TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
BAZSARÓZSÁK
1912.
Singer és Wolfner kiadása
Budapest.
MÁRKUS SAMU KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST
A világitó állat és a vadrózsabokor.
Mózes első könyve, amely tudvalevőleg a teremtésről való könyv, azt
mondja a XII-ik mondásban: Hoza annak okáért a föld gyenge füveket,
maghozó füveket az ő nemek szerint, és gyümölcstermő fákat, melyekben
vala az ő nemük szerint való magvak: és látá Isten, hogy az jó volna. A
XIII. szerint így lett estve és reggel, a harmadik nap.
De mindez nem volt elegendő. Azt mondja a XIV-ik mondás: Azután mondá az
Isten: Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy
különbséget tegyenek a nap közt és az éjszaka közt: és legyenek jelei
bizonyos időknek, napoknak és esztendőknek. Mondja a XV.:
Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy világosítsák a
földet. És úgy lett. S a XVI. szól: Szerze azért az Isten két nagy
világosító állatokat: a nagyobbik világosító állatot, hogy világosítana
nappal: a kisebbik világosító állatot, hogy éjszaka világosítana: és a
csillagokat is. XVII.: És helyhezteté az Isten azokat az égnek
kiterjesztésén, hogy a földet megvilágosítanák. Azt mondja a XVIII-ik
mondás: És hogy vezérei lennének a napnak és az éjszakának és
különbséget tennének a világosság és setétség között: és látá Isten,
hogy ez jó volna.
Így mondja a nagykönyv a történetet a világosító állatokról. Lehet, hogy
így is voltak ezek időtlen időknek előtte. Szorgalmasok voltak és a
szolgálatot egymásnak rendben s pontosan adták átal. De már az évek
tömérdek sokaságának multával hanyagabbra váltak: van eset rá a földi
életben, hogy a nagyobbik égi állat lehalad a föld peremén, ellenben a
kisebbik nem jön fel helyette. Ellenben az ég alatt való vizek
tömegeiből föllegek kerekednek az égre s elfödik az apró állatokat, a
csillagokat is.
Ilyformán a mezőn éjszaka mély homály, kietlenség, szomorúság és az
ismeretlentől való félelem uralkodik. Sötét van. Aféle vaksötét, mikor
az ember nem látja meg az orra elé tartott kezén, hogy hány újja van.
Ilyenkor csak a macska lát, továbbá a vakondok, az ártatlan éji madarak
s ide volnának sorozandók a denevérek is, de ezek a kintvaló mezőkön
ritkán tartózkodnak, helyüket inkább templomok s egyéb kőrakományok ódon
falai között keresvén.
Az éj tavaszi. Földanya ilyenkor keblét megnyitván, rejtelmes illatokat
szolgáltat. Ebbe bele lehet szédülni. A fák, hogy az emberek ne lássák,
ilyenkor szoktak nyujtózkodni, a tél nyomán elgémberedett tagjaikat
próbálgatván. S a füvek kitekintése is következik. A füvek kiütik a
fejüket a földből, megnézni, hogy milyen világ van, érdemes-e már kint
maradni. Ha érdemes, kint maradnak. Ha nem érdemes még, visszabujnak.
Ezt mind csupa csalafintaságból teszik. Az ember el sem képzelné, hogy
ezen apró csöppségek miféle furfangokat művelnek. Tréfálkoznak a
nagyobbik világító állattal.
Mert mikor estenden a nagyobbik világító állat a föld szélén az
operenciás tengerbe aludni leszáll, s tekintetét utoljára ezen szép
hazai igaz földeinkre veti, még nyomát sem látja rajtuk e különféle
fűnépségeknek. Elszomorodva tér pihenni. S a furfangos füvek ezt
kilesik: távollétében előbujnak s reggelre kelve a világító nagy állat
láthatja, hogy zöldül a mező. A nagyobbik világító állat ilyenkor nevet
és nevettében könyvedzik. Nevetése a rózsapiros hajnal és könyvedzése a
szölid tavaszi harmat, amelynek barátságos kedvessége annyira
célirányos, hogy a felkelő kutya sem rázza le magáról. S a fák
megreszketnek örömükben. Ágaikat egymáshoz verik, s az ágak egymásnak
repesik: a tavasz istene jön.
A fehér tél szomorú angyala már összeszedte a fátylát, távozásban van.
Menőben van. De még mentében (nem mente-bundában), ha lehet, öl, hogy
nyoma maradjon az emlékezetekben. A nagy világító állaton már nem vehet
erőt, mert azzal nem bír. Hatalmas állat az. A füvekkel és a fákkal sem
bír, mert már igen nagy bennük a megindulás.
Ártó hatalmát ennélfogva az emberi állatokra terjeszti, amelyek
tudvalevőleg igen törékeny lények s könnyen pusztíthatók. A tél folyamán
rájuk küldi a sorvadásokat, továbbá azon fájdalmakat, amelyek
különféleképen járni és kelni szoktak a csontok haszontalan részeiben.
Ellenük reggelenkint petroleumot szokás inni, de nem mindíg használ. Az
ilyen ember fölöslegesen fogyasztja a világító olajat.
Itt, ezen sötét mező egyik oldalán bizonyos nevezetű Kutásó Zombori
család lakik. Ugyan most nem lakik, hanem alszik, mert most az éjszaka
van. Amugy ugyan a mező túlsó oldalán szintén lakik egy familia, ez
Nyerges Kiséknek neveztetik. Valami sok beszélni való nincsen felőlük.
Épen csak úgy elvannak, mint a többi élők, hordván magukon az élet
terhét, ez azonban nem nagy virtus, mert szokás-mondás szerint minden
szamár maga tudja a terhit.
Ez a két föld, a Kútásók és Nyergesek földje a régi emberek emlékezete
szerint is egymás mellett állott, mert a földek szokása, hogy helyükről
nem mozdulnak, csak a gazdák változnak. Itt azonban nem változtak. Egyik
szántotta a maga részét, a másik bevetette maggal a saját részét, tudta
mindenki, hogy a határa meddig tart, mert azt megmutatta a mesgyén álló
vadrózsabokor.
