S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik
meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“
A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé.
Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:
Bércről visszanéz a vándor,
Vigan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szive vérzik, szive fáj
Zeng felé a búcsuszó:
Isten hozzád, bujdosó!
„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a
nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást!
Most mi vagyunk a bujdosók…“
Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is
szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly
szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt.
A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S
mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“
járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre
perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan
adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“
Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az
udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei.
Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az
egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át:
ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő
hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi
egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve,
fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak,
züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza!
Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos
szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten
elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre
csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak
fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s
viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a
folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen…
Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be
a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi
nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott
zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk
az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő
éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy
éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp
most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi
szüleink nem!
Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk
egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán
meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele
menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon,
földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos
szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett
boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!
Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok,
oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek
fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a
népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem,
szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba
dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi
bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a
menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi
szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek
részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar!
Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig
merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s
majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint
komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem:
no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet
felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a
megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a
házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely
emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a
hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok:
ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az
eltitkolhatatlan rémületet.
Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a
gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három
hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak?
Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat
bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de
két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én
kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle
munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem
hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a
végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet
felé…
Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez
is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.
– Mi ujság, öcsém?
– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban,
lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.
– S kivágták a fákat, ugy-e?
– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.
– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta
volna. Ugy-e, megmondtad volna?
– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?
– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a
katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.
– Hát a házból vittek-e el valamit?
– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés
gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el.
Ledobták az ebédlőben.
– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem
a magyar.
Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó.
Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok,
sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem
Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt
szomoru mosollyal.
Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S
mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen
megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig
ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a
lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják
kertem összes fáit.
És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a
házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben
a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet.
Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt
nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni
akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a –
moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép,
amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el
a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti
kocsikba, már repül is a vonat…
Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve,
szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!