Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan
megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen
világháborunak neveztetik.
Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak.
Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: költemény. A
kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult
gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb
ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka
avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert
ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig
borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul
van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel
izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó
borit…
Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet
télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy
csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi
tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna
egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó
fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp
jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak
nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig
az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá
bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá,
fel az erdőbe, repülne velünk a szán!
– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka,
egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!
Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány
orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre,
megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az
unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a
szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben,
hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol
Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem
szeret?
Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva
Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan
kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen
erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő
hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze,
valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is
alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz
van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom
lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid
sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.
No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az
erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt
milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra
nyugton, csendesen…
– Megforduljunk, nagyanyóka?
– Várjunk még egy keveset.
Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain
csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán
előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg?
Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek…
Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik
lejebb, lejebb öreg emberek élete.
– Nem fázik, nagyanyóka?
– Nem, nem. Hát maga?
– Nem, nem.
Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta
felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton,
mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a
nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben
keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak
voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma
felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy
gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva,
napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán
nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó,
szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem
lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak
otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni
fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…
A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg
erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném!
Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat,
ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De
vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak
rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s
a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben
szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni.
Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók
legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám
kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét
nem rontaná-e meg szivemet?“