Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről,
faültetésről, mezei és falusi életről.
Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka
szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et
irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a
nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság.
Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő
kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta
állittatik fel a pesti unokáknak.
Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit
keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a
szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta
könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.
Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat
nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó
szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek:
Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne
telelni rajta egy – döglött bárányt.
– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen
eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes
csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?
Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem
kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely
édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen
elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek,
lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a
katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti
menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.
– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!
– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.
– Ha ugy, lenne!
– Ugy lesz.
Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két
ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a
veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A
halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó
háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan
teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik.
De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy
eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a
térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de
szegény ember lehet az apjuk!“
Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor
bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda
három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki
kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának
része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár
hazaereszti.
– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra
– ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De
jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a
pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás
kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét,
aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek
heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz,
itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok
én ide!
– Mit szólsz a tervemhez, Mária?
– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.
– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz,
Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm
a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s
hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely
szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a
fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben
a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt
az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd
a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult
szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk,
megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e _ebben is_?
– Veled, veled.
*
Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük
tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy
fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten
megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak
nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc
szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez
már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk,
öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a
hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy
egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig
leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt
gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három
leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig
is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem
lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül.
Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor
is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi
temetőben…
A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük
el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk,
szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset
értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal
azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal
tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé
is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“
Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván
napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a
garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.
– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor
„megnő“ a garádics.
– De igy szebb lesz, nagyapó.
– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…
Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába,
a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de
szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap
medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak
a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a
falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a
vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk.
Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül
megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.
Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.
– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek
Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan
a halastó karimája. Most menjünk tovább.
Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk,
bővizü forrás bugyog előttünk.
– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.
– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a
földje egyiknek sem az enyém.
– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan
elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt,
éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz
szépen befolydogál a házadba.
Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó
medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.
– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!
Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint
igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott
eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó
félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút:
házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a
szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket,
éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat
haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is,
a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó,
mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly
tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az
édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig
erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás
kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én
lovam.
Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre
bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a
szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán
jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak.
Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik
látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt,
istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb
csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér
kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év
előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen
egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott
én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én
népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek
hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel,
irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a
telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt
nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben
két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves
szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége
plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való
vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én
is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért
valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok
maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik
alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal
többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre,
bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.
Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az
egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő
hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a
gyökere?
Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a
vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak:
hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot,
rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában
tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A
terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen
akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi
csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a
Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy
dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben
összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház.
Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind
kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról
fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a
szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a
rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik,
pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron
állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire
távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács.
Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael
névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is
Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig
egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc.
Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa
lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt,
aztán megszólal:
– Ezt én a házra nem teszem fel.
– Mért nem? – kérdem én.
– Mert éktelen csúf.
– Mért csúf?
– Azért, mert alacsony.
– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.
– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.
– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.
– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.
– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme
megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt
jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz,
mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?
– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.
– Próbáljuk meg.
– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?
A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van,
próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…
– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.
Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják
a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét
szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:
– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?
– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben
vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz:
hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!
A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898
tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti
fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.
– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én
koporsómba.
– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb
előtt.
*
Nekünk szent volt.
Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek.
Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta,
elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen,
ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban,
bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a
házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az
én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és
szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel,
kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor
is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek:
Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem
majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint
épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat
alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel
kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák
faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk
csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu
garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek…
Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer
tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető
telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett:
ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén,
napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt
váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az
is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre
adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben
legjáratosabb.
Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb
formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal
az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart
feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami
igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!
Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a
világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem
adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van
falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az
én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak
elvenni lehet, megvenni nem.
Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a
gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András
nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva,
cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok;
szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én
ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a
ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük
tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi
távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt
lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot –
micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut!
Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk,
azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az!
Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!
Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton
öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és
biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek,
szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s
mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa,
mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos
erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a
mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a
szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek
maradnátok!
Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen
nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős
fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem
maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük.
Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár
beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk –
no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három
leány.
Öt gyermekkel jövünk _haza_ tavasszal, hattal megyünk _vissza_ Pestre,
ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat.
Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már
az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy
ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy
skatulyát.
– Ki küldte?
– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.
A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett
baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“
irójának egy ismeretlen tisztelője.
Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem
is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán
ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.
– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum
akkori igazgatójának.
Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez
bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.
Ranschburg elmosolyodik.
– Te küldted a babát?
– Nem, de férfi küldte.
– Ki?
– Azt nem árulhatom el.
De addig vallatom, hogy mégis elárulja.
– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg,
hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.
– A Hitelbank igazgatója?
– Ő.
– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában
viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.
– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát.
Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy
szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.
– Engem?
– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.
Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy
idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar
nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar
irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb
pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat,
erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.
Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen
halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak
átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta
meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora
javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü
fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az
idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként
gyermekeinek Testamentum könyvemet…
Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly
kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott
kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a
földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a
ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a
viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől,
akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már
elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló
hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet,
mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt
s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta,
most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes
elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A
legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de
vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj
vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.
Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a
földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a
kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor
kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá
elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad
egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a
kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A
legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit,
három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor
mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek
jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez
idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt,
egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem
visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok
hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több
száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg
az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától
kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért
izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte
fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én,
amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond
Sándor, szerencsét próbálok vele.
– Adjon Isten jónapot!
– Jó napot adjon Isten!
– Jó munkálódást, Sándor.
– Köszönöm szivesen.
– Hát csak egyedül?
– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol
jöhet mezőre, hol nem.
– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)
– Elég jól, hál’ Istennek.
– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.
– A sok eső miatt, instálom.
– A talajviz miatt van az, Sándor.
– Hát ott egy kicsit vizes természetü.
– Hány vékás ez a föld?
– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)
– Lássa, megvenném magától ezt a földet.
– Nem eladó, instálom.
– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.
– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld
ennél!
(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)
– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi
határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg
harmadosztályu.
– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden
esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik
belőle a házamnépe.
Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán
kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:
– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?
Gondolkozik, gondolkozik s mondja:
– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!
Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis
akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi
határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron.
Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta
el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal
eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az
ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél
nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka
földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden
példánya, beteregethetném velök.
Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva,
aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy
édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most
értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el
földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól.
Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott
tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s
nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek
csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a
nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két
földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a
tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb
müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.
Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél
irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál
több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre
büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok
annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi
erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát,
bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat
vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a
zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese;
s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten
után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek
köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé;
irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.
Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló
fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment,
mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a
pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte
imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert
nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a
munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől,
életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt
esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta
az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő
megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez.
Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az
égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap
sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És
mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg
társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból
hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át
szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a
láthatatlanhoz.
Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel
rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te
intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te
akaratod.
Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén.
Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet
nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.
És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják,
s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.
– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki
beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a
fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a jó Isten utolsó
munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én
vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi számunkra lehet-e már több
idő?
De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál
angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha
zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e
állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk
vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind
a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó „kakastejjel s
varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!“
S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok
hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a
buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak
buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek
is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek
kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal
zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot.
Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs!
– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó.
– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… Nem
kell, nem.
Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy
cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó
buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez
meg kuporodott szemü, szintelen.
Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár
karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman
mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.
– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat,
bár Halál jár a nyomában.
Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza
volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse,
hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg
szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte
az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem
lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó
buza, amit a te kezeddel vetettél!
Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát.
Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel
dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót.
– Nannyó, maga sirt. Mi lelte?
– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s kegyes
hazugsággal elámitja nagyapót.
Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább
uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és
csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!
– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e?
Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon
életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is.
Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is…
„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem
nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom
tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól
ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek
sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az
eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? – ugy dalolgatok én
is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s
egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről:
Én, ki papiroson sokat szántogattam,
Baconi mezőben szántogatok mostan.
Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,
Szivem gyönyörködik pacsirta dalában.
Világ pompájára szívem nem vágyódik,
Nem és nem irigylem nagyváros lakóit.
Dalos szinházakba mig tódulnak mások,
Pacsirtadal mellett virágágyat ások.
Amikor felpirkad a szép piros hajnal,
Megtelik a kertem vidám madárdallal.
Érzem a szivemnek ő megifjodását,
Testemnek, lelkemnek ő megújhodását.
Nem irigylem én a gála urinépet,
Reggeltől estélig éntőlem henyélhet;
Kísérem az ekét csendes dalolással,
Bizony, nem törődöm léha mulatással.
Paraszti mód szerint nagy boldogan élek,
Nagy úr ám a király: véle sem cserélek.
Kedves ekém után ahogy én sétálok,
Megirigyelhetnék tőlem a királyok.
Oh, mezei élet, te vagy a szép élet,
Világ sok javáért el nem cserélnének!
Te benned terem meg sok szép gondolatom,
Én aztán lassankint mind eldalolgatom.
Amikor én járok az eke nyomába,
Bizony mondom néktek, nem járok hiába.
Egy-egy dalomat ha szépnek találjátok,
A baconi mezőt áldva áldhatjátok!
Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem,
mintha a bús magyar dalt hallanám:
Mikor magot hint földbe a magyar,
Ajkán elnémul mindenféle dal.
S ím, mélabúsan mit elhint a nép,
Dalolva adja vissza most a gép!
A gép, ez az otromba gép.
…Búg a cséplőgép mélán, csendesen,
Ömlik belőle piros búzaszem.
Ugy elmerengek méla dallamán,
Mintha csak népünk dalát hallanám –
A bús magyar dalt hallanám.
*
Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju
asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam,
hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, akinek a gazdaság
lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a
gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én
gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha – ráfizetek. A gyerekek
lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a
kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá
apró verseket firkálok.
A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:
Elek apó mintagazdasága,
Csak ő tudja, (sőt még ő sem!)
Hogy mit fizet rája.
A kerti kép alá:
Elek apó kertje
Fáit ő ültette,
Hogyha nem dicsérik,
Bántja őt felette.
Másik kerti kép alá:
Elek apó kertje
Isten háza mellett,
Szépen idehallik,
Mit ott énekelnek.
És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég
felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy
égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a
_Testamentum_-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal,
szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy
sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is.
Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a
magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk,
amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk
egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is
az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó
cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel
szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.
Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol
megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem
rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind _Isten
akarata_, „amiben meg kell nyugodnunk“.
Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet
a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban
legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez az öreg asszony
eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát
és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia
büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy
halt meg, mint az első. „Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a
szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még
mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok
búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke
megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza
ez a gyermek.
Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok
fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás,
sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás
posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti
gyerek, s kérdi: – Mi a neved?
– Benkő Árpád.
– Az én nevem – s mondta nevét a fiam.
– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te
édesapádról. Mindég együtt játszottak.
– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy
szeretném látni az édesapádat!
– Az én édesapám meghalt.
– Oh, Istenem! Meghalt!
– Meg.
Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe,
szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem,
Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen
körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind
rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy
mendegél a temetőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu
feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos,
bokrétás posztókalapos fiu…
Aludjál édesen, Gergely.
*
Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép,
amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig
gyönyörködik. Be szép nóta ez:
Erdő, erdő, be magas vagy.
Édes rózsám, be messze vagy!
A rózsámat megláthatnám!
Ha az erdőt levághatnám.
Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de
magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a
Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik,
némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha
szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet.
A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s
ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe
csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa
előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa!
Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből
három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből!
Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának
való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek
született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy
tovább és igy tovább.
Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem
tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az iskolában, sőt a fának
hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak,
öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem
nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem
láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni?
Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már
földön hever.
Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez
a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz
fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a
nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom.
Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut
koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e
munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak
fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a
fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt.
Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy,
hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is
– de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé,
de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik.
– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas
gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a
csemetének. Gyermek, gyermek.
Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám
maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten
dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti
a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjében. S úgy látszik,
szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sohajtozni kezd, sürün
tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék!
Mondja nagyapó:
– Messze van az, nannyó.
– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.
– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor
utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek.
– Tudom, sirnék én is.
– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is
meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg
villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.
– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott?
Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben
megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon,
nem vágták-e ki az unokák?
– Nem, nannyó, nem.
– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák,
halogatják. Bizonyosan kivágták az édesapám uram fáját…
Szorongva mondja nagyapó:
– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan
ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.
Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy
tetszik, nagyapóéból is.
– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is.
Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros
az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:
– Hová készül, nannyó?
Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az
édesapám uram almafája van.
– Hoz-e almát, nannyó?
– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.
A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja
tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné
is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél
az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.
– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy
megrázza.
– Ne féljen, nagyapó.
– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha
én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását,
fiam.
…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg
galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják,
ültetik a szekérbe.
– Jó-e az ülés, nannyó?
– Ó de jó!
– Isten vezérelje, nannyó!
– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.
– S almát!
– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.
Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy
kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az
uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, –
nagyapó.
– – Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan
tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca
nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy
számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta
körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek.
Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig
ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még
majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza…
– Ó, mért is eresztém el!
Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal.
– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való.
– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?
– Ki? A cseléd.
– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre
szoruljon.
– Itt vannak az unokák.
– Jó, jó, tudom én, mit csinálok…
Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a
Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a
csengő? Küldi az unokákat:
– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok,
hogy mennyire szereti.
– Van már, nagyapó.
– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.
– Kész, kész.
Erre aztán egy kicsit felvidul.
– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer,
amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret
szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S emellett főzött ebédet,
vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt.
Istenem!
– Még most is az, nagyapó.
– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.
Hirtelen elhallgat nagyapó.
– Halljátok a csengettyüt?
– Jőnek! Jőnek!
– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?
Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az
örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit
elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, nannyó, ide! Én veszem
le a szekérről.
És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt
s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.
– Ó, csakhogy megjött!
Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az
akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett
az aranylakodalom emlékezetire…
– No, megjárá az erdőt, nannyó.
– Meg, nagyapó, meg.
– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta…
– Meg, nagyapó, meg.
S ujra elfogja nannyót a sirás.
– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán…
– Kivágták, nagyapó, kivágták!… Mért nem mondta nekem?
– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit tehettek?
Kivágták.
– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam
volna, hiszen az édesapám uram ültette!
– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak.
– Ugy lesz, ugy…
– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték…
És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót,
cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.
– Ne sirjon, nannyó.
– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.
Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.
Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a
kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.
– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.
*
Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről
nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét
Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi
gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám
uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De
szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A
többi kertben vadalmafák, vadkörtefák közt egy-két oltott fa, csupa
közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa
is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges
fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi
kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki
már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola
faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt
egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben
ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak
megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén,
Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább.
Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót,
Viktóriát, Althan ringlót, amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz
hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett?
_Földben_ vagy fán? – egyet-kettőt meg is vettek belőle – csudának, a
teli kosarak meg szépen hazajöttek…
Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János
gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen
szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó
kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában
nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a
kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig
csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok
egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a
szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb
a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.
Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ
s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról
meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül
el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak
kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a
burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa,
zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá
nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy
gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott
több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több
székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a
„német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag
tizenötöt adott.
– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő
forint volt a harminc kiló.
Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén így
van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz,
mint lesz.
A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már
tizenhat magot adott a „német rozs“. Megint csak hümgetnek, hogy így meg
úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.
Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis
csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez esztendőben sem csalt a
német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a
kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német,
akarom mondani a „pesti“ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a
pesti ur „hozta bé“. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli
ősöm.
Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek
azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs
ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a
megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna
előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom,
hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni,
de ugorni – nem.
Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első esztendeiben –
hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a
_Pesti Napló_ tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben
hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még – patkószeggyára
is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem
fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis
gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s
mindjárt megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem
hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma,
mutatom neki:
– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez
táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt.
– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel.
– Majd, kérem, majd.
Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött az ut
felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy
valamikor ide is halastavat ásatok.
– Mért nem most, mindjárt?!
Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok.
A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép.
Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt
Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a
jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani.
– De, kérem, mért nem most!?
– Igazán ráér. Nem szorgos.
Szánakozva pislantott felém.
– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“
– No, no…
Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki
a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő
és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy
nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegyből, aztán
leheveredett volna itt.
– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a
kopárság?
– Dehogy nem, látom én azt.
– Nos?
– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal,
hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez.
– Szép, szép, de mért nem mindjárt!?
– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“-ot, mert nálunk május
elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok.
A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet
épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább – még
ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a
kopasz oldalt is csupa meggyfával – szóval, ha mindezt én „mindjárt“
elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék
meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a
tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben
van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a
kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én
egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat
teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyörüség, ha minden esztendőre
jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim,
az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini,
ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is
maradok.
Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki
gyönyörüségemet.
Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban
a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett
meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik
kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék.
Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:
– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?
– Mért mindjárt?
– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer
korteskedtem, még pedig ifjukori _barátom_ mellett, s holtomig nem mosom
le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese
lennék!
Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre.
Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János,
kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április
havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy
hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység
földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni
az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák,
fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege.
A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa:
magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak
alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső
esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az
esőcseppek s alázatosan meghajoltak.
– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni
alatta?
– Lenyomta az esső.
– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?
– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.
– Mondok neked valamit: fürészeljük le.
– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.
Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.
– Igaz. Aludjunk rá.
Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is
szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak,
szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár
hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság.
Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd
az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy
oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s
boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg
Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja),
s mondom neki:
– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt.
Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két
karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a
karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az
ágak alatt. Megértette-e?
– Meg, instálom.
– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.
– Sietek, instálom.
Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott
ágakat. Mondhatom, szépen festett.
És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált
az esze…
Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy _mindjárt_
lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt
feltámasztotta volna.
…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket.
Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a
fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, ráérünk arra még“-nek
összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre
elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon
tartani: ki köztünk az egész s a – félvér.
De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött?
Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.
A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.
*
A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az
őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén,
subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán
a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik
esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt
suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem
a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán.
Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson
buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben
alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját
fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége
idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita
adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a
szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A
mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt –
Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha
egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra
ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs
öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza
István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte
politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a
király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s
kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális
miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad
egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a
főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék
nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek
be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a
„nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát –
elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom.
Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből
fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén
kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép
is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!
Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban
fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak
gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy
esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az
alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.
Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem
fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból
került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora
tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat
gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron
házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten
házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta
megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a
kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék.
„Bécsi rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak
öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A
férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke
háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket
sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják,
azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt
anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.
Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai
parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind
kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk,
„mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a
szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró
cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak
napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott
elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd
elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül,
hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra
dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya,
de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az
adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert,
akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.
– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a
faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket
ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt.
Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.
A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel
veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott
gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó
nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban,
az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést
a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a
Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen
köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat
látják bennem, akitől ered minden rossz.
Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország
szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle.
Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem
kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot,
mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a
tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit
azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én
szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely
iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a
„székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény
iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a
„székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!
De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek
beszélni.
Jerünk tovább.
*
Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely,
hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem
Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok
elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza.
Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal
hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti
beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom
enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no,
Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda
leánya: – Nü ná!
Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért.
Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind
ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem
kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy
az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs
verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a
bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség
mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az
ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi
szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult
tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan
székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy
penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival
népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld
okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az
ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági
olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a
tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem
gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is,
amikor őt sem tanitották meg erre?
Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a
faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát
adnának.
– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha
még egy ur volna itt!
– Mért volna jó? – kérdem.
– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!
A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével
munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor
drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól
betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás,
ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden
szakában. És _velük dolgozom_.
Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem
kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a
kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be
megszünnék!
Vissza a faluba!