MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
36. KÖTET
EGY MÉRNÖK REGÉNYE
Irta
PÁLFFY ALBERT
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
EGY MÉRNÖK
REGÉNYE
REGÉNY
IRTA
PÁLFFY ALBERT
JÁVOR PÁL RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
Franklin-Társulat nyomdája.
I. (Semmiből is lesz néha valami.)
A magyar szabadságharcz lezajlása után, nem sokára, megtelepedett
Szatmár városában egy fiatal és szép asszony, a ki magát özvegy
Szabolcsy Gábornénak nevezte s a helybeli ismerősök is így szólították.
Nagyon szegény volt; a leghálátlanabb munkával: varrással és himzéssel
tengette életét. Ott lakott a Szamos partra kirugó házacskák egyikében,
dolgozott egész napon át, néha éjjel is s a mellett ápolta, nevelte
egyetlen fiacskáját, kit atyjáról, szintén Gábornak nevezett.
Munkahiányban nem szenvedett, mert pontos, ügyes és szorgalmas varróné
volt; de ha magára nem költött is, gyermekét úgy nevelte, mint
úrficskát, még is a nélkül, hogy elkényeztette volna.
Az özvegy modora, csendes, nyugodalmas beszéde, hibátlan nyelve és
szabatos kifejezése magasb műveltségi fokot árult el. Látszott rajta,
hogy korábban szebb napokat élhetett. Nyájas, udvarias volt mindenki
irányában; de meg is követelte, hogy vele is hasonlókép bánjanak.
Szerényen lépett fel, de helyzete daczára, mint alázatos munkakereső,
senki előtt meg nem hunyászkodott.
Igy élt egész 1858-ig, a midőn fia már a latin iskolába lépett s az anya
minden erejét megfeszíté, hogy az ő Gáborkája a jól nevelt, sőt csinosan
öltözködő tanulók sorában foglaljon helyet. Ekkor azonban, az erőltetett
munka, nélkülözés s az anyai gond megtörte egészségét, gyorsan fonnyadt,
elöregedett és elkezdett betegeskedni.
Midőn pedig a szomszédok észrevették, hogy az özvegynő lakásán kiütött
az inség és nyomor: már minden későn volt. Meghalt s még a temetkezési
költségeket is a városnak kellett viselnie.
Mit csináljanak most a kis Gáborkával?
Szerencsére azon időben még élt Szatmárban a jótékonyságáról és vallásos
buzgalmáról országszerte hires Hám János püspök, a ki minden jövedelmét
építkezésekre és alapítványokra fordította. A többi között föntartott
saját költségén egy úgynevezett «convictus»-t, a hol hatvan, vagy hetven
árva fiú menedéket, nevelést és iskolai tanítást nyert. A növendékek az
intézetben maradtak, míg csak a középoktatási osztályokat bevégezhették,
s aztán, ha módjuk volt, mehettek az akadémiákra vagy az egyetemre.
Igaz, hogy ezen convictusnak egyik (kissé elhallgatott) czélja volt a
katholikus vallás terjesztése. Ez okból legörömestebben a protestáns és
vegyes házasságból származó árvákat fogadták fel. De ki vehetné ezt
rossz néven egy püspöktől, a ki hite tanaihoz rendíthetlen hűséggel
ragaszkodott s maga is a legszigorúbb értelemben, mindig azok szerint
élt és cselekedett?
A szomszédnék tehát és egy előkelő hölgy, a ki évek során munkával látta
el a gyermek anyját, mindjárt a temetés utáni napon elvezették a
gyermeket a convictusba.
Az igazgató, czímzetes kanonok Skultety főtisztelendő úr, vígasztalást
igérő arczczal és jól felburnótozott orral fogadta az ajánlott
növendéket s legelső kérdése is az volt: hol a gyermek keresztlevele?
Az asszonyok csak annyit tudtak, a mennyit az épen nem közlékeny
természetű anyától hallottak. Hogy a férj honvédtiszt volt. Mindjárt
kezdetben sebet kapott valahol s egy Lengyelke nevű faluba jött, a hol a
helybeli papnak leánya gondos ápolás alá vette. Mikor meggyógyult a
sebesült, hálából és szerelemből is, a leányt nőül vette. Később újra
visszatért ezredéhez, de az oroszok betörése alkalmával a felvidéken
holmi csekély előörsi csatában újra halálosan megsebesült. Még élve
vitték el onnan az oldalt eső Zemplén megyének bodrogközi vidékére, a
hol többé (állítólag) eszméletre sem jött, hanem meghalt. Özvegye később
vette a hírt, mert fia, a kis Gáborka épen ezen időben született.
A kanonok példás részvéttel hallgatá végig ezen érzékeny történetet s
aztán nagyot szippantott, még nagyobbat csattintott ujjával s mondá:
– Mindez igen szép és érdekes história. A házasság Lengyelke nevű
faluban történt: de hol született a gyermek? hova írjunk, hogy a
felvételhez szükséges okmányokat megkaphassuk?
Ezen kérdésre a jelenlevő pártfogónők közül csak egyik tudott valami
homályos feleletet adni. Hogy a kis Gáborkának okvetlenül valahol
Miskolcz és Debreczen között kellett a világra jönnie.
– De hol? az a kérdés.
– Alkalmasint sehol; legalább nem valami névvel jegyzett helyen.
Útközben született a visszavonuló magyar hadsereg podgyászos kocsiján.
Melyik község nevezhesse tehát saját polgárának?
Az igazgató nagyon gyanus értelemben csóválá meg fejét s mondá:
– Igy nem marad más hátra, mint levelet írni a lengyelkei
lelkész-hivatalnak. Ha megküldik onnan a házassági kötések anyakönyvének
kivonatát: tisztába lesz hozva ezzel egyszersmind a gyermek születésének
törvényessége is.
Ámde most következett a szomorú körülmények között kezdődött regénynek
legfeketébb lapja.
– Az a legnagyobb baj, – folytatá a leginkább jól értesültnek mutatkozó
szomszédné – hogy az egykori Lengyelke nevű falu mai napság többé nem is
létezik. A honvédsereg visszavonulásakor egy zászlóalj azon faluban
rekedt. Fedezni akarván hátrálását, előörsi csatába bocsátkozott. Az
orosz csapatok tehát felbőszülve a nem várt ellenállás fölött, rohammal
foglalták el a falut; felgyújtották a házakat s így a templom a
sekrestyével s az anyakönyvekkel együtt porrá, hamuvá égett. Mondják, a
lakosok a szomszéd falvakba menekültek; maig ott laknak s ha földjeiket
birják is, maga Lengyelke örökre eltünt Magyarország térképéről.
Ez már nagyon is sok elhinni valót adott a jámbor lelkű igazgató úrnak.
Bosszankodva nyúlt burnótszelenczéjébe, nagy adagot csipett fel ujjai
közé s mivel hamarabb csattintott, mint kellett volna, a földre szórta a
drága dohányport.
– Bajos ez a dolog, – mondá – mert intézetünk alapszabálya, hogy csak
törvényes házasságból származó gyermeket vegyünk fel. Mindamellett, ha
az ügy kétes, vagy legalább az ellenkező eset nincs bebizonyítva,
megeshetik, hogy félszemünket behunyjuk. Ki tudja, mit hallhatunk
később? Hát ha meghozza a jövő mindazt, a mi még ma hiányzik.
