szabályzat idevágó paragrafusa az olvasóközönség igényeinek minél
teljesebb kielégítését kötelességgé teszi: szaporítsuk föl Monte-Cristót
húszról harmincra. Az igaz, hogy irtózatosan komisz fordítás az, ami
otthon van. Régen olvastam, de még most is emlékszem rá, hogy mikor
Dantès Mercedessel, mint Morcer grófnéval találkozott, „a torkába
emésztő láng csapott és szívében örömrepesve ordított föl“. Szép mondás.
Jó, hogy még vállat nem vonított.
Mindegy azonban ez most már. Otthon, hogy hazaérek, mondom a fiamnak:
– Kell itthon valahol lenni egy Monte-Cristonak, de nem tudom, hol van.
Keresd meg, ha tudod.
Ugyanis rojtosaljú nadrágban jár a szabó és hasadtoldalú cipőben a
suszter. Ez az igazság áll a könyvtárhivatalnokra is: ez sem ér rá arra
sohasem, hogy a maga könyveit is rendben tartsa.
– Most mindjárt kell ez? – kérdezi a fiú.
– Nem mindjárt, csakhogy holnap reggel be akarom vinni a könyvtárba. Ha
megvan.
– Meg is van, meg nincs is, – szól a gyerek. – Kedves apám talán nem
haragszik: én éppen ma adtam kölcsön öt barátomnak.
Nini. Ez érdekes. A hullámvonalas elmélet a középiskolák hatodik
osztályát is elérte. Tehát nemcsak a könyvtárban, hanem itt kint is… No
nézd csak. Hogy a fiú odaadta a könyvet, az nem baj. A könyv arra való,
hogy szerteszéjjel bujkálva osonjon és ezer lélekben hagyjon nyomot, míg
végre szétszakad, mert akkor nyer dicső halált, míg ha díszesen bekötve
egy bezárt könyvszekrényben mumiáskodik: egy hajitófát sem ér. Azonban
az apai tekintély fönntartása szempontjából, mégis kérdést intézek a
fiamhoz:
– Miként lehet egy könyvet ötnek adni kölcsönt?
– Öt kötet.
– Tíz kötet.
– Igen, tíz kötet, de öt darabba van kötve. Ha külön volna a tíz kötet,
akkor tíznek is odaadhattam volna, annyian kérték.
– De hát mi ütött belétek, hogy most egyszerre ilyen nagy az irodalmi
rajongás éppen ezen egy könyv iránt?
– Az irodalomban éppen a regénynél tartunk, – mondja a fiú. – A
regényhősök jelleménél, az eszményítésnél. Azt mondta a tanár úr, hogy
ezt a regényt azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, hogy a regényíró
milyen túlságba tudja vinni a hős eszményítését. Hogy – azt mondja –
mikor olvassuk, tudjuk, hogy ez az eszményítés tulzott, hogy ilyen ember
nem él a világon, de azért a könyv olyan érdekes, hogy az ember nem
akarja letenni a kezéből.
Így már értem. Másnap délután visszakerültek a fiatal esztétikusoktól a
kötetek s bementek a könyvtárba, felszaporítani Monte-Cristot. Este
kérdem Mórától:
– Elég van-e most már idebent Dantès Edmond barátunkból?
– Elég, – mondja, – ha több nincs. De ha több volna, az is elkelne.
Több pedig nincs, duplumot pedig a szabály szerint beszerezni nem lehet.
Vacsora után azonban megyünk haza, az ipamhoz, mert soros vagyok a
hazamenetelre. Idős ember már az én iparuram, elmúlt két hetes, a
hetvennyolcadikban van, kora este már nem jön a szemeire álom s így
hazajárogatunk kártyázás szempontjából s tardlizunk, preferáncozunk
krajcárba tíz óráig, amikor az öreg elbocsát bennünket: feküdjetök ti
is, gyerökeim.
A preferánc úgy szép, ha négyen játszák, mert akkor, aki oszt, az nem
játszik, ellenben régi szabály, hogy aki oszt, az iszik, továbbá
szabadon kotyoghat mindenféléről. Egy ilyen kotyogási szünet alatt
kérdezi az öreg:
– No, hogy vagy odabent a hivatalban?
– Hát, – mondom, – mint a kutya a kútban. Monte-Cristo-roham van odabent
s nem tudom kielégíteni a közönséget, pedig már harminc kötet van bent
belőle.
