Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf
halállal.
Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem.
Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála
oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala,
hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke
fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét
néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva
a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.
Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek
irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó
mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő
egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán
csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van
– szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének
tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.
Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s
ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés:
olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes,
bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s
szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha
nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az
ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok
támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla
irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem
az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e
többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az
öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom,
csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.
Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással
indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely
huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a
régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor _48_
elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a
maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott,
egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s
mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám,
„nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a
fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot
gyenge asszonyi kéz kormányozá.
Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a
nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel
áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven
megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb
gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és
ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval
mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de
nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s
példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet
érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen
állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.
Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü,
a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a
pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap.
És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári
vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is.
„Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“
Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő
kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a
cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a
legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó,
amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré
roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak
barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…
Édes, jó, öreg nagyapó!
Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos
kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek
– ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja –
nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí,
te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten
áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen
ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet
nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót,
az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt
vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…
Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek
éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a
garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna
nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival
meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő
lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király
zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben:
győzedelmet veszel ellenségeiden.
Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka
cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot
s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor
te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad:
ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok
csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!
Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu
életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt
élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok
csak, mely szép volt a halála!
Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott
összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét,
amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az
utolsót, beméne a meleg házba s mondá:
– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.
Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de
fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén,
mondá nannyókának:
– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat
vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.
– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva
szegény öregasszony.
Mondá nagyapó:
– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám
gondot, ugy, mint maga viselt?
– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!
Mondá halkan, alig hallhatóan:
– Jó gyermekei vannak…
Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:
– Köszönöm a dajkálását, nannyó.
És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki,
csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta,
lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.
És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.
– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája.
Csókoljátok meg drága kezét.
Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép
nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…
S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram,
örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép
életet s szép halált. Ámen.
*
Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala,
egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre
Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák,
dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó
volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a
pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet
áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a
házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten
tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden
vágyunk teljesülne.
Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék?
Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen
szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem
vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten
ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a
kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton
készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár
szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén,
amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda,
oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és
pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“
dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát:
egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.
Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje
alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem,
Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal
halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket
készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket.
Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta
ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“…
Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon
aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják
nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy
rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten
ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a
lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom
óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt.
Utolsó szava is ez: Menj ki.
Mária zárja le a szemét.
Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő.
Zokogva borulok a halottra, az élőre.
– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!
*
A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt
négysoros vers.
Ami szépet és jót könyveimben láttok,
E két öreg ember szivéből eredett.
Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
E két öreg ember mellé temessetek.
Más végrendeletem nincs.
*
Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak
nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb:
ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain,
mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már
nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem
félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban.
Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek
velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt
érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának
a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való
katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem
érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani,
igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak,
amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a
levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s
nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt
a székely huszárok földbirtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó
elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a
levelesládámban – ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt…
Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is
tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó
beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a
halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök
való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak.
Nem, nem. Nekem nem haltak meg.
Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is
otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom
tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S
csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le
velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre
találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az
álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor
a „hatodik“ is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is,
télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra
idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden,
csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán
ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már
kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő
van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most
éppen a _Nagy magyarok életét_ irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz
az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen
százötven ivben, már a századik iv körül járok: a _Szózat_ költőjének
életét irom.
Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki _már_ egy
esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a
legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a _közel jövő_
emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben
meglátogattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni
akartam. Látni Apponyit – hivatalban. Amint az asztala mellett ült,
akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra,
melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is,
gondolom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát
jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal
többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül?
Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. Itt
talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem.
Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek
történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti
szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet
történetét apróbb olvasmányokban, ő azokat lefordittatná az összes
nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák
fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy
legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan
olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta
ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra
az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók
iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen
röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is,
akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a
felszabadulást.
Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok
tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz
akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők
munkája volt _A magyar nép multja és jelene_, követte a _Hazánk
története_: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi
levelének vételekor, a _Nagy magyarok életét_ irom. Egy hét sem telt
belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy
valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz,
beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is.
Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő,
amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi
képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott
levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán:
csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt
a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok,
amig az alkotmányos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai
államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas
termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az
ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal
rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S
még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később,
hónapok multán vallotta meg zavarodottsága okát. Amikor beléptem az
ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom,
járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt,
amilyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban,
arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.
Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az
alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.
– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is
hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a _Néptanitók Lapja_
szerkesztését is.
–?
– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős
dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb
rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a
Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok
egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát
tanitó és tanár. Vállalod-e?
Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a _Magyarság_
volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely
hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára
vállalom a _Magyar Világ_ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy
ezt _csak én_ szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok
vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül
vagy háromezer előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat
valahogy csak fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a
fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője
valamelyik bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az
asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét,
gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig
élünk, amig _tisztességgel_ élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy
tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát – meghalunk.
Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket
én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam
zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a
minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy
nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek?
Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám:
Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig
Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a
szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor
kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van
tavasztól késő őszig _hazulról_ csinálni az ujságot.
– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.
– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én
szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.
Erre lépett be Apponyi.
– Nos, megegyeztetek?