Tehát a szép kis fürge fiút felvette az intézet növendékei közé. Tán
megtetszett neki a bizalmas és barátságos képű gyermek? Tán azt hitte,
ha az anyja protestans nő volt, az atyja is ily vallású lehetett? A
fődolog pedig előtte az volt, hogy kiszabadíthat egy lelket az
eretnekség tátongó örvényéből s beviheti Istennek egyedül idvezítő
szentegyházába.
A szomszédnék egyebet sem kivántak. Hálásan köszönték meg az igazgató úr
nagylelkűségét és kegyes elnézését; áldást mondtak a bőkezű alapítónak
nevére s aztán teljes lelki megelégedéssel eltávoztak.
Az igazgató, különben, legkevésbbé sem kétkedett, hogy mind mese az, a
mit hallott s törvénytelen szülöttet fogadott intézetébe. De miután
szabad volt kétkednie, tehát megnyugtatá lelkiismeretét.
Gáborka pedig még azon napon fölvette az intézet növendékei által viselt
szürke frakkot és hasonló színű posztóból készült egyéb öltözéket s
csakhamar beleszokván új helyzetébe, egyike lett a többinek.
Csakhamar bebizonyodott, hogy az intézet igen jó fogást tett az új
növendékkel; mert a kis Szabolcsy Gábort szorgalom, értelem,
tanulékonyság és engedelmesség tekintetében iskolatársai közűl egyik sem
multa felül. Különösen feltünt a tanárok előtt a gyermeknek csodálatos
hajlama és könnyű felfogása a számtan legridegebb és legelvontabb
tételei iránt. Oly jelenség, mely nem mindennapi tapasztalás a magyar
faj törzsökös példányai között. Közülünk lesz költő, jogász, politikai
szónok, sőt államférfi igen bőven: hanem az exact tudományoktól még
mindig borsózik a hátunk.
Az év végén, midőn felolvasták a klasszifikácziót, Szabolcsy Gábor
tündöklött a legelső helyen.
Ilyenkor a püspök, mint buzgó egyházi pásztor meg szokta látogatni az
árvák intézetét is. Az igazgató jó előre kezébe csúsztatja a növendékek
közül a legjelesebbek és a leghanyagabbak névjegyzékét, hogy fel
lehessen őket híni, s mindenik megkapja, a mit érdemel.
Midőn Gáborkára került a sor, a püspök egy ideig igen megelégedve
gyönyörködött a fiúcskának szerény, de azért nem bátortalan viseletén.
Aztán kérdett tőle valamit, a mi épen eszébe jutott.
– Fiacskám, tudsz-e németül?
– Nem tudok egy szót sem.
A püspök elégedetlenséget kifejező köhintéssel hallotta ezen igen
világos választ.
Hám János egyátalában nem tartozott az ötvenes évek hirhedt
germanizátorai közé. Ő még akkor is hitte, hogy Magyarországban magyar
embereknek kell lakni: maga sem beszélt a magyar és latinon kívül más
nyelven, de hasznossági szempontból a német nyelv megtanulását mégis
erősen megkivánta úgy papjaitól, mint a tőle függő kis diákoktól.
– Tótul sem tudsz?
– Nem tudok.
– Tehát semmi nyelvet a magyaron kívül?
– De igen is, kérem alásan: beszélek francziául.
– Hogyan! francziául?
A jó lelkű püspök azt hitte, a szélhüdés kerülgeti. A német nyelv nem
tudását valahogy eltűrhette, de a franczia beszédtől elszörnyűködött.
Egy gyermek, a ki most végezte be a gimnázium első osztályát, és
francziául beszél! Egy árva, egy szürke frakkos convictor! Mi válhatik
ebből, ha átuszott valamennyi iskolán?
Mert Hám János püspök úr előtt a franczia nemzetben Bossuet vagy Fenelon
csak kivétel lehetett: a többi franczia mind Voltaire vagy Robespierre.
Még ezeknél is gonoszabb, tudniillik: I. Napoleon, a ki a pápát
elfogatta, a ki a felséges osztrák dynastia ellen háborút folytatott,
sőt annak vitéz hadseregét, a hol csak találta, még tönkreverni is
vakmerősködött.
Úgy nézett rá, mintha eretnekségen kapta volna. Rémülve kérdé:
– Hol tanultál te francziául?
– A mamám mindig franczia nyelven beszélt velem, mióta a világon vagyok.
Azt mondta: latinul megtanítnak az iskolában, magyarul pedig úton és
útfelen.
A püspök elfordult: még arról is megfeledkezett, hogy a hanyag tanulókat
jól lehordani szándékozott.
Mikor pedig elhagyni készült az intézetet, az őt, a ház kapujáig kisérő
igazgatónak mondá:
– Reverendissime, elbeszélte ön ennek a gyermeknek csodálatos
történetét. Útközben, kocsin született és semmi nyoma, hol lett
megkeresztelve. Utoljára nem lehetetlen, hogy még ma is pogány s nincs
megkeresztelve.
– Illustrissime domine: ez több mint valószínű, de ha Isten kezünkbe
adta ezen tévelygő juhot, nem szabad bizonytalanságban maradnunk.
Rajtunk a felelősség terhe s ha méltóságod megengedi, én e gyermeket még
ma megkeresztelem.
– Ez mindenesetre mellőzhetlen kötelességünk, még pedig úgy vallásunk
parancsolatából, mint világi szempontból, a gyermek jövője tekintetében.
Hova megy innen? mihez kezd e világon, ha keresztlevelet nem mutathat
fel? Tehát önre bízom, adja fel rá a keresztséget, úgy, mint ilyen kétes
esetekben az egyház mindig szokta: sub conditione.
És valóban ezen szertartást végbe is vitték a gyermek fején, mielőtt a
nap leáldozott volna.
A kik jelen voltak, a gyermekek, ifjak és öregek szent buzgalommal
voltak a jelenet tanui, hálát adván az égnek, hogy e pillanatban a
menyek országa új lelket nyert s a fiú megszabadult a rajta fekvő
eredendő bűnnek fertőjétől!
Áldott, boldog világ, a régi hitnek utolsó napja!
Most a mi hideg filozófiánk más tanokat, egészen ellenkező elveket kezd
szivünkbe csepegtetni. Ad-e megnyugvást, vígasztalást, biztosítékot a
jövőre?
Egyelőre csak szomorú és elrettentő jeleit látjuk a merész cserének.
Biztatnak ugyan bennünket, hogy az új tőke később dús kamatot fog hozni,
tehát e reményben tűrjük az átmenet nehézségeit, kételyeit és
rombolásait. Annyi bizonyos, hogy ha aránylag ily kis fővárosban, mint
Budapest, mintegy négyszázezer lakossal, egy napon csak két öngyilkolási
eset fordul elé, azt mondjuk: hála Istennek, ez még nem is sok; máskor
több volt. Ezeket kellene tehát elfogadnunk az új tan mártirjainak?
Multak az évek.
Gábor diák iskolai bizonyítványaiban az örökös és szakadatlan «kitünő»
sorozatnál mást emberi szem eddig nem látott.
