Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?…

Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam

megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy

azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen

nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad

sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek

között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet

élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz,

becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a

gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne

ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled

egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez

nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te

cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál:

gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen

láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor

megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a

vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…

– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.

– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.

Mondom: ki és mit.

– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?

– Nem, nem.

– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már

délibábot?

– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is

az. Valami természeti csuda, az bizonyos.

Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég

összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a

mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék

szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre!

– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.

Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s

hirtelen eltünik a gyönyörü kép…

– Hát ily rövid életü minden, ami szép?

– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben

s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.

– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.

– Sőt az is marad halálig.

Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak.

Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a

gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze

bennem:

Jaj de szépen szól a harang!

Mintha huzná három galamb.

Bárki huzza, jól kongatja,

Szivemet megdobogtatja.

Ni, a házunk hogy mosolyog:

„Édes gazdám, Isten hozott!

Hej de jó lesz, megpihenni,

Nem zavar itt senki, semmi.“

Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk,

megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni…

*

Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó

embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes

emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz,

de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az

meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka

udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga,

amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de

ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk,

istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel

jutunk Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor

szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye

mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye urait,

mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan

meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e

közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája

rótt részt – s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra

gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam

csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy

oldalában!

„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely,

a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. „Sáros és

káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy

bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt

rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az

államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen.

Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika

voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő csak

szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy

levágják s a husát kimérjék?

– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő

János.

– De abból nem telik ki az ára.

– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?

Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs

láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes

adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben „mindenünk volna, csak pénzünk

nincs, a gazdaságra – ráfizetünk“.

– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk van, csak

pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy

miből, ha nincs pénzünk?

Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet.

Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere.

Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De

mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez

is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron.

Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg,

instálom.

A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s

kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e

törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ hámormunkás volt a mi

erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasztották,

aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy

a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre

csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros

hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a

faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a

földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek

a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt

is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni;

csak ki kell ásni.

Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem

komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén

ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora

barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még

mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.

Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret:

porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme,

mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?

– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?

– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy

tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán.

– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa

cápszakállat.

Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a

cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is

silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a kecskeszakállhoz, s

a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is

nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is

sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott

volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon,

hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt,

kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant.

– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, hogy ezt a

mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek

nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi

földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán,

minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen

csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna.

Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, ujságot

szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad,

bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is

fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember

ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott,

ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben – amint ő mondá – „minden van,

instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett régi irásokat, bányatisztek

leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan

köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. – Bizony mondom,

megmozdulhatna az ur, mondta akkor is.

– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy gyülekezet

lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az

egész „Székely tartományt“, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi

nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek.

– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha

elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?

Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a

„Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a

helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak

mellett is.

A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén!

Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg,

instálom! Nézzék meg, mi van itt!

– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.

– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?

– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.

– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!?

– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy?

Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik

csapat _ma_ jár Érces puszta tájékán, a másik _holnap_ halad el

Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot

elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem,

másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől.

Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő

Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett,

s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam,

hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta

valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya,

ezüstbánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás,

sipolás, kürtölés, kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu,

megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!

Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a

holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután

nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon,

benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott

volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én… Nekem elég

volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett… S hogy otthon

maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a

vén bányász beszámolója.

Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor

jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca.

Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. Csak a

szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme pilláján.

– No, öreg, megjárta az utat?

– Meg, uram, meg.

– Fáradt, ugy-e? Üljön le.

– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett

rajtam. Megengedi-é?

Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét,

földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:

– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom

az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott

lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom,

jőjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott

látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek,

minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön

veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj,

tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem

volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az

asszonyt szép szóval, rút szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót,

szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki,

erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a

hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak

mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu

végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke?

– Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. – Mit

beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – S merre mentek,

te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a

világ s még két nap. – Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit

csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az

én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint

vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’

a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán

ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, mint a

sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál,

nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha

elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már

ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a

szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél

felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg

hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem

vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal,

mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a

karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját,

holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem szököm, abb’ a

hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot

káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig

lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal engem ott hagyának az ut

szélin.

…Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy nem?

Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt,

csillapodjék le.

Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi keveset

értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember?

Mondtam én:

– Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként ugy,

amint láttad, az eleven, a megtestesült székelykérdés, a maga teljes

valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban vénült meg,

hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt csakugyan tele van

kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól Pilátusig, levelez,

rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad – hiába. A tenger kincs ott

van a föld gyomrában, a fölötte járó nép pedig – koldus. Most különben

csak az történt vele, hogy egyik helyről elkésett, a másik helyre meg

igen korán érkezett s még szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem

hasitá. Ha még többet akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra.

– Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést.

– – – – – – – – – – –

Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám kaszálóján

talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek a vén,

megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén embernek

talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még mindig ás, kutat

és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és – neki is. Hogy ő meg

fogja érni azt az időt, amikor „azok a buta népek“ nem fognak kacagni

rajta, mert maguk fogják szorongatni kérges kezét, veregetni a vállát.

– Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom!

– Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a bodvaji

bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur kieszközölte.

A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul fészkelődik a

széken.

– Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék harmad-negyedmagammal,

osztán, osztán – mi bizony, ugy teszünk, mintha dolgoznánk, de nem

dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom a tekintetes urnak: uram, ez

igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő a – többi? – Azzal kend ne

törődjék, mondja az ur. Csak legyenek ott kendtek, hátha egyszer

odavetődik egy pesti ur?…

– Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, meg.

Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország szivében igy

oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek igy nyulnak a hóna

alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a „magas kormánynak“ tán

sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, kidőlt-bedőlt falú hámor körül

három-négy ember lézeng, akik várják, várják, itéletnapjáig várhatják:

mikor jön már a többi munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van

sejtelme erről? Igy vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez.

Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra tarolják

le élelmes vállalkozók a rengeteg fenyveseket s a nép szegényebb, mint

valaha. Hogy Ditró környékén márványkavics boritotta utakon nyikorog a

csiki székely szekere, s nekem Budapestről kell hozatnom márványemléket

szüleim sirjára; hogy ez a márvány Délmagyarországból kerül Budapestre,

onnan Kisbaconba, a ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja,

hogy siremléket, szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Kőrösi Csoma

Sándornak; Zágoni Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem leghivebb hivének,

az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az ágyuöntő hősnek; Orbán

Balázsnak, a _Székelyföld_ irójának; Bolyai Farkasnak, a világhirü

székely matematikusnak; Kriza Jánosnak, a _Vadrózsák_ lelkes

gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, a magyar festőmüvészet egyik

uttörőjének; Pál Lászlónak, a világhires tájképfestőnek; Bedő Albertnek,

az erdők édesapjának, aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az

erdőpusztitó apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt

mentve meg a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más

férfia Székelyországnak, megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot,

melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből…

S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv székely

urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely fürdőket világhirre

emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, nemsokára jön. Közeledik az

1914-ik esztendő…

*

Az 1914-ik esztendőben… A mai nemzedéknek majd bőséges része lesz a

magyar és a világirodalom, klasszikus és nem klasszikus regényeiben,

amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az 1914-ik esztendő

nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, hogy sok-sok könyv

kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is foglalkoztam a

gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De

lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény;

csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.

Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán

magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek,

mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s

egy-két hónap során esztendők munkáját végezém. Hegyoldalán tovább

ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely

domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent

a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a

falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür

lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a

mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges

drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül,

melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák közül mosolyog ki. Egy sereg

galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott

búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de

mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában:

mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke

vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt

gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták?

A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-,

egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a

falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis

erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot

veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul

egyik ács. És kész a versike:

Vándor! Tudd meg, e kis erdő

Lengyel Éva erdeje –

Ettől a vadalmafától

Indul, és megy lefele.

Nagyapóka rátestálja,

Senki benne ne turbálja!

Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a

táblát s rápingálja a versikét is.

Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát állitok,

rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike:

Vándor! Csudáld meg e házat,

Benne szakszerü tyukászat.

Oly szakszerü, hogy mióta

Épült e ház, nagyanyóka,

Tudjátok-e, mit teszen?

Minden nap tojást veszen!

Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal

jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól

bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás

rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is

emléktáblát kap, versikével:

Miként a dalai láma

Rejtőzik itt Marcika.

Itt születik a sok dráma.

Mit levág a kritika.

Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál

indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy,

mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt

verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két

menyemasszony, hat unoka és két öreg ember.

Verset kap e tábla is, hogyne kapna:

Bár csörgedez itt-ott a trágyalé,

A Mária-út remek szép alé.

A Benedek-had járni itt szeret,

Amott a templom, nézd, mi szép keret!

Kinek búja van, itt kesergi el,

Idejön ki-ki jó s rossz viccivel.

Könny és kacaj fakad itt vegyesen –

Ez a Mária utja, kedvesem!

