sem találhattam, ki parancsolni, és egyet sem, ki engedelmeskedni akart
volna. A turkman igy szokott magáról szólni: „Biz bibas khalk bolamiz“
(az az: fejetlen nép vagyunk); nem is kell, mi mindnyájan egyenlők
vagyunk, nálunk, mindenki király. A többi nomádok minnyájánál akadhatni
itt-ott a kormány némi nyomára, a törököknél az Akszakal, a persáknál a
Ris szefid, s az araboknál a Sejkhek személyében; a turkmanoknál mindezt
hiába keresed. A törzsöknek meg van ugyan akszakal-juk, de ezek csak
bizonyos fokig részesülnek tiszteletben, csak addig szeretik s tűrik
őket, mig fensőbbségüket bizonyos parancsok vagy kérkedés által nem
akarják felismertetni. Az olvasó most azt fogja kérdezni, hogy e hirhedt
rablók, kiknek nyersesége valóban határtalan, hogy élhetnek egymással a
nélkül, hogy magukat kölcsönösen ki ne pusztitsák. Ez feltünő, de még
feltünőbb lesz, ha azt mondom, hogy e látszólagos anarchia daczára, s
daczára minden nyereségüknek, a meddig nyilvánosan ki nem
nyilatkoztatták az ellenségeskedést, kevesebb rablás s gyilkolás,
kevesebb igazságtalanság s erkölcstelenség történik köztük, mint Ázsia
többi népei között, melyeknek társadalmi viszonyai az iszlami
civilizatión alapszanak. A sivatag lakói felett öreg és hatalmas király
uralkodik, ki sokszor zsarnokoskodik is rajtuk, láthatlan ugyan, de a
„Deb“[76] (szokás) szóban világosan felismerjük. A turkmanoknál a
legszigorúbban teljesittetik a mit a Deb parancsol s utáltatik, a mit
megtilt. A Deb mellett bizonyos körülmények között a vallást is fel
lehetne emliteni, de ennek, bár a fanatikus Bokharából hozatik, koránt
sincs azon befolyása, melyet neki tulajdonitanak. Általában azt hiszik,
hogy a turkman azért rabolja ki s adja el a persát, mert ez a turkman
előtt gyülöletes siíta felekezethez tartozik. Ez azonban nagy tévedés és
szilárdan meg vagyok győződve, hogy a turkman akkor is kielégitené a Deb
által megengedett rablási vágyát, ha a persák helyett a szunnita törökök
lennének szomszédai. Ezt eléggé bebizonyitja a szunnita Afghanisztan,
Majmene, Khiva, sőt Bokharába intézett támadásai által, s a későbbi
tapasztalat meggyőződtetett minket arról, hogy a rabszolgák nagy része
Közép-Ázsiában a szunnita vallási felekezethez tartozik. Egy alkalommal
egy rablótól, ki jámborságáról volt hires, kérdeztem, hogy mint adhatja
el szunnita testvérét rabszolgául, mig a próféta igy szól: „Kulli iszlam
hurre,“ azaz minden müszülman szabad. „Behej! – felelte a turkman nagy
közönyösséggel – a koran, az isten könyve, bizonyára nemesebb mint az
ember, s még is adják, veszik nehány kranért. Sőt, mit akarsz? József,
Jákob fia, próféta volt és szintén eladatott. Ártott az neki valamit?“
Csodálatos, hogy a Deb a vallással való nyolczszázados harczában ez
utóbbi által csak keveset szenvedett, mert sok szokás, mely az iszlam
által kárhoztatva van, s mely ellen a mollák egyre küzdenek, folyvást
ősi eredetiségében létezik, s az iszlam nemcsak a turkmanok között,
hanem Közép-Ázsia minden nomádjánál a régi vallásnak csak _külső_
alakját változtatá meg. A mi azelőtt a nap, tűz s más természeti
jelenségek voltak, az ma Allah, Mohammed lett, bensejében azonban a
nomád mindig ugyanaz, minő 2000 évvel ezelőtt volt, és jelleme csak
akkor változhatik meg, ha könnyü sátrát a nehézkes házzal cseréli fel,
az az ha megszünik nomád lenni.
Az akszakalok befolyására visszatérve, meg akarjuk jegyezni, hogy ezek
az idegenekkel való közlekedésben, pl. ha Persiával, Oroszországgal vagy
idegen turkman törzsökkel van dolguk, általában képviselik ugyan az
illető törzset, de nem teljhatalmu követek. Hogy mennyire
befolyásnélküliek, Oroszország és Persia leginkább tapasztalhatták, mert
ezek nagy költséggel igyekezték az akszakalokat érdekükbe vonni, hogy a
rablásokat megakadályozzák, de eddig ennek kevés eredménye volt. Nagyobb
tekintélynek örvendenek a mollák, nem épen az iszlami, hanem általában a
vallási s igy rejtélyes jellem miatt, melytől a babonás nomádok félnek.