A franczia nyelvet sem hanyagolá el. Valaki a városból megajándékozá őt
ezen nyelven írt imádságos könyvvel s így talált abban úgy lelki
táplálékot, mint folytonos éltető forrást arra, hogy a mit tudott, el ne
feledje.
Mikor végre a legfelső osztályba jutott, megengedte neki az intézet
igazgatója, hogy kijárjon a városba s pénzért kisebb tanulóknak
leczkeórákat adjon. Feltették róla, hogy jövő évre az egyetemi
tanulmányok hallgatására a fővárosba megy. Tehát szerezzen legalább
annyi pénzt, hogy helyét a vasúton megfizethesse s még meg is élhessen
nehány hétig a maga emberségéből, míg tanítványokat találhat.
Nehezen ment a dolog eleinte, de még is ment. A hol megjelent, a hová
hitták, a hová kinálkozott, külsejével, szerény modorával s főleg
ragyogó bizonyítványaival mindenütt jóakarókat és pártfogókat talált.
Aztán gyakorlati észszel, helyes számítással és előlátással birván,
eleinte nem válogatott a tanítványok között, hanem a legelsőbben
ajánlkozókat, bármely sovány jutalom mellett is elfogadta. Később
ismeretesebb lévén, ő volt a legkeresettebb correpetitor, a kire a
legjobban fizető szülők gyermekeik oktatását bízták.
Legnagyobb előnyére vált azon specialitása, hogy főleg a mennyiségtannak
úgy elméleti, mint gyakorlati ágaiban elismert tehetségnek tartották. A
hány úrfi, ősi szokás szerint a mathematikából megbukott, mind Szabolcsy
Gábor keze alá menekült s aztán a helyes, értelmes és czélszerű oktatási
mód következtében, a pótvizsga kelepczéjén tisztességes módon
áthatolhatott.
Ezalatt saját dolgait legkevésbbé sem hanyagolta el. Nagy szorgalommal
járt a műegyetem leczkéire. Ott mindent egyszeri hallásra felfogott és
megtanult: úgy, hogy a kik tudták, hogy e fiatal embert életének tizedik
évében keresztelték meg, meg voltak győződve, hogy ily éles számvetési
talentummal megáldott ficzkó csak zsidó szülőktől származhatott.
Ezen föltevés ellen azonban nyiltan tiltakozott az ifjúnak nyilt arcza,
karcsú és szabályos termete, sima gesztenyeszín haja, törzsökös magyar
hangja és kifogástalanul jól hangzó beszédmodora.
A három vagy négy évi szorgalomnak jutalma lett, hogy egy szép reggel,
midőn Gábor úr éltének huszonkettedik évét betölté, gyönyörű öntudatra
ébredt fel:
– Okleveles mérnök vagyok!
Ezt mondta, de rögtön utána gondolta: ha tudniillik akad is valami mérni
való!
II. (Belép a világba, hol a multnak is nyomaira talál.)
És akadt mérni valója.
A legközelebbi tavasz nyiltával megkezdték a törvény által engedélyezett
«északkeleti vasút» terveit papirra rajzolni.
Szabolcsy Gábor úr, egyelőre ugyan rendes fizetés nélkül, de
tisztességes napi díjjal ellátva, mint mérnöksegéd működött a
szakaszmérnök vezérlete alatt, és reggeltől estig kereste a legkedvezőbb
irányt az Ugocsában fekvő Királyházától fel Sátoralja-Ujhelyig s a hol
megtalálta, ott levert czövekekkel ki is jelölte.
Nagy híre volt akkor e dolognak a vidéken s a helybeliek nem érthették,
kinek van annyi kivetni való milliója, hogy a Bodrogközön át vasutat
építsen, egyszerre három felé: éjszak irányában Kassára, kelet felé
Mármaros-Szigetre, délnek Szatmárra, egész Debreczenig. Nem régiben
kavicsolt országúttal is megelégedtek volna.
Még a legokosabbak is hiába való ámításnak tartották a megindított
méréseket s csak midőn hallották, hogy Szatmár mellett a Szamosra
vashidat építenek s a munkát tényleg is megkezdték, vették észre, hogy
mégis több lesz ez tréfánál és szóbeszédnél.
A mérnöksegéd ápril elején, a midőn a fák zöldülnek s ezzel együtt a
hernyók is kibújnak a tojásból, épen Réthfalva közelében dolgozott, a
hol a vonal szemlátomást emelkedik és utat keres a hegyek közé, hogy
bejuthasson a Hernád völgyébe.
Ez a Réthfalva oly csekély falu, hogy ide nem hogy állomást, de még
úgynevezett megálló helyet sem terveztek. A falu a lapályon nyúlik
végig; csonka tornya alig emelkedik ki a nyir és egerfák koronái közől.
Dél felé düllőút kigyózik ős Beregszász felé s az út árkán túl élő
sövényből képződött kerítés vonul hosszára.
Itt kell felmenni a dombra, melynek lejtőjén Réthfalvy báróné igénytelen
kastélyának cserépfödele piroslik ki a hárs- és vadgesztenyefák lombjai
közül.
A kastélyon túl ismét árnyas park következik; egy magas és tisztás
pontról pedig sárga homokkőből faragott obeliszk, bizonyára valami
síremlék, tünik elé és uralkodni látszik az egész láthatár fölött.
Gábor mérnök már harmadnap óta közeledik műszereivel e pont felé és
előre látja, hogy ki nem kerülheti.
Épen most a déli órákban nagy szorgalommal nézeget végig látcsövén;
vonalakat jegyez az asztalán kifeszített papirívre, a mint egyszer
látja, hogy a kert rozzant rácsos kerítése mellett két női alak tünik
el.
Ő már tudta, mert a vele dolgozó vidéki napszámosok beszélték, hogy az
előtte fekvő kastélykában özvegy Réthfalvy báróné lakik, mintegy
tizenkét éves leánykájával.
Mindjárt az első megpillantásra jó gondolata akadt. Munkája közben bőven
tapasztalta, hogy ha nagyon örvendenek is a birtokos urak a vasútnak,
mindig berzenkednek, ha bár kárpótlás mellett is, jól vagy rosszul ápolt
kertjökből egy darabkát át kell engedniök.
Előre félt, hogy a báróné sem fogadja örömest az ily czélból érkezett
látogatást. Tehát legjobb lesz, ha felhasználja e véletlen találkozást s
rövid úton engedelmet kér a kert kerítésén áthatolni.
Oda hagyá tehát műszereit s mint világlátott ifjú bátran, de szerényen
bemutatá magát a bárónénak és előterjeszté kérését.
– A mi ezt illeti, – felelt a báróné igen kétes és bizalmatlan hangon –
elvadult kertem egészen uraságod rendelkezése alatt állhat.
– Engedje meg méltóságos báróné, hogy e kegyét szívem mélyéből
megköszönhessem. Húsz percznél tovább nem fog tartani
alkalmatlankodásom. Csak átsétálok, leveretek nehány czöveket s megyek
tovább.
– Húsz percz nem sok, de én attól félek, hogy önök a vasutat épen az én
kertemen keresztül akarják építeni.
– Egyáltalában nincs szándékunkban, hanem amott a domb lejtőjén
mindenesetre kénytelenek leszünk egy vagy kétszáz négyszög méternyi
darabkát a kertből elmetszeni.
