ősember tanyázott és sajátos kulturájának maradványait ki lehet ásni a
földből, Torontálban fekszik. A falu népe kevert. Részben magyarok,
részben rácok. Belőlük kerülnek ki a munkások. És bár a szegedi, algyői,
dorozsmai, csongrádi kubikosnak az ország határán tul is jeles híre van,
itt a jobb földmunkások inkább a rácokból kerülnek ki. Szívós és könnyű
emberek, példátlanul szolgálatkészek.
Egy ebéd után bent feledem a plébánián a felső kabátomat. Eső jött,
megáztunk a mezőn, utána hideg szél támadt, mondom egy embernek, hogy
ugyan menne be a faluba s hozza ki a kabátot. A munkás egy tornász
ügyességével pattan ki a gödörből és azonnal szalad le a dombról a falu
felé, mintha kergetnék. Ameddig csak látni lehetett, folyton egyenletes
futásban haladt. Mikor megint előtünt a kabáttal, újra csak ugyanezen
egyenletes futásban közeledett, így futott fel a dombra s ahogy átadta a
kabátot, menten visszaugrott a gödörbe és nyult az ásója után.
– Miért szaladt mindíg, szomszéd? Nem mondtam én, hogy szaladjon.
– Hogy meg ne fázzon az úr, – mondta nevetve a gödörből.
Sovány, de izmos nép ez. Minden porcikája rugalmas. Igy rendes munkásunk
az öreg Vászó bácsi, aki a maga nyolcvankét esztendejével éppen úgy
dolgozik az árokban, mint a többi. Nagyszerű ember az öreg Vászó.
Politikus és szociológus egy személyben. Egyszer azt mondja:
– Miért neveztek ti bennünket rácnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint
szerbnek hívnak?
A kérdésre a többi gödrökből is felütik a fejüket az emberek. Mondom:
– Miért neveztek ti bennünket ugarnak, mikor minket a mi nyelvünk
szerint magyarnak hívnak?
Erre az öreg Vászó nem igen tud mit felelni s ásnak tovább szótalanul.
Egyszer felüti a fejét és azt mondja:
– Az úr szerbül beszél és még se szerbül beszél. Hát milyen nyelven
beszél?
Nem tudok ugyan rendesen szerbül, de maradt még imitt-amott belőle a
boszniai időből. Mondom:
– Bosnyákul.
Az öreg kérdezi:
– Volt az úr Boszniában?
– Voltam.
Hallgatás megint. Azután szól a Vászó bácsi:
– Hát persze, az urak mindenfelé eljutnak. Mindig ráérnek utazni, mindig
van rá pénzük. Ez a sok vasút, ami most van, mind csak az urakat
hurcolja. A szegénynek erre nem telik.
Az emberek a gödrökben titkon mosolyognak. Az öreg Vászó jól beadott.
– Nono, – mondom, – az nem egészen úgy van, Vászi bácsi. Gyalog jártam
ott, mint katona.
– Úgy?
– Úgy ám, Vászó bácsi. Sokan voltunk mink akkor ott lent magyarok,
némely részünk még lent is maradt. Pedig a maguk kedvéért voltunk
odalent. Hogy a görög-keleti keresztényeket felszabadítsuk a török
uralom alul.
Azt mondja Vászó:
– Hüm.
– Már pedig hiába hümget. Azért voltunk odalent, nem pedig mulatságból
meg pénzköltésből. Azután az a hála érte, hogy nagyon sok rác ellensége
a magyarnak.
A kissé megnyomott szavakra az öreg Vászó a kezével tiltakozva hadonász:
– Az nem úgy van! Itt nincs ellenség! Nálunk mindenki megvan békén. Itt
szerb meg magyar úgy él a faluban egymás mellett mint a birka.
– Mint a birka?
A másik gödörből szól egy ember:
– Bárányt akar mondani.
– Igen, igen, – hadonász Vászó, – mint a kis birka. Mint a kis fehér,
szelid birka. Békesség van.
… A dombról át lehet látni a Tisza tulsó oldalára. Hatalmas vashídjával
ott van Zenta. Magasabb épületei a lapos mezőn át ide látszanak.
