gondolt annak szép fekete szakálával, még kevesebbet finom, úrias és
igen divatos öltözékével, hanem hozzá rohant, megölelte, megcsókolta,
keblére vonzotta, pedig bizony nagyon rántásszagú volt a szoknyája és
nagyon sok tarka zsírfolt a kötényén.
Természetesen csak úgy tegezte, mint hajdanában.
– Csakugyan te vagy, Gábor? Ejnye be kitakarodtál, ejnye de
felcsenevedtél. Uram fia: hiszen magam futottam a Szamosra friss vizért,
mikor a főtisztelendő úr (Isten nyugosztalja) megkeresztelte: pedig már
jó nagy buksi volt. Ugyan hol volt a szemük, hogy ezt a szép magyar fiút
zsidó gyereknek nézték!
Már sokat beszélt, míg végre okosabb gondolat is jutott eszébe.
– Gáborkám: voltál már Kürthy Mihályné asszonyomnál?
– Kürthy Mihályné asszonyomnál? Nem igen emlékszem nevére.
– Már hogy ne emlékeznél. Ez ápolta anyádat betegségében. Mikor pedig te
három esztendős voltál, Kürthy Mihály uram (Isten nyugosztalja) valami
ócska farkasbőr-bekecsből olyan szép báránybőr-ködmönt varrt neked, hogy
nem volt egynek sem az iskolában. Szegény Kürthyné most özvegy, de a
maga házában lakik és folytatja a szűcs mesterséget.
– Ha anyám iránt jó indulattal viseltetett, elmegyek hozzá s megköszönöm
neki.
– Még mást is találsz ott. Mikor anyád haldoklott, egy lepecsételt
levelet adott át neki, s azt mondta: ezt az írást csak úgy adja át
szomszédasszonyom a fiamnak, ha nagykorú és derék ember is lesz.
– Egy levél hozzám? haldokló anyámtól?
– Azóta ott őrzi Kürthyné asszonyom a pecsétes írást a ház
legtisztességesebb helyén, a mestergerendán, épen a biblia mellett, mert
Kürthyné asszonyom (Isten bocsássa bűnét) a kálvinista hitet vallja.
– És hol lakik ez a derék asszony?
– Még azt is elfeledted? Menj innen egyenesen a Szamos-utczára, s ott
majd megtalálod Pigai Károly koporsó-asztalos műhelyét. Micsoda? ezt sem
tudod? hányszor hoztál onnan begyujtani való forgácsot, ha anyád tejet
akart forralni. Nos, hát a hol a Pigai Károly táblája van, a két vörös
koporsóval, csak oda menj be, mert az a Kürthy Mihályné asszonyom háza.
De el ne illanj Szatmárról, míg nekem is el nem mondtad, mit olvastál az
anyád irásában?
Nem sok fáradságába került az ifjúnak, hogy Pigai Károly czégtábláját a
két vörös koporsóval s fölötte, szokás szerint, az ország czímerével,
feltalálja. Ott lógott egy földszinti ház kapuja fölött, jól lemosva az
esőtől és tisztességesen megkopva az idők mostohasága alatt.
Az udvaron gyékényes fedelű úgynevezett «ekhós» kocsi állott, mellette
kövér, alacsony termetű, még nem is öreg asszony rakosgatott egy nagy
ládába báránybőrből készült kucsmákat, hogy elküldje a nagybányai
vásárra, a hol, így őszi időben, ezen árút nagyon keresik.
A mérnök az első pillanatban alig hihette, hogy e nő maga Kürthyné
asszonyom volna. De jobban meggondolva, könnyen kiszámíthatá, hogy ha a
szűcsné egykorú volt édes anyjával, nem lehetett több negyvenöt évesnél.
Előbbre lépett tehát és igen előkelő modorban bemutatá magát.
– Micsoda? – felelt Kürthyné asszonyom, – a nagyságos úr az én kis
Gáborkám, a kit én százszor lekergettem az eperfáról, ha éretlen volt
még a gyümölcse?
– Valóban én vagyok.
– Ugyan ne öljön meg.
(Eredeti szatmári szójárás, mely a csodálkozásnak legfensőbb fokát
jelenti.)
– Most jövök Salánkiné nénitől – folytatá az ifjú – s azt hallám tőle,
hogy levél maradt anyámtól, s itt van letéve Kürthyné asszonyomnál.
– Nálam? Már hogy mondhatott ilyet Salánkiné asszonyom? Nem vagyok én
sem káptalan, sem a nemes város archivariusa, hogy nálam okleveleket
tegyenek le.
– Tehát semmi sem maradt számomra?
– Azt már megint nem mondtam. Csak annyi igaz, hogy boldogult Szabolcsy
Gáborné asszonyom egy bepecsételt írást adott át nekem, hogy halála után
vigyem valahova, a hol jól megőrzik.
– Szabad tudnom, hol találnám meg ezt az iratot?
– A városházán. Beadtam a levéltárba. Őrizze meg, a kinek kötelessége;
azt hiszem azért fizetik az ilyen ingyenélőket.
Az ifjú mérnök a vett utasítás folytán gyors léptekkel sietett a
városházára.
Itt bevett hazai és municipális szokás szerint bámulva néztek rá, mint
csodabogárra, a ki valamely okirat kiadatását követeli, a nélkül, hogy
az okirat számát is megmondhatná.
Szerencséjére még élt ott egy elvénült és örökké éhező irnok, a ki
emlékezett a dologra. És miután az itt szóban forgó iratcsomó
hivatalosan soha sem volt lajstromozva, igen rövid úton át is adták a
fiatal embernek, hogy hát vigye, a hova neki tetszeni fog.
A mit kezébe kapott, közönséges levél volt, mely vastagsága után itélve
egy vagy két ivet foglalhatott magában. Mint szerzett kincsével, mint
elidegeníthetlen tulajdonával hatolt át a város utczáin és sietett
szállására, a pályaházba.
Gábor mérnöki hivatásánál fogva mindig száraz számokkal és pontos
mérésekkel foglalkozott, de azért nem hiányzottak lelkének nemesebb
kincsei sem. A természet gazdag képzelő tehetséggel áldotta meg; szíve
képes volt ellágyulni, sőt olvadozni is, és akkor a könnyek igaz
gyöngyei soha sem hiányoztak szemében.
Már útközben többször megnézegeté a kezében tartott szent ereklyét.
Örömmel és kedves megelégedéssel vette észre, hogy ezen számára őrzött
levelet nagy lelkiismeretesen megőrzötték, s mint haszontalan lomot az
útból félre nem dobták. A papir fehérsége és tisztasága bizonyította,
hogy ezen irat annyi év lefolyta alatt napvilágot sem látott, annál
kevésbbé került kiváncsi szemek elé, vagy épen idegen, hivatlan és
kiméletlen kezek közé. Volt ott elég hely a levéltárban: tehát ott is
maradhat, míg csak Szatmár városa el nem pusztul örökre.
Remegve érkezett szállására. Elfogultságában alig viszonozta az
állomásfőnök barátságos üdvözletét. Olyan izgatott hangulatban volt,
mint az ókor meséiben a hős, a ki a holtak ismeretlen országából vesz
egyenes tudósítást.
– Szegény, elfeledhetetlen jó anyám, – mondá a midőn karszékébe ült, –
kezdelek érteni; eltalálom utolsó gondolatodat, a midőn tudtad, hogy
fiad árvaságra jut. Te nem mondhattál el valamit az éretlen gyermeknek,
de még sem akartad titkaidat végkép sírodba temetni. Gondoskodtál tehát,
hogy szólhass hozzám még egyszer akkor is, ha érett észszel hallhatom és
elfogadhatom parancsolatodat. Ime most, a midőn még ismeretlen előttem
legszentebb végrendeleted, esküszöm, hogy feltétlenül engedelmes fiad
leszek, s bármit kivántál tőlem, éltem feladatának tekintem, hogy
megcselekedjem!
Ekkor bezárta szobája ajtaját, lebocsátotta az ablak függönyeit s ezen
derengő félhomályban, kivette mellénye zsebéből tollkését, s a levél
borítékát egy vágással ketté hasította.
Mindjárt az első pillanatra idegen és soha nem ismert kéznek sorai és
betűi tüntek szemei elé. Hogyan? ennyi remény, ennyi várt vígasztalás
után rögtön és egyszerre ily rémítő csalódás következhetnék?
