koronáján a ködben, amely lassan ereszkedett lefelé s látatlanságba
burkolta a világot.
Ilyen elszomorodott korában mit csinál az ember? Keres valami kocsmát,
minél kurtábbat. Mert olyan világ van, hogy mennél kurtább a kocsma,
annál jobb benne a bor. Hát nem is kell messze leereszkedni a
töltésoldalról, már találtatódik egy kicsi bormérés, az ajtajára ki van
írva, hogy „pálinka csak reggel“, amelyből nyilvánvaló, hogy a gazda a
régi ívású emberek közé tartozik s nem rászorultságból, hanem szokásból
mér. Kisded hely, a falon Batthyány Lajos van, meg Eötvös József, azután
az aradi vértanúk és Kossuth imája a kápolnai csatánál, ahol ott sem
volt, de azért ez nem baj, mert szép azt olvasni mégis, hogy tekints
reánk csillaggal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő
szolgádat. Ide tehát bemegyünk, mert itten még úgy sem voltunk soha,
minélfogva a tapasztalat is gyarapodni fog bőségesen. Az ember –
alkalmas ember – hozza az italt, apró poharakat, gyufát is tesz az
asztalra, azután néz. Nem igen lehet már látni idebent. A lámpa a szoba
közepén föl van húzva magasra madzagon. A madzagot leereszti, a lámpát
meggyújtja, megint fölhúzza illő helyére a madzaggal s megint csak néz.
Megnéz emerről az oldalról is, megnéz amarról az oldalról is, mint a
kutya szokta tenni a sündisznóval, hogy melyik oldalán lehetne
beleharapni.
Utóbb már nem állom, megkérdezem a gazdától, hogy én vagyok-e a zöldre
festett új kapu s ő-e az a bizonyos borjú? Ő azt mondja: már mér?
Mondom: mert leginkább az szokott így nézni az új kapura.
– Nem – azt mondja – nem úgy van a dolog. Én csak azt nézöm, hogy maga
csakugyan maga-e?
– Hát persze, hogy én vagyok.
– Én is úgy vélöm – szólt – mert ráismertem az ábrázatjáról.
– Akkor jól van.
– Hát! – felelte elégülten. – Maguk mindíg ilyen egyformák szoktak
lönni. A Béla bátyját ismertem, aztán arrúl azonnal magára ismertem.
Ugyan mög van-e még?
– Nincs biz az bátya.
– Ejnye – csodálkozik – hát hova lött?
– Hát jobb helyen van az már, mint mink, bátya. Ciprusfák árnyékában
alszik a fiumei temetőben.
Ezen megütődik és sajnálattal mondja:
– Hejnye, hejnye. Kár érte. Pedig de nagy betyár volt!
Hm. A beszéd kezd nagyon alpári lenni. Jobb lett volna talán, ha ide be
se jövünk.
– Betyár volt? – mondom. – Hát már micsoda beszéd ez?
– Persze, persze – mondja derűsen. – Együtt szolgáltunk. Ott voltunk
Bihács alatt is, Petrovác alatt is. Hej de furfangéros betyár katona
volt. Az, tudja, még az ördögtűl se tartott. Mönt, mint a szélvész. Hűj
de kutya betyár katona volt!
No, így már más. Nem gorombáskodik az öreg, csak elhalt bajtársa
kebelére hímez érdemrendeket a maga módja szerint. Most már kész a
barátság s együtt beszélünk elszomorodva a régi világról.
*
A régi világ… Hát biz az nincsen, eltünt, elveszett. Hova lettek a halak
a vízből? Ki tudja?
Azt mondja a bormérő:
– Az Isten bizonyosan tudja, de az meg nem tartozik felelettel.
Ez igaz. De mégis. Már csak úgy rémledezik a gyermekkor vissza, de még
látjuk, hogy a halász a kis halat visszahajigálta a vízbe, mondván:
eredj, aztán nőjj meg előbb. Ma meg olyan is jó volna, ha volna. A hálók
lukait mindíg kisebbre kötik, még sem akad beléjük semmi. Rákóczi Ferenc
azt mondja a szegedi táborozásáról írt naplójában, hogy a lóitató vödröt
nem lehet úgy megmeríteni a Tiszában, hogy egy-két hal ne akadjon a
vödörben. Egy frankófurtumbeli német-latin könyv, aféle orbis pictus
különösképen emlegeti ezt a mi vizecskénket. Azt mondja, hogy a magyarok
országában van egy folyóvíz, úgy hívják, hogy Tisza. Az nem olyan, mint
más víz, mert nem egy részből, hanem két részből áll. Csak az egyik fele
víz, a másik fele hal.
