Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az
igen hosszura nyult könyv befejeződik.
_1919. augusztus havában._
Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A
főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az
eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze
őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az
őserő?…
*
Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat,
egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem
szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?
*
Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született.
Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy
darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra
emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar
napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf
dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.»
*
Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős
tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még
valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben
bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon
meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim
pillantanák meg.
*
_Szeptember 21._
Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a
gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett
gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül,
hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak;
az _övé voltak, egészen az övé_. Szegény Jankó már többek kezéből került
vissza az ő kezébe… Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a
halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a
bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom.
Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről
szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről
kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a
messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem
minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg
ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon,
ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is
hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk.
Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat
utoljára láttam.
*
_Október._
Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem
őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság
rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes.
Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária
csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut.
Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek
nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az
egész falu. _Ez is_ te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal
is!
*
Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden,
hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi
Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A
vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én
szivom-e még ezt a levegőt?
*
«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod!
Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel
rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem
ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy
látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy,
néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De
ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem.
*
_November 16._
Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én,
ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a
tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én
«dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj honszerzők menetét.
Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem
láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a
szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az
erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját.
Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga
végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben
levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele
esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van
jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk…
Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem
megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton
jönnek a számüzött magyarok.
*
_November 19._
Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik
az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás:
Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy
összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt
már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer
korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a
lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül?
Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy
pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a
gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a könny. Hosszu
időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt
contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.)
Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen
reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_November 24._
Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi.
Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat
javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki
székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha
kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem:
éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult _Fővárosi Lapok_-ba
vezércikket irtam. Az volt a cime: _Mind jeles irók vagyunk_. Ha ma
irnék cikket, ennek az lenne a cime: _Mind fajmagyarok vagyunk_.
Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette.
Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle
mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél!
Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg
ember meg valamennyi önző.
*
_December 2._
Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség:
semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál
levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, minden rosszat
össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma
itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az
utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy _ezeres_ bankóra ült s ugy
kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket,
de «hallotta», hogy jól vagytok.
A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni
egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a _Jó Pajtás_
feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A
fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te
elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök
naphosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e
naplót, meg merem mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el
valamelyik könyvön. Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a
gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok,
hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három:
szót: Isten, Haza, Nemzet, – s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a
_szeretet ujsága_ lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és
maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és
Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat
megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal
lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel
multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi
keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta:
A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a
nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem
busul, nem emésztődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit
busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, –
bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven
esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való
tartózkodás után _ilyen_ öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe
kezdek beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére
gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha
több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek
megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a
feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett!
De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben:
talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te
áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha _ezen a világon_.
Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefeltételeket, de
már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg
soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze
egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja
tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisülésbe… Imádkozzál,
Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, együtt!
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_December 6._
Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből
(Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan
találó strófákat irok ki a _Jó Pajtás_ gyermekeinek. Közbe-közbe
megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt,
mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő
szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog
a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazságtalanság történt velünk, Mária!
Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk
be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is,
tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági
könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni?
Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt
tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond képzelődés
ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog illeni a mesebeli
szegény ember mondása a vén emberről: Ez már _csak volt_ ember!
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_December 10._
Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a
Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az
ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át!
Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint
roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És
Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek
haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden,
minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet,
egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol?
Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu
volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem tudom, mi.
Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a
patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt – nem
tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépésben
mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az
ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő
szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam
hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed,
a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva
csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy
haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza
ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan
élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó
éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak
lássalak.
*
_December 12._
Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban
látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi
maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – Tizet. – Csak? Hisz
sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett
rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? – Nagy Ferenc. Hát a
feleségét hogy hivják? – _Liéva_. Ezen a bolond néven nagyot nevettem.
Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de
fő, hogy beszélgettünk.
*
_December 16._
Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad
postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok
utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be.
Vajjon mi lesz a sorsa?
Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü
tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy
feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg – két karéj
kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó
éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem.
Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek!
*
_December 17._
A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az
amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi
verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal
igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A
szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton
és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel:
tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha hazavetődöm valaha, a
gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám,
megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet.
*
_December 18._
Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó _Nehéz órák_
cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de,
lám, nem kellett husvétig várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat
irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota
javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen
félek, hogy nem irtál igazat!
Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első
s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az
öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött
csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát
nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok
egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny
csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem
én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a
konyhára: – Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk.
– Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a
két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a
gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.
Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám
hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm,
az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret
küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy
bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret
eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok
bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak
fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer
társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi
kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek
nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra…
Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: _puliszka tejjel!_ Eszerint,
ma este, ha volna királyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta?
«Nem bánom, hogy parasztnak születtem…» Igen szeretem a paraszti életet.
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_December 26._
Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg
párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a
te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton
sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni megmérhetetlen
szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól,
hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés
sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a
sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem,
hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg
ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán
hazajöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti
rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este
mind eljöttek hozzám a gyermekek. _Vacsora után_ jöttek. Hallod, Mária,
hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az
öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi
kalács – ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk…
Hát ti együtt voltatok-e, akik _ott_ ragadtatok?
Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak,
erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis
előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a
gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson
hozzád.
Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki
Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen?
Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – világ!
Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen letette
a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – Nagybaconban.
Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne –
az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha
parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem
ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami
különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán
egyszerre megered a könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van
benne – áldassék érette Istennek szent neve!
Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a
nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be.
Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha
édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől
végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_1920. január 3._
Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is
szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék
Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család.
Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása
volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a
magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa,
emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó
kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s
az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere.
– Macesz? Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel
a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is
zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! Magam is
azt hittem, hogy fánk – az lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem
át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz…
De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis
disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát,
töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az
öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi
mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s
most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő
csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz»
szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején
toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem
vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld
szerelmesének a fia!
*
_Január 17._
Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett
szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét.
Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált,
mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához
szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat.
Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép
országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem
ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem:
Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem
Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a
nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a
«bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket
Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget
szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a
magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart.
Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a
legnagyobb magyar.
…Én ezt harminc esztendeje vallom.
*
_Január 20._
Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a
Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig
szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell
végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik,
egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a
Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is
fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:
«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi
gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom.
Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre
jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.»
Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt.
*
_Január 27._
Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt
hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a
Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok.
Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?…
Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád.
Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd
tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el,
Mária. Ez a mienk marad…
*
_Február 5._
Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – _Oláhfaluból_.
Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak,
de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik. Egyszer már
megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária,
miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te
azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod…
*
_Február 6._
Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s
mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint a régi
jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor értem a
kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen
visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem
tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás
karjai közt sirtunk – aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre
ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és
asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy
amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon
álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett
döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat,
amikor felébredtem.
*
_Február 27._
Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz husz
napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. Nem voltam
s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a szomoruság, a
reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak _muszájból_ tudok
irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom az ujságomnak. Talán néhány
nap mulva megkapjuk a béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a
parlament ratifikálja s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt
elsenyvedek! Mind mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem,
hogy sohasem látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind
világosabban elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra
készülődtél; titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó
ölelésed. Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utólszor
ölelsz?… Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert
már tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni.
…Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is adhatnánk
el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a vetkeződés az én
fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem hinni, hogy minden
idealizmusom mellett én voltam a világ legreálisabb embere.
Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, azt fával teleültettem.
Házat épitettem, annak környékét paradicsommá varázsoltam. Joggal
remélhettem a legszebb öregséget, magányosságban, kettesben. Időnként
meglátogatnak a gyermekek, az unokák; kedves lárma veri fel
paradicsomunk csendjét. S ime, kitünt: én voltam a világ legostobább
embere! Ha nem ragaszkodom olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz,
valahol Pest környékén, tizedrésznyi földön gondtalanul élnénk… De
mindez henye beszéd. Sem élni, sem halni nem tudok másutt, csak _ott_.
Akárcsak kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is
akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről
végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin – erős
elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam jószántából
ki nem lépek soha. Nem, nem, soha!
…Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk levelet.
Adattam fel már Temesvártt, Aradon, Kolozsvártt, Brassóban,
Besztercebányán, adattam fel már Olaszországban is. Most egyet Amerikába
küldök. Lassanként leutazom az egész világot, én, akinek egy kis falu,
egy kis kert volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan
leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?!
*
_Március 13._
Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem irtam.
Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. Sajtó alá
rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. Eladtam a
Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való körültekintést.
Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly őrülten ugrálnak is az
árak fölfelé. Közben felszabadult a Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést
közzétennem. Már itt volt Tóth János, mindjárt vinni is akart magával.
