minőnek magát
képzelte. Többé nem beszélt az első éves leánykák esetlenségeiről. Nem
mesélte, hogy az énektanár hat hétig náthás és rekedt volt. Azt sem
csodálta többé, hogy a kolostor tarka macskája tíz napig bujdosott s
aztán megint előkerült épen a kapusné neve napján.
Most már legérdekesebb esemény volt előtte a fényes bál a zárda
éttermében, melyből téli virágkertet csináltak. Elmondta, hogy voltak a
leányok öltözve; de neki rossz kedve levén, egy lépést sem tánczolt.
– És mért nem tánczoltál?
– Oh mamám, meg nem engedtem volna a félvilágért, hogy azok a
haszontalan gimnazista diákok a derekamat átkarolják!
Egyszer a reggeli órákban a mama és leánya, ketten együtt ültek a
kastély üvegezett verendája alatt és szívták a nyíló virágok balzsamát,
a midőn távolból fütyölt a mozdony és vonat közeledett.
Oly mindennapi dolog, melyre itt, a házban vagy a faluban, régóta senki
sem figyel. Lenke kisasszony azonban letette kezéből himzését,
kiegyenesedett karszékében és hallgatózott.
– Mamám, ez a vonat itt meg akar állni.
– Itt? a hol állomás sincs?
– Halld csak, mindig lassabban zakatol, a kerekek renyhén forognak, a
zörej, csapkodás elgyengül, megszünik.
A báróné nevette leánya képzelődéseit, de csakhamar maga is észrevette,
hogy elcsendesedik a vonat s valóban megáll épen ott fön a kert kerítése
mellett.
– Mamám, valami veszedelem van. Isten őrizz a vasuti
szerencsétlenségtől. A fejedelemnő ezt már beiratta a mi litaniánkba.
– Már hogy volna nagy baj. Akkor kiáltanának, segítségül hívnák az
embereket, most pedig minden csendes.
– Menjünk oda és nézzük meg.
– Ha kiváncsi vagy, mehetünk.
Ezzel mindketten nagykendőt vetettek vállokra s a kert felé indultak. A
kis leány gyorsan akart iramodni, nem is az úton, hanem a gyepen
keresztül, de anyja megragadá karját és visszatartóztatta az úri
hölgyekhez nem illő buzgóságtól.
– Jóságos egek, – mondá oktatólag, – egészen új nemzedék jő a világra.
Hogy érdekli ezt a tizenöt éves gyermeket a vasút? Már képzelni sem tud
oly időt, a mikor az emberek vasút nélkül is élhettek. Kis leányom,
valamit kérdek tőled: mikor a zsidók Egyiptomból kiköltöztek és negyven
évig a pusztákon tévelyegtek, azt hiszed tán, ennyi idő alatt mindig a
gyorsvonaton nyargaltak, míg elértek Jeruzsálembe?
Ez alatt eljutottak a kert felső végére, de ugyanekkor hallották, hogy a
vonat újra elindult s halad tovább a domb lejtőjén.
Tehát nincs semmi veszedelem s nyugodt lélekkel tértek visszafelé, a
midőn hátuk mögött közeledő léptek zörejét hallák. Visszatekintettek, s
a pályaőrt látták maguk előtt, a kit jól ismertek, mert itt lakott
csinos kis házacskájában.
Mit akart itt? A pályaőr katonás modorban köszönt és kezében egy
gyönyörű szép virágokból kötött koszorút tartott, melyet széles fehér
selyem szalag ékesített.
– Méltóságos báróné, – szólt az őr, – egy úr a vonatról rám bízta e
koszorút s parancsolta, hogy engedelmet kérjek méltóságodtól: szabad
lesz-e feltennem e koszorút a honvédezredes sírkövére.
A báróné nem kérdezte, ki volt azon úr? hanem fejének igenlő
meghajtásával megadta az engedélyt s aztán leányával együtt visszatért a
kastélyba.
– Mamám, – szólt a kis leány, a midőn ismét elővette himzését, – ki
küldhette ide ezt a szép koszorút?
– Ki? valószínűleg az ezredesnek egyik régi tiszttársa. Egyébiránt, a ki
nem nevezi meg magát, az olyan emberről úri hölgyek nem szoktak
kérdezősködni.
– És mért épen ma kellett a koszorú?