– Hogyan? ott a legmagasabb ponton?
– Ott, a hova mutatok.
– Isten őrizzen még a gondolattól is. Ön épen azon síremlék felé mutat,
mely itt az én kertemben szent kegyelet tárgya.
A mérnök a sírkő felé nézett s rövid meggondolás után kérdé:
– Pusztán csak a sírkő vagy egyszersmind a hely is érdekli méltóságod
családját?
– A hely tán közönyös volna; de az elhunytnak hamvai épen ezen kő alatt
nyugosznak!
– Akkor semmi baj, semmi nehézség. A társaság birtokba veszi e földet;
méltányos árát kifizeti; a sírkövet pedig a kegyelettel őrzött hamvakkal
együtt, saját költségén áthelyezi oda, a hová méltóságod parancsolja.
– Köszönöm a megnyugtatást, de fájna lelkemnek e porok nyugalmát
megháborgatni. Oly széles e világ, mindenütt föld és tágas tér
kinálkozik: tehát mindegyre mehet a vasútnak, ha nehány öllel jobbra
vagy balra viszik át határunkon.
[Illustration: Ott, a hova mutatok.]
– Bocsánatot kell kérnem, de a különbség, úgy mérnöki, mint pénzügyi
tekintetben óriási. Vonalunknak épen azon sírkő irányában kell
áthatolni; minden más tervezés teljes lehetetlenség.
– Nagyon lekötelezne engem, ha szíveskednék megmagyarázni e
lehetetlenséget.
– Örömmel és készséggel szolgálok vele, mert a kérdés igen egyszerű és
könnyen megérthető. Ime: vonalunkat, itt bizonyos magasságra már
felhoztuk, s ezen magasságot többé elvesztenünk nem szabad. Ha kimélni
akarjuk a kertet és kívül maradunk a kerítésen, mindjárt ezen
ültetvények határán túl oly meredek domb oldalába jutunk, hogy legalább
300 folyó méter hosszúra oly mély bevágást kell ásatnunk, hogy többe
kerülne 300 ezer forintnál, még azon esetben is, ha mélységben mindenütt
földet és nem kősziklát találunk. Ellenben ha betörhetek a kertbe,
egyenesen neki mehetek a sírkőnek, azt a kis dombot könnyen átvájhatjuk,
s mindig a föld felületén maradva, akadály nélkül folytathatjuk utunkat
kitüzött czélunk felé.
– Köszönöm a szives magyarázatot; de mi történnék, ha mint birtokos
ellenszegülnék a tervnek?
– A báróné bölcsen tudja, hogy a kisajátítási törvény föltétlenül
mellettünk szól.
– Még a temetőket is fölháborgathatják?
– Mindent, a mi utunkban áll, a vállalat és az ország közlekedési
rendszerének érdekében. Ebből azonban nem következik, hogy a vasúti
társaság török és tatár módjára kénye-kedve szerint romboljon és
pusztítson.
– Lám, ön is elismeri.
– Elismerem, de hozzá teszem: teljes kárpótlás nélkül.
– És mi történnék, ha ön mindezek daczára, a vasutat mégis a kert
kerítésén kívül, arra fölebb tervezné?
– Mi történnék? A részvényes társaságot ugyan baj, vagy indokolatlan
költség terhe sehogy sem érhetné. Mert én csak mérek és tervezek, de
utánam jő majd főnököm, a ki munkámat megbírálja és felülvizsgálja.
– Hagyja tehát az eldöntést főnökére. Ki tudja, annak az úrnak tán
lágyabb szíve lesz, mint önnek és én vele megalkudhatom.
– Oh báróné, ez hiú remény: az én főnököm a megtestesült
kétszerkettőnégy. Ő csak végig nézne e vonalon s az én munkámat
irgalmatlanul félre vetné. Valószínű, hogy még engem is elcsapatna a
szolgálatból, azon lealázó indokolással, hogy a vasútépítés
mesterségének még az ábéczéjét sem értem.
– Oh, – felelé a báróné büszke mosolylyal, – ily áldozatot nem
követelhetünk. Különben pedig kertem nagyobb, mint kell; a sírkövet
pedig áthelyezhetem. Csak azt tudhatnám, nem fenyegeti-e birtokomat még
más megcsonkítás is, mert olvastam, hogy a vasút mindenhatósága előtt
kastélyoknak és templomoknak is romba kell dőlni.
– Ez igaz, de csak akkor, ha elkerülhetlenül útban állnak. Itt azonban
csak e domb lejtőjén kell áthatolnunk, s minden más irány kérdésbe sem
jöhet.
– Akkor megnyugtatva vehetek búcsút. Isten önnel, uram.
– Méltóságodnak alázatos szolgája.
Mikor a báróné visszafordult, a kis leányka, a ki eddig egy hangot sem
bocsátott ki ajakán s csak bámulta azt a csodálatos embert, a ki vasutat
tud építeni, megrántotta anyjának öltözékét és franczia nyelven mondá:
– Mamám, valamit elfeledtél.
– Valamit elfeledtem? Ugyan mit, édes leányom?
– Azt mondtad, mikor ide jöttünk, hogy ebédre kellene híni azt az urat.
A báróné elpirult s zavara annál nagyobb lehetett, mert ily emlékeztetés
után, akarva sem tehetett többé meghivást.
A mérnök azonban segítségére jött a megszorult anyának, és hasonlókép
franczia nyelven szólva, nevetve mondá a kis leánynak.
– Kisasszonykám: mi mérnökök nem érünk rá, hogy ebédelgessünk. Munka
előtt hatalmasan megreggelizünk úgy, hogy estig eszünkbe sem jut az
evés.
Most a báróné is felbátorodott. Érzette, hogy ez a fiatal ember most
segítségére jött. Aztán a hibátlanul beszélt franczia nyelv is elárulá,
hogy jól nevelt és jó házból származó ifjúval van dolga. El sem hitte
volna, hogy árvaházi növendék, egykori szatmári convictor-diák áll
előtte! Tehát jóvá akarván tenni nem is egészen szándéktalan
mulasztását, kérdé:
– Vasárnap is dolgoznak?
– Akkor pihenünk. Nem szabad munkás embereinket Isten házától
visszatartanunk.
– Ezt örömmel hallom. Holnap vasárnap s ha ön szíves volna, pontban két
órakor hozzám ebédre jőni, szívesen látom.
– Mély köszönettel fogadom méltóságod kegyét.
Ezzel vége volt e találkozási jelenetnek. A báróné leánykájával a kert
sűrűi közé tünt; a mérnök folytatta munkáját.
Másnap csinosan felöltözött az ifjú s a kijelölt idő előtt öt perczczel
belépett a báróné kastélyába s bemutatá magát névszerint is.
A midőn a báróné e nevet hallotta, megrettenve nézett vendégére és éles
szemmel vizsgálá annak arczvonásait. De már nevelésénél fogva megszokta,
hogy kiváncsiságát elpalástolja: szokott udvariassággal fejezé ki örömét
és széket mutatott neki.
Leültek és közönyös tárgyakról beszéltek, de már a következő pillanatban
nyilott az ajtó és Lenke kisasszony nagy győzelemmel jött be a hírrel,
hogy a szakácsné készen van s ha mama parancsolja, tálalhat.
A mérnök szerény helyzeténél fogva nem birt annyi bátorsággal, hogy a
bárónénak karját ajánlja; bár ismerte a szabályt, hogy a kit vendégül
hivnak, annak igényei és kötelességei is vannak. Tehát csak egymás
mellett mentek s az ifjú megnyitá az ebédlőbe vezető ajtót. A báróné
pedig ezalatt gondolá: akármilyen derék ember is lehet a középosztályból
származó férfi, mégis meglátszik rajta, hogy nem a mi társaságunkban
nevekedett.
Az ebéd, míg a levest kanalazgatták, hallgatva s azon túl is feszes
társalgás között folyt, míg Lenke kisasszony, a kinek meg volt engedve a
gyermekkor szabadságaival élni, a leghathatósabb pártfogása alá vette a
vendéget s elkezdett tőle a legélénkebb kiváncsisággal mindenfélét
kérdezgetni.
– Hol tanulta a mérnök bácsi a vasútépítés mesterségét? Mért kellett
önnek a mérés alatt mindig a látcsőbe nézni? Mit jegyezgetett
minduntalan arra a nagy papirosra? Hogy tudja, hova kell a czövekeket
leverni? Mért tűznek fel fehér-vörös zászlócskát a póznák tetejébe?
Mikor érkezik az első vonat Réthfalvára? Kit fogadtak fel a faluból
konduktornak, a ki az állomás nevét kiáltja s megmondja, hány perczig
időznek azon a helyen?
A báróné nevette a kis leány csevegését; az első hallásra visszatetszett
neki a «mérnök bácsi» czímzés, de a fiatal ember kapva kapott az elébe
rakott kérdések özönén, mert egészen saját elemébe jutván, a tudnivaló
leánykának minden kérdésére kimerítő választ és fölvilágosítást adott.
Ez pedig hallgatott rá s minden szavát szentírásnak vette. Soha életében
ily boldog nem volt, mint midőn édes anyja kastélyában, itt épen
szemközt vele, az asztal túlsó oldalán egy ember ült, a ki vasutat tud
építeni.
Ebéd után a kertbe mentek s Lenke kisasszony még mindig a vasutakról
álmodozván, kérte a mérnököt, mutatná meg, hol lesz a töltés, hova
rakják le a síneket? Azt mondta, a hányszor hallani fogja a mozdony
füttyét s a vonat dübörgését, mindig ide szalad s meglátja, ha ismerősei
közül valaki Réthfalva fölött átutazik.
– Már tudniillik nyáron és nappal, – jegyzé meg az anyja – mert télen és
éjjel mégis jobb lesz csendesen a meleg ágyban maradni.
Ez alatt a társaság a domb lejtőjén haladva, a kert végére ért a sírkő
közelébe. Ez igen szomorú emlék volt, úgy anyag, mint művészi kivitel
tekintetében. Gábor mérnök tudományához illő közönynyel pillantott a
sárga-szürke s könnyen porladozó anyagból készült műre, mely bizonyosan
a vidék valamelyik közönséges kőfaragójának kontárkodása lehetett.
Azt hitte, a bárónak, a kastély néhai urának nevét fogja olvasni, de
csak kezdőbetűket látott:
gr. Sz. G. H. E.
1849.
A kis leány kedvtelve nézett a vendégre, azon büszke öntudattal, hogy
most ő mondhat valamit a mérnöknek, a mit a híres tudós nem tud s csak
tőle fogja hallani.
– Eltalálja mérnök bácsi, mit jelentenek e betűk?
– Eltalálom, ha Lenke kisasszony oly szíves lesz és megmagyarázza.
– Igen örömest: gr. Sz. G. H. E. annyi mint: gróf Szabolcsy Gábor
honvédezredes.
A fiatal ember azt hitte, jéggé fagy minden vére. Mintha sejtelme súgta
volna, szent az a hely, a hol most áll. Jártában, keltében ma kerül
szeme elé a valóságban is egy ember, a kit Szabolcsy Gábornak neveztek
és itt van eltemetve Réthfalván, az országnak oly félreeső zugában,
melyet csakis egy vasútnak szeszélyes kanyargása fedezhet fel.
Azt is látta az ifjú, hogy a báróné szeme mint éles bonczkés vág az ő
arczvonásai közé, mintha lázas szenvedélylyel keresné, minő hatást tesz
e név az ő vendégére?
A kis leány azonban tovább is ártatlan vidámsággal csevegett:
– Ugy-e önt is Szabolcsy Gábornak hívják? Én ezt már régen tudom.
Elfecsegte nekem a szobaleány, mikor ön még a hegynek másik oldalán
mércsikélt. Rokona ön annak, a kit itt eltemettek?
– Én, kisasszony? Épen nem. Hogy lehetnék rokona olyan úrnak, a ki grófi
czímet viselt, én pedig egyszerű polgár vagyok.
Most már a báróné is közbeszólt:
– Ön soha sem hallotta, hogy élt egykor egy Szabolcsy Gábor
honvédezredes?
– Oh igen; van tudomásom róla, a mennyiben említve van e név Horváth
Mihálynak a szabadságharcz lefolyásáról írt történelmi könyvében. Ez
azonban puszta névrokonság, melynek semmi értelme, semmi értéke rám
nézve. Ismertem Pesten egy Károlyi György nevű hordárt, a ki dolga
közben gyakran ellépdelhetett a Károlyi gróf palotája előtt a járdán, a
nélkül, hogy akkor büszkébbnek érezte volna magát, mint máskor.
A kis leány csodálkozva nézett a beszélőre. Meglepte gyermeki elméjét
ezen erős vonásokkal oda vetett hasonlítás. És csak mint visszhang
ismétlé:
– A mérnök bácsi ily hideg marad a Szabolcsy gróf sírja mellett, mint az
a hordár a Károlyi palota előtt?
Ez oly egyenes és közvetlen kérdés volt, hogy a mérnök elpirult, mondani
akart valamit, de sehogy sem tudott alkalomszerű válaszra szavakat
találni.
Szerencséjére a báróné megfordult és útját a kert kanyargó ösvényein a
kastély felé vette. A többiek hallgatva követték s midőn a ház verendája
elé érkeztek, a mérnök búcsút vett a vendégszerető bárónétól.
Elment lakására a faluba.
De ki tudja, mit gondolt útjában, míg fejét lehorgasztva, lassú
léptekben haladott a zöldelő szántóföldek szélén?
Mert a legkomolyabb ember is oda engedi néha lelkét a képzelmek
országába s rajzol maga elé oly csodálatos regényt, mely a valóságos
életben még képtelenségnek, lehetetlenségnek, sőt eszeveszettségnek is
sok.
III. (Újabb nyomok, de melyeken megindulni nem lehet.)
Két év mult el.
Szabolcsy Gábor mérnöksegéd a rábizott munkát oly gyorsan, helyesen,
pontosan végzé be, hogy főnökei semmi hibát, semmi javítani valót nem
találtak abban. Elfogadták tehát tervezetét s a tényleges építés alatt
is, mint a részvényes társaság közege, felügyelői minőségben őrködött
munkája fölött.