A mollák, kik Khiva és Bokharában nyerik kiképeztetésöket, különben
ravasz emberek, kezdetben szentes külszinnel lépnek fel s miután
zseböket megtölték, visszavonulnak. A társadalmi kötelék egyik főtámasza
az, hogy valamint az egyes alosztályok, ugy az egész törzs is szilárdan
összetart. Minden turkman, még a négyéves gyermek is, már tudja, hogy
mily taife vagy tirehez tartozik, s mindig bizonyos büszkeséggel utal
klanjának hatalmára vagy sokaságára, mert ez tulajdonképen a fegyver,
mely mások önkénye ellen megvédi, s ha egyes tag bántalmaztatik, az
egész törzsnek kell elégtételt követelnie.
A jomutoknak a szomszédos törzsek és országokhoz való viszonyát
illetőleg azt tapasztaltam, hogy a göklenekkel régi kibékithetlen
ellenségeskedésben élnek. A tekkékkel való békekötésre azon időben,
midőn Etrekben voltunk, kisérletek tétettek, mi utazásunkra nézve
szerencsés véletlen volt. Mint azonban későbben hallottam, a béke nem
létesült, s a mi Persiára szerencse, lehetetlen is, hogy e felette
harczias törzsek egyesüljenek. Persia, névszerint Mazendran, Khoraszan
és Szigisztan, folytonosan ki van téve az egyes törzsek rablásainak,
csak a tekkék és jomutoknak kell egyesülniök, hogy megmérhetlen kárt
tegyenek. A turkman ittas Iranon annyiszor győzedelmeskedett
fegyvereinek szerencséjétől s kaczag, ha ez ország fenyegeti vagy
hadsereggel indul ellene.
Egészen másként áll a dolog Oroszországgal, melynek hatalmától a
jomutok, bár csak az asurai kis helyőrségben ismerték meg, mégis félnek.
Mintegy négy év előtt, mint hallottam, az oroszok a Persiával kötött
minden szerződés ellenére, alig 120 katonával megtámadták a gömüstepei
tábort, a turkmanok, bár sokkal számosabban voltak, megszaladtak és
sátraikat kirabolni s felégetni hagyták. A pokoli fegyverekről szóló
monda, melyeket az oroszok használtak, még a tekkék között is elterjedt,
de azt hiszem, hogy a fegyelem az, melynek e nomádok nem állhatnak
ellent.
Társadalmi viszonyok.
A turkmant házi körébe akarjuk elkisérni, miért is saját magáról,
öltözetéről és sátráról kell beszélnünk. A turkman tatár eredetü, de
faja jellegét csak ott tartotta meg, hol az irani vérrel való
összevegyülésre a viszonyok nem voltak kedvezők. Feltünőleg mutatkozik
ez a tekkék, göklenek és jomutoknál, a hol tisztán tatár arczjelleg csak
azon családok és klánoknál található, melyek kevesebb alamant küldöttek
Persiába s igy kevesebb fekete haju rabszolgát hoztak maguk közé.
Különben a turkmant, megőrizte légyen bár többé vagy kevésbé az eredeti
jelleget, mindig bátor és éles tekintetéről s büszke, harczias
magatartásáról ismerhetni meg, mely Közép-Ázsia minden nomádjai és
városi lakosa között kitünteti; mert bár a kirgiszek, karakalpakok és
özbegek között is sok harczias külsejü fiatal embert láttam, szabad
fesztelenséget csak a turkmanoknál fedezhettem fel. A turkmanok ruházata
az, minő Khivában szokásos, de ez valamint a férfinál, ugy a nőnél is
kevéssé módositva van, persa kis fényüzési czikkek hozzácsatolása által.