– Kis leányom, az ilyen kegyeletes megemlékezésre az egyik nap épen oly
jó, mint a másik.
– Nem azért mamám. Lásd, ma márczius 24-ke, Gábor napja van.
A báróné csodálkozva nézett gyermekére és mosolyogva felelé:
– Te kis mindentudó fecsegő. Utoljára még azt is kitalálnád, ki küldte a
száz közül?
– Bizonyos vagyok benne. Ezt csak egy ember tehette.
– És ki, ha szabad kérdenem?
– Oh mamám, az a fiatal úr, a kit én egyszer a kertben láttam, a midőn a
sír előtt imádkozott, s mielőtt eltávozott, megcsókolta a hideg követ.
Nem emlékezel rá? Tudod, a ki miatt egyszer oly nagyon lepirongattál,
mert a neve helyett csak azt mondtam: ő itt volt; én láttam őt!
A báróné összeszorította ajkát. Most már jól tudta, kiről van szó? Tán
attól is félt, ha újra beszédbe ered ezen emberről, csak szaporítani
fogja leánya fejében az emlékezetes napok számát s azért csak annyit
felelt:
– Legjobb lesz, ha az ily hiábavaló semmiségeket végkép kivered
emlékezetedből.
– – – –
Ezen napon Szabolcsy Gábor főmérnök kanyargó utat tett. Elhagyta a saját
vonalát, átment az államvaspálya síneire s mielőtt alkonyodott volna,
megérkezett Tokajba s felkeresé a kath. plébánia épületét.
Mindjárt a kapu alatt egy ott ácsorgó cselédtől kérdé:
– Lehetnék oly szerencsés a főtisztelendő plébános úrral beszélni?
– Ő nagysága az apát nincs a városban és nem is jön ma haza.
(Értsd: az apát úr künn van a hegyen, mert megkezdődött a szőlőmunka, a
nyitás, bujtás és metszés.)
– És a káplán urak?
– Az egyik oda van temetni, valami csiszmadiát; a másikát épen most
vitték a templomba, hogy kereszteljen meg egy nyafogó porontyot.
– Köszönöm.
Tehát a legjobbkor jött. A káplán ott van a templomban, vagy a
sekrestyében, a hova úgy is mennie kellett volna.
Gábor mérnök a templomba sietett. Ott példás ájtatossággal várt, míg ős
Tokaj legifjabb polgára nevet, jogot és keresztvizet nyert s aztán
megszólítá a káplánt.
– Uram, én idegen vagyok e városban s azért jöttem Tokajba, hogy
betekintsek az anyakönyvbe, a hol egy tétel engem különösen érdekel.
Kérdem: nem kérek-e meg nem engedett dolgot?
– Épen nem, uram. Az anyakönyv nyilvános közkincs, mely senki előtt
elzárva nincs. A jelen évi lapokat kivánja átnézni?
– Én a VIII. kötetet s abban a 159-ik lapot keresem.
– Mindjárt szolgálok vele.
Ezzel kinyitott egy vasszekrényt. Intett az egyházfinak, hogy segítsen s
ketten a kötetek halmazából kivettek egy már erősen elkopott,
elkallódott és elavult borítékú nagy könyvet.
A káplán a könyvet az asztalra tette s mint gyakorlott kezű ember, egy
pár fordítás után odanyitott a 159-ik lapra.
A fiatal ember oly pillanatot vetett a sárgult lapra, mint mikor az élet
vagy a halál kérdése merül fel legfenyegetőbb alakjában. De csakhamar
felragyog arcza, ezer mázsás kő esik le szívéről. Szabad lég áramlik
körötte s oly megelégedést érez lelkében, mint máskor soha.
Saját szemével látta, a mit keresett. Birtokában levő keresztlevele
teljes igazságot mondott. Ott feküdt előtte az eredeti forrás, meg nem
változtatható betűkkel kiírva. Csillogott a grófi czím, díszszel
szerénykedett az anya köznemesi neve. Nem hiányzottak a keresztapák is,
kik valósággal csak parasztok lehettek: de bizonyításuk egyenértékű
volt, bármely herczeg aláírásával.
– Uram, szólt az ifjú, – láttam, a mit akartam; meggyőződtem, hogy
minden a legteljesebb rendben van. Megtaláltam azon alapot, melyen annak
idejében tovább építhetek. Még csak egy kérdést?