De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába,

ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor,

réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére

kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szentelem e termet.

Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát:

gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom

Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, hogy ne mondjam: –

oleanderem! Ezért szól a vers igy:

Ez a terem Flóra-terem,

Körötte sok virág terem.

Legszebb benne az a virág,

Kinek a neve Gyöngyvirág.

Másik neve Oleander – –

Mit szólsz ehhez szegény „Wander“?

Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még

nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre,

végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. Május

végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény

befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos

sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az elkövetkezendő vihart?

Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném

állitani. – Hadd maradjon őszre is a „nagy müből“, békitem magamat, mert

komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez,

jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz,

hogy ne maradjanak.

Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet,

melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss

zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de szép, s ez mind az

enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind

visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a

nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe

mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak.

Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll

a tulsó hegyoldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján.

Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy

enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld

szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott

a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek

a nyilását?

Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.

Ó, falusi reggel! Reggelek reggele!

Gyönyörüségekkel van a szivem tele.

Lehet a városnak sok ezer szépsége,

Nincs egy, amely az ő szépségét felérje.

Virág illatától balzsamos levegő;

Trillázó pacsirta, magasban lebegő;

Nap, amelynek látom vidám felkelését;

Természet, amelynek látom ébredését:

Mind e szépségeket csak falun láthatom,

Csalogánycsattogást csak itten hallhatom.

Mind, ami szép, itt van egy kis falucskában,

Egy kis falucskában, egy kis dalocskában…

Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e

gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt

minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; utánuk

buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz

udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka

nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat

felé, hátha, hátha… Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre

is nem tudom megvárni, amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a

gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már

falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként,

meglepetésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit

csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy

fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz

diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy

hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja.

Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt

hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait.

Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak _Világost_, ahol „a

magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az egyetlen

ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen

közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni,

mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam

meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat

hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a

vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk

messzi idegen országba menjen feleségül. – No, kis Olga, gondoltam

magamban, most megmutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet!

Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben

ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja

meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert

magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb,

legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra

gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc

nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy

ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében.

Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis

Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki

tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk

minket.

Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, –

feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… Egyék,

egyék.

Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy

egyszer majd megesznek minket az oroszok…

Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől,

sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten

kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval

megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást?

Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam:

dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba?

A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában a

gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik belé,

Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az

orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak

is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István

koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát…

Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a

magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két

napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak

megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása

nélkül szalad az „ország szivéből“.

A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből

gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász

jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd

halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte,

hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy

nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a

gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“,

millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható

siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak

pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága;

szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden

emberi érzést kicsufoló gyülölködése – ki hitte volna ezt?

„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg

királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király,

akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta?

Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!

Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk

volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam

népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis

éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél

nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak,

bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi

vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével

együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé;

nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly

„kis doktor“ fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem

hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház

vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán,

éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi

vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony,

fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás

közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek,

hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a

szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü

kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született,

holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a

gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen

mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle

csudaszerek összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós

professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy

csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott

egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely

legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre

messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van

benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik

a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél

s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó

fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a

felháborodás, szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny

legördül. Azaz legördülne, ha volna.

Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig

tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?… Az

én házamban bizonnyal utoljára…

Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a

soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk

soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék

lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló

gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig?

Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban

kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába,

meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy

indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza

körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három

gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a

császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu „vén

legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házasodott meg)

nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket – vajjon

sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról

szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy

ő is már az első csatában „hősi halált hal“?

A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos

lósorozás s a besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus

elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a

Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük.

A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? –

Háboruba, édes fiam.

Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a

Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is

velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár

Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos

a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy

itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót

nyeritve?

A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész

falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt

lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni

lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig

is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az

utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon

látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A

pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási

épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a

cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen

tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy

várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok,

urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót

dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik

halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az

édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! –

és a cigány huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik

az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne

hagyd magad, magyar!

A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a

haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás fojtogatja, s

végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog.

– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket.

Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az

emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták

az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni,

épp oly keservesen, mint maga…

*

Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de

nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember

tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt

kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő,

simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem

ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a

világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a

karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd,

majd, ha hazajön a fiu…

– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.

Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a

községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás,

ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal emeli a pótadót.

Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az

ember a vassal.

– Ez is félbemaradt drótsövény.

A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket

is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a

feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is félbenmaradt drótsövény.

– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a kis

faluban! Hány ilyen félbemaradt drótsövény lehet az országban s

mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják egymást az emberek.

Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először – s azért

találkoznak, hogy egyik a másikat megölje.

Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve

drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik,

mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy

gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik

drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt

drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat.

„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja Vilmos

császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak,

félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel

kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok

áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most

bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!

De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok,

Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak:

siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg.

Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg

minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében,

az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48

csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel

jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak

egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig

könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja

egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége,

gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét

elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek,

mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi

tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju

életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez

csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben

megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük.

Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is.

Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek

kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos

vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz

magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert

orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek

nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia

felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915

tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy:

sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a

kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka

buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka

buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De,

ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő

becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül

a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló,

hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő

monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul…

Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a

munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba,

hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a

gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad.

Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s

egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős

férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45

évesek. No, hamar sor kerül rájok is…

Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a

határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit

csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk?

Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal

asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét.

Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az

ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog

a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a

kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt,

a fénkővel azt is „félrefente“.

– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?

Mutatja. Persze, hogy félrefente.

– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.

Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor

elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.

A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.

– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.

Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat,

laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a

kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal

kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe

vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a

kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru

okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami

más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája…

Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát.

A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak.

Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár

behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom

óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két

szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis

eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi

sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet,

ha mada meghal?

– Hát az édesapátok.

– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát

is.

De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul

Tominak:

– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?

– Nem szejetném, – szipog Tomi.

– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!

Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.

– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az

unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem,

közeledem…

Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt

év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se neki. Nem, nem

kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a

munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül

a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az

ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények.

Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a

Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a

világháborut világölelkezés.

Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen

egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint

ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk,

ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy

nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak

helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert,

ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely

vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket hadimunkára vitték,

már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves embereket viszik hadimunkára,

de közeledik az idő, amikor ezeknek is ölniök kell…

Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két fiatal

cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a

másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig

tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos – más

munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra

az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de

válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben

megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü

kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok

munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel

ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek

föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom.

Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm,

lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem

kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét

ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol

abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel

a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes

gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén

hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a

„kis doktor“ is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan

kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem

marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem.

Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a

hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az

udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az

eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:

Aki nekem aszongya, hogy aszongya:

Adjon Isten jó reggelt, nagyapóka!

Adok annak valamit, valamit,

De nem mondom meg, hogy mit,

Mit, mit, mit?

Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten

jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni,

hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is

körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs menekvés.

– Eper! Eper!

Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten

tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s

megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást.

Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru

képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két

fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve

békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember,

aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát

kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi

eledele a családnak.

– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt az

embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember,

szerezd meg családodnak a télirevalót.

Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága

otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt

az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital

s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az

Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy

nagy a hirök, becsületük a – harcmezőn.

Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb

szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a

szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a konyhán: jól lássák el ezt

az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag

pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag.

Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába.

Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól:

annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág

többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem

láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen

cikáznak a villámok.

– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.

– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott

kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem!

Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták,

de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek

két fia védi a hazát…

János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A

mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra,

aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be

a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát

vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a

becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy

gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy

summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell

hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára,

holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha

legalább életben találná ott a fiait!

*

Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes

anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az

unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a

szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: _Erzsike sulyos beteg_.

Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége

mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti

ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor

bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike

sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a

mi frontunkat: Erzsikét temetik.

A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat.

Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és

az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háboru,

akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – front mögött. Az unokáknak,

természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire

terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk,

akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy

kocsikázni mennek… Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos

csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire

jutottunk!

Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek,

hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a

gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a

levél, amelyen a távirat. „Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el

Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ védik a határt. De még Tisza

Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A „tigrisek“ idegen földön vérzenek s

az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes

öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.“ Azt

válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan

köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt

maradunk. _Hideg viz_ mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk,

inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy

utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.“

Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal

találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek,

megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – Bukovinába. Mi

azonban erről a fordulatról nem tudunk, az „álhirhordozókat“ leszidjuk s

folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük

a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény

gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a

veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik,

amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem

érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a

határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az

ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem

sétált a Marosig.

Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a

jegyző.

– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én.

De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék

vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert

kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon

kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész

megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag

csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az

erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a

hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon.

Talán egyelőre kevesen, de vannak.

Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a

papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották

össze szivemet Isten szolgájával, családjával – ezeknek a napoknak,

ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna

elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot,

de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben

– találkozhatnátok…

A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de

nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.

– Menekültök?

– Holnap reggel megyünk. És ti?

– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki.

Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a

nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő

a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba,

onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy

felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy

magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez

véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett.

„Könnyen“ védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek,

asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind

az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt.

Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok.

Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte városias falujára.

Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém.

Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van.

Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok

ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én

házam köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek

menekülnie kell!

Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s

egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive.

Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint

az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas

hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is

tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő

hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely

megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten

száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra

látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan

hullámokon végtelen fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok,

megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok

verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt:

Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat _nekem_ ültetted! Ez a

paradicsom az _enyém_!

Ki az a _Nekem_?! Ki az az _Enyém_?! hallom lelkem felhördülését.

Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél,

mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom

az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva

kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem – igy csak az ördög kacaghat!

Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek.

Nyilvánvaló, hogy én _akkor_ igy láttam, amit láttam; igy hallottam,

amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a Föld;

hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam

azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat,

megrenditő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes

anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én,

hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az

emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a

Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását

zavartalan végzi?

Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak,

ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen

eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a

templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni („Szépen ide hallik,

mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan

utolszor… Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom

magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a

bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák

aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én

állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy

akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem,

csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint

egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég

elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a

főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már

csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat,

még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák

vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta

versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely

nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy

ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e

megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is,

hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám,

azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De

Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy

terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom,

mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép

szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is

állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul,

mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért,

emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s

egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess

fát, öreg! Nem magadnak, – a gyermekeidnek, az unokáidnak.

Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével

cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig

tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is

megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik

rajta.

– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell halnom, s

hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll reszkető

kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem

akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent

akaratában.

Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának:

– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt

az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön vérzenek. Holnap

talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a

barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett

egyeztünk meg. Igy volt-e?

– Igy, igy.

– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a

házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És

most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor

mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a

garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős

hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhágy, agg szüleim gyenge

karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek

keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!

– Ugy legyen, rebegte Mária.

De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is.

Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.

– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a

tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt

meg…

Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás

székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen

borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.

– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a

boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!

– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.

Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg

kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki

falukban.

– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki.

Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek…

De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, hogy

nincs ott nekünk katonánk.

És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad!

Meneküljön minden lélek!

Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be

s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat

az ellenség.

– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a

nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három

gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el.

Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon

menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek „Nagy-Magyarország“ az

ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három

igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az

uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s

öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák,

de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.

Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben

az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én

leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat,

különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál

gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis

téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk

hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam,

öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok,

leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is

pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam

kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek

jobb gazdát, mint amilyen én voltam.

Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc

órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én

rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon

igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott

bevárjuk.

Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál

virágot, tárcámba rejtettem.

– Indulhatunk.

A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg

én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A

kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két

almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből

ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást

vetünk a házra, a kertre – a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A

szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István

nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából

született, megcsókolom, zokogva csókolom meg.

A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem

magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába,

most viszem az ellenség elől.

– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót

nekik.

Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de

csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a

férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most

egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos

volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném,

meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc

napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak

mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem

maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az

urakat összefogdossák s viszik Romániába.

Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a hetvenen. –

Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.

– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – de az én

gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám…

A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek

mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében.

Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt

az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül

hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom.

Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is

beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre

meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát

„menekitnek“ a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a

kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el

hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton

szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az

árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu

kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is,

amelyeket a rokkant cselédre biztam… Egyhetes bocika is maradt otthon,

ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam,

hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le,

mert keservesen bőg az anyja“…

Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is

megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott

még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket mind nyársra

fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.“

Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut

találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet

csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy

szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy

csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.

Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a

por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a

szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát,

mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a

Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól

tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig

üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén:

éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel.

Bent a faluban, a „Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger

nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink

is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de

vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az

embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra

telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk“

Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai

hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül

szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs

türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert

ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó.

Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az

ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell

járnunk, igy talán…

A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető.

Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi

a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem

menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a

vagyont. Bizony, nem magának őrzi.

Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. Az

udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok,

csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet

egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Terebélyes fa az

udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy

kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt

le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag.

Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom

reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek:

szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a

vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az

Isten! – a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal

elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor

visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain

mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!

– Maga nem alszik?

– Nem.