Mikor pedig készen volt a vasút s a vonatok a kitűzött órában és
perczben jöttek, mentek, a mi Gáborunk, a Bodrogköz felső vidékén már
mint rendes fizetéssel ellátott szakaszmérnök hivataloskodott,
éltekorának nem egészen huszonnegyedik évében.
Hivataloskodása közben elégszer átrobogott a vonattal a réthfalvi
kastély kertje mellett. Látta, hogy a honvédezredes sírját vagy húsz
lépéssel alább állították fel. Hallotta a vidékiektől, hogy a báróné az
obeliszket jobb mesterekkel újra megfaragtatta, sőt, változván a
viszonyok, most már az elhunytnak teljes nevét, czímét és
honvéd-hadseregbeli rangját egészen kiírva, a kőre metszette.
A kert azonban csendes s hallgatag maradt, s tán még inkább elvadulva,
elhanyagolva, mint azelőtt.
Hát a kedves kis Lenke kisasszony hová lett? Pedig, hogy igérkezett
egykor, hogy a hányszor hallani fogja a mozdony füttyét, mindig
fölszalad a pálya töltéseig, üdvözli az átutazó ismerősöket és lebegteti
zsebkendőjét, míg csak el nem veszti őket látköréből.
Soha egyszer sem látta; de nem is csodálkozhatott rajta, mert
meghallotta a vidékiektől, hogy a kis leányt nevelőintézetbe vitték,
valamelyik apáczakolostorba, Váradra vagy Kassára.
Egyszer, augusztus hónak naptól ragyogó délutánján, közel Réthfalvához
volt dolga. Eltöltött már több napot a szomszéd állomás pályaházában s
aztán felült azon szörnyű kis járműre, melyet két ember hajt, és sebesen
átiramlik a pálya felszinén.
A réthfalvi kastély kertje mellett már állott a 77-ik számmal jegyzett
őrház s itt megállapodott.
Leszállt a kis kocsiról, belépett a rozzant rácskerítés hézagain
keresztül a kertbe s meglátogatá a sírkövet, mely iránt egykor oly
közönyt mutatott, de mégis ki tudja mit érzett?
Ott állott tehát néhány perczig a sírkő előtt s levett kalappal olvasta
el a teljes feliratot. Titkos sóhaj lebbent el ajkairól s aztán újra
visszament munkája folytatására.
Még az utolsó perczben is visszanézett, de nem látott senkit.
Igen, nem látott senkit; egy lelket sem: de ebből nem következik, hogy
őt sem látta volna valaki.
Lenke kisasszony járt a kertben, mert iskolai szünidő levén, a két
legforróbb nyári hónapot itthon töltötte. A kis leány látta a rögtön
jött s rögtön távozott tüneményt s aztán gyors futással rohant anyjához,
a ki a kastély verandája előtt a hársfák alatt hűsölt és olvasgatott.
– Mamám! – kiáltá még távolból – képzeld: ő itt volt. Én láttam őt.
Bejött a kertbe, körülnézett; elolvasta a sírkő felírását s aztán megint
eltünt.
– Ő! – felele a báróné csodálkozva – kiről beszélsz? ki az az ő?
– Hát édes mamám, az a mérnök, a ki a vasutat építette s a ki egyszer
itt ebédelt nálunk.
A báróné félre vetette könyvét, anyai szeretettel inté magához gyermekét
és átölelé. Aztán oktató hangon mondá:
– Kis leányom, te helytelenül fejezted ki magadat. Tanuld meg, hogy így
röviden «ő»-nek csak a legközelebb hozzánk tartozókat szoktuk nevezni.
Az apát, az anyát és a testvért. Minden esetben pedig csak azt, a kiről
más is tudja a családban, kiről van a szó? Te pedig idegenről mondtad,
hogy láttad őt. Hogy találja ki mamád, kit láttál, minden kérdés és
magyarázat nélkül.
A kis leány elpirult és elhallgatott. Nem tudta ugyan megmagyarázni
miért? de titkos ösztöne súgta, hogy meggondolatlan beszédével valamit
elárult, a mit jobb lett volna elhallgatnia.
Tán, hogy ő ezen emberről többször gondolkodott, mint a hányszor
beszélt.
A báróné pedig, hogy az adott leczke után, újra megnyugtassa leányát,
karjai közé szorította gyermekét, százszor megcsókolta, az alatt pedig
lelki szemével benézett a bizonytalan jövő titkaiba.
– Szegény kis leányom, – gondolá, telve anyai aggodalmakkal – ki tudja,
hol él, hol rejtőzik e pillanatban azon ismeretlen, a kit te egykor
szívedben csak ő-nek fogsz nevezni? Valószínűleg most hallgatja a jogot
valamelyik egyetemen. Vagy már elmehetett komoly nevelőjével külföldi
első nagy útjára. Most nézi szép Olaszországot, boldog Francziaországot,
dúsgazdag Angliát. Ki tudja, hát ha ezen titkos ő, épen most Párisban
dőzsöl, könnyelműen pazarolja örökségét, eszeveszetten tékozolja
ifjúságát. Ki tudja, hát ha ez a jövendőbeli ő, már nem is fiatal ember?
Nős, gyermekei vannak; később özvegy lesz és szürkülő szakállal, mint
karvaly jő, hogy elragadja tőlem szelíd galambkámat.
Az öreg, de dúsgazdag kérő oly megszokott és mindennapi tünemény a mi
nagyvilági társadalmunkban!
Aztán fönhangon kérdé:
– Beszéltél azzal az úrral?
– Oh, nem mamám. Mikor megláttam, elrejtőztem a bokrok mögé: mert nagyon
féltem; rettenetesen megijedtem tőle.
– Megijedtél?
– Mert két év óta, hogy nem láttam, olyan nagy fekete szakálla nőtt.
– Dőre kis leány. Azt jól tetted, hogy vissza fordultál és nem beszéltél
egy idegennel, a ki engedelem nélkül áttör a kert kerítésén; de máskor
ne rejtőzz el, hanem menj más útra, vagy jőjj egyenesen hozzám.
– Igen, mamám.
Ezalatt az ifjú mérnök már a második állomáson is túl volt és nem sokára
megérkezett útja czéljához, a hol könnyű járművéről leszállt s
találkozott az itt rá váró szolgabíróval, kivel holmi kisajátítási
ügyekben még mindig akadt hivatalos elintézni valója.
A munka néhány órát vett igénybe, s midőn az ellenkező irányból érkező
rendes vonat a pályaház elé ért, mindketten felültek s visszautaztak a
megye székvárosába.
A nap már gyorsan hanyatlott a láthatárt elzáró hegyláncz gerincze felé,
a vonat elrobogott a réthfalvi kastély kertje fölött, s ketten
gyönyörködve néztek le a kies völgybe, melynek lejtőjén a báróné
kastélyának tetőzete a búcsuzó nap sugaraitól elöntve, vérvörös lángban
égett.
– Sohasem mehetek el itt – jegyzé meg a szolgabíró – a nélkül, hogy el
ne gondolnám, minő csodálatos teremtése az úristennek az a Réthfalvyné.
– Miért? Én voltam ott egyszer ebéden; egyszerűség és ősi zamat
uralkodik a házban, mint örök gyászt fogadott özvegyhez illik.
– A vidék urai, ha csak tehetik, kikerülik e házat.
– Mi kifogásuk lehet ellene?