A legnagyobb szerepet a piros selyem ing játszsza, mely az iszlam tanai
szerint tilos ugyan, de melyet mégis mindkét nem visel; a turkman nőknél
ez teszi az egész házi öltözetet, és szemem csak nehezen szokhatott
hozzá, midőn öreg anyákat, teljes koru nőket s fiatal leányokat, hosszu,
bokáig érő ingben kelni járni láttam. A férfiak fejökön prémsüveget
viselnek, mely könyebb s izlésesebb, mint az özbegek idomtalan sapkája s
a persák magas, toronyalaku kalapja. A csapan is, oly felsőruha mely
otthonkáinkhoz hasonló, Khivából jön, szintén szokásos, és rövidebben
viselik, ha csapao-ban (rablási támadás) vesznek részt. A nők
diszöltözeteiknél a hosszu ing fölé nagy sálövet szoktak kötni, melynek
két vége lelóg; a veres vagy sárga csizmák, magas sarkkal, szintén
nélkülözhetlenek, de legkedveltebb az ékszer, mely tömör ezüst
karperecz, nyak-, orron- vagy fülönfüggőkből s az amulettek számára való
tölténytáska alaku tokokból áll. E tokok sokszor jobbról s balról
függnek le, mint rendjeleink s minden mozdulatkor csengőn
összecsörrennek. A turkman nagyon szereti az ily csengést, mert vagy
nejét vagy lovát aggatja tele ily csecsebecsével, vagy ha ehhez nincsen
módja, persát rabol el s ezt rakja meg lánczczal, de csörrenést minden
áron kell maga körül hallania. A női öltözet egyéb kiegészitő része a
magyar dolmány egy neme, mely a vállakról függ le, de csak oly hosszunak
szabad lennie, hogy a szalaggal átfüzött hajfonatnak vége látható
legyen.
[Illustration: SÁTOR KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.
(A. FAÁLLVÁNY. – B. NEMEZZEL TETŐZVE. – C. BELSEJE.)]
A turkman sátra igen csinos s a nomád életnek megfelelő, melyet hasonló
alakban lehet találni egész Közép-Ázsiában a távoli Khináig.
A sátor három részből áll, a fa-állványból, a nemez darabokból készült
tetőzetből s a belső felszerelésből. A fa részt kivéve, a többi a
turkman nők müve. Ezek gondoskodnak a lakás felállitása és
felszedéséről, s vándorlások alkalmával a tevékre csomagolják, mig maguk
mellette gyalogolnak. A szegények és gazdagok sátrai a belfelszerelésben
különböznek. Csak két fajta sátor van, a Kara-oj, az az a fekete, az idő
által megbarnitott s az Ak-oj, az az a fehér, belőlről hófehér nemezzel
ellátott sátor, mely uj házasok vagy különösen megtisztelt vendégek
számára állittatik fel. A sátor, a mint Közép-Ázsiában láttam, általában
jó hatást hagyott bennem hátra. Nyáron hüvös, télen kellemes meleg s
igen jótékony a benne feltalálható menhely, midőn a vad orkán sivit a
beláthatlan sivatagon át. Az idegen sokszor aggódik a felett, hogy az
elemek hatalma a lakás ujjvastag falait ezer darabokra tépheti, de a
turkman evvel keveset törődik, megerősiti a köteleket s édesen alszik, a
vihar bömbölése neki szelid bölcsődal.
A turkmanok szokásai és foglalkozásáról egész könyvet lehetne irni, oly
feltünő a különbség életmódjuk s a mi életmódunk között. Itt azonban
csak nehány jellemvonásra kell szoritkoznunk. A turkmanok életében a
főkérdés az alaman, azaz: rablási társaság, s a csapao, t. i. a
megrohanás. A turkman azonnal kész fegyvert ragadni és lóra ülni, a mint
jövedelmesnek tetsző kalandra meghivják. Az ily vállalkozás terve még a
legközelebbi rokonok előtt is titokban tartatik s miután a szerdar
(vezér) megválasztatott s egy molla megáldotta őket (fatiha), az
alkonyat beálltával mindenki más uton megy az előbb meghatározott
gyülhelyre. A támadás mindig vagy éjfélkor történik, ha lakott helyek
ellen történik a támadás, vagy napkeltekor, ha karaván vagy ellenséges
csapat a megtámadandó. A turkmanok megtámadása, mint a hunok és
tatároké, inkább megrohanásnak nevezhető; a támadók több osztályba
sorakoznak s több oldalról rohannak a mitsem gyanitó áldozatra, kétszer,
gyéren háromszor, mert a turkman közmondás azt tartja, hogy: „Iki deng
ücsde döng,“ azaz: kisértsd meg kétszer, de harmadszor fordulj vissza. A
megtámadottnak igen elhatározottnak vagy igen erősnek kell lennie, hogy
ily megrohanásnak ellentálljon; a persáknál ez ritkán történik s gyakran
megesik, hogy egy turkman öt, sőt több persa ellen is sikerrel harczol.
A turkmanok beszélték nekem, hogy gyakran egyikük 4–5 persát fog el.
