megy a hajó. Az a vonal, ahol a tengeren ez a furcsaság történik, Japán
és Khina között van.
– Úgy tehát – mondja polgártársam. – Köszönöm szépen az utbaigazítást.
Visszamegy a maga asztalához. Eleinte csendes társalgások vannak, azután
Mihály bácsi hirtelen föláll, nagyot üt az asztalra és fölkiált:
– Hát persze, hogy Japán meg Kórea között történt! Üssön bele a ménkü!
Az emberek Mihály bácsira tisztelettel tekintenek. A becsület meg van
mentve.
Az ügy elintéződött.
Ha a városon valami házban megüresedik valami lakás, azonnal kiteszik a
kapu aljába a lakófogó-cédulát. Azt azután elolvassa, aki épen lakást
keres, megalkuszik a gazdával, hurcolkodás idején beléköltözik a lakásba
s készen rendben van a dolog.
A tanyákon természetesen nem megy ilyen könnyen az elintézés. Ugyan ott
a lakások is ritkán üresednek meg, mert leginkább nincsenek is kiadó
lakások. Ha az öregek kihalnak a tanyából, a fiúk következnek utánuk s a
fiúk után megint az unokák jönnek. Öröklés esetén meg szokás oszlani,
mert nem jó az együttlakás a családosoknak, mivelhogy az asszonyok
könnyen összepörölnek a közös konyhában. Vagy ha az asszonyok nem: a
gyerekek verik meg egymást s ebből származik a lélekveszedelem. Közös
lónak túrós a háta. Hát inkább szétmennek.
Van azonban olyan eset is, hogy magától megüresedik egy tanyaház.
Anélkül, hogy halálozás történt volna. Ez ritkaság ugyan, de mégis
olykor előadódik. Vagyonosodás által. Például van valakinek egy kis
tanyája, amelyikben lakik. Azután örököl vagy pedig nyer az
osztálysorsjátékon. Különben ha nem megy osztályra a nyerés, úgyis
mondják csak: tájsorsjáték. Mindegy ez különben: a fődolog az, hogy ha
az ember fölvagyonosodik, akkor már kicsiny neki a kis tanya. Nagyobbat
vásárol, abba költözik s a kis tanya üresen marad. Úgy szokás ezt hívni,
hogy zsöllérnek való tanya.
Ha azonban a környéken nincsen épen eféle zselléres ember, aki a lakást
föld nélkül kibérelné, akkor a kis tanya üresen marad, nincsen benne
senki. Néha a kutya, amit elvittek belőle az új tanyára, elszökik az új
helyről ide s körüljárja. Mondják, hogy az üres házakban kísértetek
tartózkodnak s a kutya ezek irányában jön. Ezt azonban bizonyosan nem
tudni. Ellenben az tény, hogy a kutya az elhagyatott helyre visszajár,
keres valakit s ha nem találja, vonyít. Amelyik kutya a környéken hallja
a szavát, az mind leül a földre és szintén vonyít. Ilyenkor a kutyák
lelket látnak és arra üvöltenek. Rendszerint rossz lelket, mert a jó
lelkek nem óvakodnak le a menyországból, ahol angyali fényességben
járnak köröskörül, isten dicsőségét éneklik és fehér csinált
virágkoszorú van a fejükön.
*
Hogy van az, hogy mikor itt a tanyákon a kutya elvonyítja az elhagyott,
lakatlan tanya előtt az üvöltő dalát, hogy az még azon éjszaka leérkezik
az Alsó-Bácskába, a római sáncokon túl való részekre – és ha elfogadható
is, hogy a kutyáknak egymástól átvett szava odáig egyetlen holdfényes
éjjelen át leszolgál – de honnan van az, hogy az a hat kocsi cigány, ami
addig ott lent a sáncokon túl táborozott, a kutyák szavát megérti,
sátort szed, lovat fog és reggelre kelve megindul erre fölfelé, hogy
téli szállásul bérve kivegye azt az üres tanyát, amelynek bérbeadóságát
előttük az állati beszéd így meghirdette.
A telefon nem egészen új dolog.
*
A kutya szava után való negyedik napra a hat ócska kocsi, a macskányi
lovakkal, a határban föltünedezik. A szíkes mezőség felől jönnek, így
messziről láthatók.
– Hűj, a fene teremti – mondják a juhászok a szíken – gyünnek a lopók.
