vállal, amely idegenbemenéssel jár. Így van a hajós, aki tavasztól őszig
odakószál, de családja itthon marad. Egyedül a kormányos az, aki
családját is a hajóra viheti, mert külön szobája van a hajón, de ezt nem
mind teszi. Akinek van valami olyan holmija, amire itthon is ügyelni
kell: teszem azt, ragasztott magának egy kis házat, vagy hogy van egy
kis földje, ami valamit a konyhára beterem, az az asszonyt itthon hagyja
a dolgok végzésére. Az asszony itthon él, tejet árul, vagy piaci
kenyeret süt, ideje eltelik és hasznát is látja. Más esetben pedig
csirkével, tyúkkal kofálkodhat. Meg a gyümölccsel. Ismerek öregasszonyt,
aki egyidőben, egy nyáron úgy élt, hogy garabolyokkal megrakodva minden
nap vasúton Szabadkára ment, ott az edényeit televásárolta gyümölccsel,
vasúton hazajött, a gyümölcsöt eladta s ment azonnal másikért.
Járkálásain haszna volt, mert ép abban az évben itt a tavaszi fagy
leszüretelt gyümölcs dolgában, a szomszédban meg dúsan termett: ott
olcsó volt az, ami itt drágán kelt. Íme, a világforgalom kurta
kiadásban, ahogy azt a szikár és csupa csont Rozanenő művelte. Hát igen,
kereskednek. No másfelől pedig az iskolás gyerekek végett kell itthon
maradni, mert szükséges, hogy azok a tanító úr elébe járjanak.
A másik országjáró vándor, a kubikosember sem családostul járja útjait.
Az is itthon hagyja mindenkijét és az asszony, meg a gyerekek tartására
időnkint a postán küld a keresetből. Idegen országok különféle utalvány
lapjai érkeznek egyszerű külvárosi utcák csendes házaiba. A pénzekből,
amiket az oktalan költekezés idegen országokba kivet, némely részt így
szállít haza a verejtékes, nehéz munka…
Van azonban harmadik történelem is. Azokról, akik amidőn elindulnak,
mindenkijüket magukkal viszik. Nem marad itthon senki: ha talán házacska
van már ragasztva, hát a ház. Mert a mondás az, hogy a házat ragasztani
kell. Miként támadt ez a szó, ki tudná? De így van, hogy a házat
ragasztani szokás. A földre, amely oly könnyen kiszalad a birtokosa lába
alól, rá kell ragasztani a házat, hogy ott maradjon. Azután a ragasztott
ház ragasztja az embert. De hát vannak mesterségek, amikben menni kell.
Menni pedig családostul, akár az apró gyerekkel is, mert együtt dolgozik
az egész familia. Ezek a vályogvetők és téglaverők. Ahogy a kubikos a
társaival éli a nomádéletet, úgy élik ezek családosan. Ahogy kubikos
csak az erről a vidékről való jó, a téglaverőt is csak innen keresik.
Van belőlük az Aldunánál is, valamint az ország felső részén. Némely
része így aratás után megy el s késő őszig odamarad, más része már
tavasszal útnak indul s szintén csak ősszel vergődik haza. Ezek jóformán
az évből csak a telet töltik otthonukban. Így van különben az ácsok nagy
része is: némely része Erdélyben csinál háztetőket, a másik
Szlavoniában. A költöző madarak szokására emlékeztető kép ez. Azokat az
ösztön hajtja, ezeket a becsületes munkával elérhető kenyér, amelyet
keresni kell, hogy hol hullajtotta el részükre az Isten…
Nem fehér a kenyér, nem lehet mondani, hogy selyemcipó volna, de nem is
fekete. Van olyan téglaverő vagy vályogvető család, amely a tavasztól
őszig tartó munka fejében hétszáz-nyolcszáz forintot is hazahoz. Persze,
nem mind egyformán, mert ez a dologtól függ. E kintélő idevalók soha
napszámba nem állnak, ezt a polgárbüszkeség sem engedné. Csak általjára
vállal, ahol mindenki munkája és ereje szerint érdemesül. Hanem azután
ahogy dolgozik, ami munkát végezni képes, szinte rettenetes. Az idevaló
is, de a szomszéd dorozsmai kúnok talán még erősebb munkájúak. Hiszen
dolgozni tud az alföldi nép kerekátaljában a feszülésig, mint az
aratáson is, de az aratás csak három hétig tart, emez a munka meg
tavasztól kezdve mindaddig, amíg az őszi nagy esők be nem következnek.