– Tessék uram.
– Mit kell tenni, ha valaki ezen anyakönyvből hiteles másolatot vagy
mint nevezik, kivonatot akar kérni? Nagy és nehéz munka ez?
– Épen nem. Azaz: hogy az esettől függ. Az itt helyben lakók, kiket
mindenki ismer, akadály és minden nehézség nélkül megkapják
keresztlevelüket. Hanem ha ismeretlenek jőnek, a kik csak történetesen
születtek Tokajban, akkor a parochialis hivatal kötelessége a személy
ugyanazonosságának bebizonyítását követelni.
– Értem uram. De ha egyszer az anyakönyvi kivonat ki van adva s az
illetőnek évek óta kezében is van?
– Akkor fel van téve, mint kétségbevonhatlan tény, hogy a tokaji
plébános ismerte kötelességét, bölcsen tudta, mit cselekszik? s a
keresztlevelet csak annak adta ki, a ki ezen nagybecsű okmány birtokára
jogosítva volt.
– Köszönöm uram. Egész terjedelmében megértettem szíves
felvilágosítását. Nagy örömömre szolgálna, ha azon fáradságért, hogy e
könyvet kegyeskedett előttem kinyitni, bármely kötelezett díjat fizetnem
kellene.
– Semmit uram. A betekintés díjmentes.
Természetesen díjmentes. Azonban a sekrestyés még is oly kenetteljes
fohászszal hajtá meg magát, mint a ki értésül adja, hogy saját csekély
személyét illetőleg a tisztelt közönség nagylelkűségét nem lehet
szándékában korlátok közé szorítani.
Gábor mérnök meg is értette a hangos szó nélkül adott figyelmeztetést. S
miután a káplán úrtól illedelmes búcsút vett, oly ügyesen szorított
kezet a sekrestyéssel, hogy egy tíz forintos bankjegy épen ott ragadt
meg, a hova szánva volt.
Még az éjjeli vonattal visszautazott rendes lakására Sátoralja-Ujhelybe.
Mikor pedig hajnalhasadás közeledtével leheveredett pamlagára, utolsó
gondolata volt:
– Semmi kétségem többé. Anyám az én keresztlevelemet soha sem látta.
Csak azt írta, közel Tokaj városához születtem. Azt sem tudta, hogy
engem ott kereszteltek meg.
De ha így van: ki azon titkos barát, azon rejtélyes tündér, a ki éjjel
szobájába lopódzkodva, ezen okmányt anyja levelének borítékába
becsempészte?
VI. (Ő nagysága az osztálytanácsos, a kit kezdenek már méltóságodnak nevezni.)
Okos ember, ha utazik, vagy későn este a vendéglőben vacsorál, nem
szokta mutogatni, mily csinosan van kigömbölyödve pénztárczája. Valaki
tudomásul veheti s rá les, ha elhagyta a ház küszöbét.
Ezt a régi jó szabályt kellett volna a magyar északkeleti vasút
direktorainak szem előtt tartani. Mert ha az isteni gondviselés vagy a
véletlen szerencse adott nekik egy jeles, szorgalmatos és lángeszű
főmérnököt, jobban teszik, ha hallgatnak vele, kizsákmányolják
tudományát, felhasználják éles eszét, fizetik pompásan, de megtarthatják
maguknak.
Ők azonban széltiben dicsekedtek fényes aquisitiójokkal, otthon, az
irodában, a gyűlésben, a banquetteken, sőt a hírlapokban vagy az útfélen
is.
Úgy hogy két év lefolyta után az egész ország, boldog boldogtalan (azaz:
ujságíró és előfizető) ismerte Szabolcsy Gábor főmérnök nevét s büszke
volt rá, hogy ily kitünő talentum termett a hazában.
Keservesen megadta árát a vasúti társaság ezen kérkedésnek és
hiresztelésnek.
Épen ezen időben 1875-ben, a midőn a jól megérdemlett hírbe hozott
mérnök élete korának huszonhatodik évébe lépett, egy igen szemes és jó
szaglással biró egyént neveztek ki közlekedésügyi miniszternek, a ki oly
szándékkal foglalta el tárczáját, hogy a hozzá kötött várakozásoknak
igazán meg is feleljen.
