Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de
kénytelen beszélni.
Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe
egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta
értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével
kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves
arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy
látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll
köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen
bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja
meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert
is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt
miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a
nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van
készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s
a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam
nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos
közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok
rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden
megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni
a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési
tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit,
hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“
Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy
lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza
megyünk ebédelni.
Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom
aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve
dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be
referádámat: _Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!_
S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon
ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg
szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni
az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az
alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a _Nemzeti tanács_, mely
hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a
rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a
forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában
elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a
találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég
az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s
úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü
embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban
virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a
vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását.
De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a
forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a
forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de
idejében lövetnek.
Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül.
Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak
két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia
összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az
„aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém.
Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak
megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése
miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti
prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták
egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a
Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én
közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta
át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése
iratta velem a cikket, melynek ez a cime: _A pap legyen pap_. Sok derék,
jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én,
aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be
magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg
belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.
Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március
15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem
folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát.
Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér:
védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a
figyelmeztető: _A nemzeti tanács védelme alatt_, sok-sok boltot
kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás:
forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat,
órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.
Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: _Ezt
a kabátot még lehuzzuk rólad!_ S hogy egészen stilszerü legyen a
fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő,
egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem,
falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely
kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez
esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó
lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa
élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a
szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti
pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a
Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot
elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a
vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat
rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a
Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától,
rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes
szavakat: _Nem akarok több katonát látni!_ Minden tekintetben oly
jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a
könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg,
mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek;
amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen
frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át
a határainkat.
Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi
integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a
békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már
szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint
ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta.
Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg
szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg
magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja
benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.
– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és
társaságát.
Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt
a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!
Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején
Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“.
De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv,
felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való
bizodalmat.
A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása.
Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által
amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar
területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem
akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon.
Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország
szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui
bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy
állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az
lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon
tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi
kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak
ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz,
ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom,
mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam
össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a
hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét
mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett
hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül,
bár annak már igazán minden mindegy.
Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth
Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul
nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e
a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad
tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből
történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart,
hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül
hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a
hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két
leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…
– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.
Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja,
hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre
elég.
– Nos, hány éves vagy?
– Hetven.
– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?
Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.
De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József
hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak,
beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához
támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S
valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és
már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer
kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a
19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald
Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen
magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt
akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?…
De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell.
Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája
megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután
következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.
Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik.
Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket!
Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim,
akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen
megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk
büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől
nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek –
szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az
apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok
eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak
tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy
egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő!
Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha
utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a
világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de
nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen
fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az
embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak
könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez
a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes
élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint
kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle
hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be
tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni
akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök
zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de
nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a
miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó
eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a
gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi
készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is
akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél
nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal
vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert
nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet,
álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s
nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót
feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint
most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju
gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát,
ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.
*
Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt
éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret,
ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki
„határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól,
hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet
csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett
népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet,
háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul
Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész
kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három
hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő
népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak,
harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a
fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki
Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és
szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes
meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan
látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen
_A hülye_ titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre
becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.
Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát.
Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból,
nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak,
de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is
felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni
látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz
rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az
első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi
kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három
napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra
virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre
zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel
bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a
börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a
minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség
behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert
ennek nincs – vesztenivalója.
*
1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu
ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja
falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az
erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó
kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja
látni a fiát.
A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint
általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert
szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták
kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az
össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek,
amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század
egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét
„Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt
nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának
bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura
biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország
nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő
során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.
Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz
vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak
kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De
csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt
még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: _Nem,
nem, soha!_ Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy
sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: _Négy Elszászt
akartok?_ Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el.
Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.
A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március
21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott
ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán
egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza
nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek
testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a
székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a
tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy
törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy
„lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet
csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a
székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a
maroknyi sereg egységét…
Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen
helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei
irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik
napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül
mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó
világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy
„az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben
megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az
lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a
könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a
_müveltséget közügynek tekinti_ és éppen ezért a _magántulajdonban levő
kiadócégeket is kommunizálja_, s csak az a könyv, az a nyomtatvány
jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a
haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz
számitásnak. Minden könyv kell, hogy _a kultura új eseménye legyen_“.
Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a
proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap
ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa
fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem
igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy
esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!
De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek.
„A választás eredményét – folytatja – _még az éjszaka folyamán_ (!)
közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos
helyettesével, aki _az irói szovjetet jóváhagyta_. Külön hangsulyozta
azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt
mindenekelőtt _tisztán müvészi szempontok vezetik_ és annak a könyvnek
adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az
igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak
az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom
igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak
rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új
és értékes könyveket vetnek a piacra, a _tizszeresét annak_, melyet a
régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak
tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés
világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista
államnak az ellátási rendszere, az irókat, _akárcsak Oroszországban_, a
legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi
munkát végező munkásokat, a _kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat_. A
szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben
teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai
munkássága, mely nemcsak nálunk talált _legteljesebb elismerésre_, hanem
az egész müvelt külföldön is.“
Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a
szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom
mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről,
mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj
utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást
tartanak.
Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a
nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához
hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt
közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt
is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes
elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még
egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu
folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság
elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e
lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta
hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel,
első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek
látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“
kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később
kerit…
Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását,
sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált
népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a
szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc.
25.“
Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett.
A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett
a sajtódirektórium, hogy „a _Jó Pajtás_ beszüntetését határozta el.“ A
halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló
nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul,
hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de _ez a
halálos itélet_ váratlanul ért.