– Hát ez talán nem egészen igaz – gondolja a társam – hanem amit a
fejedelem úr írt, az maga a megtestesült valóság. Hej, mennyi katlan
alatt ropogott itt a tűz, mikor a halhasító tanyák itt voltak! Hogyan
főzték hordószámra a halzsírt!
– Ma – szól a bormérő – nem hogy halhasító tanya volna, de még a
halhasító késnek sem lehet uyomát találni. El vagyunk fogyatkozva
végkép.
Hát el. Nem viszi már az oláh kocsiszámra a szárított halat bőjtös
eledelnek.
– Min élhet most vajjon? – tűnődik a bormérő. – Csigán él, vagy tengöri
herkentyűn?
Az ördög tudja csak, hogy min él. Lehet, hogy faggyúgyertyát eszik, mint
a muszka, mikor itt járt negyvennyolcban.
– Különben sömmi közünk hozzá, ögyön amit akar, éljön sokáig
pocokméröggel – határozza el a bormérő. Azután kimegy a szobából s kis
vártatva hoz egy félliter bort.
– Minek az, bátya? Még ez sem fogyott el.
– Ez jobb – mondja barátságosan. – Ez sokkalta sokkal jobb.
No, hát hiszen jól van. Könnyű a békát a tóba ugratni, mikor amúgy is
fejjel áll bele. Beszélgessünk. Kicsit elmaradunk ugyan, azonban hát
beszélgessünk. Dánász nedelja (ma úgyis vasárnap van) – mondja bosnyákul
vigasztalásul a bormérő. Azt mondja:
– Hát a bornyúszájú hajók hova löttek?
Hát én tudjam? Vagy a társam tudja? Nem tudja azt senki. A borjúszájú
hajókat kiölte a bőggőshajó, a bőggőshajókat meg kiöli a slepp. Így
kerek a világ, nini.
Tárgyalunk tovább. Egy árva vendég nem sok, de annyi se jön a kocsmába.
De nem baj, mert annál alkalmasabban lehet tárgyalni. Most a rákokat
kezdjük tárgyalni.
– Ki szereti a rákot?
– Én nem szeretem – mondja a társam.
– Az ördög törögeti. Mire egy tányérral megevett belőle az ember, a
munkában megéhezik.
– Hát az úgy van – hagyja rá a bormérő s kimegy a szobábúl. Kis vártatva
bejön s hoz egy félliter bort.
– Hát ez már megint minek? Hiszen emez sem fogyott el?
– Nono, az löhet. Majd mögmarad másnak – mondja. – De ez aztán már
igazán nagyon jó bor. Ez az a bizonyos finum-fánum.
Hát hiszen jól van. Úgyis beszélgetünk s úgyis dánász nedelja. A pokol
tornáca is jó szándékokkal szokott kikövezve lenni különben.
– Hát bizony – folytatja a beszédet – ma nincsen rák egy fia sem. Úgy
hallom, hogy aki szereti, tuladunáról hozatja postán, száza öt pengő.
Hát micsoda furcsaságok ezök, kéröm szépen? Csak játékbúl fogdostuk. A
lányokat ijesztgettük vele, azután visszadobtuk a vízbe.
Hát ez is így volt, de hát ennek is vége. Mindennek vége szokott lenni.
A kakuk kibújik az óraházból s hetet kiált. Gyerünk, csak gyerünk,
messze van még, míg ebben a ködben haza érünk. Fizessünk, aztán gyerünk.
– Mi a tartozás, gazda? Majd kivetjük kettőnk közt felibe.
– A tartozás? A fizetés? – beszéli a gazda. – Hát kéröm szépen… hogy is
mondjam csak… hát hova tetszik gondolni? Hiszen ez nem úgy történt.
Löhetetlenség az, hogy fizetés… Hiszen ez a Béla úr emléközetére
történt…
– No, de az még sem úgy van. Csak nem jövünk ide ingyenbe borra?