Ő excellentiája sokat hallott Gábor mérnök képességeiről. Lehet, hogy
személyesen is ismerte, még azon időben, mikor maga is közönséges
halandó teremtmény volt; legfölebb mint képviselő adhatta jelét, mi
lakik benne?
S miután a miniszter különben is lámpával kereste a szakértő embert, a
kinek elméleti és tapasztalati ismeretei mellett, még mennydörgő módra
magyar neve is van: módját ejté, hogy e jeles egyént állami szolgálattal
megkinálja.
Igy történt, hogy egy novemberi ködös nap reggelén a hivatalos lapnak
első hasábján a következő sorok jelentek meg:
«Ő cs. és kir. felsége a magyar kir. közlekedésügyi miniszter
előterjesztésére Szabolcsy Gábor okleveles mérnököt a közlekedési
miniszteriumban osztálytanácsossá kinevezni méltóztatott.»
Volt erre helyeslés a legilletékesebb körökben, de annál nagyobb
bosszankodás a budai alagút mellé épült kevély palotában, a hol a
direktor urak legelső meglepetésük rohamában még ezen méltánytalan és
igazságtalan szót is: «fekete hálátlanság» ajkukra vették.
A mérnök szép levélben és hálás köszönettel vett búcsút a társulattól s
aztán egy pár hetet kért miniszterétől, hogy a folyó ügyekkel
megismerkedjék s általában a hivatali gyakorlatot, szokásokat és
formaságokat tanulmányozza.
Azután pedig beült az irodába, dolgozott serényen, titkárát,
fogalmazóját ellátta munkával s míg az azon napra elővett iratcsomókból
egy darabot látott asztalán, nem ment ebédelni.
Karácson táján már alig merült fel a gyakorlati téren fontos kérdés,
melyben véleményét ne kérték volna. Sokan még vissza is éltek
munkaszeretetével, mert ha bonyolódott ügyet kellett tisztába hozni, azt
mondták, erre csak az új osztálytanácsos képes.
Az év végső napjaiban a buzgó hivatalnok vígan perczegteté irótollát, a
midőn kívülről igen elbizakodott módon rácsattantanak a kilincsre,
kitárják az ajtó szárnyát s helyet engednek valakinek.
Ő excellentiája volt, a miniszter, a ki mérgesen tekintett vissza azon
szerencsétlenre, a ki ily kiméletlen modorban nyitott előtte utat.
Engedelmet kért; maga tette be az ajtót, saját országos kezével. Aztán
udvariasan meghajtá magát, szivarra gyujtott s helyet foglalt szemközt
hivatalnokával.
– Kedves Szabolcsy, – mondá, – bocsásson meg, ha háborgatom. Csak úgy
privatim akarok valamit mondani.
– Méltóztassék parancsolni.
– Mondtam, nem tartozik a hivatalhoz. Hanem nagy részvéttel viseltetem
sorsa iránt, mint olyan ember, a ki önnek multját jól ismeri. Adjon
kezet és ne piruljon álszeméremből, mert a saját erejéből kivívott
állásnál nincs nagyobb dicsőség az alkotmányos országban. Tehát
tekintsen legjobb barátjának s feleljen szabadon és egyenesen
kérdésemre.
Mi lesz ebből? mit akar kérdeni: mert az elmondott előbeszéd nagyon is
hosszúra nyúlt egy miniszter szájában.
Ezzel azonban vége is lett az ünnepélyes szójárásoknak. A miniszter
felkelt székéről; kényelmesebb helyre, a pamlagra veté magát; a komoly ő
excellentiájából régi táblabiró, majdnem közönséges urambátyám lett s a
tiszteletből még mindig vonakodó hivatalnokot maga mellé ülteté. Ekkor
hatalmas füstgomolyt bocsátott ki ajkai közül és mondá:
– Igaz-e, a mit beszélnek, hogy ön gróf?
– Hogy én gróf vagyok? – felelt az ifjú, elhalaványodva, de erőtetett
közönynyel. – És ezt széltiben beszéli a világ?
– Azt nem mondtam. De vannak, a kik tudják, vagy legalább állítják. A
mult őszszel Tokajban jártam szüretelni. Ott hallottam az apát úrtól,
hogy ön ezelőtt két évvel megjelent a plébánián s beletekintett az
anyakönyvbe.