– Azt mondják, a báróné méltatlan rangjához, mert gyülöletes módra
fösvény.
– Fösvény!
– Mások szerint csak józan takarékos módon él. Különben itt, ha valahol
az urak örökös dáridótanyát nem találnak, azon házra hamar ráütik a
fösvénység bélyegét. Ismeri ön a báróné ifjúságának regényét?
– Sohasem hallottam.
– Akkor elbeszélem, mert érdekes és rövid. Az egykor szép Réthfalvy
Laura szeretett egy fiatal grófot, a ki történetesen épen az ön nevét
viselte.
– Megtoldva a grófi czímmel.
– Igen megtoldva. Szabolcsy Gábor gróf azonban őseinek birtokából egy
talpalatnyi földet sem nevezhetett sajátjának, mert mindent, még atyja
életében, elvitt a csőd és az árverés. Egyedül csak huszárfőhadnagyi
fizetéséből élt. Ez okból a leányt nem adták hozzá. Laura kisasszony
otthon maradt s nagyon kezdett már elvirulni, a midőn kétségbeesésében
férjhez ment unokatestvéréhez Réthfalvy Pál báróhoz, a ki a
tőszomszédságban fekvő két falucskának ura volt. Igen ura, de csak
névleg, mert a házasság után csakhamar kitünt, hogy férjemuram legalább
is annyival adós, a mennyit birtoka megérhet. Nem sokára leányka
született e házasságból, s míg a nő gyermekágyban feküdt, a gyöngéd
férj, Pesten, kártya közben úgy összeszólalkozott valakivel, hogy párbaj
lett a dolog vége, s a báró urat a golyó épen a homlokán találta. Ekkor
az özvegy feltette magában, hogy összes erejét megfeszíti, minden
nélkülözéssel megküzd, de férje adósságát kifizeti s mind a három falut
megtartja.
– Dicséretre érdemes elhatározás.
– Úgy van, ha fia volna. De mire való ez az erőködés egy leány miatt, a
ki ha szép lesz, épen úgy elvihet egy, mint három falut az idegen
családba.
– Mi lett a grófból?
– Az, a mi szokott: a főhadnagyból kapitány. Ekkor kitört a forradalom,
és Szabolcsy gróf átcsapott a honvédekhez. Kétszer kapott sebet. Az
elsőből kiépült, de nyár közepén az orosz portyázók úgy mellbe lőtték,
hogy félholtan hozták vissza a táborba. Itt sem volt maradása. Feltették
egy közönséges paraszt szekérre s hurczolták éjjel-nappal, míg végre
Laura kisasszony hírét vette s a beteget saját kastélyába hozatá.
– Még mint leány?
– Még mint leány. Atyja épen ezen idő előtt halt meg: tehát Laura
kisasszony egészen szabadon rendelkezhetett kezével. A gróf öt napig
feküdt a kastélyban. A báróné erősen állítja, hogy betege soha egy
perczre sem nyeré vissza emlékezetét: mások az ellenkezőt állítják, sőt
hozzá teszik, hogy Laura kisasszony a halállal küzdő grófot örökös
szemrehányásokkal és hűtlenségi vádakkal kínozta. A halál véget vetett a
kínos helyzetnek, s az ezredes sírt és emlékkövet kapott a kastély
kertjében.
– Tehát mégis megtisztelte.
– Oh, nem ő! hanem a vidéki hazafiak adtak össze vagy hetven forintot.
Azok faragtatták valami kontárral s midőn a követ ide szállították,
Laura kisasszony nem mert ellenkezni. Aztán ott állott az emlék sok
évig, míg a vasút miatt vagy tíz öllel alább kellett újra felrakni
darabjait.
– Laura kisasszony azután ment férjhez?
– Néhány évvel később.
– Szerelemből?
– Tisztán és egyedül csak azért, hogy a formaszerinti vén leányság
ízetlen helyzetéből kimeneküljön.
– – – –
Ismét néhány hónap telt el.
A szakaszmérnök buzgón s kedvtelve hivataloskodott, míg egy őszi napon
az igazgatóságtól azon parancsolatot kapta, hogy haladék nélkül menjen
Szatmárra, a hol a Szamos hídjának feljáró töltései mindkét felől
sülyedni kezdenek; a pálya döczögős, a sínek szétválnak s a közlekedő
vonatokat vész fenyegeti. Tehát vizsgálja meg a dolgot, készítsen tervet
és részletes költségvetést, miként lehetne a mutatkozó hibát
leggyorsabban és legolcsóbban kijavítani?
Nagyon hízelgő megbizatás volt ez egy szakaszmérnök részére. Az
igazgatóság hivatalosan kimondta ezzel, hogy Szabolcsy Gábor mérnök
ügyességéről sokat tesz fel.
Másnap tehát becsomagolá műszereit és útnak indult.
Ily küldetésben ő volt a legnagyobb úr az egész vonaton; a
mozdonyvezető, a konduktor kalapemelve fogadta parancsait. Oda ült, a
hová neki tetszett, a hol legkényelmesebb helyet talált s más idegen nem
háborgatta gondolataiban.
Mert az utóbbi idők óta az ifjúnak lelkét kínos kételyek marczangolták,
miktől nem tudott megszabadulni.
Éles szemű fiatal ember volt, mindent látott; jó emlékező tehetséggel
birt, semmit el nem feledett. Sokat hallott s mindent észszerűleg
összeköttetésbe hozott s tudott azokból következtetéseket is vonni.
Anyjának egykori szavai is felmerültek emlékezetében. A mit akkor még
nem értett, ma már világosabb utmutatóul szolgált. Egybevetette ezzel
azt is, a mit anyjának ismerőseitől hallott. Most kezdte érteni, mért
vizsgálta a báróné oly élénk kiváncsisággal az ő arczvonásait s így
lassanként, fokról fokra hozzá szokott azon gondolathoz, hogy az ő
ismeretlen édes atyja és a réthfalvi parkban eltemetett ezredes
életpályája között sok hasonlatosság van.
Csak a grófi czím forgatta fel minden okoskodását. Ezt a körülményt ő
soha sem hallotta; erről senkinek legtávolabb sejtelme sem lehetett.
De visszagondolt gyermekkorára. Tudta, hogy anyja szegény asszony volt,
de azért, míg élt, fiát mindig csinosan járatta és úgy nevelte, mint a
jó és művelt családokban szokás.
Ama rettenetes és minden boldog jövőt megsemmisítő eszmét, hogy ő
törvénytelen gyermek, már úgy megszokta, mint a született vak a
világtalanságot. Fájt neki, de nem esett kétségbe miatta. Ha egykor
főmérnök lehet: ugyan mit kivánhat többet e mostoha világtól?
Azt is hallotta édes anyjának ismerőseitől és szomszédaitól, hogy özvegy
Szabolcsy Gáborné soha sem tudta jogát e névhez bebizonyítani. Azon
állítását, hogy egybekelése Lengyelke nevű faluban ment végbe, de ezen
helységet az oroszok a templommal és a matrikulákkal együtt porrá
égették, csak oly mesének tartották, minőt a szerencsétlen eltévedt nők
szoktak hibájuk elpalástolására feltalálni. Ellenben országvilág tudta,
hogy az egykori Lengyelke ma már többé nem létezik; a lakosok a szomszéd
falvakba költöztek s az egykori háztelkekből kövér szántóföldek
keletkeztek.