E vadrózsabokorról valami túlságos sokat szintén nem lehet beszélni. Mit
tesz az ilyen? Olykor meghozza a maga együgyü kis virágait, de tövist
többet terem, mint virágot, ilyformán valóságos fészke az ártalmas
bogaraknak s más egyéb hernyóknak, mert a tövisek miatt nem bír utánuk
járni a madár. Ki szokás az ilyent dobni. Itt azonban nem dobták ki. Ez
volt a határ. Volt idő, hogy a két család között perpatvar, violencia és
egyéb lélekveszedelem volt, de a határ ügyében soha veszekedés nem
történhetett, mert annak a mikéntvalóságát mindíg, télen is, nyáron is
megmutatta a vadrózsabokor. Létezésének tisztán csak ez az értelme.
Most azonban a két család között nincsen semmi baj és háborúságok már
régen nem történtek. Kútásó-Zomboriéknál egy lány van, Nyerges-Kiséknél
egy fiú van: ezek már apró gyermekkorukban is együtt fontak a bokor
alatt a vadrózsa leveléből, füvek virágából koszorút.
Idővel növekedtek, az iskolába a tanító úr elébe is együtt jártak s
Ásóék Máriját Nyergesék Péterje gyakran védelmezte az utakon a kutyák
ellen, télen pedig előtte járta a havat, hogy az előbbhaladáshoz utat
csináljon neki. Mári olykor mondta neki: Pétör, úgy tisztöllek, mint a
szülő anyámat, tanító édös apámat. Pétör ilyenkor a lány szöszke fejére
tette a kezét.
Ezek csakugyan így történtek, tagadni való nincsen rajtuk semmi, a Péter
fiú és a Mária leány egymás szeretetében növekedtek tovább is, s bárki
látta volna is őket, meg nem állhatta szó nélkül, mondván: de helyre egy
pár.
Hát ez úgy is volt. S Kútásóék, valamint Nyerges Kisék családjában a
jövőbe vetett megnyugvás uralkodott, mert nyilvánvalónak tetszett, hogy
Péter majd elveszi Máriát.
Ezen esetben a két birtok egybefolyna s akkor azután a határról akár ki
is lehetne dobatni a vadrózsabokrot.
Elmélkedés. Jó volna nagyon, ha a világ ügyek úgy mennének a maguk
valóságában, ahogy azt az emberi elmék kifundálják, de nem mennek úgy.
Különféle elváltozások vannak.
Történik, hogy a tél istene érzi, hogy a fölöttünk élő s egyedül
hatalmas öreg úr istennek nagyobbik világító állata már az erőnek
erejével jön. Tekintetének sugarai, amiket a földre leereszt, egyre
melegebbek. Nézésük súlya alatt a télisten fehér palástja a földi
mezőkön, réteken és tisztásokon egyre lappad, a dombokon megszakadozik
és rongyai láthatók. Télisten ilyenkor a hatalmának végét érzi, de
bosszura gondol s azt mondja magában: hej, majd megcsufollak én.
Ilyenkor a vén duzzogó elvonul, északi fagyos szeleit visszarakja a
zsákba, valósággal úgy mutatja magát, mint aki a létezését befejezte. A
nagy világító állat ennek örvend s minden reggel, amidőn napszámos
munkáját elvégezni fölkel, tekintetét egyre melegebben és szeretettel
veti a földre. Így történik, hogy az emberekről lemaradnak a subák, a
fejekből kihuzatnak a sapkák, a nyakravalók leoldatnak, a mellények
kigomboltatnak s mindazok, akik az ébredő föld illatával terhes mezőkön
a kenyér munkájával foglalatoskodnának, a nagy állat verőfényében
sütkéreznek.
Akkor a tél haragos istene hirtelen rajtuk üt és mérges téli szeleit a
zsákból kiereszti. Az ám. Ez veszedelmes. A szelek mértéktelenül
száguldanak s a torkokra és mellekre csavarodnak.
– Majd adok én nektek rózsabokrot – mondja a téli isten és Nyerges-Kisék
felnőtt Péter fiára ártó kigyóival olykép csavarodik, hogy az
rettentőség. A fájások ilyenkor a mellben támadnak, onnan azután
haladnak szerteszéjjel. Nem valami nagyon gyorsan ugyan. A téli isten
már meg is halt, de halódó állapotában már tudta, hogy ő a Péter
legényfiut viszi magával. Tavasz végére jelentkezni fog nála odaát a
nagy sötétségek és némaságok helyein, a csontok boltjának bús födele
alatt.
Hát ami csakugyan úgy van: az csakugyan úgy van. A Péter melléből
eleinte csak vakkantgatott, de azután ugatni kezdett a halál kutyája.
Nem lehet mondani, hogy ne gyógyították volna, mert gyógyították, bár
hiszen hiábavaló ilyenkor már az ilyesmi. Némelyek mondták, hogy az úton
rontásba hágott s az egész baj ettől való volna. De hát ez értelmetlen
beszéd, mert a rontás egészen más, az másnemű dolog, csak különös
esetekben adódik elő s ellenében akkor is lehet orvossággal élni, ha
különben az ember még idejekorán észrevette magát. Látható, hogy itt nem
így van az eset: felsőbb hatalom tette rá súlyos balkezét a legényre,
itt csak még felsőbb hatalom segíthet. Átjött a tanyába a Mária leányzó
is, s bár nem a szemével, hanem a szíve melegével nézte a Pétert, már
itt még ő sem segíthetett. A nagyobbik világító állat istentől való
melegsége elé kell terjeszteni a legényt s mert maga is szegény esendő
létére úgy kívánta: a tanya napos oldalán, a vadrózsabokor felé, ünneplő
fehér selyemszőrű subában oda is terjesztették.
A nagyobbik állat az Ég csodálatos és hihetetlen melegségével kelt föl a
messzi tengerekből e napon. Tekintete Péterre úgy sütött, mint a
valóságos és igaz szeretés. Elhalt jószág a birka már akkor, amikor suba
van varrva belőle, de még az is nyujtotta szőrszálaiból való kezefejeit
a nagyobbik égi állat felé, mondván: Hálával emelkedünk hozzád, akit
fényességedben és langyos tüzedben az úr küldött.