S terelik össze a birkákat, hogy egy fölügyelet alatt, egy szem alatt
lehessenek.
A játszó gyerekek beszaladnak útszélről a tanyákba s kiáltozva mondják:
– Édös anyám, gyünnek a cigányok. Elvisznek engöm.
– Hát hadd vigyenek – hagyja rá az anyja. – Ugy-e, kutya kölyök, mindíg
rossz voltál, szót nem fogadtál: hát most gyünnek érted a cigányok.
A gyerek remegve bújik az anyja szoknyáának a ráncai közé:
– Anyám, kedves anyám, többet jó löszök, csak el ne engedjön kend
vitetni.
– Hát – mondja az anyja – ha nem mégy ki a kerítésön túl, akkor nem
engedlek elvitetni.
A gyerek az irtózat tekintetével emeli szemét az anyjára és azt mondja:
– Soha ki nem mögyök. Csak oda ne adjon nekik, kedves anyám. Kiszúrják a
szömömet, eltörik a lábamat…
Az asszony a fejszét a konyhába teszi, az ásókat az ereszet alá, a
konyhaajtó mellé kézügybe helyezi, a kutyát láncáról elereszti, a
kerítéskaput becsukja és az ura egycsöves, régi puskáját félő
tisztelettel a tiszta szobából kiemelvén, a konyhába, a sarokba helyezi.
Jönnek a cigányok!
*
Városi közbiztonság, meg tanyai közbiztonság két különböző dolog. Két
olyan fogalom, amik nem egy anyaméhben születtek. A városban a sarkokon
a rendőr strázsál, éjjel őrjárat jár, ha baj van, telefonon mindíg lehet
rendőrt hívni, éjjeli támadás esetén elég kinyitni az ablakot s
hamarosan föl lehet lármázni a fél utcát segítségért, a tanyákon mindez
nincsen. A pusztázó városi lovaskatonák, a pandúroknak lovasrendőrré
formálódott maradványai vannak, az igaz, de csak kevesen vannak. Minden
négyszögmértföldre esik belőlük kettő. De mert az embernek, lónak is
pihenni meg aludni is kell, marad belőlük egy négyszögmértföldre egy. Ha
most már ez az egy is valami ügyben odanyomoz, beteg vagy megsántult a
lova, akkor nem marad egy sem. Ilyenformán nem csoda, hogy tizenhat év
alatt a tanya közén csak egy esetben láttam rendes, kétszemélyes
őrjáratot végighaladni. Próbáltunk már csendőrséget kérni, de az állam
nem adhat: még a maga használatára sem kap a nehéz szolgálathoz annyi
embert, amennyi kellene.
A tanyák közbiztonsága ennélfogva inkább csak a tanyákon lakó népek
természetes becsületességén alapul. Ugyan ez sem könyékig tejföl, de hát
uram isten, negyvenezer lélek lakik kint s ennyi istenteremtése között
ott is akad kivetni való. Rablás vagy rablógyilkosság azonban nem igen
fordul elő, úgy tudom, hogy az utolsó harminc év alatt három történt.
Legényvirtus van bőven, a bicskával való párbajok nem szokatlanok, de ez
is, mint a nép minden divatja, az uraktól származott át. Párbajok ezek,
a formalitások betartása és jegyzőkönyvek nélkül s a mai párbajoktól
való azon különbséggel, hogy az egymás meglékelésére szolgáló acél
rövidebb, mint azoknál az úri páros veszekedéseknél, amiket a krajcáros
képes újság követendő például rajzban szokott bemutatni a minden szépért
lelkesülő tanyai ifjúságnak. Párbajok ezek, néha olyan úri vonással,
amelyet az úri párbajokból nem tanulhattak el, hanem az a tulajdon
lelkükből folyik: van eset rá, hogy a legyőzöttnek a gyógyítási
költségeit a győző fizeti. Ezt visszatanulhatnák tőlük az urak. De ezek
a parasztpárbajok is csak bizonyos kor éveire szorítkoznak s rendszerint
lány miatt szoktak esni. A gyerekből legénynyé serdült fiatalember
fölgyült energiája tör ki bennük, amit odakint úgy mondanak, hogy nagy a
természete. Katonaviselt legény már nem teszi, feleséges ember még
kevésbbé.