De csakhamar eszébe jutott, hogy ő ugyan édes anyjának kéziratát nem is
ismerheti. Gyermekkorában ilyesmire nem figyelt; azután elpusztult a
család szegényes tűzhelye, elenyészett minden emléktárgy s a fiú mindez
óráig egy betűt, egy vonást sem látott anyja hagyományaiból.
A következő pillanatban már olvashatta a levél homlokán a szeretetteljes
megszólítást: Kedves gyermekem, édes kis Gáborkám!
Látta a levél keltének napját, az évszámot. Ott állott még meg nem
sárgult tintával feljegyezve: szept. 2. 1858. Épen öt nappal korábbi
datum, mint a bekövetkezett halál.
Fordított és nézte az aláírást. Vajjon bátran és kétkedés nélkül
Szabolcsy Gábornénak nevezi magát? Nem. Csak azt írta: még a túlvilágban
is örökké hű anyád.
Lehetett ebből valamit előre is következtetni. Épen semmit sem. Minden
anya így írja alá magát; a polgárné, a grófné, a királyné, ha
gyermekéhez szól. Anyád és semmi más; mert ezzel már a legnagyobb el van
mondva. A mi ezután következik, az a külső világ ügye. A hivatalosan
viselt névnek vagy czímnek az anya és a fiú között létező szentélyben
semmi helye sem lehet.
Végre erőt vett magán, megtörlé száraz homlokát és olvasni kezdett, mint
következik:
«Szatmár, szept. 2. 1858.
Kedves gyermekem, édes kis Gáborkám.
Ha olvasod egykor e levelet, mindenre kérlek, figyelmesen olvasd, hogy
megérthesd szavamat.
Ha a sors úgy határozta, hogy homályban maradj s kezed munkájával
keressed kenyeredet, értsd meg a tényeket, de ne figyelj a
következtetésekre, melyeknek hasznát úgy sem veheted.
[Illustration: Végre erőt vett magán és olvasni kezdett.]
Halld tehát, a mit tudnod kell a legegyenesebb forrásból, s nem úgy,
mint eddig netán hallottad volna, a szomszédasszonyok mendemondáiból.
Én Lengyelke nevű faluban laktam Abauj megyében. Atyám Lengyelkey István
nyugalmazott tanár volt a kassai akadémiából. Ide húzódott őseink
eredeti helyére, habár egy újonan vásárlott kis háznál más birtoka nem
volt. Halála után a régi kormány kegydíjat rendelt számomra s így
csendesen és gond nélkül éltem. Innen értsd, hogy nevelésem nem volt
elhanyagolva; atyám gondoskodott róla, hogy anyanyelvemen kívül németül
és francziául beszéljek.
1848 nyarán átutazott itt egy honvédalezredes, a ki a ráczok ellen
folytatott csatákban súlyos kardcsapást kapott homlokára. Kassa felé
igyekezett, a hol ha nem is rokonai, de jó barátai éltek.
Midőn Lengyelkén keresztül hozták, annyira kimerült, hogy tovább nem
utazhatott. Sebe újra kifakadt és veszélyes láz fogta el. Tehát nálunk
maradt és én ápoltam.
Oly boldog és szerencsés voltam, hogy a midőn a sebesült felüdült, előbb
tán csak puszta hálából, később szívének tiszta vonzalmából szeretett
engem; kezemet kérte és mi akadály nélkül szeptember 10-ik napján
1848-ban Lengyelke faluban egybekelhettünk. A minket összeeskető
plébános neve Margittay Sándor. Tanuink voltak helybeli birtokos
parasztgazdák: Kardos Illés és Mosolygó Simon.»
– – – Eddig olvasá az ifjú édes anyjának hátrahagyott levelét, és az
alatt folyvást reszketett egész testében.
Édes élvezettel olvasta, hogy a házasság megtörtént: de távolról sem
kiáltott győzelmet, mert élte előzményeiből tudta, hogy még sincs minden
tisztában.
Tovább olvasott:
«Az anyakönyvbe saját szemem láttára be lett írva, mint férj: gróf
Szabolcsy Gábor honvédalezredes, mint nő: Lengyelkey Sarolta.»