Ez így volt csaknem egész napon át: a világító állat le nem vette a
szemét Péterről s estenden, mikor távozóban a tanya sarkán bucsuzott,
piros sugarakat özönnel küldött reá. Távozása után a semjékek felől
azonnal a hideg levegők kezdenek áramlani, a legényt be akarták vinni az
ártalmas helyről, de a legény magától fölkelt és járt, a subát is vitte
magával a házba. Ott újra lepihent s utána, a jobbuláson örvendezve más
mindenek is lepihentek, kivéve a kutyát, melynek szolgálata most
kezdődött s ki is a tanya sarkáról az esti csöndben azonnal híradással
volt a többi ösmerős kutyáknak, mondván közönséges kutyai nyelven:
nincsen semmi baj, mert jobban van a legényfiú.
A kutyán kívül csak az anyamacska volt ébren, aki is apró
növendékgyermekeit ilyenkor iskoláztatja a mezei egerészet tárgyában. A
kisebbik világító állat, a hideg fehérszemű, sztrájkolhatott valahol,
mert nem jött fel az égre, a kisebb állatok közül szolgálatra
jelentkezett a göncölszekér, a fiastyúk, a kaszás csillag, továbbá az
esthajnali, de azok is csak pislogtak, mígnem egy bikaborjú formájú
felhő eltakarta valamennyit.
Ezen időben történt, hogy az alvó házból a szerelemnek erejére
támaszkodva kijött a legény, megkereste az ásót és az ásóval elhaladt a
vadrózsabokorig. A bokorra nézett. A bokor aludt. Ásóval tehát kiemelte
a földből, a lyukat betemette s a mező törekjét ráhányta, hogy a helye
se lássék. Azután a bokrot hozta magával, elhozta vagy hétszáz jó
lépésnyire, ott megint elültette, gödrét rendbe szedte, hogy senki a
bokor éji utazását észre ne vehesse.
A haldokló vőlegény így a földben az élő mennyasszonynak hozományt
tévén, hazament csendben, a subába belefeküdt, s mikor a többi nép
hajnalkor reggelre kelt, látták csak, hogy meghalt volna.
A nagyobbik világító állat is felkelt nemsokára s már ahogy tekintetével
legelsőbb elönté a határt, látta, hogy a vadrózsabokorral mi történt.
Látta, de nem szólt semmit. Sőt intézkedett, hogy melegségeiből ne essen
most túlságosan sok erre az új ültetvényre, amely úgyis a földből, a
halottnak égő szerelme tüzéből nyeri fogantatását. Valóban, nem szólt
semmit, csak annyit mondott: mennyi bolondság, mennyi bolondság. S
tovább ment a dolga után, mert Csáky Szilveszteréknél egy kis fekete
birka volt a ház háta mögé már elébe terjesztve: hogy hátha szép szölíd
fényességeivel azt életre bírná kelteni…
Szirtesek a partok.
A templom nevenapján nem volt hideg, pedig Miklós napjára esik a templom
nevenapja. Más esztendőben már ilyenkor szigorú hidegek szoktak lenni, a
hajók a vízről mind eltakarodnak és nagy jégtáblák zajlanak. Lehet
ugyan, hogy még majd idővel összefagynak a vízből a nagy jegek, de ez
nem bizonyos. Tavaly kemény tél volt, hát kétszer egymásután talán csak
nem lesz. Nem is szokott, bármit beszéljen a kalendárium s mindazon
egyéb tudósok, akik jövendölésekkel foglalkoznak. Nem sokat lehet az
ilyesmire adni, mert a táltosok ideje letelt s egyre ritkábban születnek
olyan emberek, akiknek két sor foguk van alul. (Olyan, akinek felül is
két sor foga nőtt volna, sohasem volt, mert minek volna az ilyen ember.)
A vadliba még éjszakánkint igen csak röpdös a magasban a víz fölött s ha
a város fölé ér, oktalan módon kiáltoz. Napfény is van s a sündisznó sem
ment még el aludni, mert homokásás közben még nem található. Tegnapelőtt
szivárvány volt, a légy némely része is föltámadt e csudálatos téli
időben, sőt olykor mintha hallani lehetne a szúnyog szárnyának halk
zizzenését. Bár csak az esti órákban. Továbbá – látnivaló – a kutya
szőre sem vastagodik s a holdnak olykor, különösen fölszállat idején,
olyan piros fényességei vannak, mint Péter Pálkor.
– Ez jó világ – véli Szűcs Pál – mert most éppen olyan meleg van
odakint, mint idebent.
Ez ritkán fordul elő, mert rendszerint hol kint van hidegebb, hol bent
van hűvösebb. A hajózatra ennélfogva most igen alkalmatos idő van. Talán
abba sem kell hagyni az egész télen.
– Ugyan – mondja Kopasz József kormányos – huszonnégy vagy negyvennyolc,
aztán itt a hideg.
Baráczius Ferenc öreg vízi ember, így a parton állván, néz. Néz maga
elé, néz a vízre. Azután a fűzfákra a töltés alatt, azután arra a
mindenféle paréjra, amelyeknek a magvait a messzi hegyek közűl még a
Maros sebes vize sodorja idáig a meleges iszapba, hol is ezen csekély
értetlenek a fölöttünk élő és egyedül hatalmas Isten úri kegyelméből
életre fakadnak. Baráczius ezeket is nézi, hervadottságukat vagy
életrekeltüket mérlegeli. Az égre is fölnéz, amely borús és fölleges,
amit hiszen mindennap nézni szokott, mert minden hajnalban kelő ember,
amint az ajtóból az udvarra kilép, tekintetét elsősorban az égre veti.
Nem tagadható, hogy a szelek járása is tanulmányozást igényel, valamint
a hold hosszabb időn át, éjjelenkint észlelendő. Továbbá vannak dolgok,
amiket nem tud senki megmondani, hogy miért és hogyan vannak, de az
bizonyos, hogy vannak. Vannak esetek, hogy a hajó oldalán a víz fölfelé
folyik s vannak esetek, hogy a hajóról a tyúk minden ok nélkül a vízbe
ugrik, úszni sem tudván. A hajói tyúk más, mint a parti tyúk, mert
amannak homokban való fürdéshez módja nem lévén, természetében és
lelkében másformává alakul. Egészen hasonló állat a hajói kutya, amely a
gőzhajókkal tart állandó háborúságot s leginkább házasság nélkül való
életre kárhoztatva lévén, életét a komolyabb fajtájú elmélkedések között
tölti. Ki gondolná, pedig valóságos dolog, hogy az olaj, amely a hajó
csárdájában a Mária-kép előtt kis edényben ég, bár egyazon üvegből
öntötték, néha szépen világol, néha serceg, míg olykor füstöl, a
szentképből fekete Máriát ily módon készítvén. A pók is különös, a
nagypók, különösen, amidőn születendő fiait még a tulajdon testén
viseli: ez az állat ilyenkor különösen mélyreható gondolkodásokba
látszik keveredve lenni.