Lopás történik. Annyi ember között bizonyos százalék rosszlelkű ép úgy
akad, mint a városban. A lopás könnyebb is, mert az ellopható érték
nincsen magas házak kőfalai közé zárva, mert leginkább a kerítéstelen
mezőn hever vagy legel.
De ha a lopót megfogják, biztos lehet rá, hogy nagyon megverik. Azt
ugyan kiheveri, de a neve elé gúnynevet kap, amit soha többé ki nem
heverhet. Az átszármazik a fiaira és az unokáira is. Van olyan család,
amely kénytelenségből ma is viseli a Vödörlopó nevet, pedig a család
jelenlegi nemzedéke valóban mit sem tehet arról, hogy valamikor, egykor
az öregapjuk az útszéli gémeskút ostorfájáról lelopta az itatóvedret.
*
A gazda az üresen állott kis tanyát kiadta bérbe a cigányságnak.
Letelepedtek. Másnap, a dolgok természetes rendjénél fogva, megkezdődtek
a szokatlan nagy mértékben való lopások. A dolgok természetes rendje ez:
akinek semmije sincs, semmit sem dolgozik s mégis megél: muszáj, hogy
lopjon.
S mennek az emberek a gazdához:
– Az ördög bújjon beléd, minek telepítötted ide a nyakunkra ezeket a
lopókat?
Az a vállát vonogatja:
– Pénzt fizetnek a házért. Mit álljon ott üresen az a tanya? Az állam
bekívánja érte az adót…
Ez igaz. Pénz beszél, kutya ugat. A nép példátlan módon tiszteli a
pénzt, mint a keletkezhető vagyon egyetlen forrását. Tekintélyre, az
embertársak között vezetőszerepre ott is vágyakozik mindenki s miután
egyébként igen csak egyforma szántó-vetők, tekintélyt s a többiek közül
való kiválóságot csak a vagyon adhat.
Másfelől azonban a lopások folyton-folyvást tartanak. Nincsen már olyan
tanya a környéken, amit meg nem loptak volna. Szénát, szalmát,
kukoricaszárat, libát, csirkét, malacot, a kerítésre száradni terített
mosott ruhát, mindent ellopnak. Amellett az apró gyerekeik koldulni
járnak, az asszonyok kártyát vetni mennek és kártyáikkal, beszédeikkel
kicsalják a szerelmes lányok füléből a függőt is.
Befognak hát a kocsiba az emberek és mennek ugyancsak a
pusztakapitányhoz, hogy szabadítsa meg őket a cigányoktól.
– Hát – kérdi a kapitány – töttön értétök valamelyiket, amikor lopott?
– Dehogy értük. Majd mögkéseltük volna. De nem úgy lop a cigány, hogy
töttön löhessön érni. Kergesse ki őket kapitány úr a határbúl.
– Kergessem, kergessem. Hát, hogy kergessem? Ha nincsen panaszos,
nincsen bíró. Ha töttön se értétök, tanútok sincsen, mit csináljak?
Egy erős tekintetű magyar azt mondja:
– Kapitány úr. Itt mondom magának tanúk előtt. Mink beadózunk az
államnak, mög a városnak, de se az állam, se a város nem véd mög
bennünket. Ha ki nem pusztítja a kapitány úr űket a határbul, rájuk
gyújtjuk a tanyát, úgyis biztosítva van. Hagy égjön el benne az egész
pokolfajzat.
– Nono – mondja a kapitány – azok is embörök.
– Embörök – mondja a tanyai – de nem igaz embörök. Hanem gazembörök.
– Jó, jó – mondja a kapitány – csak nem gondolják kendtök, hogy én
invitáltam őket ide? Hát csak mönjenek haza, majd csinálok valamit.
Az emberek zúgolódva mennek el, a tanyák és puszták rendőrfőnöke pedig
telefonál be a városba útasításért, hogy mit csináljon, mert a nép már
nagyon zúgolódik a cigányok miatt.
Jön rá a válasz, hogy csak türelem, körültekintés és humanizmus.
Mindenekfelett körültekintés és humanizmus.