– No, – mondja az üreg, – most már csakugyan elhiszem, hogy föltámadunk.
Mikor olvastam! Talán az árvíz előtt. Alighanem. Odafönt a felsővárosi
házunkban. De a víz összedöntötte a házat, ott maradt minden, bizonyosan
ez a könyv is ottveszett.
– Dehogy veszett, kedves apám, – mondják neki. – Most is megvan. Odakint
van a konyhában, most olvassa a szolgáló.
– No, akkor jól van, – hagyja rá. – Vidd be ezt is, hadd legyen több.
Vittem is. Ez nem az a Sió-féle fordítás. Úgynevezett szakácsné-kiadás,
nagy nyolcadrét, amiből hetenkint hordtak szét az ügynökök egy-egy
füzetet egy-egy hatosért s illusztrálva is van. Szép píros bőrrámába van
kötve. Rongyos ugyan már, de hát az a könyv ér valamit, amelyik a
rongyos.
Másnap este megfelelő diadallal kérdeztem Mórától:
– Elég-e a negyven kötet Edmond barátunkból?
– Elégnek elég, – mondja Móra, – ha több nincsen. De ha több volna, az
is elkelne.
Új vendég.
A Tiszában, nem lehet mondani, hogy sok hal volna, de ami van, az
sokféle nagyon. Valaha nemcsak sokféle volt, hanem sok is volt. Ma
fényüzési cikk a hal, drágaság dolgában ahoz fogható húsétel nincsen.
Valamikor pedig a népnek az étele volt, mint legolcsóbb élelmiszer.
Rákóczi Ferenc egy időben ostromolta a szegedi várat. El akarta venni a
némettől, de nem birta. Itt tartózkodott pedig hadával a falai alatt
sokáig. Az ezen időből fentmaradt írásában többek között az is föl van
jegyezve, hogy a Tiszában nem lehet úgy megmeríteni a lóitató vedret,
hogy abba a víz közé hal ne kerüljön.
Hát az jó világ lehetett, de attól a világtól már régen elestünk, nem is
tér többé vissza. Hová lett a hal? Mi ölte meg? Ki tudja? Sok mindenféle
okot összehordanak erre nézve. A legigazibb oka valószínűleg az, hogy
elvesztek a nagy réti kiöntések, ahol a hal szabadon ívhatott,
tenyészhetett. Ahogy terjedt a töltés, kevesbedett a hal. Csakúgy van ez
a hallal, mint a tanyákon a nyúllal. Ahol ritkás a tanya, van nyúl, ahol
azonban sűrűbb, ott már a nyúl ritkaság. Nem tenyészhet kedvére. Ha néha
egy-egy, a tágasabb részekről, jágerek puskázásától való nagy
magamegijedtében odamenekül, a kutyák elfogják s megeszik gombóc nélkül.
Ma már nincsen réti víz, hanem csak árterek vannak a töltések között.
Azokon is csak hol van víz, hol nincsen. A gőzhajók lapátos kerekeit is
okolják. Hogy ezek fölverik a vízet, hullámokat csinálnak, ahányszor
csak elhaladnak a partok mellett s a hullámok idő előtt elsodorják a
halikrát. Arról is van szó, hogy a hal áradáskor kimegy az ártérre ívni,
a halporonty ott ki is kel, de közben a víz medrébe húzódván vissza,
csak az ártéri pocsolyákban tengődik s mikor azután azokat a nap
kiszárasztja, elpusztul végkép. Mondják ugyan, hogy benne van a
halászati törvényben, hogy az ilyen ártéri vízeknek árkokat kell ásni,
hogy a vizük a fiatal halakkal együtt visszafolyhasson a folyóba, de
ilyen árkot eleven ember ezen tájon még nem látott.
Ez is baj. Más bajok is vannak. A halászok meg a picéző műkedvelők
egymást olkolják. A horgászást itt picézésnek nevezik, csak azt a
picevasat nevezik horognak, amikkel valamikor az anyányi harcsákat
fogták. Már most a picézők azt mondják, hogy a halászok idő előtt
kifogják a vízből a halat s így nem ér rá megöregedni. A halászok meg
erre azt mondják, hogy ez nem igaz beszéd, mert az ő hálójuk elég tágan
van csinálva arra, hogy annak a lyukain az apróhal kibújhasson: ellenben
a pícézők pusztítják a halat, mert a horgukra csalják a fiaporontyot is.