– – – Tehát itt volt minden világos betűkkel kiírva. És még is!
Az ifjú mérnök dicséretére legyen mondva, hogy őt nem az atyjának grófi
czíme, hanem egyszerűen csak a valósággal megtörtént házasság ténye
hozta lelkesedésbe.
De előre sejtette, hogy e tényt nehéz vagy épen lehetetlen lesz a világ
előtt is bebizonyítani. Eddig is tapasztalta, hogy ledönthetlen
akadályok álltak fönn; különben édes anyja, a midőn Szatmáron
letelepedett, szegénysége daczára, már csak gyermeke tekintetéből is,
föntartja jogait s nyiltan mint Szabolcsy Gábor gróf özvegye lép fel.
Ez nem történt. A szegény özvegy kézi munkából éldegélt, férje rangjával
soha senki előtt nem dicsekedett.
Tehát minő szüksége lehetne most a szorgalmas és takarékos
szakaszmérnöknek arra, hogy grófi rangot viseljen, vagyon és földbirtok
nélkül? Csak mosolygott s azt mondta: eltemetett dicsőség ez, melynek a
világ előtt sem értéke, sem kelete.
Ő gróf! tudniillik otthon, ha magában van és nem hallja senki: de már
túl szobája küszöbén vagy épen az utczaajtón, egyszerre leolvad róla a
fény, s lesz belőle polgár, mint a többi.
Ezen egy eset van a világon, a midőn az öntudat és a benső meggyőződés
nem elég. A társadalomnak is kell erről valamit tudni; világos
bizonyítékok hiányában pedig semmit sem tartozik elhinni.
Ismét tovább olvasott:
«Következett a borzasztó 1849-iki év. Férjem visszament a hadsereghez
Görgei táborába; én itthon maradtam Lengyelkén.
Nyár folytán egy este veszem a hírt, hogy atyád, a ki ez alatt ezredesi
rangot nyert, az oroszok betörésekor, mindjárt az első napokban valamely
csekély előörsi csatározásban újra veszélyesen megsebesült, és elvitték
arra, merre még az út nyitva volt Zemplén megyébe, a Bodrogközbe.
Mikor pedig az orosz portyászok már felénk is közelegtek, elhagytam
Lengyelkét s mentem Miskolczra, onnan tovább a Tiszán túlra.
Ezen utamban születtél te, közel Tokajhoz, a kocsin, a midőn a menekvők
társaságában Debreczen felé szándékoztunk. Születésed napja július 3-ika
1849.
Félholtan érkeztem az Alföld nagy városába, a hol a legrettenetesebb hír
várt rám. Atyád ugyan élve, de már eszméletlenül érkezett Zemplénbe, de
ott egy Réthfalva nevű faluban meghalt.
Szerencsétlen voltam. Azt hittem, elértem már a végső megsemmisülés
határához, a midőn tapasztalnom kellett, hogy szenvedésim pohara még
csak ezután lesz csordultig megtöltve.
Halld a legiszonyatosabb szerencsétlenséget, a mi a nőt, az anyát és a
gyermeket érhette. Az orosz hadsereg jobb szárnya Lengyelkén áthatolván,
soha sem tudtam meg, mi okból, a falut feldúlta, felgyujtotta, még a
templomot is porrá, hamuvá égette.
Kétségbeestem; többé nem lehetett vígasztalás számomra: mert tudtam, mi
veszett el ott örökre a lengyelkei templom sekrestyéjében.
Már akkor, a midőn legelőször mosolyogtál anyád szemébe, előttem állott
a rettentő jelenet képe, ha majd fölnevelkedett fiam számot kér az
anyjától és követelni fogja születése törvényességének bebizonyítását. A
most közelgő halál megszabadít ugyan ez iszonyú pillanattól: de az
elmaradhatlan következmények fönmaradnak, teljes súlyokkal rád
nehezednek és egyedül ez lesz tőlem összes örökséged.»
– – – A boldogtalan ifjú, bár mindezt, a mit eddig olvasott, ha nem is
részletesen, de nagyjából régen tudta, vagy legalább sejtette és
kitalálta: most, midőn a tények teljes világosságban tárultak szeme elé:
végső elcsüggedést kezdett érezni.