– Szép frázisok – mondja a kapitány, mikor lecsapja a telefonkagylót. –
Odabent a parkettes szobában könnyű az ilyesmit kitalálni, hanem hát
idekint egy kicsit más világ van…
*
Másnap búcsú lévén a kápolnánál, a kapitány a misénél legényeivel
kötelességszerűen megjelenik. De nem mondhatni, hogy Istennek itt valami
különösebb tisztelete történt volna, mert szerfölött sokat káromkodnak
az emberek és igen bosszúsak. Mindenki a cigányokat szidja. Lopnak, de
egyre jobban lopnak s az asszonyok nem merik a szobából kiereszteni a
kisgyermekeket, mert hátha még azokat is elrabolják. A harag és a
boszúság átfordul a kapitányra is, hogy nem védi meg a népet. Pedig
annak kellene hadakoznia, aki fölkötötte a kardot.
– Minek adtunk a kezibe hatalmat, ha nem tud vele élni? – mondják.
A harag odáig megy, hogy alig-alig akarnak köszönni. A kapitány érzi a
hangulatot, de hát nem tehet semmit, körültekintés és humanizmus lévén a
mottó.
Mise után, ahogy lóra száll, körülfogják az emberek és Tóásó Zakar azt
mondja:
– Hát nincsen annyi hatalma a kapitány úrnak, hogy kiverné azokat innen?
– Én már mögmondtam, amit mögmondtam – felel a kapitány. – Akit töttön
értök, azt lecsukatom. Mást nem töhetök.
– Hát akkor – mondja Tóásó Zakar a közönség nevében – akkor majd mink
kapunk dorongra, mög bicskára, aztán leverjük űket…
– Jó, jó, csak lassan a testtel – feleli amaz a lóról. – Nem ér az ilyen
beszéd semmit. Ha a cigányt félig agyonveröd ma, holnap már egészségös.
Ami sebben más embör négy hétig fekszik, abból a cigány négy nap alatt
kigyógyul. Aztán ne feledjék kendtök, hogy nem három cigányról van szó,
hanem hat kocsi cigányról. A cigány csak addig gyáva, amíg maga van. De
ha sokadmagával van, akkor vakmerő és kegyetlen. Bosszút áll, mert akkor
nem fél sömmitől és sönkitől.
– Nem fél?
– Nem ám. Különben – mondja odavetőleg a kapitány – épen most olvastam
egy könyvet felőlük, hogy az éjszakai puskalövéstől nagyon fél. Ha felé
lőnek éjjel és nem tudja, hogy honnan jött a golyó. Azt nagyon féli.
Arról a helyről elmögy, hogy húsz évig sem jut arra a tájra vissza. No,
isten mögáldja magukat.
A kapitány sarkantyúba kapja a lovát s elmegy, otthagyván két emberét a
délutáni bicskázás megakadályozása szempontjából.
*
Másnap délfelé Sós Márton rendőrkáplár bekopog a kapitány hivatalába:
– Tekintetös úrnak jelentöm, mögy a hat kocsi cigány a szabadkai
határnak, Ludas felé.
– Hejnye, hejnye – mondja a kapitány – ugyan mit éröznek azok, hogy
ilyen sebösen elindultak.
– Jaj, de átkozódtak, kapitány úr! Az országúton találkoztam velük. De
verették az Istennel a földet. Jeget, fagyot, szárazságot kívántak. Azt
kiabálták, hogy agyonlűtték űket. Hászen – mondom – hiszen eleven vagy,
hát akkor, hogy lűttek volna agyon? De csak azt hajtogatta, hogy űket
agyonra akarták lűnni. Azt kiabálták, hogy soha ilyen disznó paraszti
nép közé nem gyünnek…
– Ugyan, hogy nem ütötted képön?
– Sokan voltak, kéröm alássan, én mög egymagam. Pedig még a kapitány
urat is ledisznózták, hogy nem tudja űket mögvédeni a parasztoktúl.
Hívták az Úristent, hogy a hólyagos himlőt küldje az egész családjára.
– No hát hiszen – véli a kapitány – van az Úristennek egyéb dolga is,
mint hogy épen az ő szavukra hallgasson. Hanem fogass be, meg akarom
nézni, nem loptak-e el valami gyerököt a környékről.
Pár perc mulva mennek is – idő multán a kis tanyához érnek. Bizony el
van hagyatva egészen, csak rongy, meg piszok maradt benne. A kapitány
behajt Tóásó Zakar udvarára. Ott rátámad Zakarra:
– Hát mit csináltatok? Hát agyonlűttétök a cigányokat? Hát ki
hatalmasított föl arra bennötöket?