– Hát Vászó bácsi, az nagyon szép, hogy maguk úgy élnek, mint a kis
fehér birka. Hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis
birka. Mert akkor maguk odaát Zentán a piacon a szent szobrát magyar
emberfejekkel rakták körül.
Egy kis csend van… Csak az ásók és a lapátok zöreje hallatszik, amint az
élükkel belemennek az ősember konyhahulladékaiba, s fölvetik a több ezer
év előtt élt ős korhatag csontjait. Zajukból mintha meg lehetne érteni a
kiáltást: Mit háborgattok? Miért nem hagytok bennünket nyugodni?
A nyolcvankét éves Vászó, négy nemzedék eleven őse, fölnyul a gödörből a
kis ásóért, hogy „finoman“ piszkálgassa a neolithkori őst, akire most
ráakadt. De mielőtt a dologba fogna, azt hiszi, hogy tisztázni kell azt
az emberfejes vádat.
– No, – mondja, – az sem úgy van egészen. Régen volt. Megtörtént. De nem
mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink
csináltuk, hanem a papok csinálták.
– Nono, Vászó bácsi. A papok talán csak nem vágták el az emberek nyakát?
– Hát azt nem is, – véli Vászó bácsi. – Hanem papok csináltak
bolondságot. Szerb pap fölment templomba és prédikálta: gyünnek a
magyarok és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment
templomba és prédikálta: gyünnek a szerviányok és megölnek minden
magyart. No aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk.
Ezt elmondván, Vászó bácsi az ősnek a földből való kibontásába kezdett.
Néztem az erős aggastyánt, ahogy négykézláb állva dolgozik az árok alján
s közben ráér történeti dolgokat olyan különös világításba helyezni,
amilyenben eddig nem voltak.
Házrúl-házra.
A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes
foglalkozás, úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik
külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel,
az ember meg vasvíllával fogadta. Miért? Miért gyülöletes a nép előtt az
az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna
alatt s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hivta?
Mert félnek az idegentől s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz,
ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor
megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami
dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember
beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros
üzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvnek érdekes
kifejezése ez: leveles embör. A régi világból való szó: értik alatta a
gyanús embert, a rossz embert, akivel a hatóságoknak mindig van valami
dolga. S miben nyilvánul ez meg? Abban, hogy hivatalos leveleket visznek
hozzá, amikkel hol ide, hol oda citálják.
Egy idegennek a házban való hivatlan megjelenése különös dolog. Ez
természetes. Ha nyílik a kapú és lépések hallatszanak be a szobába a
kapúaljából, szólok a gyerekeknek:
– Nézzétek meg, ki jött?
A fiu kitekint s mondja könnyedén:
– A Mári néni. (Vagyis, hogy az öreg mosóné).
Van eset rá azonban, hogy ezt mondja:
– Apám! Egy rendőr…
S mennyire másként van az mondva, hogy „a Mári néni“, s mennyire másként
az, hogy „egy rendőr!“ Mert hát uram Isten, mit akarhat?
Hát még odakint a tanyákon mit akarhat az az úrforma, aki megjelenik
hivatlanul és sok papirossal? A nép ebben a dologban nagyon kétféle. Az
egyik része még ma is könnyen befonható áldozata minden kósza
népcsalónak. A másik része pedig, amelynek már megégette egyszer a kása
a száját, minden úrformában született ellenséget lát. Mindenki gyanús,
aki pantallós. Az ilyen ember már azt az elvet, hogy az úr a pokolban is
úr, úgy értelmezi, hogy a másvilágon, ahol a méltó büntetések
elnyeretnek, mind az úr ül a nagy vasüstökben, a nép pedig majd hordja
az üstök alá a tüzelőfát, hogy minél jobban süljenek…
Pár év előtt, mikor a városi muzeum néprajzi anyagát szedtük össze, volt
eset rá, hogy a tanyákon a gyűjtőre vasvillát fogtak s még a kocsijából
leszállni sem engedték. Ott már előzőleg valami keserű tapasztalatok
történhettek. Hát hiszen nem mind ilyen, az bizonyos, ezek inkább csak
kivételek. De mint kivételek: vannak. Régészeti ásatások alkalmával nem
egyszer láttam, hogy mikor vége a munkának, kifizetődik a napszám s alá
kellene írniuk a cédulát, hogy a pénzét mindenki rendben megkapta:
egyszerre vége a barátságnak. Pedig egy hétfőtől szombatig tartó munka
nyomán elég jól össze lehet barátkozni. De a mikor a nevek aláírásáról
van szó, az emberek egy része hirtelen gyanakodóvá vilák. Sandán néznek
a papirosra. Mindig van köztük valami fiatal legény, arra mondják:
– Majd az Illés odaírja. Én nem tudok irást.