Baráczius Ferenc hallgat, a többiek is hallgatnak, illő tisztelettel.
Gondolkozásokat zavarni nem alkalmas, nem is célszerű. Ferenc egyszer
csak azt mondja:
– Hideg lössz…
– Úgy-e mondtam? – fakad ki diadalmasan Nagy Feczó Gergely.
– De – mondja Baráczius Ferenc.
– De… – mondják az emberek.
– De – mondja Baráczius Ferenc öreg hajós – olyan hideg a télön nem
lössz, hogy hajózat ne lögyön. Aki akar, möhet.
A mondott dolgoknak a szerint van különböző értelme, hogy a mondott
dolgokat ki mondja. A kimondott mondás Barácziusnál másként
magyarázandó, mintha Nagy Feczó Gergely mondta volna. Tehát: hideg
lössz.
No jó. Ennyit úgyis tudunk, tél elején állván. De: Olyan hideg nem
lössz, hogy hajózat ne lögyön. Értsd meg, embertárs, jó barát és testi
vér. A hajózat más, mint a többi utazás. Ha hideg van, úgy megfagy a
vizes kötél, hogy az semmire sem szolgál alkalmatosan. A hajós a subát
csak arra használhatja, hogy alvásban belefekszik. Nappal nem mozoghat
benne, mert dolgaihoz, tevés-vevéseihez fürgeségek kivántatnak. Másként
baj történik. Nehéz ruhákban elcsúszik s leesik a hajóról a vízbe. És a
nehéz ruhák vízzel hirtelen teleszívódván, elmerül végképp, hiába
csáklyáznak utána.
A hidegségnek másik baja pedig a jég. Ha nagy tömegekben úszik lefelé,
nem lehet ellene haladni. Szörnyű hatalmukkal mindent elsodornak és
oldalt vetnek. Ha nem volna igaz, talán el sem lehetne hinni, hogy ezek
az úszó jegek, amik csak megfagyott vízdarabok, nagy, nehéz vasláncokat
és drótból fonott vastag hajóköteleket úgy tépnek széjjel, mint gyermek
a szalmaszálat.
Azonban, ha Baráczius mondja, hogy lehet hajózni, akkor csak előre.
Télen át úgyis sok a munkátlanság, keresni nem lehet, de azért a kis
házakban lakó kis családok akkor is csakúgy megkivánják a kenyeret, mint
nyáron. S aki élelmet, meg tüzelőfát nem tud télire adni a kis
családjának, annak a sorsa szívszaggató. A pénzt keresni alkalmatos
mindíg – azonban ehez Baráczius jóslata nem elég. Rácok kellenek ide,
akik lovaikkal a hajót fölfelé vontassák odáig, ahonnan a homokot
szállítani lehet. A túlsó partra szoktak a lovaikkal kidöcögni ezek a
rácok, de ezúttal egy sincsen ott. Legalább nem látszanak.
Most kezdődik aztán a verseny. Lesni, hogy mikor mutatkozik a Stévó, a
Péró vagy a Pájó. Ha mind a három jön, nagyon jó. De ha csak egy jön,
akkor csak egy hajó indulhat. Amiből megint az következik, hogy csak egy
hajó legénysége kereshet. S az emberek, akik egyébként jó barátok, a
kenyérharcban versenytársakká válnak. A hajók az innenső oldalon vannak.
A rác a lovaival csak a túlsón jelentkezik. Hát lesni kell. Lesik a
parton vagy a parti korcsmában. Szalad be egyszer a korcsmába a Balog
Pista:
– Ladikba, embörök, gyün a rác.
A hajók legénysége ladikba ugrál. Aki előbb ér át a kötéllel, amelyen
majd a hajót áthúzzák, az egyezkedik a ráccal. A verseny veszedelmes,
mert némelyiknek a korcsmai várakozásában már megártott az ital s ahogy
a partról az ingatag csónakba ugrik, majd kibillen belőle a vízbe.
A Balog Pistáék legelőbb érnek át: ott van három ló, de a Péró rácnak
csak a fia van ott, valami tizenkétéves gyerek.
– Hát az apád?
– Otthon – mondja a gyerek.
– Az ördög vigye el. Hát miért nem maga van itt?
– Beteg, fekszik – mondja megint szomorúan a gyerek.
– Hát aztán te mit akarsz itt a lovakkal?
– Fuvart keresek.
Fuvart. Egy tizenkétéves gyerek. Nevetséges volna, ha olyan szomorú nem
volna, hogy a Péro fekszik s ez az apró gyerek kénytelen a beteg apjára
keresni. Elég hidegecske van, a gyerek reszket rongyaiban s félve néz a
magyarokra, hogy kap-e tőlük fuvart, nem kergetik-e el.
– A fene egye meg ezt a világot – mondja elkeseredve Felföldi János öreg
hajóslegény. – Én is dolgoztam az apámmal tizenkétesztendős koromban, de
így már csak mégse eresztött volna el három lóval ilyen időben.
Balog Pista ránt egyet a vállán:
– Az ő dolguk – mondja. – De hát föl bírja-e ez a gyerök húzatni a hajót
a második fövenyig, mert az első víz alatt van?
A gyemek reménykedve, félve szól:
– Fel, fel. Voltam már. Apámmal. Voltam, tudok otan járás. Apámmal tudok
otan járás én.
A hajósok összenéznek. A gyerek szemében megcsillan a köny.
– Apám nagyon beteg, – szepegi. – Anyám küldte engem keresni fuvar. Nem
van pénz házba.
– Az ördög bújjon belétök – gondolja Felföldi János – minek házasodtok
ilyen világba. (Ő maga ugyanis agglegény lévén.)
– Hát induljunk no – véli Savanya Pál. – De ha ezt a gyerököt leüti a
partról a kötél, ki felel érte?