Amit aztán hiába dobnak vissza a vízbe: az már a horog ütötte sebben
elpusztul.
Így a két panaszkodó fél ütteti egymást a mennykővel, pedig mostanában
nem is igen van. Förgeteges időben az istennyila le-leütöget, de mennykő
nem igen hullik ezen a tájon. Lehet ugyan, hogy másfelé hullik, mert az
ég szokásai sohasem tapasztalhatók ki, mert azon emberekből, akik eddig
oda átmentek, soha még csak egyetlenegy sem jött vissza. Ami azt
mutatja, hogy odaát bizonyosan jobb világ van, mint ideát. Odaát nagy és
szabad mezők, mély és széles folyamok vannak, amikben mindenki vadászhat
és halászhat, kedvét az idők végtelenségéig így töltvén.
Nem ér ugyan ez a beszéd egy árva hajítófát sem, mert ettől ugyan a hal
nem lesz több, mint amennyi van. Csak az marad meg rejtélynek, hogy hova
veszett el? Miért indúl ilyen tökéletlen módon pusztulásnak? Miért
drágult meg ilyen nagyon?
Nem panaszkép mondom, mert nem szeretem a halat, de látom
tiszteletreméltó polgártársaimat, hogy szerdán és pénteken, a halevés
napjain, arcukon mily szigorú gondokkal járulnak a halpiac felé, egy
főzet hal vétele szempontjából. Mert a péntek és a szerda szoktak lenni
az erre rendelt napok. A péntek azért, mert akkor úgyis bőjt van s a hal
tudvalevőleg csak hal, de nem hús. A szerda pedig valószínűleg azért,
mert a hal olyan jó hús, hogy abból érdemes egy héten kétszer is enni. A
főzet halnak ez az állapotja: abból ki kell telnie délebédre a
paprikás-halnak, amely egyúttal ilyenkor a levest is pótolja. Estére ki
kell telnie belőle a sült halvacsorának. De a paprikáshalnak vagy a sűlt
halnak annyinak kell lennie, hogy valamelyikből valamicske másnapra
reggelinek megmaradjon. Ha a déli paprikáshalból maradt az alja, vagyis
hogy a törekje, abból másnap reggelire kocsonya legyen. Ellenben, ha az
esti sült halból maradt meg valami, annak a reggelizés idejére ecetes
hallá kell átalakulnia. Ilyen körülményesek ezek a dolgok. Hozzáveendő,
hogy a paprikáshalhoz emberemlékezet óta csak háromféle halfaj
kivántatik. Különösebben is megnevezve: a harcsa, a potyka, meg a
kecsege.
Ez az a háromság, amelyből a valódi étek készül. Hogy miért épen ez, az
szintén a voltaképen nem tudatik nevű dolgok sorába tartozik, akár csak
a babyloni torony. Talán azért, mert a közönség nagyrészt a másféle
halak között személyválogatást tenni nem tud. Ismeri még a durbincsot, a
keszeget, de ezzel aztán alighanem vége is van a tudománynak.
Pedig vannak még a vizecskében jó számmal különféle más halfamiliák is.
Például a kárász, a leánykoncér, a bagolykeszeg, a száp, a balin meg a
compó. Következik a kardos, a mennyhal, a sügér, az évahal, a búcó,
amelyet ugyan kócnak is neveznek. Azután jön a kősüllő meg a csik, a
ponty, a fogassüllő, a csuka, a veresszárnyú koncér és sereghajtó
gyapánt a rózsás márna. Mint a példa mutatja, a familiák sokan vannak,
de mit ér az, ha egyre fogynak, minélfogva a főzet halak irányában egyre
gondterhesebben kell járkálni a vízparton.
A jó múltkor, de leginkább tavaly volt még, jön egy célszerű szögény
embör, aféle kishalász, aki a maga kezére dolgozik, a karjában olyan
nagy üvegedénynyel, amiben az uborkát szokás télire eltenni. Ugyan az
ecetes zöldpaprikat is, mert ez is nagyon jó annak, aki szereti.
Azt mondja az ember:
– Mondom, behozom már ezt e kényót magának. Valahogy beleakadt ma röggel
a hálóba. Mondom: visszavessem a vízbe? Mondom: nem vetöm. Inkább
elhoztam, hát ha ád érte egy kis dohányra valót. Én még sohase fogtam
ilyen kényót. Még csak nem is láttam. Pedig, nézze csak, hosszabb mint a
boltban a méter.