Alaposan kirabolták, de ennivaló – az van bőven. Nagynehezen haladékot
adott március végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor
megyek, megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok,
kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem birom
tovább. Minden álom földreroskadással végződik. Félek, igen félek, hogy
egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám nyolcvan éves korában
kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! Én hatvan éves vagyok s már
ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a tépelődés: vajjon igaz-e, hogy
_itthon_ vagyok. Folyton az az erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan
itthon! Ohó! Ez már nem álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz
_már három_ napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő
felébredés. Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy
testét, lelkét igy megsanyargatod?
Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, Mária!
*
_Március 21._
Ma minden ujság vezércikkének _Évforduló_ a cime. A proletárdiktatura
évfordulója. Nekem egyben _fél_évforduló is ez a nap. Szeptember 21-én,
tehát teljes félesztendeje, hogy «hütlenül» elhagytad öreg párodat,
szivem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a
forradalom kitörése s ami szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer
tántorodtam a Ferenc József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy
«kilépőt»: innen vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd
vigyen s meg se álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a
Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem
szabad itthagynod _Őt_ és _Őket_! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz,
mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én
munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a
vasgyárossá emelkedett munkás sirkővére? «Munkáskéz és munkáselme –
Családjának szent szerelme – Ez volt az ő ékessége – Szálljon reá áldás,
béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál
Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött volna
a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: sorba el
kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit – igy azonban, Isten
segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi módon élünk.
Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta
Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. Könyvet?
Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet,
amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, eladjam. Hisz
az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd
befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán
utolsó könyve. És – és – egy esztendőre meg van hosszabbitva az életünk.
Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok.
Jó éjszakát, szivem Máriám!
_Március 30._
Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. „Hajdan“
repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba merül a lelkem. Ez
még a mienk. Nem álmodom? Eszembe jut, valahányszor az alföldi szép nagy
rónaságon vágtatott velem a vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha
bár egy napra feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig
láthatnám honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj
lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg
embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. Ó,
jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott fel!
Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó magyarok!
Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a feltámadás!
Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez.
Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most tatarozzák. Az
utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. Fásultan ülök a helyemen.
Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én már nem halhatok meg. Én már
meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt esztendővel ilyen hidon vánszorgott
velem a vonat. Vaksötét éji volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben
fáklyák világa mellett dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem.
Szemben velem a kis fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc
egy végtelenség. Öt perc – öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő
végtelenségben csak egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a
hid, hogyan fogjam meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak
alul, ő meg felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel
számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek,
szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk… Ha akkor ott
meghalunk… Mind a ketten… Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk,
megérjük a nagy összeomlást – meg kell nyugodnunk szent akaratában.
A kalauz kiáltása riaszt fel. – Kisujszállás!
Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő karjai
közt.
*
_Április 7._
Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy ez a
tanya második otthonom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A
házigazdámról nem tudom, mi nekem voltaképen: testvér? barát? Néha ugy
tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még mindig
Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy dédelget. A
gyermekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, Matild, a melegszivü
bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép öregséget, itt
nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa alatt… Oh, Istenem,
hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy itatnak, dajkálnak! Hogy
lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is rendezték a dolgozó-szobát. Nevet
is adtak neki: Géniusz-szoba a neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De
én most nem irok. Én most ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek,
dughagymát ültetek. Első nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam.
Második nap négy órát. Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát.
Már nem fáj a derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly
vigan megy a munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát»
jelentek be «gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki
elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok.
Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő is
ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé sóhajtozik:
Vajjon mit csinál az uram?
*
_Április 30._
Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, Bécsen,
Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! Zokog minden
betüje. November óta egy levelet kapott tőlem – februárban! Vajjon
melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra fordult. Éjjel-nappal
mellette. «De én kibirom, ne félj! Én _megvárlak_ téged, ne félj. Légy
erős, te is _várj meg engem_. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem
felejtem, nem!
*
_Május._
Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a májusfák
illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A tanya népe
álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak hinni a szemüknek.
Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen szomoru emlék zavarja meg
lelkemet. Arra a márciusi estére gondolok, amikor mentem, mendegéltem a
József-köruton s megállitott nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse,
hogy rendben találták az – orromat, most valamelyik pesti kórházban
tünődhetnék el azon: voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági
könyvemet!? Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most
erre gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok;
kaszálás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg odafent
az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, megkésett, talán
éppen munkából hazavánszorgó embereket megállitnak, véresre vernek – ez
volna a jövendő Magyarország?
Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják Elek
nagyapót: A jóból is sok a sok. – De mikor nekem _ez_ a munka testi
épülés, lelki gyönyörüség!
Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. Mindenkinek
kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a népdalt. Levél
nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a
cikken akad meg, mely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérü
magyarok. Hová sülyedtünk, hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot,
nemcsak ezt irnám:.. «és ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám
ezzel:… «és ne szégyeld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek,
sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok
sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magyarabb lelkü nővel
kerek ez országban nem találkozol!»
Ha még egyszer Testamentumot irnék… Vajjon ezt irnám-e ma is: «Nehogy
azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen
nézd embertársaidnak küzdelmeit»… Azt irnám, azt. De én már nem irok
több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek.
*
_Junius 5._
Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal szorongatnák
testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, nekidülök az almafának:
Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A kisbaconi temetőben vagyok. A
megásott sir szélén a koporsó. Fiatal ember áll a koporsó felett,
bucsuztatja a hü barátot, kinek emberfeletti szenvedéseit megelégelte az
Ur.
Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a fiam
temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim vannak.
Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a messzi távolba
lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem engedi. S ha meg, Mária
kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, Mária, Mária, mennyire bizom
a te anyai szived isteni erejében!
Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru verset
irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam:
Hol már annyi víg órát tölték,
A Nagykunság fekete földjét
Kapálgatom.
Fel-felnézek, Keletre nézek,
Ott vár rám egy elárvult fészek,
S nem láthatom.
Elárvult fészek bús lakója,
Szép öreg galamb, nagyanyóka,
Vaj’ merre néz?
Nyugatra néz ő, s várja, várja,
Haza mikor száll öreg párja –
Szive nehéz.
Öreg galambpár, öreg fészek,
Az a nagy vihar szertetépett
Kegyetlenül.
El, szétszóródtak a fiókák,
Egyedül hagyták nagyanyókát,
Jajj, egyedül!
Hej, e fészek! Mi volt e fészek,
Mig a galambpár együtt fészkelt,
S a gyermekek!
Benne csupa jó szív tanyázott,
Aki betért, itt meg nem fázott –
Melegedett.
Vidám melegség áradt itt szét,
Ki egyszer itt járt, jött az ismét,
Jött szivesen.
S csak Isten a megmondhatója,
Hányszor szállott le itt a gólya
Szép csendesen…
Hajh! Vége, vége örömünknek!
Kiért? Miért? Az Isten büntet,
S mely mostohán!
Szánj meg, Uram, őket ne verjed.
Kezedet csak reám emeljed.
Csupán reám!
*
_Junius 9._
Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött
meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is
szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem
lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legnagyobbá: ő a
legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és
meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más
magyar ember nagyságán felülemelkedő.
Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember,
amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini, cseresznye! örvendezett
a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a
ropogós piros cseresznyét – ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk,
mendegéltünk. – Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le
nagyhirtelen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk,
mendegéltünk. – Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth
János – ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott
ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a
hontalannak, testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat
szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal,
mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy
szenvedését.
Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig
ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott.
Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni,
hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel
csüggedező szivüket.
– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök
rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból.
Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel,
bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn
a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek
szózatos ajkán! És megteltek a szivek _hittel_, szebb jövendő hitével.
Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar.
Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a
kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott
sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja,
hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő.
– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy
bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem.
Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet feltámadásában,
szabad-e nekem kételkednem ebben?…
*
_Augusztus._
Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy
látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit –
menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény
magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem
halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom,
könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le
hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!
S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut
előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is
emberfeletti. Meddig birom?
*
_Szeptember 21._
Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el:
Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán
alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e Isten szerencsétlen
fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva
várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a
második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját?
«Emberfeletti szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden
levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül
versz!
*
_Szeptember 30._
Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap
megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü
lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog
«visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset
– accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi
magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott
kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra,
irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha
biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és
kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!
Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása
közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél.
Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a
Testamentum-ot… Ime, a levél:
«Édes, jó apám!
Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly
megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien
érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet
immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta
szenvedéseitől a halál.
Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy
inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor is, ha
nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem,
csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés
szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle
– és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit
megsiratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk
elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának
segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s
közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt
töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben
láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat
szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit
sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy – ha lehet – még több
melegséggel kell – helyette is – körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a
párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a világ valamennyi szülője
közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.»
– – – – – – – – – – –
Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a
kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a
szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint
ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére.
Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas
ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet!
– – – – – – – – – – –
Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom
Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid
seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád,
Golgothát járó Mária!
Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol
szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal
sirjukat.