– Oh – repesi a gyermek örömmel – engem nem leüt kötél. Én tudom járás
otan.
No jó. A hajót áthúzzák, a lovakat a kötél elé kötik, Balog Pista a
kormányhoz áll, a többi ember, ahol csekély a víz, csáklyával tolja a
hajót, segitvén így a húzásban a gyerek lovainak. A gyerek megy
rendesen. A kötelet átveti ott, ahol kell, a lovakat szólongatja,
haladnak is.
– No nézd, – mondja Balog Pista, kedvtelve nézvén a kormány mellől a
partra – miből lesz a tollas egér?
– Jó, jó, mormogja Felföldi – akivel oldottál, avval köss. Nem tudom,
avval kötünk-e ma ki, akivel eloldottuk a partról az edényt.
Azonban rendben megy minden. A gyerek ügyeskedik. Az egyik „Haó!“-ra
rendesen megáll, a másik „Haó!“-ra rendesen megindul. Az út ugyan nem
jó. A vizecskének kicsit erős a sebje. A szél is szemközt jár. S
következnek a szirtes partok. A jó reggelit néki – gondolja Felföldi –
akivel oldottál, avval köss, vigyázz…
A felső kabátot leveti.
– Kendnek melege van? – kérdezi Savanya. – Tán pálinkával fütötte be
kend a kályhát?
– Hallgass, – mondja Felföldi s néz a partra.
Nézhet. Az ember meg a ló eszes állat. A hajóhuzó ló tudja, hogy mi az a
szirt. Az ember is tudja s egyik is, másik is beljebb húzódik haladás
közben. De a gyerek még nem ember, az ezt nem tudja. Pedig épp itt a
kötelet is emelgetni kell. A gyerek szalad, fut, igyekezik, hogyne,
mikor a májkója azért küldte, hogy pénzt vigyen haza. Egészen a
homokszirt szélén fut.
– Ahun a! – kiáltja Felföldi – az apád teremtésit.
Csak egy kétségbeesett sikoltás hallatszik, s ahogy mindenek
odatekintenének, láthatják, hogy a fiú alatt a szirt széle leszakadt s
esik a fiú a magasból bele a vízbe, az ostorral a kezében. A szirtes
part alatt örvény van, forgatag, úgy hívják azt, hogy limány. Hát abból
ugyan elevenen nem kerülne elő a gyermek, ha a hosszú csáklyával
Felföldi a vízbe nem ugrik. Nézhetik a hajóból, hogy mit csinál, mert a
lovak okosak, a lovak tudják, hogy valami baj történt: a lovak a parton
megálltak. A csáklya bolond eszköz. Annak a kampójával el lehet találni
a víz alatt vergődő ember ruháját, hogy beleakad, de hegyével ugyanakkor
keresztül is lehet szúrni a halállal ott lent viaskodót, hogy hamarább
érjen a másvilágra. De a csáklyakezelés egyszerű és mérges túdosa nem
szúrja vele keresztül a gyereket, kanem a ruháját találja el a kampóval
s a halak országából magához húzza, vállára emeli s lábalja vele a vizet
a hajóig. A gyerek hamar föleszmél, mert nem sok ideig volt oda alá.
– Az enyim lovak? – kérdezi, ahogy kinyitja a szemeit.
Savanya a vasmacskát veti ki, hogy a lovakat szintén ne rántsa a
szirtről a vízbe a hajó s azt mondja:
– Ördög bújjon a lovadba, mit törődsz velük?
Balog Pista kihozza a hajó-gulibából a subáját. Ócska ugyan, de jó lesz
azért a gyereket beletakarni.
Azt mondja Felföldi:
– Adjátok rá az én felöltőmet, aztán fektessétök le a gulibába. A subát
adjátok ide neköm, majd hajtom a lovakat.
A többi értetlenül néz rá:
– Kend? a lovakat?
Mert ez hihetetlen. Hajós létire? Kocsisság?
– Hát – mondja sötéten Felföldi – hát csak nem mögyünk szégyönszömre
haza?
Már menne is kifelé a partra, azután az eszibe jut valami s elneveti
magát:
– Az ördög bújjon a kölkibe! Hát még most is a keziben van az ustor.
Rágyújtás.
A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből
való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon
hosszúszárú, hanem csak amennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután
nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a
gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál
affelől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a
paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak
mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét,
pedig a Kalszbád fővárosában sem voltak, ahova az urak szoktak járni.
De ezúttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő,
hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora
ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó
Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.
Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkció Fekete Tóth Mihály, a
bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb
szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. Az acskót a zsebben, a pipát
ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi útcán lassan, sétálva haladó
Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.
Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég
ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth
Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek
és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte
az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert
téglát hordat, de csak afféle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet
az asszony, mert kétszer is végigment az útcán a doktor kocsija, Barna
Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a
tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az útca eseményeit így
le lehet olvasni az ablakból anélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre
is otthogyná az ember.
– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.
– Jó… – Mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavú ember. Irgalmatlan vastag
hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már
kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.
– Hát majd egy pohár bort, – véli János.
Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött,
azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva,
látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s
most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is
kell föcskendezni a pohárba.
A vegyi folyamat így elvégeztetvén. Tóth Fekete a pohárral a kezében a
söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.
Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Tóth Fekete
vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz
közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz,
hogy az útca napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne
mulassza.
János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a
borból. Jól van elkászolítva, mondható.
– Haj, haj – mondja – nahát…
Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell
itten csinálni, amely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj.
Nem lehet enélkül el lenni. János elsősorban a dohányzacskót veszi elő,
ami nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, amely alig
fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani
onnan.
A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így
szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon
értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó acél. Ez azonban
már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik,
mint a régi szolga.
János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az
orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélekzetet szed magába.
– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.
De Tóth Fekete nem szól semmit. Ugylátszik, ma épen nem kívánja a
beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonnyal, vagy
levelet kapott a fiától, aki a Pesten tanul. A levél mindíg veszedelem.
Akinek nincsen baja, nem küld levelet.
János megint kortyant s ezen igazságokon elgondolkozik. Mert ami igaz,
az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.
János ránéz.
A csutorát a szájába veszi s belefúj. A nyelvével pattogtat a csutora
végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja:
hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet
minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.