De mit használt ez is? különösen oly fiúnak, a kinek keresztlevele sok
évvel később kelt születésénél?
És ha ő maga meggyőződhetnék is, hogy törvényes ágyból született; vajjon
ezen biztos öntudatával más véleményre téríthetné-e a világot, mely
bizonyítékok nélkül semmit sem tartozik elhinni?
És mégis oly nehéz és elviselhetlen fájdalom egy gyermeknek azon hitben
élni, hogy édes anyja, a ki őt úgy szerette, a ki csak érte élt, egykor
többé jóvá nem tehető hibát követett el!
A grófi czím legkevésbbé sem érdeklette. Ennél többet ért volna előtte
egy becsületes iparos atyától öröklött jogos név. Gróf és szakaszmérnök!
Méltóságos czím és napi munkával keresett kenyér! Ez több mint
hiábavalóság, valóságos gúny és nevetség.
De végre is kellett valami igaznak lenni abban, hogy az ő atyját
Szabolcsy Gábornak hítták. Jártában, keltében soha nem talált ily névre.
A lapokban nem fordult elő; a czímkönyvben sehol nem találta fel.
Andrássy Gyula vagy Deák Ferencz, százával találkozik: de Szabolcsy
Gábor csak egy élt a világon. Ez gróf volt és honvédezredes; meghalt a
báróné kastélyában, a hova sebesülten és eszméletlen állapotban hozták
és eltemették a kert díszhelyén, tisztelve és nagyrabecsülve még
emlékében is!
Ily tépelődések között érkezett meg az ifjú, még azon nap délutánján
Szatmárra, a hol első teendője volt a rábízott ügyben tájékozást
szerezni.
Egyszerre egy végig-pillantással látta, hogy a pályán mutatkozó kár
csekélység, és gyakran előfordulni szokott okból származott.
Úgy látszott, hogy a vészjósló jelentést a dologhoz nem értő egyén
küldte Pestre. Néha megtörténik az efféle rosszlelkűségből és csalárd
számításból is: hogy új munka legyen, a vezető mérnök pedig a homok- és
kavicsszállítás fejében patikáriusnak való számadást terjeszszen az
igazgatóság elé.
Gábor mérnök a sok irogatás, tervezgetés helyett, rögtön saját
felelősségére munkához látott s nehány nap mulva értesíté az
igazgatóságot, hogy minden rendén van s a nehány száz frtnyi kiadást az
állomási főnök «mulasztást nem tűrő javítások» czímén az állomási
pénztárból előlegezte.
Az igazgatóság tagjai fejöket csóválták ezen hihetetlennek látszó hírre
s rögtön főmérnököt küldtek Szatmárra «felülvizsgálat» végett. A
jövés-menés, méregetés ismét nehány napba került, de az eredmény csak az
volt, hogy a végbevitt munka helyes, a pálya jó és tökéletesen
«praktikabilis».
Egyéb sem kellett a direktóriumnak, ha a czél el volt érve. Ott a
tanácsban a szakértők mindjárt kezdetben 20,000 frtról beszéltek; de ez
sem lett volna baj, mert a részvényes társaság állami biztosítékot
élvez: tehát bú nélkül költhet. Mert ha a sok rendes és rendkívüli
kiadások folytán kevés a jövedelem, arra való az ország, hogy
kötelessége folytán fizesse a hiányt!
IV. (Hátrahagyott levél az anyától.)
A munka be volt fejezve, az igazgatóságtól megérkezett a dicséret és
elismerés s a legközelebb bekövetkezett vasárnapon az ifjú mérnök teljes
szabadságot élvezett.
Korához képest szép állással birt; a rendes fizetés mellé, a folytonos
kiküldetések alkalmával még megfelelő napidíj is járult s miután semmi
hajlam nem volt benne könnyelműségre, vagy épen pazarlásra, kellemesen
élt s tárczájában a pénz soha sem hiányzott.
Elhatározta, hogy szabad napját gyermekkori emlékeinek megtekintésére
szenteli. Bejár minden helyet, a hol hajdanában megfordult; megnézi a
kis ház udvari szobáját, a hol édes anyjával lakott; eltekint a püspöki
convictusba, a hol az egykori legkisebb fiúk ma már a legidősebbek:
vajjon emlékezni fog-e itt valaki rája?
A város időközben valamennyire meg is szépült; a helybeliek legalább azt
tartják, ma már rá sem lehet ismerni a régi Szatmárra. Gábor mérnök
tehát végig sétálgatott az utczákon és örvendett, a hol a haladás és
csinosodás jeleire találhatott.
Vele is úgy történt, mint mással: hogy a mit egykor szépnek, csinosnak
talált, ma szegényes és izléstelen képet öltött. Másutt a ronda fészkek
helyébe szép emeletes épületek emelkedtek. De végre minden kisebb és
szerényebb volt, mint emlékezetében képzelte. A mi egykor rá nézve
messze út volt, ma mindjárt ott következett a kurta kis sikátor végén.
A ház, melyben anyja lakott, még állt, hanem az udvari szobából egy
kádármester raktárt csinált kész hordóinak. Az udvaron pedig a legények
iszonyú kopogással verték fel az abroncsot a dongákra. Más világ, más
emberek. A ház lakói bámulva néztek a fiatal emberre, a ki itt minden
csekélységet, a kút gémét, a pincze gátorát oly kegyeletes figyelemmel
vizsgálja: bizonyosan a házat akarja megvenni: mit keresne mást itt e
szegény fészekben ily tőről szakadt dús gavallér? Mert külsejéről
itélve, csakugyan nem lehetett ráfogni, hogy borkereskedő vagy épen
szőllős gazda.
Innen elsétált a convictus épületébe, gondolkodván útközben a
mulandóságról. Hat vagy hét év és mennyi változás! A jótékonyságáról
híres püspök, az intézet alapítója már nyugalomra tért az általa épített
székesegyház sírboltjába, a hol elődei után a negyedik helyet foglalja
el. Az intézet egykori igazgatója is másnak engedte át tisztét. A
növendékek is folyvást változtak; évenkint belépett ide tiz-tizenkét
apróság, majdnem ugyanannyi elhagyá a tápláló tanyát.
Szóba állott egyikkel, másikkal az idősbek közül, de csak azt
tapasztalta, hogy ezeknek legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál: mikor
élt itt valaha egy Szabolcsy Gábor nevű diák a szürke frakkban?
Egyedül az öreg főzőné (a hely szerénysége tiltakozott a szakácsné
elnevezés ellen) a még mindig szorgalmatos és házsártos Salánkiné
asszonyom csapta össze kezét, a midőn hallá, hogy Szabolcsy Gábor nevű
úri ember jött látogatóba.
Mindjárt ott hagyta a konyhát, a mosogató teknőt s rohant az udvarra
úgy, hogy még főkötője is hátrahanyatlott.
– Micsoda? Szabolcsy Gábor? a kinek én a főtisztelendő úr asztaláról
fánkokat dugtam a zsebébe? Az a selypes kis úrficska, a ki ha jéggé
fagyva jött haza a templomból, itt keblemen melegítettem fel? Hol van,
hadd lássam.