Elejté kezéből a levelet, s visszahanyatlott a karszékbe. Ott ült sokáig
szótlanul és fiatal arcza a haldoklónak elijesztő vonásait vette fel.
Aztán keze gépileg nyúlt a levél után s tovább akart olvasni, de szeme
elhomályosodott, a sorok, betűk összefolytak előtte. Tán azt hitte,
beesteledett, mert gyertyát gyujtott, pedig a hanyatló nap még mindig
bőven lövellé sugarait az ablaknak leeresztett függönyén keresztül.
Nem a grófi czím elvesztésének rá nézve értéktelen gondolata bántotta.
Ily hiúság nem ingerlé lelkét. Jelen helyzete, melyet önerejéből és
saját szorgalma által nyert, teljesen kielégíté vágyait. Kellemesen élt
s még munkájában is inkább gyönyört, mint fárasztó foglalkozást talált.
De a jövő!
Hogyan? már ma, pályájának oly szépen indult kezdetén, előre lemondjon
minden igazi boldogságról? Ki tudja? Nem találhat-e ő is, mint más,
valahol egy nyájas, bizalmas, barátságosan angyalarczú leánykát, a kit
szeretni fog, a kinek szerelmét megnyeri és a szülők örömmel adják rá
áldásukat? És akkor, az utolsó perczben, a midőn nincs egyéb hátra, mint
a törvénytől kivánt külső formaságokat teljesíteni: akkor… akkor vallja
be, hogy születésének törvényességét nem tudja bebizonyítani, vagy a mi
ennél is visszataszítóbb, elkezdjen hosszadalmas históriákat mesélni,
miket hideg megfontolással senki e világon el nem hihet.
Kezei közé rejté arczát, mintha a szégyen lángját akarná elfödni és úgy
ült ott lehorgasztott fővel, míg kívül elsötétedett, belül pedig a
gyertyák vörös világa elénk fehér színt öltött.
Végre tovább olvasott:
«Most hallottad történetedet és ismered sorsodat. Csak arra kérlek, ne
vesd meg anyádat, a kinek nincs más hibája, mint hogy szerencsétlen
volt.
Azt se véld, hogy én bűnös hanyagsággal tétlenül tűrtem sorsomat és
elvesztegettem gyermekem jövendőjét; mert eleinte míg volt egy kevés
pénzem, mindent ezen eltemetett titok felderítésére fordítottam. Az
ügyvédek felszedték az előleget, de mikor látták, hogy csak egy gyermek
törvényesítéséről van szó, a grófi rangot megillető széles uradalmaknak
pedig híre sincs; egymásután elhagytak.
Most tehát halld édes anyádnak végső szavát, melyet tetszésed és
belátásod szerint kérésnek vagy parancsolatnak vehetsz.
Soha se mondj le azon reményről, hogy egy napon, mint Szabolcsy gróf,
teljes joggal elfoglalhasd helyedet a társadalomban.
Ellenben… erre figyelj! azon sivár és háladatlan tévútra se engedd
magadat csábíttatni, hogy e törekvést, mint életed egyedüli czélját és
feladatát tekintsed!
Ne mondj le, de hasztalanul se fáradj, vagy csalóka nyomokon indulva,
erőd fölött ne költekezzél.
Gondold meg, hogy az ily végzetszerű rejtélyt csak a jó szerencse, csak
a véletlenségek csodái fejthetnék meg. Ne üss zajt, ne mutasd másoknak
levelemet; ne kérdezősködjél úgy, hogy azzal egyszersmind titkodat a
hivatlanok és részvétlenek előtt is eláruld.
Hozzád szólok, a ki anyai szívem súgja, tanult és művelt ember lettél. A
tudatlan és homályban maradt gyermekem ezen soraimat meg sem értené.
Beszélne, dicsekednék s mindenki kinevetné.
A papra, Margittay Sándorra se sokat építs. Úgy írták nekem
Lengyelkéről, hogy ezen még ifjú erejében díszlő lelkész az orosz dúlás
után véres bosszút esküdött; elhagyta állását s Bem tábornok
hadseregében, mint közember szolgált. Soha többé hírét nem hallottam.