A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.
– Ejnye – mondja János – ugyan él-e még, aki csinált? Bújjon bele az
ördög.
Jobban belefúj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth
Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszíjja.
Gúnyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem
megyünk semmire. János fúj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle,
azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.
– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.
A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, akik a pipa
belsejét bicskával kaparják és szúrkálják, ami gyakran kényelmetlen
meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember,
aki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a
kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást
végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le
kell csúsznia, teszem azt például, mikor a kubikosok készen vannak a
gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre fölülről lefelé. A
pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemencéje ily módon tisztul s
oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a
makkba hullanak.
Ezúttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól
elválasztatik. János a szárat jobb kézzel marokra fogja, ujjainak
azonban ezért szabad tér marad a további működésre. Ami ujja már most
csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához
emelvén.
János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.
– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az
asztalnál, dehát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le
arról ez világi életében, különösen ha amúgy is tiszteletadásról van
szó.
Azután a pipába belefúj.
– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden bele nem tartozó anyag
kirepül belőle s éppen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit
ezen lövedékek találnak, azt zokon ne vegye.
Szár és pipa ismét egybekerülnek.
A pipát jobbkézzel János beleállítja, olyképp, hogy ha a pipa hajó
volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és
elsűlyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé,
hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.
De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés
szempontjából. A jó gyújtat dohány a pipában a tömést éppen úgy
megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz
mutató ujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj
végezi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját
a malac még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a
nevetlen ujj van hívatva.
Úgy leginkább, ha félig van dohánnyal a pipa, akkor történik a tömés.
Most újból belekaparászás s ismét tömés, János néha hörpent s fokozott
elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánnyal megtelik. Ez időben újból
tömködés. Tudomány ez, bárki bármit beszéljen. A tömésnek úgy kell
történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon
friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett
szipákolások se fordulhassanak elő.
Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga
elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, aki erre ne
mondaná, hogy:
– No, ez már csakugyan egy rendes gyújtat dohány.
Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek.
De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen
a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna
csinálni, mint kellene.
János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most
már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a
pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.
Hallhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság,
fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás
régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza.
Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a
dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a
bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.
– No, mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.
Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb
húzza, mínt a következő hadműveletek alapját. Kihúz belőle egy szálat.
Pirosszárú, sárgafejű gyúfa. Jó gyúfa szokott az ilyen lenni, – ha jól
van megcsinálva. János végighúzza a porcellántartó recés oldalán, a
gyufa egy kicsit ég, de mire János az égő fát a pipáig elszállítaná,
elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez
megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.
Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni,
amelyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat
kellene eltalálni. De ez nem mindíg sikerül, mert a gyúfa amúgy is igen
kiismerhetetlen állat. A szegedi gyúfát Temesváron használják, a
temesvárit Gyulán, a gyulait Selmecbányán, a selmecit Szegeden. Szóval
egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint csendes
nyári estéken a réti vízen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene
már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.
A másik gyúfa, a harmadik gyúfa sem sikerül. A negyedik azonban szépen
ég s János barna arcára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a
gyúfát a pipához és fokozottan szíl. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de
Jánosék úgy mondják, hogy szíl. Így legalább a szó nem egyez. A dohány
tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fú a levegőbe.
Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsoló
dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a pipából.
Mint mondani szokás: keresi a fináncot. Mikor János ezt a látványt
kiélvezi, a hüvelykújjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási
törekvésekre azzal felel, hogy kialszik.
– Hejnye, – véli János – tán az ördög bújt beléd?
A gyújtási kísérletekben János szerencsétlen ezúttal, mert csak az
ötödik gyufa fogja meg. Az örökös sercegések Tóth Fekete figyelmét is
felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, aki
az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.
No de most már ég a pipa vídáman. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe
kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél.
Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába.
Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a franciák már megint hadakozásba
vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza,
hogy a süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki
a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.
A dohány a pipában eközben feletájig leér, de mert a szónokló János nem
szívja elegendőképpen, ismét kialszik belőle a tűz.
– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.
Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél
elhordogatni a régi jó időben, amikor az akasztott ember addig lógott a
fán, amig le nem szakadt a láncról. Mert a kötélről másnap már láncra
tette át a hóher, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt
torokgyík ellen.
Félpipánál a rágyújtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen
tartanák. Ilyenkor a gyúfa áll egyenesen, a pipa szelíden oldalra fordul
s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a
pipába, hogy majd a második gyúfa tüzének segít. A második sem sikerül,
a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik
gyúfa, a negyedik gyúfa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az
ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, ahol egy kis asztalon
a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül János asztaláig
elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a
kisasztalra.
– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?
– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!
– Hát mért viszi kend el a gyúfát? – méltatlankodik János.
– Hát – bődül Fekete Tóth – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok
kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyúfát nem adok, mert kend több gyúfát
prédál, mint dohányt.
János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót
egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:
– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.
Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje
van a nadrágján. A balkezét mindíg ebben a zsebben tartja, van benne két
régi négykrajcáros, egy Mária-húszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta
csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihúzódik a zsebből, egészen
addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten
mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára
elütőleg dörgi:
– Leginkább tögye kend be az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…
Juhászok meg bürgék.
Ami a juhászt illetné, nem lehet mondani, hogy a juhász valami
különösebben tudományos ember volna. Már úgy könyvek tekintetében. Nem
igen jár iskolába ugyanis. Ha járt is valaha valahol egy keveset, azt is
elfelejti. De nem igen szoktak járni. A juhászat mestersége olyan külön
tudomány, hogy azt már gyermekség éveiben kell tanulni s kétféle
iskolába egy időben nem járhat egy ember. És nem is való mindenki oda.
Olyan ember, aki szereti az ágyat, ne menjen erre a foglalkozásra, mert
tudvalevő s a nóta is mondja, hogy a juhász ritkán hál ágyon. Legfeljebb
télen, mikor ártatlan és gyenge jószágaival a havak és hidegek elől
fedett helyre kénytelen takarodni. Tavasztól őszig azonban a mezők
fűveiből veti neki ágyat az isten, ugyan az sem valami különös ágy, mert
a birkát leginkább csak olyan kopár legelőre eresztik, ahol már más
állat nem élhet.