– Hát nem járt iskolába?
– De jártam – feleli húzódozva – négy télön is. De elfelejtöttem a
betűt. Mög elhúzta a kezemet a kasza mög a kapa.
Pedig dehogy. Annyira el sem lehet felejteni az írást, hogy a tulajdon
nevét ne tudná leírni, ha egyszer már valamikor tudta. Olyan az, mint az
úszás meg a korcsolyázás, nem lehet azt tökéletesen elfelejteni. De
inkább hazudnak. Inkább vállalják annak a szégyenét, hogy tudatlanok, de
a nevüket nem írják oda a papirosra. Mert nem lehet tudni, hogy micsoda
veszedelmek származhatnak abból, valamint azt sem lehet tudni, hogy
kiben mi lakik. Legjobb a tartózkodás…
Egy közeli csanádmegyei faluban néprajzi gyűjtés alkalmával történt ez
az eset. Csöndes enyhe téli délelőtt. A gazda kint áll az utcaajtóban.
Jófajtájú, erős termetű, középkorú magyar, pipázik és sütteti magát a
téli nappal.
– Jó napot.
– Jó napot – mondja.
– Tudja-e, mi járatban vagyok?
– Nem tudom én.
– Hát majd elmondom.
– Löhet – mondja.
– De nem itten, hanem majd odabent a szobában. Gyerünk be.
– Oda ugyan nem – felel a gazda s széles vállaival bele is illeszkedik a
keskeny utcaajtóba. – Az én házamba nem gyün be az úr.
– Ejha! Magának sok oka lehet haragúdni az úrfélére. Hát miféle úr, mit
csinált magával? Mi történt itt?
A gazda megrázta a vállát.
– Hát – szólt – ami történt, az történt, nincsen azon már mit keresni.
De az én házamba az én akaratommal többet úr nem töszi be a lábát…
Megfordúlt, bement az udvarra, becsapta maga után a kis ajtót s
hallatszott, hogy be is reteszelte belülről.
*
Kint a tanyákon a pusztaszéleken kocsin járja össze a számláló a
vidéket. Ott ez nehéz mesterség. Tudnia kell, hogy meddig terjed a
területe s ismerni kell az egész területet. Hogy nem hagyott-e el
itt-ott egy csomó házat, amik valamely bucka-hát vagy erdő mögött
vonultak meg? A tanyai ember, aki ott született, tudja, hogy ki merre
lakik, de a városi nem tudhatja. Általán úgy tetszik, hogy e széles,
nagy és lapos vidékeken, ahol messzire ellát a szem, minden az ember
előtt fekszik. Pedig nem. Akár el is lehet tévedni rajta. Vannak helyek,
tanyarészek, amik elbújnak, amik mintha nem is volnának e világon, ahol
egy városi kocsit mint soha nem látott dolgot bámulnak meg a gyerekek;
olyanformán vannak ezek a részek a homoktengerben, mint az óceánban azok
az apró szigetek, amik a hajóforgalom útjából kiesnek: csak a térképész
tudja róluk, hogy vannak. Pár év előtt ép ilyen elhagyott részen át
igyekeztem lakottabb tájak felé. Öreg városi kocsis ült a bakon, a
második ülésből a mappáról adtam neki az utasításokat, hogy no most
erre, no most arra. Ugyancsak csóválja a fejét az öreg ebben a hol
errében, hol arrában, dülőút keresgélésben, végül kifakad:
– Hát mégis csak: mi mindönt mög nem köll érni. Húszonhét esztendeje
hurcolom már nap-nap után idekint a tanyákon a városi mérnök urakat, de
ezön a vidékön még sose jártam.
Önérzetes kocsisembertől ennél nagyobb beismerést már várni sem lehet.