Mi voltakép ez a mesterség? Első sorban annak a tudománya, hogy mely
földek alkalmasok arra, hogy válykot csináljanak belőle, ismét meg hogy
mely föld teljesít hasznos szolgálatot téglakorában is.
Azután már csak ezen földek felásása, összehordása és dagasztása
következik. A megdagasztott föld azután formákba kerül az alkalmas
pillanatban. Hogy melyik ez az alkalmas pillanat, azt csak az tudja, aki
ért hozzá, mert az csak úgy mögmutatja magamagát, szóval a szappanfőzés
tudományához hasonló. Ez mindössze a hozzáértés, ezután jön a munka, a
karok, lábak és derekak ereje: hogy ki mennyit bír egy nap az anyagból
kiformázni. Ez azután a lázas munka, mert ezre szerint van a fizetés. Az
egész család dolgozik hajnaltól estig, még holdvilágos éjjelén is
folytatják; de még a földhordáshoz, vízért, élelemért való
küldözgetéshez hónapszámost is fogadnak maguk mellé. Mert aki itten csak
másfélezer formát tudna kivetni egy nap, az akár bele se fogjon, mert ez
olyan mesterség. Megállás nélkül tartó munka, szinte csoda, hogy annak,
aki közülök formáz, hajnaltól estig való folytonos hajlongálásban a
dereka el nem szakad. És hozzá élnek olyan nomád-életet, amelyet
gúnyosan néznének le az ezer év előtt bejöttek, ha látnák. Mert azoknak
a sátrai jobb lakások voltak, mint azok a földbarlangok, amikben emezek
laknak.
*
A Vera leányzó, aféle kislány-cseléd, itt szolgált nálunk és hogy valami
különösebb panasz lett volna ellene, nem lehet mondani. Úgy törögetett
ugyan az edényfélében, de nyilvánvaló volt, hogy ez annak a
túlbuzgalomnak a következménye, amely mindenáron gyorsan és jól akar
tenni, pedig az nyilvánvaló, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. De
az ilyenből jó cseléd válik, ha kézhez tanul. Azután az is jó, hogy
idevaló: az anyja időnkint bejár s gondot tart rá, tanácsokkal ellátja,
amiket jobban meg is szívlel, ha a szülőanyjától hallja. Úgy gondoltuk
hát, hogy a kis Verában igen alkalmas cselédre találtunk, aki majd
esztendőkig is el lesz itten.
De nem úgy volt, mert a mult hét hétfőjén jön az anyja azzal a kéréssel,
hogy szerdán délre eresszük el a Verát.
– Hova? Nem igen szokott ilyenkor lakodalom lenni.
– Nem is úgy, hanem hogy egészen eresszék el.
No ehol van ni. Jaj azonban, az nem úgy megy. Ép ebben az időben nagyon
nehéz dolog cselédet kapni. Fölmondás nélkül nem lehet ilyenkor elmenni
a háztól.
– Hát pedig csak már eresszék el – mondja az asszony – mert elmegyünk
valamennyien a városból téglát verni.
– Hát már minek vinnék ahoz a nehéz munkához ezt a kis lányt?
– Hát nagyon jól tud formázni.
Már hogy formába verni a sarat, azután meg sebesen kifordítani abból s
azután a mezőn sorba rakni, hogy száradjon. Nehéz munka.
A kis lány ép akkor jön haza a piacról s hallván a beszédet, sírva
fakad, hogy azt mondja: ő nem megy. Arra az anya kezd beszélni
hosszabban. Első sorban azon kezdi, hogy mi lenne vele itthon, ha
véletlenül fel találnánk neki köszönni.
– De nem köszönünk fel.
– De hátha mégis véletlenül felköszönnek – folytatja az asszony, de a
beszéde veleje mégis csak abban, hogy a Vera nagyon szépen tud formázni.
A lány nem szólt semmit, fejkendőjét a szemére húzta s dacosan dörzsölte
ujjaival az asztalt.