– Én nem – mondja Zakar. – Én nem tudok erről a dologról sömmit.
– Hát nem volt lüvöldözés az este?
– De – mondja Zakar – vót. Hallottam is. De én épen akkor
borotválkoztam, mikor a lüvésök estek. Épen evvel a borotvával e!
Nagyobb tanúbizonyság okáért kihúzza az asztalfiókot s kiveszi belőle a
borotvát.
Szép, faragott fatokban van a borotva. Rá is van a tokra faragva, hogy
Sebők Kánya Fekete Antal készítette az 1869-cedik esztendőben. Rajta van
az ország címere is s a korona fölé oda van vágva: Éjjön a király. S
Zakar, mutatván a kapitánynak az eszközt, meggyőzőleg mondja:
– Ez csakugyan szép kézimunka.
Mezei dolgok.
A fűnyüvő.
Régi mesékben szerepel az az óriás, akit úgy hívnak, hogy fanyüvő. Ez a
szó: nyüvés, kezd apránkint kiveszni a nyelvből, bizonyára sokan vannak
manap már, akik az értelmét sem ismerik. A fanyüvő olyan hatalmas
termetű óriás volt, aki mérgében gyökerestől tépte ki a fákat a földből
s ha megharagudott, egész erdőket elpusztított féktelen dühében.
A tanyákon nem mesebeli óriás, hanem valóságos rossz ember a fűnyüvő.
Aki a füvet nyüvi. Az éj bűnös alakja ez, egyébként rendszerint
szegénysorsú ember, aki az egy malacocskájának, sovány tehenecskéjének
éjszakának évadján lop takarmányt a más kaszálójáról. Nagyon gyűlöletes
ember, mert nemcsak hogy lop, hanem pusztít is. A gazda, ha másnap a
megkoppasztott legelőt látja, elkeseredve mondja:
– Ugyan, hogy nem szárad el a keze a szömtelennek? Inkább kérne füvet,
ha nincs a teheninek mit önni. Vagy ha már olyan fekete a lelke, hogy
csak lopni tud, legalább kaszálná a füvet, de ne nyűné.
Ez ugyanis különbség, még pedig nagy különbség. A fű, ha lekaszálják,
kinő újra, de ha gyökerestől tépik ki, persze, hogy nem nő ki megint. A
fűnyüvő pedig a lopásnak ezt az utóbbi formáját űzi. Van oka rá. Ha
nappal kaszálnak, a kaszának alig van zaja. Nem hallatszik. Elnyomja a
nappali élet zaja, a szellő susogása, falevelek zúgása, madarak éneke,
kocsik nyikorgása a homoki utakon. Mikor azonban az est leszállt, a
dolog és a szél pihen, az alvó fákon a madarak alszanak, akkor a
csöndben a kaszálásnak hangja van s harsogó szava messze elhallatszik a
lapos mezőn. Azt a kutya meghallja, ha akár a tanya a kaszálótól kissé
messzebb fekszik is, jelt ad s a tanyai ember megérti a kutya beszédét.
Az éjjeli őrtálló kutya különböző fajtájú észleleteit különböző fajtájú
ugatással jelzi a kenyéradó gazdának, aki akkor, ha veszedelmet jelent a
házőrző, puskára kap.
Az éjjeli fűnyüvő ezért nem kaszálja, hanem a legnagyobb csendben, a
sötétség leple alatt gyökerestül tépi ki a földből a füvet. Ez
meglehetősen érzékeny kár, ha akár jómódú embert ér is. Mert nemcsak a
termést lopja el, de a földbe fektetett munkát is tönkre teszi. Ahol a
fűnyüvő járt, ott csakugyan nem terem többet a fű. Különösen nagy a baj,
ha a lóherét nyüvi. A here, ha rendesen el van vetve, hét-nyolc évig
magától terem, semmi gond rá nincsen. Értékes takarmány, nagy pénzt
jelent. Míg az orság egyes részeiben egy hold földet száz forintért örök
áron meg lehet venni, itt egy hold lóhereföldnek egy esztendei kaszálási
jogáért fizetnek nyolcvan-száz forintokat. Nyilvánvaló, hogy ha a
fűnyüvő a herét gyökerestől kitépi, nemcsak a herét lopja el, hanem
nyolc esztendő várható jövedelmét teszi tönkre. Ilyenformán érthető,
hogy haragszanak rá, utálják és gyűlölik, s ha tetten érik, igen csak
elbotolják. Lesik is, hogy miként lehetne megfogni. Vagy pedig kitudni,
hogy ki az, aki nyüvi a füvet. Mert ha tetten nem érik is, de megtudják
a kilétét bizonyosan, olyan társadalmi bojkott alá kerül, hogy egy
mágnáskaszinó sem csinálhatja ezt különben.