Ezen a mezőn van együtt az állataival hónapszámra a juhász. Legfeljebb a
kutyájával beszélhet, meg a szamarával. A szamár tudós és komoly állat,
de a beszédre felelni nem tud, bár lehet, hogy ha tudna beszélni, akkor
sem felelne, mert tudott igazság, hogy: sok beszéd szögénység. A juhász
így aztán csendes, szótalan és elmélkedő életet él. Nézi a mezőt, a
bürgét, az eget s mindannyinak kitapasztalja a sajátságait anélkül, hogy
azt valakivel közölné. Ha tudna írni s nem tartaná a papirosra való
betüvetést úri huncutságnak, valami nagyon alkalmas könyvet írhatna. De
ő csak a botra való rovást ismeri. Ez az egyetlen olyan okmány, amelyet
nem lehet meghamisítani, mert a kettéhasított botnak egyik fele a
gazdánál, a másik fele a juhásznál van: arról törölni, ahoz hozzáírni
csak akkor lehet, ha a bot két felét ketten közös akarattal összeteszik.
Szóbeszéd akkor sem történik, mert minek. A hallgatagság az okos dolog.
Van eset rá, hogy a szikes mezőkön legelés közben két juhnyáj összeér s
az egyik juhász üdvözlésképp azt mondja a másiknak: Eső lössz.
Ez reggel van s a másik juhász csak úgy délelőtt-tájban feleli rá:
– Vagy hó.
Elmélkedések következnek, miközben nyilvánvalóvá válik a
kétségbevonhatlan tény, hogy két falkának kevés ez a mező. Az utóbb jött
juhász szól tehát a pulinak és a csacsinak, hogy intézkedjenek. A
csacsi, mint aféle előljáró marha, azonnal megindúl, a puli pedig kiadja
a parancsot, hogy aki birkának érzi magát, haladjon odább. Aki birka nem
megy elég gyorsan, a hátára ugrik s megtépázza. Mennek is. Távozóban a
juhász visszakiált (ez már úgy dél felé van) amahoz:
– Úgy löhet, dara is.
E szótalankodásokból nyilvánvaló, hogy a juhász a bojtárt nem neveli,
nem tanítja, hanem tisztán csak az elmélkedésen alapuló tanulmányokra
hagyja. Meditálás ez, akár csak a baráti klastromban, azzal a
különbséggel, hogy a barát vagy van, vagy nincs: egyre megy, a juhász
ellenben közgazdasági tényező, nincs még száz esztendeje sem, hogy az
ország legelő vagyonának a fele az ő keze alatt járt.
Aki igazán juhot akar nevelni, annak korán kell kikerülnie a falkához.
Már akkor, amikor még csak akkorka gyerek, hogy az egész fizetése a
testi ruha, egy kalap, pár fejelés csizma, meg egy zöld szürkankó.
Bizony borzasztó tudatlanságban nőnek fel, de idővel mégis csak ő
belőlük származik a tapasztalt számadó. Némelyik úgy elkerül hazulról a
pusztába, hogy a nevét is elfelejti. Nem is törődik vele. Ő ma is a
Jákob életét éli, aki Lábánnál juhászkodott és szintén nem volt
vezetékneve neki.
Azt mondja a járásbíró egy tárgyaláson a valamely birkák irányában
beidézett bojtárgyereknek:
– Hogy hívnak, fiam?
– Jankónak – mondja a gyerek.
– Hát milyen Jankónak? Van csak talán másik neved is?
Azt mondja a fiú:
– Nem tudom én a másik nevemet. Bojtár Jankónak hívnak engöm.
– Olvasni tudsz-e?
– Nem tudok én. A birkát mög tudom olvasni.
– Templomban voltál-e már?
– Nem én.
– Talán még nem is láttál templomot?
– De – mondja örvendezve a gyerek, hogy már valamire igent is mondhat –
mert kilátszik a teteje a pusztába.
– Hát akkor – folytatja a bíró – talán még harangszót se hallottál?
– No – szól elgondolkozva a fiú – ha a szél arra fuj, kivágódik a szava.
Ez eddig is kulturkép. Jön azonban utána java is. A bíró tovább
kérdezősködik. Kötelessége, mert amíg a gyerek lelki világát nem ismeri,
eskűtételes vallomásra nem bocsájthatja. Mondja hát neki:
– Hát akkor te talán azt sem tudod, hogy van Isten?
A kérdésre a válasz egyenes és megdöbbentő.
– Tudom, hogy van Isten – mondja az apró pusztafi – mert ha valami baj
van a birka körül, a számadó mindíg azt szidja.
Isten megismerésének különös módja ez, s hány ember lehet az országban,
aki csak így ismeri?
*
A gróf, egy dús és nagy birtok ura, igen gazdag ember. A paraszt az
ilyen nagy kiterjedésű földeket úgy hívja, hogy: birodalom. Ha száz
holdja van valakinek, akkor földje van neki. Ha sok-sok ezer holdja van,
akkor birodalma van neki. Egyébként ha valamely határban sok Széll nevű
ember lakik, arra azt mondja, hogy az a Szelek birodalma. No hát a gróf
is birodalmas ember, ennélfogva elhatározta, hogy nem ér ez a magyar
paraszti juhászat semmit, hanem merino-juhokat kell terjeszteni. Szép,
selyemszőrű, fehér, hótiszta merino-juhokat. A számadó-juhász efelől
megkérdeztetvén, azt mondta:
– Hát hiszen, ami azt illeti…
A juhok megjöttek valahonnan Spanyolországból s honi mezőinken
elhelyezkedének. Fehérségeikkel szinte világítottak a zöldelő határban.
A számadó is kedvetelve nézte őket s olykor jókedvében ismertette az
Istent a bojtárok előtt.
Nincs azonban olyan sors a világon, amelyben olykor némi bajok ne
történjenek. Királyok sem vétetnek ki ezen szabály alól, még kevésbbé
juhok, habár merinóiak is.
Történik tehát, hogy a juhokon némi feketeségek történtek. Ez baj a
gyapjú értéke tekintetében. A hazájukban sohasem feketednek. De itt
igen. Először a kis birkának a szájában látszik valami jel. Azután a
szeme fölött a gyapjun látszik egy fekete pont, amely azután terjed. Ez
a kis birka, mire anyányi lesz, már csak tarka-barka bárányokat hoz a
világra.