Utoljára abban történt a megállapodás, hogy ha szerdán reggelig tud a
helyébe más cselédet állítani az asszony: viheti, utoljára az ő lánya, ő
tudja mit tesz vele s ha felmond, két hét mulva úgy is csak el kell
ereszteni. Az asszony elment, de bizony csak nem talált, nem olyan
könnyű az ilyenkor, mikor a piacról is eltűnik a rendes cselédvásár s a
helyszerzők irodáiban is alig lézeng egy-két olyan cselédforma, aki
ingyen sem kellene. Jött hát kedden délután a hírrel, hogy nincsen
cseléd, de már akkor az ura is vele jött kettős kérlelésre. Csontos,
őszes ember az apa, bizonyos Ullmán József nevezetű. Hogy mint kerültek
a nevükhöz, nem tudni. Ez az öreg Ullmánnak mondja magát, míg a
kiterjedt család hajós tagjai Hulmány néven neveződnek.
Hát mondja az Ullmán, hogy ő voltaképen az idén nem is akart menni
téglavetésre.
– Háromszor sürgönyzött a vállalkozó, hogy mönjek, de még nem is voltam
rá felelettel. Aztán a mult hétfőn, mikor ép otthon az ebédöt összük,
hát nem beállít, hogy azt mondja: Hát Hullmán bácsi maga még a sürgönyre
se felel, hanem így kell érte jönni? Hát aztán három hatvanat igért
ezriért, hát mit csináljak? Nem löhet az ilyen munkát elhagyni…
– Négy-ötezröt – mondja az asszony – naponta kiverhetünk négyen, ha még
egy napszámost is fogadunk hozzá.
Ez nem megvetendő kenyér: naponta tizennyolc forint volna ez, ha
megbírják az ötezret. De ez aztán már borzasztó munka.
– Hát hiszen, nini. De kár ezt a lányt ilyen fiatal korában ebbe a
szörnyen nehéz munkába fogni. Majd meglátják, vakarcs marad, nem nő meg.
– Dehogy nem – mondja az asszony. – Látnák a fiúnkat, ennek a bátyját,
csaknem óriási, pedig mindíg velünk verte a téglát. Csak mög köll a
munkásnak az ételit adni, akkor nem köll félteni. Nálunk mögvan a
könyere – szalonnája mindönkinek röndössen. Még a napszámos embör is úgy
szegődik mihozzánk, hogy mink adjuk neki az ételt…
– No, én, ha maguknak vagyok, még se vinném el. Jobb lesz, ha itt marad.
Ullmán József a földet nézte lehajtott fejjel s hallgatott egy darabon.
Aztán megszólalt:
– Ne kévánnyák – mondta – ne kévánnyák. Egy fiam így veszött el. Itthon
hagytuk, mire hazagyüttünk, sehol se találtuk. Hova lött, mi baj érte,
senki se tudja. Húsz éve, hogy eltűnt, de még most is sokszor könyvezöm…
Hát mán nem akarnám, hogy még ezt is könyvezzem… Hát csak eresszék mán
el, kéröm.
S Vera ment, boldogan pakolászta össze a holmiját. Mert aznap új ruhát
vettek a lánynak, hosszúszoknyás új ruhát. Kis Vera így nagylánynak
neveződött ki s a nagylány örömmel ment oda, ahova a kislány menni nem
akart…
Utszélén.
Egyszer jön egy ember az úton létrával, a tarisznyájában különféle
keszkenőkkel. A létrát a városszéli lámpák fakaróihoz támasztja, fölmegy
rajta és az üvegeket kezdi tisztogatni. Lám, mit meg nem ér az ember, ha
a tél után a tavaszt kívánja. A lámpák így fényesek lesznek és a nap
igen sok oldalról tündököl bennük, mert biz a hideg és az eső
szivárványosra ette az üvegeket, de szebb is így s a nap már oly kedvvel
jár beléjük tündökölni, hogy még fölleget sem enged az égre, melyek őt
ezen kedvtelésében háborgatnák. Az ég már egészen kékszínü s csak néha
futkosnak rajta Isten kicsi fehér bárányai, haladván egyrésze keletről
nyugatnak, másrésze pedig nyugatról keletnek, már ahogy sorsukat az
idézi, ki őket is kezeiben tartja. A fű is növekszik már keményen. Azt
mondja egy ember, aki a szőlőszélben fákat nyeseget:
– Valami risz-rosz lovat ebbe az árokba ha beleeresztenének, megélne
benne holtig.