– Hát hiszen – szólt. – Ami azt illeti. Az első féllitert csakugyan
maguk parancsolták ki. Hát azt löhet. A többi szívesség. Emléközet.
Hát ez ellen azután csakugyan nem is lehetett semmit sem tenni. Fizetjük
a féllityit s barátságosan elköszönünk.
– Adjon Isten jó éjszakát, gazda.
– Hát – mondja – én alighanem le is fekszök mindjárt.
– Álmodjon szépeket. Ugyan mit álmodik majd?
Kissé elborultan nézett maga elébe az öreg. Azután rántott egyet a
vállán s azt mondta:
– Még nem tudom. Majd csak az eszömbe jut valami…
Statisztika a falun.
Ami a statisztikát illeti, a községi jegyző egy alkalmas napon megkapja
a felsőbb hatóságtól a rendeletet, hogy össze kell írni a faluban a
madarakat. Hogy kinek mennyi van. Nem azokat a hazátlan madarakat,
melyek ide-oda röpdösnek, télen hűtlenül el-kivándorolnak, akárcsak az
Amerikába haladó magyarok az inség elől. Hanem azokat a rendes
madarakat, amelyek a házak és tanyák udvaraiban élnek, hogy időnkint
eledelül szolgálhassanak. Jó állatok ezek: csirkék, ludak, kacsák.
Különösen a csirke, amire azt szokás mondani, hogy a paraszt csak akkor
eszi, ha vagy a csirke beteg, vagy a paraszt. No ez nem egészen igaz, de
annyi igazság mégis van benne, hogy a paraszt nem eszi a csirkét, inkább
eladja, helyette inkább a kását és a birkahúst kedveli. Hiszen azért
paraszt. Birkahús. Borzasztó dolog. Persze egészen más, hogy az angolnak
is a birka a nemzeti eledele, de legalább angolul nem mondják, hogy:
birkahús, hanem mondják, hogy: ürücomb. Ez más, egészen más.
Mindegy az no, különben. A fődolog, hogy ess hasra minden előtt, ami
külföldi, forogj a hasadon, amíg ki nem lukad, majd azután jó lesz
gyerekjátékhoz pörgettyűnek, mint a dióhéj, amelyből más már kiette a
belet.
A tinóból ökör lesz ugyan, ha Bécsbe viszik, de a birka mindíg csak
birka marad. Bürge – mint mondani szokás. – Ez az állat az, amelynek
tökéletesen mindegy, hogy egy ember, vagy két ember nyirja-e a hátáról a
gyapjút. Igaza van neki. Ha már egyszer ugyis nyirják, ez a dolog
teljesen egyre megy.
Nincsen annak még ötven esztendeje sem, hogy az egész ország vagyonának
egy ötödrésze a birkában feküdt. A lábon járó birkában. Amelyre a
juhászok ügyeltek szigorúan a végiggombos bőrnadrágban. Hogy jól
ügyeltek-e, rosszul ügyeltek-e, nem tudatik. Elég az avval, hogy a
birkák elfogyatkoztak, gyapjaikat már nem mossák annyian, mint azelőtt.
Más volt ez azelőtt. Azelőtt birkausztatáskor a tóparton lehetett látni
azt a vádliparádét ingyen, amit most különféle szinházakban pénzért
mutogatnak. Kivéve: hogy a béresasszonyok igen alkalmas módon
nyakonvágták az embert, ha szömtelenködött, a balletcsillagok meg nem
igen vágják pofon. Változnak tehát ez irányban is az idők. Pedig a
lábszárak az őskortól fogva egészen máig egyformák. Csak a hangulatok
mások. Nagy summa pénzeket kell elkölteni a szinházi holdvilágért, pedig
a szinház falán kivül szebbet ad ingyen az Isten.
De hát igy persze messze elkalandozunk a mondanivalótól, amint az
történni szokott akkor, ha vasúti kocsiban ülve, utazva beszélget az
ember. Mert ezt az egész dolgot a vasúton beszélte az a községi jegyző,
akivel történt.
Tehát az volt a hívatalos papirosban, amely a jegyzőhöz érkezett, hogy
össze kell írni a madarakat. De nemcsak azokat, a négylábú lakóit a
gazdasági udvarnak szintén. Teheneket, malacot, kecskét, ha van. Hogy
minden háznál mennyi van, minden gazda mennyit mondhat belőle a
tulajdonának.
