Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan
következik a nagy összeomlás.
Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik.
Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly
lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a
holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen
várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel.
Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe
borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is _haza kell
mennem_.
Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém
kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké
erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az
első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak
mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás
mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a
szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.
– Jó nagy kapu, nagyanyóka.
– Ujra ültetjük.
– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.
– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban.
Örüljünk.
– Igaz, igaz, örüljünk.
– Adjunk hálát az Istennek.
– Adjunk, adjunk.
Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak
oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra
árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az
almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit
megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa,
egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült.
Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz
indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett
tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék
legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a
lopás nem lopás, hanem „menekités“.
A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit
elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü
svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.
Szóval: kezdhetjük ujra.
De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a
károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam
össze.
– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.
Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem
menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd
elutasitják.
– Hát irják össze.
Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát.
Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával.
Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda
élhetetlenség!
Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem
olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a _Néptanitók
Lapját_. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható
gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger
pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az
önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja
ennek: sajnálkozva mosolyogják le.
Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező
őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy
zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha
legalább egy mázsát kapna valahol!
– Talán lesz nálam.
Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab –
tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.
– Mit fizetek?
– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?
– Tudom. Ötvenhat korona.
– Ugy van. Tehát ennyit fizet.
Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni
a fülének. „Tán bolond ez az ur?“
Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először
rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is
uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már
pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.
Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott
emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem
fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak
napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek.
Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára
fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A
szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint
a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik
betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a
tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan
szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is
kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt
kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.
De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes.
A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők.
Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges
mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal,
szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak
azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg
képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy
gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron
adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.
Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen
gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy
összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a
végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a
kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet,
szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább
győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy –
elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.
Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget
látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza.
Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a
magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók.
Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a
fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.
S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is
emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a
csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek
hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a
lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom
be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy
ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei
parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli
a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene
megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de
gazdasági munkához egyáltalán nem ért.
Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh.
Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is
lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal
fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező –
Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit
csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A
hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint
kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A
polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke
legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly
vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört
el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve
beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit
sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél
szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy
nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt
soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták,
hogyan ereszthették ellenség elé.
Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is
tudom, hogy elvesztettük a háborut.
Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár,
már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az
Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor
a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek.
Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a
lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két
ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány
keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó
nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha
viszik, – felemelik a kezüket.
Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a
csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat
küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit.
Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek?
Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi
keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel
együtt harcoltak az olasz szabadságért.
Lehetetlen el nem vérzenünk.
*
Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a
munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de
mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És
akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc
nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a
kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba.
Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk,
éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén
kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult
e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben
s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe,
ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni.
Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s
ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában.
Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te
tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt
példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába.
Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12
diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak!
Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy
minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a
pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább
tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia
lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az
apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt,
amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát.
„Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“
Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a
templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben
zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok
a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s
közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való
olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy
mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az
iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden
vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly
szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.
…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el
minket, öregeket, csak őket ne temesse el!
*
A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor
szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a
dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad,
toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony,
a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még
ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat.
Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén
Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek
keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből.
Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy
keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.
– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?
– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.
– S még mindig birja a kaszát?
– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a
kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem
kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb
unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a
háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül
elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen
egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt,
mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje
mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok.
Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?
– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre
minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.
– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is
mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!
Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely
rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a
háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!
*
Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek
fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az
ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant
katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő
még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy
összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli
háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket?
Az, aki a mezők liliomát?
Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat
csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás
kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az
én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat
elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda…
Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő
forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan
jár-kél az uccán.
– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan
sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van
aknázva.
Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a
legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a
tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel
gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem
ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires
kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és
lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja
körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy
rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az
eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát,
csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.
…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött
ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a
tüzbe.
Az ország szivében kitört a forradalom.