Ezt írtam neked nagykorúságod idejének elérkezésére: de érzem, hogy erőm
elfogy.
Hangos szóval hí az ég magához. Itt kell, hogy hagyjalak a küzdelem és a
bizonytalanság örvényében. De nem a nélkül, hogy végső tanácsaimmal fel
ne fegyverezzelek.
Haladj kitűzött utadon, de ha meg vagy elégedve sorsoddal, semmit
koczkára ne tégy. Tartsd meg multad kincsét, de fel ne áldozd érte a
jelent. Őrizd titkodat, idő előtt elhamarkodva ne beszélj róla. Maradj
helyeden, de el ne zárd az utat attól sem, hogy a mikor ütne a kedvező
óra, akadály nélkül léphess azon helyre, melyre születtél. Vigyázz,
nehogy komor hallgatásod idejében embergyűlölő légy. Kerüld a
különczködést s ne igyekezzél oly regényszerű egyéniségnek látszani, a
ki a sors csodálatos csapásai folytán kivételes állapotba jutott. Mindig
csak biztos tények után indulj és ne hallgass a hitegetők hiábavaló
igérkezéseire.
Mert nem azért írtam tele ezen ívet, hogy elmondva az igazságot, grófi
ivadéknak nyilvánítsalak, hanem hogy eloszlassam kételyeidet és tudjad,
mit kell cselekedned, nem most, hanem egykor valamikor, ha szerencsés
szelek ragadnák meg vitorláidat. Különösen pedig írtam azért, hogy ne
vess követ tiszta lelkiismerettel sírjába szállott édes anyád
koporsójára.
Gyermekem! én azon erős hitben halok meg, hogy a kik e földön szerették
egymást, ott a legboldogabb létben újra találkoznak.
Ezen egyedüli, de a legszentebb vallásos meggyőződésben gyökerező utolsó
vigasztalás közt halt meg, még a síron túl is örökre hű
_Anyád_.»
Az ifjú letevé a levelet és mozdulatlan maradt karszékében. Ábrándozott?
vagy magán kívül volt? Soha életében ezen itt eltöltött éjről magának
számot nem adhatott.
Mikor pedig feleszmélt, csodálkozva látta, hogy a nap újra felkelt;
reggel volt s mellette az asztalon a két gyertya végig kiégett.
Felkelt és oldalzsebéből kivette tárczáját, hogy kincsét, örökségét,
édes anyjának hátrahagyott levelét elrejtse. A levél előtte feküdt, de a
borítékot az első pillanatban nem találta.
Azonban, a mit keresett, ott feküdt a földön az asztal alatt. Lehajlott,
felvette, de ujjai mindjárt megérzették, hogy még kell abban valaminek
lenni.
Tehát még folytatása van a tegnapi rettenetes izgalmaknak?
Bepillantott a boríték hasadásán s látta, hogy papir van benne. Lázas
sietséggel vette ki és szeme elé tartá.
Mi volt? egy ív régi gyártmányú papir, félig írva, félig nyomtatva és
rovatokra felosztva.
Alig hihetett szemének. Az ő saját keresztlevele, mely Tokajban a kath.
egyház plébániáján kelt: júl. 5-ről 1849, tehát két nappal később a
gyermek születésénél.
Olvasta, újra átnézte, kezében forgatta, az ablak világossága felé
tartotta: de mindig csak az maradt: a teljes hitelű okmány aláírva,
megpecsételve hivatkozással az anyakönyv VII. kötetére, pagina 159.
Hogy került ez ide?
Első tekintetre kétséget sem szenvedett, hogy már tegnap benne volt a
borítékban. Idegen, ismeretlen nem tehette ide, ha csak tündérek nem
élnek a szatmári pályaházban. És ha mégis idegen kéz csempészte ide,
mire való e titkolózás, rejtélyeskedés? Aztán az ilyen jótevő lélek nem
veti a borítékot az asztal alá, hogy esetleg ott maradjon s mint elhányt
papirt a cseléd kisöpörje.
Más részről ha édes anyja zárta ide ezen okmányt, miként történhetett,
hogy a levélnek oly terjedelmes és kimerítő szövegében ezen rendkívüli
fontossággal biró melléklet egy szóval sincs megemlítve? sőt valószínű,
hogy ha a haldokló anya birja ezen okmányt, sok helye levelének egészen
másként hangzik.