Mert a kocsisság tudománya nem abban van, hogy hajtani tudjon, a lovat
minden ember, asszony, gyerek is el tudja hajtani: a kocsisság tudománya
odakint akként szélesbűl, hogy mekkora nagyságú vidéken van tisztában az
utakkal, azoknak jó vagy rossz állapotával, ha éjjel nem is, de legalább
nappal. A tanyák világának ez a területe, amelyen az öreg kocsis
„húrcolta“ a mérnököket, aránylag nem nagy; nyolc-kilenc
négyszögmértföld lehet. És még ezen a kis helyen is, ime talált olyan
részt, amelyen húszonhét év alatt sohasem járt.
Szóval a népszámlálás odakint nem egészen könnyü dolog lehet. S nem is
lehet az egész hajszálnyira pontos. Azt hiszem, hogy az egész alföldi
pusztákat tekintve, a népszámlálás számszerű eredményéhez egész bátran
oda lehetne csatolni nehány száz összeszámolatlan magyart, vagy talán
ezert is.
Kint ugyan a tanyai tanítók végzik a számlálást, de hát azok sem
tudhatják, hogy a kapitányságban minden tanya merre van. Erre való
azonban a tanyai esküdt, aki rendszerint valamely jobbmódú polgár, aki
kint született s kint fog meghalni, ennélfogva igen célszerű ember
arranézve, hogy ismerje a határt. Tehát az esküdt lesz a kocsis, ő
„húrcolja“ az összeírót. Most tíz éve volt ez így egyik tanyai
kapitányságban. Vitte a kocsiján a tanítót az esküdt, összeírták,
összeszámolták az embereket, a papirosokat azután elküldte a tanító oda,
ahova kellett. Itt mindezek rendbe kerültek. Csak pár nap múlva jutott a
tanító eszébe, hogy arra lefelé a Hármaserdőn túl, mindjárt a
Lónyúzó-dülőn túl, ott is van egy egész sor tanya, ami idetartozna, s
ott még nem jártak népet írni. Mondja is az esküdtnek:
– No János bácsi, az ördög a kend tudományát, baj van.
– Baj? Mi baj?
– Hát most jút eszembe, hogy arra a Kis Kabók Mihályék felé nem jártunk
népet írni.
– Nem – mondta meggyőződéssel a János bácsi – hát arra nem. Messze is
van, aztán mög, tudja, nagyon rossz az útja, hát nem akartam töretni
magát.
– De hát most azok, akik arra laknak, nincsenek fölírva.
– Hát aztán? – kérdezte a János bácsi. – Csak élnek azok azért, ha
nincsennek is felírva. Nem a papirosbúl áll az ország, tanító úr.
Ebbe aztán bele is kellett nyugodni, mivelhogy úgy sem lehetett már
ellene tenni semmit. Csak akkor kezdett főni a feje a tanítónak, mikor
kiérkezett a városból a hír a tanyára, hogy jön egy úr Pestről a
népírást vizitálni. Mi lesz akkor, ha az meg fogja a hibában? Első
sorban oda a becsület, második sorban pedig még azt a kis pénzt sem
kapja meg, amit az összeírás munkájáért kiérdemelt.
A pesti nagyságos úrat a vizitálás útjában szintén a János bácsi
hurcolta kocsin s a tanító szorongva várta az eredményt. De nem történt
semmi hiba. Három nap múlva János bácsi a pesti urat elvitte a vasúthoz
(nincsen messze, csak épen a Nyáry Jánosék jegenyefájától másfélóra
járás) s hazafelé jövet beszólt a tanítóhoz, hogy fölösleges volt az a
nagy ijedtség, mert valóban semmiféle észrevétel sem találtatódott.
– Hála istennek – sóhajtott a tanító. – Pedig azt hittem, akad valami
tarka macska arra a Kiskabókék körül.
– Nono – mondta a János bácsi, aki annak idején hat deákiskolát járt a
városban – parva sapientia regitur mundus. A nagyságos úrat se vittem el
arrafelé.
Körmével benyomta a pipában a parazsat. Okos ember mindig a körmével
szokta nyomni, mert ez nehezebben ég meg, mint az újjabőre.