Az ember felső tiszarészi volt, közel Tápéhoz, ott a nyelvjárások
találkoznak: így vált beszédében a kigyóból kényó.
Kigyó nem igen van ezen a tájon más, mint a vízi sikló, de ennek is
alighanem más neve van magyarul. Az is kényó, de azt ismerik. Némely
homokos tájon ritkaságként előadódik olykor a vipera. Alighanem ez az a
mérges kényó, amelyre ez a régi paraszti nóta vonatkozik:
Zöld búzában terem a mérges kényó,
Szép asszonybul van a legénycsábító.
Jaj istenöm, de jó annak, ki csúnya:
Egy embörnek szívit se szomorítja.
S íme, most eme kishalász, elesett picés ember előtt a Tiszából a
hálóban fölbukkan egy teljesen ismeretlen állat. Méteresebb a
méteresnél, fekete és furcsa és hányja-veti magát. A Tisza fenekén
ismeretlen állatok lakoznak. Lehet, hogy ez még csak valamelyiknek a fia
s ezután akart volna nagyra nőni. Vannak ilyen rejtélyes
istenteremtések. Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán
mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja
magához a vízbe és ott elemészti. Szigorú állat lehet ez is, a jó
reggelét.
Ez a jelenlegi kigyó azonban nem egyéb, mint ángolna.
El lehet mondani, hogy ha a Süvöltő a vizecskében ritkán mutatkozik, az
ángolna még ritkábban jelentkezett eddig. Sohasem volt erre járása neki.
Csak a felsővidéken lakott, a Poprád vizében. Tudva van, ritkaság
gyanánt, hogy egyszer fogtak egyet a Dunában a komáromi halászok,
másszor egyet a budaiak, még ismét egyszer Mohács alatt akadt egy a
halászok hálójába. A Tiszában eddig nyoma sem volt, de még csak hirét
sem hallották. S most, íme egyszerre megjelen a célszerű kis halászember
ijesztgetésére. Hát mitől van ez?
Ez attól van, hogy esztendőkkel ezeknek előtte beleeresztettek az
országos halászok a Dunába, a Vaskapú környékén, annyi ángolnaporontyot,
hogy annak a számát ki sem lehet mondani. Valami igen nagy summa. Ott
aztán ezek élni kezdtek, növekedésnek indúltak. Egy részét a sebes víz
bizonyosan levitte az oláhok közé, szivességből, miután azoknak kétannyi
bőjtjük van, mint másnak. Más részük ott maradt a Vaskapú kövei között s
lehetséges, hogy ezt a kifogottat, mint jól megtermettet, kiküldték
maguk közül, menne előre s nézne utána: miféle úton juthatnának ők el
onnan, oda aláról, oda fel a Szepességbe. Nem lehetséges-e, hogy ez így
van s hogy ők vágynak fel, északi hegyek közé, mint vágyik a pálma a
fenyő után? Okos ember ebben nincsen, mert szótalanokkal szót érteni nem
lehet. Tény, hogy az állat ama hosszú útra elindúlt s jött a sárga
vízekre. Van eset rá, hogy a növény olyan kerítés mögé kerül, amely
hosszában áll szemközt a kelő nappal s így annak a jótéteményeitől az
árnyékban elesik. A növény ilyenkor szintén kiküldi egy ágát, hogy
nézzen utána, hogy nincsen-e a kiterítésen valahol egy lyuk, amelyen át
a túlsó oldalra bújhatna s onnan a tarhonyaszárító csillag melegét
szállíthatná az anyatörzshöz. Valósággal a külföldre küldött
meghatalmazott miniszter az ilyen ág, a lyukat megkeresi, ha hat láb
távolságra van is, átmegy rajta, virágot nyít és minden délelőtt meleget
táviratoz haza a törzsfőnöknek. Ilyen útban járhatott ez az ángolna is,
de útjában halálok halálát nyerte. (Megesett ez már különb emberrel is).
Azonban a napokban jön az igen alkalmatos nevezetű Gyémánt János
felebarátom s hoz valamit. De nem az ecetes uborkának való üvegedényben
hozta, hanem csak úgy papírosban, a két újja között, ahogy a tejes
héringet szokás hozni a matralista boltból. Fekete állat van a
papirosban, nem sokkal nagyobb, mint egy jó araszt: tegnap fogták s azt
mondja az, aki fogta, hogy mikor kivette a vízből, úgy nyivákolt, mint a
kis malac szokott.