Hogy a boríték a földön az asztal alatt hever, más oka is lehet. Ki
tudja, mily nyugtalanul töltötte ő ezen éjet? mily könnyen megeshetett,
hogy ő maga verte le kezével, karjával.
Még más feltünő körülmény mutatkozott. Édes anyjának levele tiszta és
fehér maradt; tehát tizenöt év óta jól el volt rejtve a város
levéltárában. Ellenben a Tokajban kelt keresztlevél papírja sárgult és
gyűrött volt, sőt még valami nem igen tiszta kezek nyomai is mutatkoztak
rajta.
És a tartalom!
Latin nyelven írva a legteljesebb hitelű kivonat a kereszteltek
anyakönyvéből. Benne van az atya neve: gróf Szabolcsy Gábor
honvédezredes; utána az anya: gróf Szabolcsy Gáborné, született
Lengyelkey Sarolta; a keresztelt gyermek neve: Gábor. Külön rovatban a
keresztapák, kiknek neve teljesen ismeretlen és egyáltalában nem igen
aristokratikus hangzatú: Hólyag Márton és Makra Tamás. Legalul a tokaji
plébános mint keresztelő és a keresztlevél kiadója.
Az ifjú elkábulva nézett az égből aláhullott ajándékra, de csakhamar
visszanyeré higgadt meggondolási tehetségét és keserűen mosolygott.
Most már egy helyett két keresztlevele is volt; csak attól félt, hogy
egyikét úgy nem lesz kedve használni, mint a másikát.
Igaza volt, mert az egyik kimondhatlanul rosszul hangzott, a másik pedig
sokkal jobb volt, mint egyelőre maga is óhajtotta.
A Szatmáron kelt keresztlevélnek más kellemetlen tulajdonai között azon
nevetséges baja is volt, hogy tíz évvel későbbi kelettel birt, mint a
gyermek születése.
A tartalom minden kritikán alul rossz. Csak az anya neve volt benne, az
is igen boszantó alakban: Lengyelkei (alias Szabolcsi) Sarolta. Az apa
rovata üres; sőt vastag tollal keresztül vonva, nehogy valaki később
nevet írjon belé és meghamisíthassa. Szóval: a legtökéletesebb
dokumentum a törvénytelen születés bebizonyítására. Oly dolog, melyet
senki sem mutogat örömest.
De minő értéke lehet a másiknak? Forma tekintetében kifogás alá nem
eshetett. Más kérdés volt, vajjon a keresztlevél a házassági anyakönyv
megsemmisülése után elég bizonyíték lesz arra, hogy az atyjáról rámaradt
jogokat is igénybe vehesse?
A fiatal mérnök nem volt jártas az ily dolgok megitélésében. Azonban
mindig módjában volt a törvénytudóktól, sőt a legilletékesebb
tekintélyektől tanácsot kérni, felvilágosítást szerezni.
Hite szerint a legnagyobb nehézség abban állott, hogy ha törvényes
házasságból származó fiatal emberként akar a társadalomban szerepelni:
akkor a grófi czímet is követelnie kell. E két kérdés elválhatatlanul
egybe volt forrasztva; egyikét a másik nélkül tisztába hozni nem
lehetett. Az első követelésről le nem mondhatott; a másikat útjából
félre nem vethette.
Az egyszerű polgári ifjúnak törvényesítése könnyen végbemehetett volna:
de az ő esetében nemesség, grófi rang és szavazati jog a főrendek
házában is szőnyegre került. Valószínűnek látta tehát, hogy az ily
fensőbb fajú jogok megnyerésére a szülők házasságáról szóló bizonyítékot
is elő kellene mutatnia. Ez pedig elégett, elpusztult, megsemmisült.
Más részről kedvező körülménynek mutatkozott, hogy édes atyja, Szabolcsy
Gábor gróf, teljesen vagyontalan volt. Tehát senkinek nem állhatott
érdekében a fiú egyéb jogait ellenezni. Ő nyerhetett, de senkit meg nem
sértett, senkit meg nem károsított. Az pedig igen jó lábon álló pör,
melyen ellenfél nem jelentkezik.