Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel
kapcsolatosan a fészekrakásról.
A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában
vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju
óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: _Keszler_ József, a
_Nemzet_ szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek
neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom
vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő
különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem
estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban
legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju
embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.
A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja
szárnyát mint szépiró: _Ambrus_ Zoltán, _Kozma_ Andor, _Rákosi_ Viktor,
s e könyvnek irója. Marad még kettő: _Heltai_ Ferenc és _Darvai_ Fülöp.
Amaz a _Nemzet_ közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak
zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? –
ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor
keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő
öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem:
ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk
mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról
telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s
egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.
A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha
valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság
nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen
mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész
életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a
nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi
„majdnem Bandi“-nak keresztelt el, a _Borsszem Jankó_ vezérverseit irja,
s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne
kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán
17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később
mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem
dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen
Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz
rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig.
Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem.
Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes
bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az
én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim
javát.
Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik.
Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában
az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi
ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga
ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz
gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz
nemsokára…
Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt
jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert
százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva
jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az
erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három
tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük.
És ki fog pattanni a többiről is.
Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép
németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye
kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes
módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár,
de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját
fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a
költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…
*
Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával
kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét
kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára,
messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de
Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül
is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.
A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben,
mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda,
ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe,
de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében
ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott
a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak
felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg
millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza
kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a
héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt
Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön
találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten
kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében
kellett találkozniok.
*
A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a
Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába
az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik.
Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára
nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a
sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy
bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit
tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte
hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette.
Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után
szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz
emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből
fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a
kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az
első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az
előtt, akinek gyásza van.
Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy
„kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel
6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju
leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a
szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak –
hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá
teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s
szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája
fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.
A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer
Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra
tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött
családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi
számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten
vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány.
A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha
az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü
csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő
ismét „fölfedezett“ valakit…
Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó.
Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek
néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra –
hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a
cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi
látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett.
És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak
eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü
álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros
rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?
– Igazat.
– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a
főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták…
– Tudom.
– Meg tud-e válni érettem a hitétől?
– Meg.
*
Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei
Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat.
Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló
fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis
jobb lesz, ha _akkor_ itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly
üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke
volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja,
sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa,
lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás:
elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám!
Az én édes anyaföldem!
– Ugy-e, szép?
– Ó de szép!
– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?
– Látom, látom.
– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?
– Be gyönyörü!
Gábor bácsi vár az állomáson.
– Hogy vannak az öregek?
– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre
kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.
– Ó, Istenem!
– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?
– Bele.
– Rendesen kapja-e az ujságot?
– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…
– Édes jó apám!
Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia
volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel
köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm,
Gergely bácsi, köszönöm, hogy _azt a levelet_ nem az édesapámnak adta
át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.
– Jól megnézted ezt az öreg embert?
– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.
– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet
foghatom.
–?
– Majd elmondom a történetét otthon.
Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az
– otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.
– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!
– Látom, látom!
– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá?
Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!
– Ó be szép mondás!
Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli
a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!
– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.
Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól
esik.
Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy
ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a
mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója.
Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét
máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is:
András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is
jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja
megzörgetni!
Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.
– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?
– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már
látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?
– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján,
csak a karikagyürü.
– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk
édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit
sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!
– Szegény leány vagyok én, édesanyám!
– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a
maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.
– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.
– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta.
Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény,
csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?
– Másként nem volnék itt, édesanyám!
– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs
szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi
időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…
Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő
hangján:
– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó,
repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s
ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?
– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a
menyemasszonynak.
Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg
nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen,
megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka
szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám
uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s
hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten,
nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik?
Igy, igy: _ik_. Sem _ük_, sem _ök_.
Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk,
aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó,
jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte
lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a
gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a
gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…
Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár
nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem
kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki.
Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát,
ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát
összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat,
„regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős
napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló
lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban.
Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is:
gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az
erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő
földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld,
az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot;
földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő
szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a
földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek
kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem
konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.
Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy
bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még,
amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó
bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre
szorul…
Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-,
körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák
ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.
– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó
ülteté?
– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.
Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás
elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik
István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával
fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!
– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.
– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja
nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is
lett – áldott legyen Istennek szent neve.
Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti
menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az
aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők
eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre
van hazája?
Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar,
mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos
ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem,
nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.
– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná,
s hullanának róla a szép sárga körték!
– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.
– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak
megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld
körte lehull.
Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.
– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik
a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy
tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere:
ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e,
édesapám?
– Igy volt, igy. Nem tagadom.
– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda.
Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre
menjek. Halálig kisérni fog.
– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?
– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt
édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma
terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is
nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is
mind kidőlünk…
De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen
fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal
fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is.
Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána
az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat
nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de
jó!
Minden édes, minden jó most nekünk.
Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a
sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a
Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik
föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a
hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra,
oldalágra…
Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.
„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal.
A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával.
Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő
volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét
eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…
– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál
gyermekkorodban?
– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?
– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson.
Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel
megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?
– Egészen igy volt, édesapám.
– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa
megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?
– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott
sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy
pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a
szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült,
üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.
– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a
házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?
– Igy volt, igy, nem tagadom.
– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is
irom.
– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?
– _Semmibbet_ is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.
– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.
– No, ugy-e?
…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem
kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává,
lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán
bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig
megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép
gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába
hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám
e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi
vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik
szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket
megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat
épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém
csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet;
szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat,
ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben
ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?
Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám,
a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a
zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem
a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok
még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép
öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…
– Min gondolkozol?
– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.
*
Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten
már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém
– volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott
utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett
kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten
is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém –
volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő
is?
Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok
kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy
kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig
görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg
sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek,
majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a
földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!
Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon
buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi
földje.
– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a
nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az
emberek s tedd azt te is.
István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek
is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban
vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk,
beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg
asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é
el?
– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a
„sorróját“.
Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró.
– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a
kicsi ujját?
– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján
a forradás vékony vonalát.
– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?
– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.
– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?
– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?
– Az, instálom, az, s a nyomoruság…
Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a
falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd
bele.
Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem
a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró
legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést,
prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének
rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme
is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok,
nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége –
alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem
kisujjából.
– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!
– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.
De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom
meg a kezét, mert rajtunk minden szem…
– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az
aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti
asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt
született volna!
– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország –
szive!
Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen
évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!
*
Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a
harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is,
amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg
pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet,
átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak
benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért
könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?
– El, édesanyám, el.
Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a
jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona,
Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe:
Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!
Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak,
asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is
őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony
szólit keresztfiamuramnak.
– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram,
keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően.
Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm
őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek,
megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem
vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni
a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal
asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben
pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj,
gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik
arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig
Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet
is megjárta – olyan cifra, majd elrepül.
Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza
a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását,
ősi erkölcsöknek a romlását…
Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének –
keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!
Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal
az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca
elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos,
hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd
meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó
kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy
nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e
pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk –
kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi
Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt
mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének
sarjadékát.
Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük
a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs
fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a
karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna
helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet
tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az
imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly
szép, amilyennek e pillanatban gondolom.
– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem
alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt
vagyunk mindaketten az ő hajlékában.
*
Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már
hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem
látunk többet, soha!
Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az
égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, –
hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem
elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg
árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk,
mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a
jutalmuk.
Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a
világnak neveli a fiát.
Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek
felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó
szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul
a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget
volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő,
ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön
ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a
pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn
vagyunk.
Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar
Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A
homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált
megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád
zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?
Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy
előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor
hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De
hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra,
mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs
erre más felelet: mert itt születtél.
– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!
– Szeretlek.
– A hazámat is. A szülőföldemet is.
– Szeretlek.
*
Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a
hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával
összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál
fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk,
szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e?
Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de
bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád,
Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.