*
Három külvárosunk van. Az egyik a pestises betegeket gyógyító francia
Szent Rókusról elnevezett alig másfélszázéves, faji tipusokat keresni
ott hiábavaló lenne. Hanem annál alkalmasabb erre a célra az Alsóváros
meg a Felsőváros, az egykori civitas superiora meg inferiora. A
felsőváros népe szálas, karcsú, sok benne a szőke, ruhában a világos
szineket keresi, szereti a halászatot, meg a hajózatot, elmegy a vizen
Bécstől Galatzig, kereskedői élelmesség van benne, vállalkozó, néha
belebukik, néha elvagyonosodik; van köztük olyan, amelyikre azt mondják,
hogy üzleti vállalataiban örményebb a zsidónál. Az Alsóváros népe zömök,
bikanyakú és fekete. Ruhájában a sötét szineket kedveli s mint védőraj
csoportosúl az ősi Mátyás-templom körűl. A templom istene után a föld az
istene, amelyen hihetetlen szorgalommal termeli a paprikát,
Függetlenségi párti volt, az is lesz, amíg magyar világ áll, nem óhajt
alkalmazkodni a mások kedvéhez, ipari hajlandósága kevés, más
városrészből nem házasodik, az elődök munkájával szerzett vagyonhoz
ragaszkodik, itt-ott még meg vannak köztük a vagyonközösség nyomai,
tudok belőlük olyan családot, ahol ebéd alkalmával húszan ülnek az
asztalhoz, amellett ráér népköröket tartani fenn, amikben alkalmas
könyvtárak vannak s amikben az önmagából rekrutált személyzettel
színdarabokat játszik. Szóval két különböző tipus ez, a Felsőváros meg
az Alsóváros. Úgy gondolom, hogy a legrövidebb néprajzi meghatározásukat
olykép lehetne megtenni, hogy ha az osztrák ellen ismét hadba kellene
szállni: az Alsóváros ülne lóra, a Felsőváros pedig vállalná a
hadbaszálltak ingyen és pontos élelmezését.
A néprajzi kollegám vállalkozott az Alsóvároson az összeírásra. Ez igen
alkalmas dolog arra, hogy minden házban szétnézhessen, minden házba
bemehessen: most a betolakodót nem lehet visszautasítani, mivelhogy a
betolakodásra „államilag fel van hatalmasítva“. Ilyen alkalmakkor lehet
„észlelni“.
Érdekes észlelet példáúl, hogy míg mi ezt a sajátos konzervativ
alsóvárosi népet olyannak tartottuk, aki még csak a város határán sem
volt túl soha: a kollega tapasztalatai szerint csak imitt-amott akad
köztük olyan ember, aki nem járt volna külső országban. Hogy miben? Hát
hol káposztában, hol paprikában, hol hizlalt lúdban.
Egy embertől kérdezi:
– Hát járt-e külföldön?
Azt mondja:
– Miért kérdi?
– Mert be kell írni ide a papirba.
Mutatja is a papiroson a rubrikát, ahova ezt be kell írni.
Az ember nézi a rubrikát. Azt mondja:
– Kicsi az.
– Már miért volna kicsi? – Apró betűkkel írok én. Csak mondja, hogy
milyen országban járt.
– Mégis – mondja az ember – mégis…
– Hát miért: mégis?
– Hát mert nem férnek bele azok az országok abba a rubrikába.
– Ugyan, ne beszéljen kend. Hát hány országban járt kend? Hát volt kend
a Belgrádban, azután kubikos létire töltést csinált kend oda fel a
Galiciába a Przemislibe, mikor a várat építették, aztán készen vagyunk.
– Nono – mondja csendesen az ember, – Katonai tengerész voltam én.
Egészen bátran beleírhatja abba a rubrikába énfelülem, hogy az
Ausztrália kivételivel mindön világrészben jártam én…
*
Igen. A katonáskodás elviszi az embereket. Látnak, hallanak, tudnak
valamit a világról. S azt sóhajtja az alsóvároson egy öreg asszony:
– Bár ne tudnának róla!
Ez is népszámlálási eset. A kis, tíszta házba, ahogy az összeíró bemegy,
a szobában egy öregasszonyt talál kis gyerekkel. Sötétes délután van, az
asszony ül az ablak mellett, a gyerek a kötőjébe kapaszkodik s beszél
hozzá valami makogásokat. A szüle hamar megérti, hogy miről van szó: jól
van, jól van, csak vegye elő az írásait, kérdezzen, én meg majd mondom.
