Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a
korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon
rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két
kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett
a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?
Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité
vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két
órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán
megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok,
de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. _Ez_ még mindig
úr, pedig nincs semmije, _az_ is még mindig úr, pedig annak sincs
semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a
zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a
tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…
Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg,
nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt
egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az
anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult
esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két
kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten
előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.
Visszatért.
Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom
idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz
alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket
irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér
liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő
halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a
szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?…
– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?
– Ó de szép!
– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az
vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt
megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet
eltünt. Szereti?
– Első pillanatban megszerettem.
A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és
Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a
Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre
fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg
Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban
is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e
polcon tilos könyv nem találtaték.
Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak
arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok
ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk!
Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt
vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk.
Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki
gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad
valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most
csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a
mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:
Ifju voltam, gondolatlan,
Tréfás, nyájas, nyughatatlan:
De az mégis halhatatlan,
Igy szenvedni nagy-ártatlan!
Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!
*
Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc
szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság:
meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély.
Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias
felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód
el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát;
Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar
történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a
hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?
Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e
megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más,
mint magyar?
Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.
Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében.
Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra
meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt
maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt
aludni el…
Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk
magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe
jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily
fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám
ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur
mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly
gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa
gyönyörüség.
– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb
szerettem beszélgetni az öreg urakkal?
– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg
urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok
háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül.
Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan
anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt
nem élnek az _ilyen_ öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak,
gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az
ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az
ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni
reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is
vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.
– Jó éjszakát, szép ifjuság!
– Jó éjszakát, szép öregség!
*
Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk
aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! –
magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott
lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar
szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még
ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott.
Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét,
gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek
a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk
piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk –
lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli
magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét,
kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez
az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most
kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan
épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek…
Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára
szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz.
Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró,
ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet:
van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé,
de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is
szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le
kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a
városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre
fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo
Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk.
Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor
bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is
kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt
mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az
örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja
személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy
magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép
egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy
magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis
ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes
székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő
szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk.
Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar –
hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első
pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar
összeesküvés. Nem is fog.
*
A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon
tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet
alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva
fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján
épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király
vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak
ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a
vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü
asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló
nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet
olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor
hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a
Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb,
mint a Károly király gyufája.
Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt
a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni
valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.
Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az
a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire
rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok
üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda
parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja
az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette
át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül.
És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem
épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem
falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül.
Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát
épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék
el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a
kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem
lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége
jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.
Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok
vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog
idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a
vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat:
mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög
népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel,
hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a
magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint
háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert
Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.
Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül
folyt a vita…
*
Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár
visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a
fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az
ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges
kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre
kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt
az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre
célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves
öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.
De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet
a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely
Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a
mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba
röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó
világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó
szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első
gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a
sajtó. Az első s talán az – utolsó.
Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország
kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az
Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá
szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk.
Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi
asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: egy az, hogy a
csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves.
Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a leves, gazduram! s
úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is
kicsordul belé.
Még mindig gyermek vagyok.
Valószinü, hogy halálig az is maradok.