A megfogásuk persze bajos. Az éj sötét s pisztoly van a zsebekben. Egyet
villan, egyet dörren s a villanás után még nagyobb sötétség támad, mint
amilyen előtte volt: s a fűnyüvő már eltünt az erdőben vagy a
kukoricásban.
Nehéz meglepni.
Azt mondja a kapás kora reggel:
– Tudom már, hogy kik nyüvik a füvet.
– Hát többen is vannak?
– Ketten. Az embör mög az asszony. Toppantó Gergöly mög a felesége.
Hejnye, hejnye, a jó reggelit neki. Gergőék szegény emberek, más házában
laknak zsöllér gyanánt, napszámból élnek, van egy kis gyerekük s két
sovány malacuk. Amúgy tisztességes család, jó munkás mind a kettő, szép,
barátságos életet élnek, szeretik egymást, voltaképen nincs is egyebük,
mint a szerető szívük, a kis lányuk, meg a két malacuk. Szörnyűség az,
hogy épen ők nyűnék a füvet. Hiszen ha kérnének, kapnának. Ha egy helyen
nem, a másik helyen bizonyosan (mivelhogy mindön szamár érzi a maga
terhit). S ha rájuk derül a tett, mehetnek a határból világgá, mint a
Döme kutyája: napszámot többé nem kapnak, mert nem kapnának. A
bojkottnak odakint nem bojkott a neve, hanem az, hogy „sömmi embör“. A
sömmi embörnek szava nincs, súlya nincs, előle, ha szemközt jön, az út
másik oldalára térnek, hogy ne kelljen vele beszédbe elegyedni. Mert még
azt is a fejéhez vághatják az embernek, hogy: kend a sömmi embörrel is
barátságban van.
Sötétben azonban minden tehén fekete. Honnan tudja a kapás, hogy
csakugyan Toppantóék a fűnyüvők? Hátha nem ők azok?
– Hát pedig azok csakugyan azok, – mondja a kapás. Az egyik lábát előre
teszi és a fejével bólintgat. Az ilyen állapot a meggondolt
határozottság jeléül ismeretes.
– De hát hol van a bizonyíték? Mivel tudja igazolni, hogy csakugyan ők
voltak?
A kapás csodálkozva kérdezi:
– Hát nem elég az, ha én mondom?
– Nem ám. A törvénykönyvben egész más van írva a felől, hogy mi a
bizonyíték. Ha nem tud bizonyítani, akkor ne vádaskodjon, mert az olyan
puska, hogy néha visszafelé is elsül. Hátha azután nem tud bizonyítani?
Akkor magát csukják be rágalmazásért.
– De, – mondja a kapás – neköm van bizonyítékom.
– Hát mi az?
– Hát elmondhatom, – szól a kapás.
És elmondja a „bizonyítékait“, amik a szabadban, kint élő embernek talán
a legérdekesebb megfigyelései:
– Hát gyüvök az úton, mert kívülről kerültem a szőlőt. A homokban nem
hallották, hogy gyüvök, de én hallottam a fű harsogását, ahogy
szaggatták. Ketten voltak, annyit láttam a sötétben is. Úgy láttam, hogy
az egyik az embör, a másik az asszony. De hogy kifélék, azt nem löhetött
mögismerni.
– Hát akkor hol a bizonyíték?
– Hát akkor, – folytatta rendületlenül a kapás, – szétnéztem. Mert oda
nem möhetök, hogy mögfogjam üket, ha puska van is nálam. Mert a sötétben
egy nem töhet föl kettő ellen. Mert mögbicskáznak, aztán elszaladnak.
Itt nem löhet mást tönni, minthogy szétnéz az embör.
Azt hittem eddig, hogy valamennyire ismerem a kintvalók észjárását, de
ezt nem értettem meg.