Ez a szomorú eredmény, ugyancsak elkeserítette a grófot. Mert akármilyen
gazdag is valaki, a hiába kiadott drága pénz csak bántja az embert. Írt
szakemberekhez leveleket. Azok levélben megírták neki a szakvéleményüket
s tanácsokat adtak. A gróf kiadta a rendeletet a tiszteknek, hogy a
tanácsok szerint kell eljárni. Már nem tudom, miféle tanácsok. Etetés,
legeltetés, itatás dolgában s a merinófaj szigorú megválogatása ügyében
lehettek valamik. Mindegy azonban, akármik voltak, mert a szép fehér
bárányok azontúl is csak megtarkásodtak.
Hát most már mit lehet tenni? Itt látnivaló, hogy tennivaló nem volt
más, minthogy egybe kell gyűjteni a szakértőket a helyszínére,
vizsgálják át az egész falkát, értsenek szót a juhászokkal s nézzék meg
szigorúan, hogy az ő utasításaikat betartották-e rendesen ezek az
értetlen juhászok. Így is történt a dolog. A szakértők eljöttek, néztek,
vizsgáltak, de csak tanácstalanúl állottak a rejtélyes dologgal szemben.
Különös dolog az, hogy az efajta juh a hazájában sohasem tarkál, itt
pedig már a második generáció elkezd feketedni.
Nézik tehát e sajátságos állapotokat a hozzáértők s a gróf mutatja nekik
sorra a sok szép jószágot:
– Ez is tarkul, az is tarkul, amaz is tarkul.
Azt mondja egy a meghívottak közül:
– A helyszínén kellene tanúlmányozni a kezelést.
– Micsoda helyszínén? – kérdezi a gróf. Hisz itt a helyszíne. Itt tarkul
a birka.
– Nem úgy értem, – mondja amaz. – A spanyolországi kezelést kellene
tanulmányozni.
Neveti a gróf:
– Hogyan? Én menjek oda? Vagy a számadójuhászt küldjem ki?
– Az utóbbi jobb volna.
– No – mondja a gróf – ezt a tanácsot nem fogadom el. Hiszen ez a juhász
juhásznak jó, de másként irástudatlan és értetlen ember. Nem lehet azt
utaztatni.
A számadójuhász eddig nem szólt semmit, mert nem is illendő urak dolgába
beavatkozni. Most azonban megrendülve hallja, hogy őt valahova
spanyolviaszkországba utaztatni akarják. Hát még mi a ménkű nem lesz a
világból? Oda áll hát a gazdája elé:
– Mögkövetöm a méltóságos gróf urat – mondta – de hát miféle ügyben
fujják a követ az urak?
– No tessék – mondta a gróf mérgesen – ehol a példa. Hónapok óta
tárgyalunk ezen a dolgon, s ez még azt sem tudja, hogy miről van szó.
– Mögkövetöm a méltóságos grófot – védekezik a számadó – neköm nem
mondtak sömmit, én mög nem kérdöztem sömmit. Nincsen a parasztnak köze
az uri dolgokhoz. Mindönt úgy csináltam, ahogy parancsolták…
– Hát – enyhül a gróf – arról van szó, hogy ezeknek a juhoknak nem volna
szabad tarkulniok, de mégis tarkulnak. Hát miért tarkulnak?
Mindenek odasereglenek s lesik, hogy mit mond a puszták ezen tudatlan
gyermeke.
A puszták tudatlan gyermeke mosolyog, már amennyire ennyi nagyságos úr
iránt való köteles tisztelet megengedi és ezt mondja:
– Hát mögkövetöm a méltóságos grófokat, én mán régön mondtam az intéző
úrnak, hogy ennél a fehérnyájnál nem volna szabad fekete pulikutyát
tartani.
A gróf szivesen leszamarazná, de nem akarja hű szolgáját ennyi úr előtt
szemtőlszembe megszégyeníteni. Így csak azt kérdi:
– Hát mit árt ebben a dologban az, hogy ha fekete a puli?
– Hát – mondja a juhász – az anyabirka mögcsudálja a fekete pulit, mikor
a puli hajkurássza, azután attul lösz tarka a bárány.
Amely feleletre mindnyájan elképedének.
*
Mert hiszen ez a dolog benne van a bibliában is. Igaz ugyan, hogy néha a
szaktudás távol esik a bibliától, de ez az egy dolog mégis csak benne
van a bibliában. Nem egészen így, kissé másként. Mózes beszéli az első
könyvében, hogy a furfangos Jákob juhász, miként csapta be a szintén
furfangos Lábán gazdát. Azt mondja az első könyv XXX. káputjában a 32.
mondás: Minden juhaidat megjárom ma és elszakasztom a szeplős és tarka
juhokat és mind a feketéket a juhok között és az olyan legyen azután az
én jutalmam. Azt mondja a 34.: És mondá Lábán: Bátor úgy legyen. A 35,:
Elválasztá azért azon napon a szeplős és tarka kosokat, tudniillik,
amelyekben valami fejérség vala és minden feketét a juhok közül, és adá
azokat az ő fiainak kezekhez.
De már a 37. szerint, Jákob juhász kezd túljárni Lábán gazda eszén. Mert
azt mondja a 37.: És Jákob vett zöld nyár-, mogyoró- és
gesztenyevesszőket, és megtarkálá azokat fejéresen, hogy a vesszőknek
megtetszenék a fehére. A 38. beszéli tovább: És helyezteté a megtarkált
vesszőket a juhok eleibe az itató válukba, melyekből a juhok szoktak
vala inni, hogy a juhok azokra nézve fogadnának.
Az eredményt a 30. mondásban tudatja Mózes az érdeklődőkkel: És a juhok
fogadnak vala a vesszők felett és ellének vala a juhok csepegetett
lábúakat, szeplősőket és tarkákat.
Amely dologból nyilvánvaló – e jelentés tisztán csak azért iratott, hogy
öreg számadójuhász Ballangó Nyáry János, továbbá ama régen élt Jákob
juhász egyformán írástudatlan pusztai parasztok voltak, de a bürgéhez
jobban értettek, mint az írástúdók.
Vera elvitele.