Jól van, igen nagyon jól van. Két dolog megállapítható. Elsősorban –
mert rendet kell tartani, emberek – nyilvánvaló, hogy ez is ángolna, de
kicsi. Másodsorban tény gyanánt említhető, hogy ez a gyenge kicsiség nem
jöhetett fel idáig az alsó Dunáról, ennek már a szülei is itt lakoznak s
ennélfogva örömmel üdvözölhető, mint bevándorolt idegenektől származó
bennszülött. No, Isten hozta önöket: ahol hat emberre főztek, ott a
hetedik is jóllakhat, elég víz van a Tiszában, elélhetnek kendtek.
Harmadsorban a hiradásból, amely szerint ezen fiatal bennszülött a
vízből való kivétele alkalmával úgy sírt volna, mint a szopós malac,
kiderül, hogy az ángolna ezúttal már a part mentén lakó óriások által,
sem mint a zöld búzában lakó mérges kényó, sem pedig mint Süvöltő nem
tekintetik, hanem tekintetik egyszerűen a Vízibornyúnak. Ez nem
félelmetes állat, inkább nagyon alkalmas jószág. Alacsonykerítésű lányos
házakba szokott belátogatni néha s úgy sír éjjel, mint az újszülött
kisgyerek! Reggelre kelve azonban rendszerínt át is változik kisgyerekké
és olyan szép szölke szömeji vannak neki, hogy csuda.
E vízibornyak tehát most már tanyát ütöttek a Tiszában. Egyre többen
haladnak fölfelé, mindíg feljebb és mindíg feljebb. A harcsákon és
csukákon áll, hogy e népvándorlásból mennyi tized esik az ő javukra.
Történhetik, hogy ott fent, valahol Szónakon felül, az elüljáró öreg
ángolna kiüti a fejét a vízből és azt mondja a parti csősznek, aki épen
a nap lementének tiszteletére pipázik:
– Ugyan, bátyám, merre lehetne innen a Poprád vízére menni?
– Ja, kicsinyeim – mondja a kis ártatlan vándorok sorsán elszomorodva a
csősz – ez itten a Tisza vize, ebből soha, a világ végezetéig ki nem
juttok. Aztat se tudom, hogy merre van az a Poprád; azt csak a tudósok
tudják, Hamburgban, mert ott nevelik a vízi krokodélusokat…
A víziborjúk Ade-Kaléh alól jönnek, ennélfogva tudnak törökül, azt
kiáltja tehát az elüljáró vízibornyú: Nincs kegyelem, csak egyedül a
hatalmas Istennél! Itt kell már nekünk ezentúl élni, ebben a sárga
tengerben.
Csakugyan, itt fognak élni. Fiaik megsokasodnak s apáik örömére nagy raj
unokákat nevelnek. De azért, bár mint a legtöbb embernek, nekem is csak
egy fejem van: a felét föl merem arra tenni, hogy a harcsa, a potyka és
a kecsege mellé a halász bográcsába sohasem kerülnek bele. Lehet, hogy
az úrféle majd rájuk veti magát, de hát úgy kell nekik: minek
szerkesztették bele ezt a kígyót a rendes halak társaságába?
Hajósok.
De már most csakugyan tavasz kezd lenni, ámbár lehet ugyan, hogy még
majd májusban is hó esik. De most, ezuttal, egyelőre megint csak Urbán
Vincének van igaza, akitől ha megkérdik:
– Lesz-e még hó, Vince bácsi? Körülnézi az eget, látja, hogy tiszta és
szép kék s aztán feleli:
– Ha igy tart, nem lösz.
Hát csakugyan, hogy csakugyan. Most az égen valódi tisztaságok vannak,
mint ünnepnap szokás. Próbáltatok-e már ilyen szép tiszta egek
alkalmával a tehén szemébe nézni? Abban meg lehet látni kicsiben az
egész eget és a tehén szemében usznak a fehér bárányfelhők balról
jobbra. Vagy jobbról balra? Ez különben mindegy, ez a kérdés nem sok
vizet zavar, a fődolog, hogy a multkori hó csak a mandulafának ártott és
ez nem nagy baj, mert elsősorban mandulafa ugy is kevés van a határban,
másodsorban pedig nem föltétlenül szükséges az, hogy mandulasütemények
is legyenek a világon. A fődolog, hogy ezuttal most már valószinüleg
valóságosan és véglegesen kinyilt az idő, a Tiszaparton megnyilt a vizi
élet és az emberek százai külömböző formáju vas- és faedényekben
haladnak a vizen a kenyér után. A napocska kenyerecskét hozott az
embereknek. Áldott szép nagy világitó égi állat ez, nem csoda, ha
emberek imádják.