Az ilyen összeírások nem valami kellemesek. A nép nem tudja mire vélni,
fölösleges zaklatást lát benne. Kinek mi köze ahhoz, hogy hány csirkém
van. S hátha holnap eladom mind, hogy egy se lesz, akkor mit ér a mai
írás. Komédia és hazugság. Továbbá a szomszédnak ma egy kis csirkéje
sincs, de tíz kotlósa ül a tojáson: holnap már lehet belőle neki
kétszáz, de az egy se lesz beírva a papirosba. S ha az ember valami
ülésre a községházára megy, hallhatja a panaszt, hogy kevés a hívatalban
a munkaerő, szaporodik a munka, még legalább egy segédjegyző kellene.
– Hát persze, – mondja Szűcs Boruzs Mihály – ha ilyen haszontalanságokra
prédálják az időt. Aztán kinek kellenek azok a csirkeszámok?
– Az állam kívánja.
Szűcs Boruzs mond egy mérges kiszólást az államra.
– Ez az – véli – ez az. A községháza embereit mi fizetjük a magunk külön
adójából és mi sohasem kívánunk tőlük ilyen dolgokat. Ha az államnak
kellenek a csirkeszámok meg a pulykaszámok, írassa össze a maga pénzén.
Igy zsörtölődik Szűcs Boruzs Mihály, aki különben maga sem tudja, hogy
mekkora igazat mondott. De azért beadja a derekát. Bemondja, hogy mije
van, hány ló, tehén, üsző legel odakint a pusztán a rideg gulyában, hány
itthon a tyuk, kacsa s hány van odakint a tanyán (igaz ni, még a
padlásra is föl kell menni, összeolvasni a galambokat – ez már csakugyan
nevetséges és furcsa kitalálás). No és a dolog megy így tovább. Már nem
olyan nehézkes a nép, különösen a jegyzőjével szemben. Régente, mikor az
eperfákat íratta össze az állam, volt aki mérgében inkább kivágta,
csakhogy a papirosba bele ne kerüljön, más meg volt, aki bemeszelte
valamennyit fehérre, hogy hátha majd akkor nem ismernek rá.
Beadta mindenki szépen sorjában az adatokat, csak özvegy Nagy Szabó
Pálné kért a bejelentésre hatnapi haladékot, mivelhogy akkorra megellik
a tehén s ha már meg kell lenni ennek a dolognak, legyen benne a borjú
is az anyakönyvben.
– Nem anyakönyv ez – mondta a jegyző – hanem statisztikai kimutatás,
szülém.
– Nono, szólt Nagy Szabó Pálné asszonyom, egyremegy az, kérem alássan,
egyik árkus papiros olyan, mint a másik árkus.
Apránként rendbe került így a dolog, csak még az öreg Sóvágó Kurai
Dömötör bejelentései hiányoztak, mert nincsen itthon az öreg, valamelyik
tanyáján tartózkodik, van neki három is. Terhes állapot az ilyen
vagyonosság, mert az efféle ember örökké kódorog, még utána sem lehet
menni, mert ha az egyik tanyáján keresik, bizonyosan a másikon van. Be
kell az ilyent várni, míg a maga jószántából hazatér a faluba.
Haza is tért idő multán, de abban „az ügy érdemére nézve“ nem volt
köszönet. Kiküldték hozzá a házához a kisbírót, hogy szíveskedjen
Dömötör uram bemondani a számokat.
– Ahán – mondta Sóvágó Kurai – hallottam már felőle, még a tanyákon is
vert róla a szó, hogy milyen fölfordulást csináltatok idebent a faluban.
Mondd csak meg odabent, hogy tiszteltetem a jegyző urat, de nem
mondhatom meg darabszám a tyúkokat, mert nem tudom, hogy hányan vannak.
– De gazduram, – szólt a kisbíró – annak meg kell lenni, az állam
kívánja.
– Az állam? – veti oda gúnyosan Sóvágó – az állam? De nagy úr lett az
is! Mit kalamol bele az én vagyonomba? Ha akarom, van hatszáz tyukom, ha
akarom, holnap belevetem mind a tóba, aztán egy sincsen, no. Punktum.
Csak azért is punktum.
A kisbíró igy nem sok eredménnyel ment vissza. A jegyző megint csak
elküldte, hogy tisztelteti Dömötör öreg gazdát, ne okoskodjon. De
Dömötör megszegte magát, hogy nem és nem, csak azért sem.
– Különben pedig, – üzentette mérgesen – ha olyan nagyon kíváncsi a
tanyai tyúkokra az állam, olvassa össze maga az állam.
Sóvágó Kurai csökönyössége is akadályozta a „tyúkok anyakönyvének“
létrejöttét, pedig közeledett már a terminus, amikorra be kellett volna
küldeni. Kissé kellemetlen. Törvény van róla, hogy a statisztikai
adatokat meg kell csinálni, (hogy háznumerusok vannak-e beleírva, az más
kérdés) s ha valaki nem csinálja meg, az államnak joga van az illető
költségére más által csináltatni meg. Itt hát nincs más mód, minthogy a
jegyző elmegy és személyesen tiszteleg Dömötör úrnál a kacsaszámok
ügyében.
– Ugyan bátyám – mondta neki, mikor odament – maga okos ember,
bíróviselt ember…
– Hát hiszen éppen azért – vágott belé Sóvágó.
– Már minden ember beadta azokat a számokat az egész faluból, csak éppen
bátyámuram nem. Hát miről jó ez a kötözködés?
– Hát – felelte az öreg – nézze csak jegyző ur, nem akartam a kisbíróval
üzengetni, nehogy szétvigye a hírit a faluban. De magának megmondom.
Azért nem adom oda a számokat, mert ebbül az egész dologbul adó lesz.
Adóemelés lesz, olyan igaz, mint ahogy én élek. Nagy bajok lesznek
ebből. Mert nem mondom, hogy nincsen a majsai részi tanyámon négyszáz
pulyka, mert van. Hát azt most beirnák. De tudhatja jól, hogy ha a
pulykába beleűt a dög, egy hét alatt elpusztulhat mind a négyszáz. De
azt aztán már nem irják be. Ott marad a nevem után a négyszáz pulyka, az
után adóztatnak, ami nincsen. Hát ezért nem adom be a számokat. Ha kell
az államnak, menjen érte maga. Talán akkor eláll a szándékától.
A jegyző most már elővette az ékesszólást és magyarázgatott. Hogy mi az
a statisztika. Hogy mire kell az. Nemzetgazdasági érdek, satöbbi.
– Komédia – legyintett kezével az öreg. Ahol nincsen semmi, ott hiába
irkálnak. Ahol meg van, az akkor is meg van, ha nem írják be a
papirosokba. Furfang van itt, adónak kell az az összeírás, nem másnak.
De hát a jegyző még tovább beszélt s a nyakas magyar kezdett hajlani a
szóra. Mert úgy lehet, a király is megnézi azokat az összeírásokat,
furcsa volna, ha az egész falu benne van s öreg Sóvágó Kurai Dömötör
uram hiányzik.
– Hát hiszen – mondta pislogva Dömötör – ami azt illeti, hát hiszen
csakugyan… ha éppen ő szent felsége is benne van az érdekeltségben. Én a
királynak hű embere vagyok egészen azóta, mióta hatvanhétben
kitestvérisültünk… hát majd alszok én erre egyet.
Az öreg aludt rá egyet. Valami sokat nem tud már az ilyen nagykorú ember
aludni. Meghányta-vetette, hogy tényleg mi lenne, ha a király csakugyan
a kezébe venné azt a könyvet s nem találná benne a nevét.
– Ej, ej – gondolná – Sóvágó Kurai Dömötör hű emberem, hát ez a
kitestvérisülés?
Másnap csakugyan be is küldte az adatokat a községházára. Egy-két rugott
csikót mégis kihagyott belőle, nem muszáj a felsőbb hatalmaknak még
azokról is tudni. Igy aztán a statisztika el is készült (fődolog, hogy a
számok balról jobbra és felülről lefelé egyezzenek), aláíratott, elment
s többé a faluban hírt sem hallottak felőle.