– De sötét van, szülém, talán hogy gyertyát kellene gyújtani.
– Úgy, úgy, abban igaza van – véli a szüle – majd behozom én magának a
lámpát.
Kimegy érte. Addig a gyerek, a székbe fogózva nézi az idegen bácsit s
érthetetlen szavakat mondogat. A szüle behozza a lámpát, megtörli az
asztalt s kezdik az írást. Előbb az övét. Azután a fiáét. Van-e fia?
Van. Micsoda? Mozdonyvezető. Hol? Szolgálatban van most is a gépön.
– Volt-e a fia katona?
– Volt, hogy ne lött volna. De bár ne lött vóna!
– Miért sajnálja? Egészséges emberekből válik a katona!
– Hát hiszen – mondja a szüle – az igaz. Nem mondom, világot is járt.
Tengörészkatona volt. De hát épen azért vagyok így az egyetlen kis
unokámmal ni.
– Hát hogy van vele?
– Így ni, hogy nem értöm a szavát. Olasz mönyecskét hozott a fiam a
házhoz, olasz ez a kicsi is. Itt születött pedig, de egy szót sem tud
magyarúl. Hallja csak, hogy mint beszél! Mit kérsz kicsim? Mert annyit
tudok már, hogy ha azt mondja, hogy ákvá, ákvá, akkor vizet akar. De más
szavát nem értöm.
Épen bejön a gyermek anyja a szobába, szép barna olasz menyecske.
– Látja – mondja a szüle – ehol a menyem. Nem tanúl mög magyarúl, a
gyerök se tanúl. Aztán sír mindig haza a menyem. Ha az ura itthon van,
akkor nincsen baj. De ha a fiam elmegy a szolgálatba, akkor már mindjárt
magára van, én nem tudok vele beszélni, akkor aztán mindig sír, vágyik
haza az olaszok közé.
S a szüle elszomorodottan ölelte fel magához a gyermeket:
– Óh édös egyetlen unokám, kis magzatom… Úgyan, hogy nem tudom a
szavadat mögérteni?…
A szüle a lemenő nap elborúlt tekintetével néz az unoka szemébe. A
gyerek meghúzza a szüle fejkendője csücskét s csendesen gügyögi: aqua,
aqua.
– Óh én édös Jézusom – sóhajtja a szüle, nyúlván a vizeskancsóért –
ugyan miért is neveltél?
Emlékezés.
Hirtelen megindult a tél, havak esnek s a víz felett leszáll a köd.
Kószálok a külső partokon, a töltésen, ahol a sárra fagyott hó a járást
megengedi. Nagy csönd van itt kint mindíg, de most, hogy a hó leesett,
még ami kis zaj volna némely járó-kelő kocsi kereke nyomán, az is
eltompult. Vasárnap délután van, a ködbe borult város felől néha a
harangok csendes búgása hallatszik, amint vecsernyére hívják a népet, a
népek mennek is szorgalmasan, e tekintetben valóban elég jó iparkodás
észlelhető. Hogy azután elmennek, a töltésen nem marad semmi meg senki.
A jegenyék kopaszon állnak, néhány varjú tollászkodik rajtuk s a
töltésen egy-két pipiske táncol. Ez a kis szürke jószág jó hazafi, nem
hagyja el az országot az éhezés idejében sem, csakhogy ekkor a havas
mezőkről kissé beljebb merészkedik, bátorrá válik s úgy röpköd az ember
előtt pár lépésre, mintha mondaná: éhezem, adjál valamit. Jó azért az
ilyen kódorgáshoz zsemlyedarabot, vagy félperecet vinni a zsebben, az
ilyen kis állatnak nem sok kell s ha evett, valamit csiripel s
nyugalmasan elmegy az útból valahova aludni, – ugyan valami jó alvóhelye
nem lehet most, mert hidegre vált az idő.