– Meg.
Ismétlem a kikötéseimet.
– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok
miniszter?
– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe
nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az
okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a
tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt.
Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti
olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra
helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom a könyvet, ősszel
felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére
lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek.
Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi
elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült,
azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki szabadságharc
történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek kihagyása a
dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne
marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül
az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót – Bécs. Mindig –
Bécs. Nem az udvar, nem a király, de – Bécs. A magyar politikában
négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar
királynak. „Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg“…
_Történeti Olvasmányok_ a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a
sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra,
oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a
nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül,
ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg:
hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga
anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet
történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a
magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével
ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia
– s meg is kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven
beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? Azt
a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát,
hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én
már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek
az ezeréves országnak a történetét megváltoztatni már nem lehet. A
történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint
nemsokára kitünik – egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni.
Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az
ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már
meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet kap az ujság:
Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai
énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére,
fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse.
Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok
is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül.
Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor
a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl.
Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság
szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának
befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki.
Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem,
ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a
Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek.
Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a
bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy
érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a
miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a
Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti
olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a _lázadás evangéliomának_
minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást
intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv.
– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem
veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a cikket nem
olvasta el.
Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én
könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret
marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom
megküldi nekem az _Oesterreichische Rundschau_-t: abban egy igen mérges,
igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható,
hogy „más időkben“ akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a
könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család
uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja
mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonulnak.
Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet
kulturát, gazdasági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a
dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a
cikkiró, akinek _Tóvárosi_ a neve.
Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem
lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem minden
magyar magyar.
*
A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már
hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a
héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy
csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is
kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe
a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös
költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy
többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az
öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909
juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun
szójárása szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában
bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.
Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják elhinni
nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet
elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön,
kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor
nyomtatásban látják a bucsumat.
Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a hivatalnak.
Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is
az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben
férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a
minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán,
minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s
oly vidám szivvel távozunk – hála Istennek, ismét szabadok vagyunk,
kezdődik a „hálóinges“ éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben
fogunk tanyázni.
Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi
bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb
megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy
„a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“.
– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez
rágalom.
– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi
Olvasmányok magyar-német kiadását. – _Olvastam a könyvet_.
– Felség, egyenesedett ki Apponyi – _ez_ a magyar nemzet története.
– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi
távozott.
Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem
volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne
lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a
kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a
bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá a lázitást s
hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: „A vallás- és
közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a könyv lázitó, minden
történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó
volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a
magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember
sem mondta volna: felség, _ez_ a magyar nemzet története. Nyilvánvaló,
hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen
célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.
És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a
fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte
Apponyiban.
De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután
következik az ő csuf, igen csuf halála.
Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz _A tanácsos
urtól_. Igy nevezem: _A tanácsos ur_. Nem tudom, _A tanácsos ur_ él-e,
nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy
esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert _A tanácsos ur_
igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente:
bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene
elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok
dolgában akar velem beszélni.
Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban,
fölkeresem. _A tanácsos ur_ igen mézesen fogad, cigarettával kinál –
talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb
dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. _A tanácsos
ur_ kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik,
hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már,
hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom,
hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert
méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü
kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen
magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra
irni a _Történeti Olvasmányokat_. Ó, nem az egészet, csak a
Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.
– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter urnak igen
kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király,
a másik Apponyi.
– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul.
– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd
trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az
uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell
tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e
könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön azt találná legjobb
megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde?
– Ugy van, ugy van!
– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi
bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én
történethamisitásra nem vállalkozom.
– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités.
Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni – –
– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell
kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet,
melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha
erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot.
– Ó, kérem!
– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag,
mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet.
– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra…
– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot
azonban még egyet adhatok.
– Ó, kérem!
– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv
kellemetlen őfelségének.
– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur.
– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet
őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa
tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom!
Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába.
Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és
Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi
minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü
volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles
publicistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse
Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és
kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját,
derekas könyvet irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról,
itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád
vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első
minisztersége idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második
minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb
tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az
alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor
hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután
is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a
minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták,
sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul
elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett
azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucskában,
sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen,
munkatársaitól is megkivánta a pontosságot, nem türte a
lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a
Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral hagyta ott
hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe.
Az Apponyi Albert székébe.
Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.
– Mi lelt? Felindultnak látszol.
– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A _tanácsos
urnál_ voltam és – –
– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat.
– Hát ezt te honnan tudod?
– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon
tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a
könyveddel. _A tanácsos ur_ vállalkozott, hogy ő majd „kerül, amibe
kerül“, a könyvet ujra iratja veled.
– És te mit szóltál erre?
– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az
országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje.
– És ő mit szólt erre?
– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!
– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt
ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna – –
– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!
*
A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába
dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket
Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! tévedtünk!“ –
visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem –
szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét,
akinek _Fóti dalában_ olvasható:
Minden ember legyen ember –
És magyar,
Akit e föld hord s hantjával
Betakar.
De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: Nem
minden magyar – magyar.
*
Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a
magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a
_Néptanitók Lapja_ szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság,
melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg
szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem
vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három
hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá.
Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.