Tudniillik, hogy annyi benne a fű. Biz az növendő s igazság szerint
nincs is sok túlzás abban a mesében, melyben olyan táltos foglaltatik,
aki hallgatni tudja a fű növését. Oly gyorsan előbujik a földből, hogy
csoda. Hamar végigterül vele a határ és mihelyt fű van, előjön a zöld
gyík is. Addig nem, mert nincs olyan szín, amiben az ő színe elveszne. A
fű azért jó neki, abban bátor azonnal és ha pókot lát, bekapja.
És a világos, nagy kékségben, ami a zöld földre borul, megjelenik egy
vékony, kicsi fekete vonal. Mintha egy szál gyufa lebegne ott fönt, de
nagyon messze. De halad, hol följebb, hol alantabb szállván. Azután
mozog is. Még sem gyufa az, hanem más valami lesz. Talán sas, amely
onnan föntről keresi az egereket a szántásokban. Ép úgy lebeg, mint a
pusztai kútágasok madara, de amint egyszer szárnyait mozgatná, a
napfényben valami fehéres csillan meg rajta. Miért van az, hogy most
egyszerre megdobban az ember szíve és szinte röpköd a lelke? Hát
megjöttél kedves, öreg madár? Haza találtál ide, ebbe az országba, ahol
oly igen nagyon szeret mindenki, kedves gólyamadár? Ugy-e bizony jobb
itt? Hej, hisz aki egyszer itt lakott, az csak visszavágyik… Nincs is
talán jobb hely a világon, mint sudár jegenyék ágai között és a
tanyaházak fehér kéményén. Ott a lakás megépítve szőlővenyigéből szépen
és a tanyák jólelkű népe felmászik hozzá lajtorjákon és megdrótozza
erősen, annak módja szerint, hogy a szent madár fészkének semmi
bántódása ne essen, még a lucanapi szél se tudja levinni. Így hát
kedvvel is jön vissza messzi földekről, kék tengerek tulsó partjáról s
ahogy ez a legelső itt fent lassan libeg, látszik rajta, hogy már
megérkezett, tovább nem megy s most mozdulatlanul fekvén a magas
levegőn, kémleli az óriás zöld tábla fehér házai közül, hogy melyik az
övé. Nem könnyű ezt megtalálni, mert elvégre az ő feje sem káptalan.
Nem röpül, hanem valósággal fekszik a levegőn s lassú köröket vág.
Keresi a helyét. Biz a tanyák legtöbbje egyforma onnan a magasból, barna
födelek, öreg, nagy eperfák, kocsik az udvaron, körülötte mező: a
gólyának nehéz ezek között a valódit megtalálni. Csak kerengél azért egy
helyben. Az emberek apránkint mind mind észreveszik, ki lenne az a
szerencsés, akihez száll a jövevény, ki most érkezett Napkelet szent
országaiból. A gólya egyszerre megindul odafönt és ereszkedik
nyílegyenes irányban olyan sebesen, mintha le akarna esni. Már
megtalálta a helyét s látszik is, hogy Dudás Istvánékhoz száll. Egyenest
oda ereszkedik a fészekre, mely a kémény tetején most is csak a régi s
megállva az új otthon közepén, összeüti a csőreit s az első tavaszi
kelepelés végigcseng a tanyákon, míg öreg Dudás István megcsóválja a
fejét s hümmög a dologhoz. Ugyanis van már ott gyerek elég; most is
akkora az öröm a madár érkezte fölött köztük, hogy majd fölverik vele az
egész tanyát. Előbb a tollát nézik, hogy csakugyan a régi madár-e? Az,
megismerkszik. Tavaly nyáron megsörétezte a lelketlen Tahi Tóth Imre (el
is hullott a pulykája valamennyi) s látszik most is ennek helye a
tollazatában. No és hogy az igazi, most már megcsodálják, mert hisz a
harmadik határból jött embert is meg szokás csodálni, hogy de messzünnen
való, hát még aki így, mint a gólya is, egész az afrikai országból
következik elő? Mondják is neki azonnal:
Éccő vót ég gója
Al lemönt a tóra.