Alkalmas ilyen helyen elkódorogni. Nem jön szemközt senki, nem kell se
köszönni, se köszönést fogadni, néma a táj. Nem tudom, más hogyan van
vele: én úgy érzem, hogy ilyenkor úgy egymagában egy kicsit gondolkozik
az ember, azután lassan elcsitulnak a gondolatai, az esze nem jár
semerre, mintha egymaga volna a világon, előtte semmi, utána semmi:
rekkenő nyári délutánokon, a tanyán, mikor egy szál falevél se mozdul,
van ez néha majdnem egészen így, de ott legalább zümmög a zöld légy,
dunog a darázs és űzi szerelmes játékát a szőlőtőkék között a karcsú
szitakötő. Itt azonban nincsen semmi, épen semmi sincsen, csak a
harangok szava néha, ahogy átbong a ködön, mutatja, hogy amarra van a
város.
De nem sokáig tart a magány.
Jön szemközt a ködben egy emberi alak. Lassan bontakozik ki a fehér
takaróból s bizonyára szintén megütközve látja, hogy más is jár itten s
magányossága meg van rontva. Közeledünk. Az ember ilyenkor hajlandó úgy
elmenni egymás mellett, hogy a másikra sem néz: mit mászkál az is ezen a
helyen? Valami olyan érzés ez, hogy mit háborgatják az embert a tulajdon
maga birtokában.
No de ezúttal ez mégsem úgy van. Vannak véletlen esetek. Így például
most, hogy hiszen nini, voltaképen ismerősök vagyunk.
– Hát te?
– Hát te?
– Kószálok egy kicsit – mondja – de már nem jó ide sem kijönni. Én csak
elszomorodok.
– Ráérsz arra hétköznap is, hé. Vasárnap délután munkaszünet van,
ilyenkor hagyd a búslakodást a lóra, elég nagy a feje hozzá.
– Jó, jó, – szólt kedvetlenül, – de nézd csak, micsoda pusztaság ez
itten? Egy lelket nem lehet látni. Itt semmi sem mozog.
– Biz itt nem igen. Ha csak mink nem mozgunk. De mozogjunk is, mert
hátha erre jön valamely bolond német, karónak néz bennünket a ködben,
aztán hozzánk köti a lovát…
– Tréfálhatsz bátran – felelte bágyadtan – nem ér ez a beszéd semmit. A
szó: szellő; a kontraktus: az papiros; a pénz: az a fundamentum. Mennyi
élet, mennyi kereset volt itt valaha, most meg pusztaság, hogy akár a
kiáltó szó is elhallatszik benne, még csak nem is felel rá senki. Hova
lett a nép keresete, hova lett az üzlet, a munka? Ki vitte el, mi vitte
el?
– Jaj, hát vagy úgy? A régi világ? A tiszai élet, a vízi élet, a régi
sürgés-forgás? Biz annak lefújtak. Háromszor lefújtak, mint a katonának
a hadgyakorlat utolsó napján. Ezen ugyan már nem segít maga a felséges
úristen sem. Elmultak a halak, elmultak a rákok, az ácsok szekercéje nem
kopácsol, a cigányok nem verik az ócska vasból a hajó oldalába való
iszkábát, vízimolnárok vízidudája megszünt tutulni, új emberek jöttek új
üzletekkel s megették a régi embereket és a régi üzleteket.
– De már mégis csak – mondja elkeseredve a társam. – De ilyen gyorsan,
ilyen sebesen elpusztulni mindennek. Hiszen még emlékezünk rá, még
láttuk és még nem vagyunk öregek, hogy a régi jó időket emlegessük.
Modern pusztulás volt ez, egészen modern, aféle amerikai villamos
kivégzés. Hát tudod-e, hogy Szónaktúl le egészen Tételig végigjárhatod a
vizet, de egy kenet halzsírt aranyért se bírsz kapni. Érted-e, ha
megfeszülsz, akkor se bírsz kapni. Egy zacskó aranyért, egy tarisznya
aranyért se bírsz kapni.
Hát ez csakugyan így is van és ez lószerszám tekintetében, továbbá
csizmai szempontból is igen sajnálatos. Mert ahoz fogható kenet nem volt
több sem hámra, sem lábbelire: mit szólnak most mindehez a csizmák. Mert
bárki bármit beszéljen, az állati bőröket még holtuk után is étetni
kell, a gazda rendes szolgálatába csak akkor állanak. És most mivel
lehet étetni őket? Valami mindenféle bádogskatulyás kenőcsökkel, amiket
messziről hoznak, drágán adnak, bizony ezeknek a nyomán a csizma nem
panaszkodik ugyan, a csizma tűr, de a csizma szenved.