– Min gondolkozik?

– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell

halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg.

Mondta Mária:

– Ugyanezt gondoltam én is.

Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is

visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.

Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár

leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.

– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor

indul az utolsó vonat.

Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért,

hozza azokat is.

– Nem, nem, visszamegyünk.

De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi

ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják

az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a

két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves

fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy

csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind

hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra

dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát

jöttünk rekkenő melegségben.

– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, nem

itattátok meg?

– Nem.

Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul

mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az

uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább usztatunk a

bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek

utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul

még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy

podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem

valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az

állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal

uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal.

Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az

alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes

vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is

kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s

igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott

kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert

kiesik!

Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki belőlem,

hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.

Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a

szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem.

Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba

a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.

A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi.

Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a

vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik

elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa.

Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban.

Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál

gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra,

elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén

asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak

kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak

is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon

maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az

anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan

megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a

szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim.

Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj,

fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak,

szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.

Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak

össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is

vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az

anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy

kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit

hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő,

irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a

zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és

Éva annakidején.

Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen

szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót,

szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a

gyermekeket?

Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a

felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki

kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc!

Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári

sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett

el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja

házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem

láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi

szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?

Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült

ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és

rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már

tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja:

száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy

domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy-

és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig

asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis

jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő

meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk.

Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a

vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“

Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik.

Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy

összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az

Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a

vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll

meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél,

amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két

óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész

éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely

meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég

villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk

nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a

frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség

megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul

viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet

látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.

Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy

megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már

lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még

elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek.

Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét

éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat:

megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.

– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy

a férfiakat különválasztják s internálják valahol.

– Én nem maradok el magától!

– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.

– Hát öljenek meg!

– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a

gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.

– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha

Isten megelégelte életünket – –

– Legyen meg Isten akaratja.

Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott

maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem

vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.

Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd

megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem

mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem

szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég

alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést

hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“

Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél,

Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll

meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu

vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember

szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi

torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most

látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem

láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény

népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat

is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák,

gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat

ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás

kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három

vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!

– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a

kétségbeesett embereknek.

Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit

tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru.

– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk

Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.

Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S

mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen:

közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.

Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég

volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik

kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a

gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a

gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a

fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek

reggelre kiszenved.

Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta

nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol

vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes

emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig

sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és

kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“

eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“

meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk,

halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő

állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már

mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi

állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok!

Visszaszerezzük Erdélyt!

Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon

azokat hazaeresztik-e?“

Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony

reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö

állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog

lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely

ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az

oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet:

jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy

áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig

az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba

bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a

holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető.

Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák.

Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát,

hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi

menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:

Jaj de szépen süt a hold,

Megyen egy élő s egy holt,

– Félsz-e, Julikám?

Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit,

akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép

Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész

sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében

szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel

magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a

balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen

gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a

földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges

szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona?

„Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő

karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor

belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli,

megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:

Láttam én halottat,

De ilyet sohasem,

Akinek a karja ölelőleg álljon,

Akinek a szája csókolólag álljon.

Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam!

Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át

a kiskapusi temetőkerten!

És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy,

akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is

felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a

táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad

öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az

egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki

puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a

jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész

falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos

eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva,

burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely

népmesék legszebb asszonya!

Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták.

Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek:

nincs maradásuk.

A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok,

nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez

a vakáció!

Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges

ez? Mit ér az élet haza nélkül?

Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra

érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már

csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.

Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük:

mióta áll itt?

Mondják: Három nap óta!

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem,

hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és

Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha

egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött

boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az

éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart

nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:

– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc

gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két

haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része

beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel

itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen

földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten,

sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban

megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?

A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a

kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.

– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.

Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem,

hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy

kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem

szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok

az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az

országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő.

Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül

tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent

reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány

éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most

80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam

a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint

az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem,

hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha

véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék!

Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét,

hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.

– Most már _igy_ is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?

– Elmegyünk, el.

Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig

vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.

Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a

vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is

ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a

zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.

Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori

fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének,

éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s

nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden

szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.

Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely

nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze

egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk

gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon

állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg:

nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem.

Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem

láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon

maradtak utolsó pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek

végiggondolni, ami ezután következik?

Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt.

A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még

zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való

távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom,

felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig

letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes

terhe alatt. Az egyikről verset is irtam: