Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél.
A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben
állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember
keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz
esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt,
igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a
magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig
ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát,
azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan
öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.
Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes
munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez
időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is.
„Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad
szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a
nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.
Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind
a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten
szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között,
magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll,
kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll
meg. Megáll, mert _mondat_ közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy
szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése
agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre,
bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és
füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé,
azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott
gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő
alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.
Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy
tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi
fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap,
holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a
padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol
rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a
klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb
pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb
dolga s gondja nincs.
Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez
életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több
bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t.
Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt
vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az
ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró
fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét,
ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és
füstnélküli levegőt is!
Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az
egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy
apró-gyermekkönyv: az _Apa mesél_. Egészen apró gyermekeknek irtam,
voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb
gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a
gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit
Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az
1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista
ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im –
ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!
Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó
gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most
pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és
hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak
lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek
adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De
nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek:
az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen –
no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires
vezércikke: a _Gyermekek és kutyák._ Egy háziurat állit pellengérre, aki
házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a
háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják
megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a
gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és
egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek
van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől –
nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás.
Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.
…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem
álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s
mondja:
– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a
gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy,
amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön
ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami
bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi
és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná
Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az
ifjusághoz. Mit szól a tervhez?
– Gyönyörü terv.
– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet
telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben.
Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.
– S lesz ennek kiadója?
– Már meg is van!
– Ki az a vakmerő?
– Méhner Vilmos.
Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves
boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben
összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort
sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem
(Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy
Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.
Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi
Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz
öreg ember:
– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak
neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek
neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.
Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja
tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.
– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a
könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.
Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon
igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.
Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum
elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag
könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban.
Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg
a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről
leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy
kötet kiadása.
– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom
Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem
fogy el!
– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.
…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a
háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott,
ugyebár?
A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év
meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a _Magyar nép multja
és jelene_. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és
néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a
pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld
népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám
legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája
ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó
is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván
azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki
meg drága.
Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre
méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az
ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első
könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre
méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak
egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél
nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a –
reklámot. Endrődi Sándor, a _Kuruc nóták_ halhatatlan költője,
fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat
vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a _Fővárosi
Lapok_-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A
_Fővárosi Lapokban_, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt
cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő:
ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról,
elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a
cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés:
voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt
megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba
betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte
tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták
ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.
Igy terjed a könyv.
Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam
könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.
A _Testamentum és hat levél_ az első könyvem, mely utat talál az olvasók
szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban.
Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik
belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei.
Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az
ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar
Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a
vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün
jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur,
hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték
– küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez
is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász,
minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a
_Testamentum_ az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.
Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is:
ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc
ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt
annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s
mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.
– Csak nem vette meg?
– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem
irnak róla – zsebrevágtam.
Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával.
Mondja: No, én megjártam a könyvével.
– Hogyan?
– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem
zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a
könyvet: ez zokogtatott meg.
Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.
Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a
gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.
A jég megvan törve, már jöhet _Huszár Anna_ regényem, jöhet a _Sziv
könyve_, a _Katalin_, az _Uzoni Margit_, nagyoknak, gyermekeknek,
serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva
előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába,
magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek
minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje.
Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi
zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb
ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel
vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz
esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna,
az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin,
Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó
után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá
rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16
oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge
vagyok.
*
Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta
rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre
Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben
beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az
édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak
jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s _csak_ háromszáz esztendeje, hogy
beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló,
mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál
szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása;
számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a
perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet
rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes
anyaföld porával vegyül el a pora…
A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek,
az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke
nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt
lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben.
Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld
erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen
időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én
már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását
hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi
borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét
érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el
édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az
enyém marad.
Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A
mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton
hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A
nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol
visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok
el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is
volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem,
látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig
csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei
doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség.
Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld,
melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az
erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden
történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen
elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is.
Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat
tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli.
Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és
népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a
dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat,
maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – _Ilyennek is
kell lenni,_ – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész
játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél
többen legyenek. Ámen.
…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya
könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden
esztendőben épit házat a magyar iró.