Valami másfélév mulva a jegyző bent van a városban az adókivető
bizottság ülésén. Mellette mint bizalmiférfiu a falu vénjei közül öreg
Sóvágó Kurai Dömötör. Megy a tárgyalás, amint szokás. Olyan
törvényszékforma képe van ennek. Ott az ügyész mindenkit le akar
csukatni, az ügyvéd meg mindenkit ki akar szabadítani. Itt a finánc
mindenkinek emelni akarja az adóját és senkisem akarja, hogy emeljék az
adóját.
Pedig biz azt emelik. A jegyző megdöbbenve hallja, hogy a falut
ugyancsak srófolják. Alig akad gazda, akinek ne emelnék az adóját. Azt
mondják: birja. De hát honnan tudják ezek az urak, hogy birja? Föl is
emelkedik hát szólásra, hogy de urak, az isten szerelméért, mit
csináltok? Hiszen láthatjátok, a föld is beteg, a társadalom is beteg,
drágább a munkabér, az élet, a föld meg kevesebbet terem, mint máskor.
Hiszen a nép egyrészének megélhetése sincsen, csak tengődik, örül, ha
kenyéren átvergődheti a telet.
Erre az asztaltól fölugrik egy fiatalosabb pénzügyi titkárforma, a másik
szobába megy és onnan egy könyvet hoz. A statisztika könyvét. Abból
kiolvassa, hogy a jegyző nézete téves. A faluban a jólét emelkedik. Ime,
itt a hívatalos adatok. Ennyi meg ennyi ezer birka, kecske, tyúk, liba,
kacsa, malac, süldő, disznó, öreg disznó, pulyka, galamb, gyöngytyúk,
tehén, borjú, hiszen – kiált föl – oly gazdagság, hogy akár egy
világvárost elláthatnának élelmezéssel!
Egy kis csönd van. Öreg Sóvágó Kurai Dömötör meghuzza a jegyző kabátját
s odasúgja neki:
– Amit mondtam, megmondtam. A könyv nem a király részére csinálódott…
– Hát – mondja a jegyző a vasúti kocsiban, ahol elmesélte ezt a
történetet – a természetes paraszti ész megnyilvánulásaival talán senki
sem találkozik annyiszor, mint mi, akik közte élünk. De így még nem
pirítottak rám soha sem. Meg is mondta az öreg Dömötör, mikor a szobából
leforrázva kijöttünk:
– Azért, hogy nem jártam sok iskolát, én tőlem is lehet tanulni. Tanulja
meg jegyző ur, hogy ha már az állam összeírat valamit, abbul nem lehet
más, mint vagy katonasorozás, vagy adóemelés.
Parti füzesek.
Aki látásból nem ismeri a Tiszát, bizonyosan még mindig a széles,
kanyargó folyónak gondolja, amelynek partján a nyári nap alkonyulatánál
Petőfi megállott. Hogy terjeng a síkon, amerre akar s vizének fehér
tömegei, mint ezüst csík, messze ellátszanak a határban. Pedig dehogy.
Nagy töltések vannak a partjain, valóságos várszámba menők s áradáskor
azok között oly magasan van, mint ahogy például a síma asztalon a
pohárban a víz áll. Csak a töltések nem olyan átlátszók, mint a pohár
fala, különben nagyon sokszor meg lehetne ijedni a víztől, amely a
földsáncok közé szorítva, voltakép a házak teteje fölött folyik. Nem is
volna jó, ha átlátszana, mert megijednének tőle az emberek s a töltés
külső oldalának az aljában nem mernének dolgozni: hogy hátha kidől a
nagy pohár fala. Mert nagyon furcsa, mikor kidől és víz alá tűnnek a
tanyák, csak a kútágas teteje látszik ki, az is folyton mozog, mintha
játékot űzne a folyó valamely elszabadult tündére ott alant és
merítgetné belőle a vizet a jószágoknak, pedig azok ilyenkor eleget
ittak már. Jártam nem egyszer így ladikkal kútágasok fölött, mondhatom,
hogy annál szomorúbb dolog nincsen a világon.
A két magas part között a vízen sok mindenféle ember él, bár nem annyi,
amennyi élhetne. A halász volt bizonyosan a legelső, aki a vízből
szerezte elő a kenyerét s utána alighanem a tutajos oláh következett,
aki ma is ugyanolyan módon él, mint századok előtt. Tutaján nincs
egyetlen darab vas sem, se egy szeg, se egy pánt, ott mindent csak a
guzs pótol és a kormánylapátja járomját is alighanem ezer évek előtt
találták fel. Ez eszközzel úszik lassan lefelé a vízen, hogy annál
lassabban már nem is lehet. Ha leért, a tutajt eladja s gyalog vándorol
megint haza a part mentén a hegyei közé, ott újból döntögeti a fenyőt,
míg lesz egy tutajra való, akkor azt galykötéllel egymáshoz köti és
újból ereszkedik. A tót, aki a Vágon halad ugyanily módon lefelé a
Dunára, már föltalálta a tutajra az oldalevezőket, hogy gyorsabban
haladhasson, a hegyi oláhot azonban még nem érte utól ez a gondolat, ő
csak a tutaj orrára, meg a farára tesz lapátot, hogy a parttól a lápot
tisztes távolban lehessen tartani. A többi a víz dolga.
De nemcsak mindig magukat hozzák ők a tutajon, hanem például különféle
seprőket, amiket otthon a gyerekek kötnek. Tavaszi alkalommal pedig
ültetni való fákat hoznak magukkal, miket már várnak is ilyenkor a
magyarok, mert valóban nagyon alkalmatos és jelesen termő meggyfákat
szoktak hozni, melyek azokat a fekete színű, nagy ropogós gyümölcsöket
nevelik. Szépen meg is fogamzanak itt és nem kivánkoznak vissza a hegyek
közé. (Már ez a föld ilyen.) Nyáron nem szállítanak a tutajon semmit,
mert nincs mit, hanem ősszel már megint almát hoznak. Kicsit furcsának
látszik, hogy e nagyon egyszerű hegyi emberek szállítanak az alföldre
almát eladni, de úgy van. Nem azért, mintha itt nem teremne, mert van
itten szépen. Hanem ami itt van, az olyan szép, hogy igen nagy ára van,
azt hát inkább eladják, mert majd jönnek az oláhok az olcsó almával. Az
valami furcsa fajta alma. Az íze fanyar, a formája szikár és erős, mint
a hegyek, amelyek termelik. Biz azt nem tekerik külön-külön papirosba,
mint az ittvaló almát, sőt semmiféle gonddal rá nincsenek. Deszkából
építenek valami akolformát a tutajra, nincs is teteje, abba beleöntik az
almát és megindul valahonnan messze a Marosról az „árúval rakodott“
őshajó. A tutaj elején is van egy oláh, a végén is egy oláh, középen
pedig az alma az akolban. Más nem is kell semmi az ilyen utazáshoz, mert
ha megszomjazik az ember, ott a víz alatta, melyhez nagyon jó pohár a
kalapszél, vagy sipkás embernél a tenyere, ha megéhezik, akkor meg ott
van mellette az alma. Mint látnivaló, igen egyszerű dolog ez, s aki
nagyobb kényelemhez szokva nincsen, meg van vele.
Utaznak, utaznak, egyszer csak helyben vannak, ott kikötnek és várják a
vevőt. Jönnek is azok nemsokára és a tutaj körül kis halak laknak a
folyóban, mert az alma hibását kiválogatja a vevő és a vízbe dobja. Az
nem kerül bele a faedényekbe, amikkel az almát mérik a szótalan óláhok.
Kevés beszédű emberek ezek, mert vagy bun valamely dolog, vagy nu. Ha
jó, akkor bun, ha nem jó, akkor nu. Az oláh mutat egy edény almát, a
vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor
elveszi az oláh a pénzt és a zsákba önti az almát, ha nu, akkor csóválja
a fejét és előveszi a pipát, hogy majd rágyujt, de megint csak
visszateszi a tüszőbe, hogy ne fogyjon a dohány. És arca csak ritkán
derül föl, oh, nagy ritkán, mert ritka e tájon az olyan ember, aki a
nyelvükön ért. Ha azonban akad egy ilyen vevő, azonnal ki van cserélve a
maga egyhangú mivoltából a frátye, sürög-forog a bocskorban és maga
hajigálja ki a faedényből a hibás almát a kis halaknak, melyek bizonyára
nem sejtik, hogy mint jutottak a nagy szerencséhez. A mezők liliomait
ruházó ím a tutajra küldött egy embert, hogy étel jusson a kis halaknak
is.