Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az
ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó.
Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is,
ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm.
Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék
plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére
eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató
hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen
olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg
ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem
engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem
tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha
kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az
asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha
soha ki sem halássza?
Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az
ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem
tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ
majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé
zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony,
nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a
magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy
el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra,
elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam.
Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az
ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki
ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be
az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem
jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!
Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én
regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával.
Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése,
szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének
falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk
_levegője_ a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok
elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy
az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy
minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A
mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra
girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem
vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre
aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők,
hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind
egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába
tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig
lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek
sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek
sebes vágtatásukkal…
Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha
nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani
igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok
ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb
ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.
Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden
gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az
előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos
történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy
félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön
egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No,
kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy
falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A
falusi Blaháné. Megirjam-e?
– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.
Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj
esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom
meg. A cime: A falusi Blaháné.
A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám,
akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt.
Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd
leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a
pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur!
Ki vele!
Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig
győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat,
egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ:
a regénynek a _lelke_ is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s
bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a
titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről
hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt,
végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a
felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra
fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik
kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj
negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.
Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az
irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem
tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét?
(gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem.
Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a
szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak,
leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a
regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró.
Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több
olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit
uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December
elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már
hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a
kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való
regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a
közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A
kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a
lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre
eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.
Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek
abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még
inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci
fogháznak, itt irja meg első regényét: _Fenn és lenn_ a cime. Kikerül a
fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt
regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti
Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró
jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz
év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a
közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg
idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe
is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már
tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a _Fenn és
lenn_-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén –
pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója
voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se
kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el.
Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a
sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer
korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró
lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s
a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu
irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a
magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a
germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra
forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a
regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! –
Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar
szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.
Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre
érdemesité.
– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.
Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az
élők közt a legnagyobb.
Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának
már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt.
Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat
tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe
kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében
megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem
tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel
javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot
fizet a nevesebb iró tárcájáért, az _Ország-Világ_ jó, ha tiz forintot
fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“-okhoz, amelyek
tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan
megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor
tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is.
Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni,
egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje
ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes
lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint
válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad
egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a
szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel,
novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott
szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény
nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el
javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.
Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü.
Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára.
Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket.
Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu:
Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá –
senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra,
Fehér rózsa, piros rózsa,
Szőke leány, barna.
Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei
mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők
állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve,
két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész.
Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü
vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot
szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való,
hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.
Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell
hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni
tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a
Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és –
sósperecet rágott.
– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.
– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy
ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?
De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta
ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.
– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!
A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik
az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn
nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen,
megállok s mondom:
– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg
sétál.
– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a
szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi
vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg,
mint a kutya!
Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam
alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk,
a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s
egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma
nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója,
hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a
keserü panaszok, vádak tengere.
– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, –
tudja, mit mondott nekem multkor az a – – – Vadnai!? Megyek, mendegélek,
szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki:
Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! –
No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói
szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja
ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit
mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…
Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán
kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ
egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem
ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt
Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az
ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint.
Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor
kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot.
Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint
közlegény.
Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan
lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:
– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak
nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János
nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az
állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj,
amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!
Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:
– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák
a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet
biztosittatik.
– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is
szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.
Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e
„kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő
embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő
volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki
számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat,
ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években
irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…
Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első
zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a
neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a _Pán halálá_-t, a
nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka,
apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy
szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a
familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem
panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat
éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a
különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak
eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal
szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén.
Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla
gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál
óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány
napja van hátra még“.
Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a
Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.
*
Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én
legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy
huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja
szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény,
földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is.
Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a
gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a
honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor
Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki
tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet
lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely
legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés
után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a
Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is,
jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos
urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz
Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari
pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a
tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen
szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a
pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy
kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A
székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a
boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem
sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy
hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél:
nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és
szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse
népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü
szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy
háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak,
jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz
esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek
lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány
kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs
kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott
intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása
szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.
Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden
rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi
dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot
megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen
könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása
közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot.
Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép
Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut
eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába
került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló
levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény
székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a
gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom
varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi
Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek,
egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név
hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a
mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat
irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt
ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll.
A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi
a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi
keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs
kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt
ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek
programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…
Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden
községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem
szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több,
mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség.
Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a
kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását
mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a
karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott
is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely
fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek
körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos
gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De
mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember:
oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök
reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint
ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e,
nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az
emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek
nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban
is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség,
terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen,
össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem
fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás
előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek
szemem közé nevetnek.
– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!
Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene
elől!
– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni
magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de
hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a
szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók
közé állok. „De ha _itt_ kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán
munkálhassak?“
Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki
rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak
tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után
pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva,
búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után
átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.
Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz
esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már
nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen
szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a
ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist
es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen
fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina
is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a
szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a
választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még
egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén.
Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel
szavazott.
Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be
a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony –
elevenen megnyuzzák a fiamat!
A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik,
fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat
már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el.
„Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos
legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre
letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek:
– én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De
ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.
Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe
vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők,
gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre
vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj
deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs
vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot
kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát
kifizessem?
…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében.
Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába.
Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben
és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki
egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy
éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit
én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a
hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott
képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő
kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze
százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz
szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.
Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a
Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti:
erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat
romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az
országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még
napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely
hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem
elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő
forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó
napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából
3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul
agyamban: imé, hát ez az a bizonyos _csak_ 3000 forint!
A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről,
testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem
szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A
testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia
van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el
sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt,
holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég
leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt
„ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való
vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd
maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija
zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat:
önzetlenül szolgálom a hazát.
*
Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás
hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü
honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc
főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt,
holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?),
hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az
unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő
összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a
pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig
lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk
sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti
meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy
pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: –
_No, majd megismerkedünk a szavazásnál!_ Ezt mondja, szórul-szóra ezt.
Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó.
Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban,
mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.
– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom,
szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!
A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az
ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi
csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a
„vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy
Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a
rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant
jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.
Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház –
Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak
nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne
róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a
fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a
hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép
fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan
elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal:
Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán –
szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő,
megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok.
Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet.
Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is
„számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer
forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is
pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“
szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról
lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben,
valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a
költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország
mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az
ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a
zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A
költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna,
amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, –
szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa
idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta –
vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva
néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a
közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az
államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit
kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám
keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról,
amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy –
legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le
a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a
magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák,
mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit
is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi
van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth
Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly
Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar
tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan
kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!
– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem
válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.
Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig,
de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a
folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit
én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted
észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni
próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember
megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…
Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen:
Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta
magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna?
Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is.
Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.
– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük
egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz
hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.
Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a
haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő
is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt
kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági
Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az
ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe
valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van,
sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá
kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van
tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi
része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek,
az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet
a magyar gyermeknek.
*
Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak
megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan
tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag,
zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az
országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem
a csőcselék, de maga az ifjuság.
Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy
törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz
esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik
szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a
tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett
25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e
két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán,
népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is.
Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet
kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát;
a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar
gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt –
felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt
lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a
legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt
az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely
huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a
legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még
jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban
megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok
ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a
magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német
nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni,
németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu
németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke,
hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el
fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek
kisérnek bölcsőtől a sirig…
Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem
minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket
megmagyarositani nem lehet. Az egységes hadvezetés, az egységes
vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mely csufosan
megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a
császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához,
betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan
szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már
nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az –
mereven elutasit javaslataimmal. _Belső rendet_ akarok az idegenül
hangzó _belrend_ helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk,
aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem
egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend.
Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel“.
Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon,
tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar
katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap
éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a
levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire
másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart,
bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint
szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos
fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még
egyszer sem hallott közbekiabálni.
Ha tudná, hogy mi forr belül!
Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg
általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a
részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm
a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a
javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – szavait. Látom az
arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni.
Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a
legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet.
Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak.
Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik
aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem
szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap,
amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar
szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt
Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége:
az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A
t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol.
És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán.
Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent
meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem,
visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – – (vajjon mi
fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt
változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám
szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a
25-ik szakaszt?
– Nem.
– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja
Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem…
– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.
Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket
nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy
sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit.
Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is
kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a
tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a
szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)
– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb
az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok
két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni
németül.
Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék
vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a
legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen
mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az
alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a
mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig
ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu,
kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A
generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő
beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb
beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de
Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a
beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani:
az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki
diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét
oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé
a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom,
de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha.
Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg,
némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete
madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.
Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25.
szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés
kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni!
Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet
bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü
tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz
bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden
komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára
jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből
azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem
rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt.
Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad
megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk
lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a
magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort,
ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná,
irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát
léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet
Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval
az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és
Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar
szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott
Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg
kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés!
Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják
a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely
mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi
tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért
végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal
jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a
nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri
lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“.
Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha
akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt.
Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem
fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De
jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a
követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a
„nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta!
A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán
mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.
*
Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még
mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett
miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét.
Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy
pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának
méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a
szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen
közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van
tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe.
Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a
bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a
hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó
fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen
figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót:
ha már leült mellém, ott marad.
A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez
a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas
állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü
erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az
államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott
szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az
elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a
szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom
tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza
János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó
apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita
viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő –
kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.
– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok
reggelig is, de a jussomat nem hagyom.
Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő
szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja
meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak
rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi:
Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna,
ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával
az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán
visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a
szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most
a csengő.
– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember
hangja, – én meg leülök engedelmesen.
Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a
szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is
örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“
*
Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly
egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország
házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel
átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik
nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk –
rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél
többet mondani?“
Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református,
szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem
akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü
romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság:
képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.
Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó
vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja
fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen
a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos
fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha,
de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:
– Hát _csakugyan_ belépsz az én pártomba?
– Csakugyan. Be.
Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.
Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?
Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet
szentelnék is nekik?
*
A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális
alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva
már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az
elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj
korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet
történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a
hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi
uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a
király: Szapáry Gyula ez.
Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései
nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a
közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal
Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy
nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“
mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.
A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces
szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális,
szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény
János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen:
– A barát levetette a csuhát!
– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.
Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny
mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes
tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt
szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket,
hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és
mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció.
„Romlott intelligencia, tudatlan nép.“
Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a
szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni,
mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék
a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem
jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a
seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá,
egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette,
valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is
alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka
felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi
ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut
a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm.
Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.
*
A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a
király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt.
1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz
hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék
fölveszi a _nemzeti párt_ nevet, Apponyi megirja a párt programmját s
engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján.
Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel
irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első
harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg
magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies
szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban
meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért
belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély
hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán,
férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő
rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki
ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja
elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben,
mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most,
életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után
barázdát szántogatok a papirosmezőn.
…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki
a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz
Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a
párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi
rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely
ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most
is?)
Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja
Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is
tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik
darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“
tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az _ott_ – ahajt.
Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az
_is_: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes
nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a
fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér
harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul
a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius:
talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők.
Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A
luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a
vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig
udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én
kilenc falum.
Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét
esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig
erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos
szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét.
Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje:
Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg
szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha
egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy
birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!
Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába
kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy
ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra,
de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki
hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús
pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el
sem takarodott egészen, megszökött hazulról.
– Ó, csak nem!
– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt,
azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz
ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz.
Igaz-e?
– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.
– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen
szaladt haza?
– Igaz, nannyó, igaz.
De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát
sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre
meggyógyitá.
Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a
szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél
meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a
levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát,
megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy
szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban.
Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem
alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem,
őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman
szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró
félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább
üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt
pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről
a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás,
fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet
mindent, de mindent el fog feledtetni!
És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az
enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős
koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor
kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az
enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét –
mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a
kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az
enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz?
Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol
elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már
tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom,
Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a
főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az
iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet:
itt fog elindulni _Katalin_ regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a
mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu
éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak
magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként,
lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin
édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból:
talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok,
oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt,
fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz
kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem,
félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a
pálinkabüz, s orditva énekelte belém:
Háromszor négy tizenkettő,
Éljen a naptárszerkesztő!
Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár
egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket
egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre
elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja
meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta
később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé
iróasztalomhoz hütlen ne legyek.
Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet,
ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd
megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit
igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel
is beérik.
– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!
Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet,
aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a
mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul,
négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a –
főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is
főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak.
Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm,
szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy
pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig
más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a
választást télre rendezé.
Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt.
Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a
kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó
kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál.
Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte
főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy
lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“
éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja
nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt
hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon,
telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék
megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.
Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely
regős-ének?
Porka havak hulladoznak,
De hó reme, róma!
Nyulak, rókák játszadoznak.
De hó reme, róma!
Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden
lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De
nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már
nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a
kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.
Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot.
Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu.
Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a
falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága.
Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van
a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb
körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő,
egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján
jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém
jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A
tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen
ismerős ez arc!
Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég
nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s
im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett
asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a
tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az
utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem
teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami
rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem
győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla
tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy
meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton
azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik,
megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen
vannak!
– Négyen! Fiuk? Lányok?
– Két fiu s két leány.
– Szeretném tudni a nevüket.
– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.
– Ó, ó, micsoda név a Lollika?
– Flóra.
– Szépek is, jók is, ugy-e?
– Nekem azok, igazán azok.
– Játszik-e sokat velük?
– Sokat, igen sokat.
– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a
falut?
– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis
gyermek… Nehéz az utazás.
– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!
– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat
eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!
– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a
tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!
– Eljövünk, el, ha Isten éltet!
Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja
almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok
köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol
hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…
– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca
mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért
most mondja, kedves néni?
– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.
Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi
mennyországot, kerget az ördög.
Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes
mandátumainál többet ér!
Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy
csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A
sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket.
Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi
jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én
szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A
szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de
– szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell
dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel,
szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az
Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg.
Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is
gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be,
s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem
véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok
gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive
megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek
népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött
minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények
állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem
eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“
rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a
katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két
szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj
jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a
szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét
estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le
ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive
majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a
véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a
gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez
országban. Igy van, igy.
Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget
ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem
édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap
estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem
siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast
akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára
szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte
megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer
forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad
belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik,
hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év
előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem
javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből
való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy
földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót
– ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből
való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később
egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis
megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt,
diadalmaskodó nép szine előtt…
Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé:
élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy
szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni,
hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az
én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson;
ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a –
népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: _a gyermekeknek_. Hát nem
gyermek a nép?
Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman
köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei
ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét
lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám
ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:
– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!
Hallom: felzokog édesapám is.
– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?
Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt
zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy
áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek
szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a
megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is
– ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!
– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?
– Dehogy. Maradt elegendő.
– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.
Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az
oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.
– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?
Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is
fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a
rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál,
valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez
tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy,
oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét
keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a
szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha _akkor_ itthon maradok! De
szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám
történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a
szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket,
csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.
– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a
reménykedő kérdést: hátha, hátha?…
Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy
utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az
ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint
uj életet kezdek tebenned!
Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz
a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik.
Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez
Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot
Erdélyben, ki nem.
– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.
– Meg.
– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára
széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.
Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra:
szörnyü halálnak halálával hal meg.
Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.
– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen
Bánffy Dezső.
No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a
képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne
adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez.
Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy
a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy
kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy
Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében
a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, –
fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas
olvasó“.
Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett
annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat
énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé.
Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek
fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti
pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe
s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst
forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem _belelopta_ zsebembe
megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt _loptak
ki_!
…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben,
meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.