– Hát mit nézett kend a sötétben? Hiszen azt mondja, hogy sötét volt.
– Hát este – mondja éktelen nyugalommal a kapás – az is szokott lönni,
ha a hold nem süt, az pedig tegnap nem volt fönt az égön. Nem is a
sötétöt néztem én, hanem azt, hogy melyik tanyában nem ég a világ.
– Ahán.
– Hát ügön, – vélte. – Mindön tanyába égött az ablakba a világ. Csak a
kis tanya, amelyikbe a Toppantóék laknak, az volt egészen sötét. Errül
tudtam mög, hogy a fűnyüvők nem löhetnek mások, mint a Toppantóék. Hát
aztán mikor ebbe beleállapodtam, akkor lassan möntem feléjük, azután
hangosan rájuk kiáltottam:
– Adjon Isten jó estét, Gergő szomszéd! Hát mire végzitök?
– Erre – mondja a kapás – egyszörre elszaladt mind a kettő és
belevesztek a sütétbe. Akkor vártam, a puska fertigben a kezembe. Onnan
épen hat-hét perc az út Toppantóék házáig. Hét perc mulva Toppantóék
tanyája ablakában kigyúlt a világ.
Elhallgatott. Mondom:
– Hát aztán?
Azt mondja:
– Hát nincsen tovább. De ez már csak elég bizonyíték, hogy Toppantóék a
fűnyüvők?
– Jaj, barátom, – mondom, ez nem úgy van. Tanúk kellenek ide. Ez a
törvény előtt nem bizonyíték.
– Hát akkor – mondta nemes egyszerűséggel a kapás, – üssön bele a ménkü
a törvénybe, mög azokba az urakba is, akik csinálták. Esti sötétben én
nem akaszthatok le nekik tanúkat az ákácfákról a mezőn…
Morogva elhalad. Elgondolkozva nézek utána: vajon neki van-e igaza, vagy
a törvénynek?
Alighanem mind a kettőjüknek igaza van.
_Faj és felekezet._
Hosszú évek óta durkáljuk már az Alföld földjét s keresgéljük, hogy a
népek megiratlan történetéből mi van benne eltemetve. Sok megiratlan
történet van eltemetve benne. Eredménytelen ásatást csinálni szinte a
lehetetlenségek közé tartozik. A munkás ásója nyomán megnyitja keblét a
föld s előadja rejtett kincseit. Természetesen csak tudományos
értelemben vett kincsek ezek: az ősembernek is volt annyi magához való
esze, hogy azt a holmit, amit ő értéknek tartott, ne ássa mind a halott
mellé a földbe, hanem az élők hasznára magának megtartsa. Laikus szemmel
nézve, az ilyen régészeti ásatások igen érdekeseknek és izgatóknak
tetszhetnek. Hallom nem is egyszer: De szeretnék veletek egyszer egy
napra kimenni, hogy láthatnám én is. Ugyan miért nem szóltok, akárhonnan
venném is azt az egy napot, de csak kimennék.
Pedig a mulatság nem is olyan érdekes. Reggeltől estig hol a gödör
szélén, hol a gödörben, tűző napon úgy, mint esőben: csak az olyan ember
kedveli az ilyesmit, aki már megszokta. Annak jó napkúra meg légkúra.
Két hét alatt le is sül úgy, mintha csak mint szökött legionárius került
volna haza Afrikából. És fárasztó. Tornának jó, de mulatságnak
kellemetlen. Ráadásul olykor az egész napi munka hiábavaló, mert
eredménytelen s ha ilyenkor, fáradt testtel a dolog másnapi folytatására
a kellő energia hiányzik, akkor ebbe is ép úgy beleüthet a mennykő, mint
a kapás szerint a törvénykönyvbe.
Azonban van egy kellemes oldala.
A munkásokkal való beszélgetés, naphosszat.
Ez olyan munka, hogy vele sietni nem szabad, a sietés az ásóval csak
kárt okozhat s ha valami holmi ráért kétezer évig heverni a föld alatt,
annak csakugyan mindegy, hogy május tizenegyedikén vagy tizenkettedikén
kerül-e ismét elő a régen látott napvilágra. Itt egészen érvényben van
az a régi magyar mondás, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. Lehet
tehát beszélgetni, szót érteni: panaszok, reménységek, tréfák és
élcelődések megmutatják a különböző észjárásokat.