A vizparton most minden szép, fényes és derüs. A téli gondokat elfujta a
déli szél. A nehéz, nagy csizmák ideje letelt, az emberek pantallóba
öltözködnek és a lákuk szárát könnyebben, vidámabban emelik. A hajókon
repkedve lobognak a zászlók, magyarok, osztrákok, horvátok, bajorok,
rácok, oláhok. Ennek megfelelő különféle beszédek hallatszanak.
Mindenféle árukat raknak a partra, másokat hordanak be a hajókba azok az
atléták, akiknek a karjából meg a lábuk szára vastaghúsából ugy áll ki
az izom, mint a hajókötél és akik közönségesen zsákolóknak neveztetnek.
Szép a vizi élet, ha egyéb végezni való dolgot nem mért volna rám a
sorsunkkal intézkedő, el tudnám nézni naphosszat. A lassu és komoly,
nagyszakállu kormányosok milyen méltósággal mozognak. Mennyi ötlet és
tréfa hallatszik ki e zajgásból. A tréfa és az ötlet legtöbbnyire nyers,
de hát a munka is nyers és erős, amit végeznek. Hajóslegények apró
gyerekei járnak a parton s messziről megismerik a fölfelé igyekvő hajó
számát: ahun gyün az édös apám! Menyecskék, szépen föltisztálkodva,
bekötött fejjel, fehér harisnyásan, sarkos papucsban, várják az érkező
hajóst, szines kendőbe kötve ételesszilke a kezükben. Megjött már a
Jankó is, az isten különös bogara, aki ősszel a gólyák távozása idején
eltünik és tavasszal a gólyákkal visszatér. Az idén ugyan ő volt a
frissebb, mert ő már itt van, de a gólyák még nem érkeztek haza, pedig
virágvasárnapra itthon szoktak lenni. De virágvasárnapkor az idén nehéz
és súlyos havak estek és a gólyák a pyramisok tetejéről valószinüleg
ideláttak és úgy határoztak, hogy még ráérnek a hazajövetellel. Jankó
ezt nem láthatta abból a barlangból, amiben téli álmát tölteni szokta,
ennélfogva megjelent és lármáz a parton érthetetlen dolgokat, mert ő hat
nyelven beszél egyszerre: igy azután nem is hallgat rá senki és mellete
hallgatagon mennek el az emberek.
És a tulsó part mezőiről, szántásairól a föld kedves illatát hozzák a
déli szelek. Itt valóban szépségek és élvezetek tartózkodnak. Egyszerü
szépségek és egyszerü élvezetek. És a lelkek is kinyilnak és a hajósok
barna arcából nevető szemek tekintenek szét a kis helyi világba.
Öreg komor vén hajóst megállit a parton egy pöttöm kis lány:
– Bácsi, mikor jön meg a zimonyi hajó?
– Majd möggyün, kicsikém. Majd möggyün.
– Hát késik?
– Késik, kicsikém. Kicsikét késik, kicsikém.
– De hát miért késik, bácsi? Én az édös anyámat várom Belgrádból!
– Jaj, kicsikém – magyarázza az öreg vizi medve – hiszen épen ezért
késik. Mert Zimonyba az éjjel esött az eső, osztán a hajó itthon
felejtötte az esernyőjit, aztán nem akarta, hogy édösanyád mögázzon, hát
várt addig az indulással, amig az eső elállt. Hogy kedves anyád mög ne
ázzon, kicsikém. Majd möggyün a hajó, kicsikém, csak várjad anyádat
szeretettel.
– Köszönöm szépen, bácsi.
… Egy darab ez a számtalan parti jelenetből, amit itt látni és hallani
lehet.
*
Míg a hajó kirakodik meg berakodik, a hajóslegényeknek, kormányosoknak
van dolguk is. De nem annyi, hogy olykor a parti bormérőbe el ne
jussanak. Szükség van arra is: horvát, magyar, osztrák, bajor ott
barátkozik, mert a szerény mennyiségben fölélt borocska erősiti a
barátságot.
Alkalmas elnézni az ilyen társalgásokat is. Régi dolgokról beszélnek.
Nagy utakat megjárt emberek ezek, jó nagy részük tengerész volt, mielőtt
a folyami hajókra került volna. Sok mindenfélét megtárgyalnak, távol
világrészeket úgy emlegetnek, mintha itt volnának a közelben egy napi
járóföldre. Mondanak igazságokat, de meséket és legendákat is. Náluk is
áll igazságul ez a régi magyar mondás, hogy „a messziről gyütt embör
sokat beszélhet, sönki se néz utána, hogy igaza van-e?“
Érdemes e beszédeket hallgatni, távolosabbról.
A parti vendéglőbe belépek s helyt is foglalok a legsarokban, egyedül.
Szép, tiszta hely. Ami festhető, az mind világos zöld, az asztalokon
fehér teritők, az ablakon át a napfény derüsen beszolgál.
És mégis, a szoba másik sarkában, ahol egy csomó hajókormányos s más
vizi ember ül, komor és sötét hangulat uralkodik.
Egy nagybajuszu, őszülő barna ember, a dunai hajósok egyenruhájában,
elkeseredve mondja:
– Hát ezt is mög köllött érnöm? Hát nem igaz az, amit én beszélök? Hát
hazudtam én valamikor?
Csönd van egy darabig, az emberek a válukat vonogatják. Egy azután azt
mondja:
– Hát ne haragudj, Mihály, de amit mondtál, az nem löhetségös. Én is
átmöntem az egyenlitőn, de az nem igaz, hogy ott a szombat után mindjárt
hétfő követközzön.
S a többiek bólogatnak a beszédhez. Mihály elszomorodva ül, ha nem volna
kemény ember, talán sírva is fakadna:
– Én sohase hazudtam életömbe. Nem röndös embör, aki hazudik. Most ezt
mög köllött érnöm, hogy hazugnak tartjátok a nyelvemet.
Ismét csönd. Az emberek érzik, hogy itt olyasvalami van, ami különös.
Mihály tényleg igaz ember és most már hogyan áll elő azzal a beszéddel,
hogy szombat után hétfő következik? Miféle dolgok ezek?
Halk tanácskozás. Egy ember föláll a társaságból és felém jön. Régi
ismerős: kisebb fürdőháza van a Tiszán, ott tanultam annak idején uszni,
s miután elég rendesen megtanitott, fiamat is vele tanittattam. Érdemes
polgár, apai ágon beolvadt olasz családból származik. Leül mellém:
– Nem háborgatom?
– Dehogy.
– Egy kérésöm volna.
– Tessék.
– Tessék hát megmondani, löhetségös-e az, hogy az történhessön valahol a
világon, hogy a szombat után mindjárt hétfő követközik? Mert a Mihály
ezt beszéli, de nem akarjuk elhinni. Azt mondja, hogy az egyenlitőnél
történik ez. De hát az egyenlitőn többen átmöntünk katonakorunkban. Ott
olyan matrózmulatság szokott történni, lelocsolják egymást, mint nálunk
husvétkor. De hogy egy nap kiugorjon a kalendáriumból, arról mi nem
tudunk. Másfelől pedig annyi bizonyos, hogy a Mihály sohasem szokott
hazudni. Hát hogy löhet ez a beszéd?
– Hát – mondom – ez pedig csakugyan történik, hogy a hajón egy napot
ugrik a kalendárium. Vagy előre, vagy hátra, de egy napot ugrik. Attól
függ, hogy a kelő nappal szemközt halad-e a hajó, vagy pedig napnyugatra
megy.
– Hát hogy löhet ez? – kérdezi. Mi az oka löhet ennek?
– Hát mondom – Makó két órajárásnyira keletebbre van mint mink. Ott hat
perccel hamarább kel föl a nap.
– Ahán – mondta az emberem.
– Ha most már az embör a hajóval szemközt mögy a napnak, midőn nap
előzködik és utóljára kispórol az előzködéssel egy napot. Ezt pedig el
kell tüntetni, másként összezavarodik a kalendárium.
– Ahán – mondta polgártársam – most már értöm. És az egyenlitőnél
történik ez?