Eggyik lábát letötte,
A másikat fővötte.
E vócs csak a gója…
No hát meg volt a nagy érdekesség a földek között, hogy hova szállt
legelsőbb a gólya s két napig most már erről beszélnek az asszonyok, ha
ugyan ráérnek a nagy vasalásoktól. Mert ünnepre készülődnek már s Virág
Illésné, ez a most-farsangi menyecske, bent is járt már a városban ma,
hogy egyetmás alkalmatos cifraságot kihozna. Pántlikát, szép szagú
olajat, de egy kis piros festéket is tojások festéséhez. A szőlőárok
tulsó oldaláról rászól Varjú Ferenc:
– Mit hozol Zsófi?
Zsófi el is mondja, miket vásárolt és mutogatja. Ott a pántlika, az
üvegben az olaj, meg egy menyecske-fejkötő alá való fésű.
– Még kontyos fésűt is vöttél?
– Azt is – szól ártatlanul Zsófi, az új asszony.
Varjú Ferenc dévajon nevet:
– Hát a másikat már megint eltörtétök?
Zsófi elpirul ezen, sarkon fordul, se szól, se beszél, csak halad
tovább. Mert furcsa eszköz nagyon ez a kontyos fésű. Idősebb asszonynál
tíz évig is eltart egy-egy s mint van hát az, hogy az ilyen
növendék-menyecskéknél ily hamar eltörik. Nem tudni, nem lehet tudni az
ilyesmit, bár bizonyos, hogy Zsófi pirulva halad odébb és még amaz
idősebb asszonyok is, kik a kujon Varjú Ferenccel együtt dolgoznak a
szőlőben, csendesen, szótalan nevetnek. Már ennek, bármint keressük, a
formája ilyen.
A szőlőben pedig már nyitogatnak. A szőlőt télen-átra lefektetik a
homokba, hogy aludjon és jól betakarják, hogy meg ne fázzon, mint a kis
gyermekeket szokás. De csakugyan olyan is, mint a kis gyerek, ezer baj
tör rá és ezer baj ellen kell védelmezni. Most költögetik álmából s
venyigéit kihuzzák a homok alól. A vékony ágak, amelyeken keresztül jön
a bor ez emberekhez, most ugyancsak gémberedettek, álmosak, akár az
ágyából kiemelt gyermek. Ami ennek a mosdatás, az nekik a nap. Amint
érzik a melegét, fényét, egyenesednek s bólogatnak a fényesképű nagy
tányér felé, amelyet az ősz óta nem láttak. Mindenki szereti errefelé a
napot, csak a városi népek nem szeretik, akik napernyőt feszítenek
elébe. Lám, most is, hogy a téllel való csatában ő győzedelmeskedett,
hirtelen minden állat megindult. A vakondok erőnek-erejével túrja a
földet és ássa barlangjait. A bogárféle pedig a fákon mászkál. Van már
mit enni rajtuk, mert a rügyek fakadoznak és bikanyálat eresztvén, száll
itt-ott a légi pók, akár csak őszszel. Az út porzani kezd. Hogy örülnek
ennek a gyerekek! Kifutnak a tanyákból és apró tenyereiket telemerítik
vele. Por, por! kiabálják. Döcög velük egy tökéletes apróság, még éppen
csak hogy járni tud, az is mondja utánuk: Poj, poj… Kellemes az ilyesmit
nézni.
Szecskavágó Nagy Pál pedig halad az uton sipkában. Már senki sem jár
sipkában, csak Szecskavágó Nagy Pál. Hóbortos ez. Sőt nábókos is.
Folyton egymagában jár, azt talán más emberfiával soha együtt nem látta
senki az úton. Ebben neki nagy ereje van, mert ezen oknál fogva
tisztelik is, féltik is, tisztán csak azért, mert nem olyan mint a többi
ember. Amugy kopott, alacsony s miközben halad, jár a két keze föl-alá
és szokása szerint hangosan beszélget. Szól a jobb oldalán levőhöz, szól
a baloldalán levőhöz, pedig sem a jobb oldalán, sem a baloldalán nincsen
senki. Egy ember, aki jó hosszat szántott két lóval, az útszélen kiveti
az ekét a borozdából és odaszól egy másiknak:
– Az angyalokkal tárgyal már megint.
Szótalan néznek utána és bizonyos irigykedéssel is. Tudni kell, hogy
Szecskavágó Nagy Pál vagyonos ember. Úgy apránkint szedelőzködött össze.
Még most hat éve csak két lova volt (érhetett a kettő harminc forintot)
azokkal csetlett-botlott csak. Most pedig el van gazdagodva teljesen.
Némelyik emberben a víz is vérré válik s ez onnan van. Halad hát ő a
sapkában az úton és a jobboldalinak mondja:
– Emléközz rá, de jól ráemléközz, hogy mit töttél anyáddal. Mert én
annak tudója vagyok…
Ezzel megigazgatja a sapkát a fején. A gyerekek félve állnak oldalt az
útjából, amint keményen ballag. Miről beszélhet, kinek? De amint kicsit
odább halad, egy nagyobbacska fiú azt mondja róla a többinek:
– Nincs ki nála a négy fertály.
Lehet, sőt talán valósággal így is igaz. De azért a nap őrá csak úgy
tekint, mint a többiekre, szép, jó meleg sugarait a nap senkitől el nem
vonja, hanem mindenkit megtisztel vele, akár érdemes rá, akár nem.
A hogy Pál elhalad, a két ló újból a borozdába áll és szántanak, az
ember könnyesen tartja az ekét, mert jó porhanyó a föld. Temető volt
régente s azon időben gyakran ásták. És elég csont is van benne, az
ilyenben meg úgy terem, hogy az kész gyönyörűség. Névtelen ősök így
teszik vissza áldó kezüket késő unokák fejére. A szőlőkben is lehajlanak
a tőkékhez az emberek, az asszonyok pedig hernyófiakat szednek
almafákról. Amodább ásnak. De alighanem inkább kapálnak. Fénylik a kapa
vasa, amint a földből kiemelik, mert a föld nagyon jó fényesítő eszköz.
Még el is koptatja a kapát s a vele dolgozó embereket is a föld. Akkor
ők is a földbe kerülnek, ott porrá válnak s idők multán más emberek más
kapákkal őket kapálják.
Könyvtári divatok.
Aki egy-egy nagyobb nyilvános könyvtárnak az életét figyelemmel kiséri,
évek során át érdekes tapasztalatokat gyűjthet a könyvtárhasználó
közönség hangulatai felől. Hogy kinek milyen könyv tetszik, hogy melyik
szakmát szeretik legjobban s egy-egy szakmának a kultiválása sokáig
tart-e, vagy csak hirtelen való föllobbanás-e az, amely azután hirtelen
elalszik s csak a hamuja marad meg, mint a pásztortűzé a mezőn. Mert
vannak hangulatok, az bizonyos. Néha a divatos áramlatok nyomán, néha
más okból. Kitanulmányozni pontosan az egészet, ahhoz egy emberöltő
kellene s helyes következtetésekre talán akkor sem lehetne jutni. De
azért valamit tapasztalni mégis csak lehet. Tizenkét éve vagyok a
Somogyi-könyvtárnál, azóta nézem, hogy miféle munkák azok, amiket
leginkább keres a közönség. Nem az egész közönség, mert hiszen, minden
szakmának megvan a maga használója, hanem hogy mégis: mi az uralkodó
planéta?
A histórikus történelmi munkákat keres, a nyelvtanár nyelvészetit, a pap
vallástudományit, ez mindíg így van, azon igazság szerint, hogy a
szénégetőnek a tőkén a szeme. De van a közönségnek egy nagy része,
olyan, amely nem a maga mesterségebeli könyveket keresi, hanem mert
kedveli a könyveket, bejár a könyvtárba, ma ezt olvassa, holnap azt, itt
érdekes az, hogy időnkint milyen különböző formában mutatkozik meg: mi
kell a közönségnek? Annak a közönségnek, amely kedvtelésből olvas.
Valamely nagyobb, országos könyvtárban ez talán elmosódik, valamint egy
kisebb könyvtárban meg nem látszana meg. A mi könyvtárunk afféle jó
közepes: hetvenhatezer kötetből évi tizennégyezer olvasó tizenhatezer
művet használ. Itt még áttekinthető a dolog s az olvasók által
kiállított kérő-lapok alapján, akár statisztikát lehetne csinálni arról,
hogy most Voltaire-ciklus volt, most meg Heine-ciklus, azután
Petőfi-ciklus, majd meg egy magyar remekíró-sorozat. Jókai-ciklus nincs,
amennyiben az állandó, de már Vas Gerebennek, Jósikának, Pálfy Albertnek
divatjai vannak, amelyek föltámadnak, azután elmúlnak, hogy egy év vagy
öt hónap múlva ismét életre keljenek.
Másszor az utazási könyveknek van kelete, olykor még lexikon-divatot is
lehet tapasztalni. Genealógiai könyvekben családtörténeti dolgok után
megfelelő arányszámban mindíg érdeklődnek könyvtárhasználók, de néha a
nemességi könyvek használatának is formális divatja van.
Máskor ismét a filozófusok uralkodnak. Fiatal hölgyek is szorgalmasan
buvárolják, hogy mi a véleménye Schopenhauernek a halálról. Úgy valami
nyolc év előtt nagy és erős olvasóközönsége volt a szociálizmus
írásainak. Ez éveken át tartott s lassan, de érthetően átment az
antialkoholista irodalomra, leginkább Forel műveire, onnan haladt át a
nemi kérdésre, a feminizmusra és a gyermekre. S ugyanazon idő óta,
amióta a társadalomtudományi kérdéseknek a sorozatai az olvasók
érdeklődésében így változnak, ugyanazon idő óta állandósult a
képzőművészeti munkák iránt való érdeklődés. Ennek már nincs is divatja,
ez állandó jellegű, akárcsak Jókai.
Jön aztán hirtelen fordulat a régi szépirodalom berkei felé. Azt lehetne
hinni, hogy – a Bodnár-féle hullámvonalak elmélete szerint – ismét
Voltaire-ciklus keletkezik. Azonban nem egészen Voltaire kell, de nem az
egész Voltaire, hanem csak Zaire, vagy a Végzet. De akkor Zaire kell
eredetiben, németben és magyarban és kevés volt, ami van, mivelhogy
egy-egy kiadásból csak egy-egy példányt szokott a könyvtár tartani.
*
Este hét óráig van nyítva a könyvtár, akkor apostolok oszlása
következik. A közönség egy része ugyan nem bánná, ha tovább is
maradhatna, de hát nekünk untig elég ebből ennyi is, mert holnap is nap
lesz és reggel is helyt kell állani. Kimegyek az olvasóterembe, hogy
megvárjam Móra Ferenc könyvtárnokot, amíg a kabátot magára húzza és a
kalapot a fejére teszi, mert együtt szoktunk távozni. A szolgák rakják
vissza a helyükre a könyveket, miket az olvasók az asztalokon hagytak.
Egyes kötetek az asztalokon maradnak. Nézem, hogy miért?
A könyveknek nemcsak belső tartalmuk, hanem külső testállásuk is van.
Ezen otthagyott könyveken azonnal meglátszik, hogy ezek nem a könyvtár
tulajdonai. Miután rendellenes, sőt szabályellenes dolog, hogy a
könyvtárban idegen könyvek tartózkodnak, kérdezem Mórát:
– Hát ezek, Ferkó?
– Az enyimek, – mondja Móra. Be kellett őket hoznom, mert most megint
Dumas-ciklus van. Ami Monte-Cristo a mi anyagunkban van, az nem elég,
hát behoztam az enyimet is.
Csakugyan, szerte-széjjel hevertek Monte-Cristo kötetek, nyilvánvaló
tanúsággal arra, hogy nem egy vagy két ember olvassa őket, hanem többen,
egyik az első, a másik már a nyolcadik kötetet. (Beosztással kell élni
ugyanis).
– És még most sem elég?
– Hát bizony nem elég.
– Van nekem is egy otthon, – mondom, – majd reggel behozom. Akkor
harminc kötet lesz idebent. Az elég lesz.
– Talán, – mondja Móra. – Mikor valaminek divatja van, akkor sohasem
elég semmi.