A _Jó Pajtás_, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél:
a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb
család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet,
minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget,
ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek
szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó
_Reménytelenség_. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de
kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott
szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a
méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is
átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a
_Reménység_. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a _Jövendő_. Meleg szivem
vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok
csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel
összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi
kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg
lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett
lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány
arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság
könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező
Hit. Az Istenben való Hit.
Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el
engem s velem a _burzsujnak_ gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá
tett gyermekeknek ezreit.
Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a
gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első
golyó, amely _embert ölt_. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s
le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura
keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a
legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü
hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden
gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem
bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy
X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban
megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az
örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom
gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel
hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt
alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme,
ha Barbusse _Tűz_-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér
vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a
Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább
huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló
gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány
magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz
tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az
emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása;
földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató
jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem
szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy _lelkierő_ kell ehhez! _Ez_ a
lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.
Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok
munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a _Gyermekek szigetén_. Ezen a
szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen
a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok,
nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár.
Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet;
csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam
az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem
néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki
rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.
*
A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a
dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege
ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin
hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki.
A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez,
sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva,
munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem
termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e
rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be
a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének
gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött
ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz.
Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász
városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az
egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A
feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk
mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől
talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja
sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben
hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is,
az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell
borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még
feketébbnek látszik.
Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt
siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba
ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép
sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem
csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat.
Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket,
melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait
hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára
lesz-e idejük?
Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a
burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi
az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a
24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai
Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu
emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: _mért
nem mindjárt?_ Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják:
Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül
megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten
házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek
nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne
tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak,
lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt,
hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi
tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra
– ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák
s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik
a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat
adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor
úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött
tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási
népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi
lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére
állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez
nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.
Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra
kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a
proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki;
egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de
szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj
világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes
akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint
a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán
hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak
ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok
az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő
fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott
végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik
elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly.
Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová.
Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura
sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány
hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld,
negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom,
vajjon szántok-e még rajta valaha?
Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn,
mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló
énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt
elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a
kaszát.
Mondta Mária:
– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad.
Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor
szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta
igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.
– Megirjam? Kinek?
– Az iróasztal fiókjának.
És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé
az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az
asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom
némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő,
ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi
pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel,
amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat
értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek
terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta
meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának
az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés,
röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek
mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek
hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb
ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!
Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s
irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.
*
Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a
halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül
követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém
erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat.
„Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…
– S a „burzsuj“ gyermekek?
– Azok dögöljenek meg!
Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József,
életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.
– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az
utolsó durva szó.
A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és
gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár
gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem
hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha,
munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek,
a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat,
felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a _Szeretet_
volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a
_Gyülölet_ szolgálatába állitsam tollamat!?
Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek
levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása
összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre
válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves
pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan
gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.
Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne
tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak
más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni
nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak
az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.
Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A
kis elvtárs. _A kis proli!_ Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe
jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.
– Nem, nem, soha!
Tovább alkudozunk. Hát legyen _Jó barát_. Igen jó cim, de miért legyen a
_Jó Pajtás_-ból _Jó Barát_?
– Nem, nem, soha!
Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.
Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet.
Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az
ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is,
elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig
előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét
elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták;
intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a
vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság,
hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást
nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra
várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok
elébe.
Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási
népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat
előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel,
hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a
kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele
az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen
dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak
közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu
magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak,
de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut
azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az
összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A
18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele
célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti
irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én
elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön
kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az
ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne
közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot,
mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.
Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt
bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges
illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru
tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti,
mint technikai tekintetben!
Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb
benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért
Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna
nyomtatni.
– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető.
– Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.
Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom
alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már
nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze
kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy
látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb
módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak
miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem
fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert
minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy,
élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett
csapnia vörös katonának.
Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a
nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.
– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire
sem volt a kommunizmusnak!
– _Nem igy értettem a kommunizmust!_ – kiabált a megcsalt ember dühével.
Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem
értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban.
A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De
csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy
uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan
fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő
esztendőben, arra nem gondolnak: „egyél, igyál, mulass, minden egyéb
semmi.“ Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“,
ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még,
hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt
lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a
szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van,
bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is,
magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék
tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a
megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is,
őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet
olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha
valami „uj“ elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő
már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel
mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság
pályázatán tünik fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt
nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki
mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható
boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa
rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir:
ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény
próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat közölnek könyveiből, s
ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü
tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak.
Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még
a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztostársai
is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és
elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü
ellátás“ négy hónapjában.
Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki:
– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?
– A lelkesedés s a dunaparti szilva!
Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan
tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora
döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg
ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt
nem esznek.
Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a
szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek
Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a
szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt
igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a
szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere,
halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban.
Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy
város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt
állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha
romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig
kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett
senyvedniök.
Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik
humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági
lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli
terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg
földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta
ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és
eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly
valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén
megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már
lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák _junius végén
befejeződnek_ s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se
kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet
elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre
szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi
a tököt.
Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg
nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba
menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel
feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az
én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul,
érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten
üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én
gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya –
anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A
gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek,
szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi,
az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk?
A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként
szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő
koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család
jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső,
a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar
erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös
katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha
szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És
akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös
mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a
fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a
vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk
kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy
fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől…
Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem,
kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót
atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely
hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt
földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének.
S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik
a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen
megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!
Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy
szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni
szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a
gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több
ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is
kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő
felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is,
onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai
ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a
vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák
bélése alól.
– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.
– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?
– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu.
– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“.
– E’mán szent igaz.
Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak.
Székely urak gyurták át…
Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely
urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik
„beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer
bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.
– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek
évfordulóján omlott össze a vörös világ.
Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha
ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:
– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.