„Sokszor történik, beszélte egy nomád, hogy a persák félelemből eldobják
a fegyvert, kötelet kérnek s egymást kölcsönösen megkötözik. Csak az
utolsónak megkötésére kell a lóról leszállnunk.“ Ha nem is veszszük
tekintetbe a vereséget, melyet 22,000 persa csak legujabban is 5,000
turkmantól szenvedett, a sivatag fiainak az ilyesmikbeni felsőbbségét az
irániak irányában ténynek nevezhetjük, s majdnem hajlandó vagyok azt
hinni, hogy a történetben rég ismert rettegés az északi tatároktól
zsibbasztja meg a legbátrabbat is. S mily drágán kell a gyávaságot
megfizetni! Kit a megrohanáskor lekaszabolnak, szerencsésnek mondható. A
bátortalannak azonban, ki minden feltétel nélkül adja meg magát,
megkötik kezét s a lovas vagy nyergébe ülteti s ekkor a fogoly lábai a
ló hasa alatt összeköttetnek, vagy maga előtt kergeti, vagy ha mindez
nem lehetséges, a ló farkához köti. Órákon, sőt napokon át kell igy a
lovast annak sivár földjére követnie. Az ujonnan megérkezett foglyok
sorsáról szóltunk már, s most még csak egy jelenetet akarok elmondani,
melyet Gömüstepe-ben láttam, s melyet soha sem fogok elfeledni. Egy
alaman foglyok, lovak, szamarak, marhák s más ingó és ingatlan holmikkal
gazdagon megrakodottan tért haza. A zsákmány elosztásához fogtak, azt
annyi részre osztván, a mennyien a rablásban részt vettek s ezenkivül a
középen egy rakás holmit hagytak, mint később láttam, az egyes részek
kiegészitésére. A rablók aztán sorban megtekinték részüket, az egyik meg
volt elégedve, a másik szintén, a harmadik megnézte a neki jutott persa
nő fogait s ugy találta, hogy az ő osztályrésze csekély. A főnök a
kiegészitési tartalékhoz nyult, fiatal szamarat állitott onnan a szegény
rabnő mellé, s a turkman ki volt elégitve. Ez többször ismétlődött, s
bár az embertelen eljárás felett felzúdultam, olykor mégis nevetnem
kellett ez vagy ama rablási zsákmány-rész furcsa összeállitása felett.
A fő fegyver, mely a turkmant rablásai alkalmával oly nagy előnyben
részesiti, kétségkivül lova, mely valóban csodálatos állat, s melyet a
puszták fia jobban szeret, mint nejét és gyermekeit, jobban, mint
önmagát. Érdekes nézni, hogy mily gondoskodással neveli fel, mint
öltözteti a fagy és meleg ellen, mily fényüző a szerszámokban, ugy hogy
ő maga szegény elrongyollott öltözetében a felpiperézett állaton igen
különös látványt nyújt. E szép állatok azonban valóban meg is érik a
rájuk forditott fáradságot s a mit gyorsaságuk és kitartásukról
beszélnek, épen nem túlzás. A turkmanok lova arab eredetü s a szép
telivér lovak még ma is a bedevi (beduin) nevével neveztetnek. A tekke-k
lovai igen magasak és gyorsak, de korántsem oly kitartók, mint a
jomutok-é, melyek kisebbek.
A nyeremény, melyet a gyalázatos emberrablás a turkmanoknak nyújt,
koránsem éri fel a veszélyeket, melyekkel ez összekötve van, mert csak
gyéren csökkenti a szegénységet, melyben a sivatag fia született. S ha
félre is tehetne egy kis pénzt, igen egyszerü életmódja arra csak nagyon
gyéren szorul.
Ismertem sok turkmant, ki vagyonossága daczára folyvást száritott hallal
élt, s csak egyszer hetenkint evett kenyeret, mint a legszegényebb, ki a
búzát meg nem birja fizetni.
Házi körében a turkman a tökélyre vitt henyeség megtestesülése. A
legnagyobb szégyennek tartja férfira nézve valami házi munkát végezni.
Csak lovával van dolga, s a mint ezt ellátta, szomszédjához megy, vagy
azon csoportok egyikéhez csatlakozik, melyek a sátrak előtt egy körbe
guggolva ülnek, és részt vesz a beszélgetésben, melynek tárgyát a
politika, uj rabló kirohanások s a lovak képezik. Ezalatt kézről kézre
jár az elkerülhetlen csilim, egy neme a persa pipának, melyben azonban a
dohányt nem szokták megnedvesiteni. Csak esténkint, főleg télen,
szeretnek szép meséket s történeteket hallani, és különös élvezetnek
tartják, ha találkozik egy bakhsi (troubadour) ki dutara nevű két húros
hangszerének kiséretében Körogluról, Amanmollaról, vagy a majdnem
istenitett Makhdumkuliról énekel. Ez utóbbi, kit félig meddig szentnek
tartanak, turkman volt a göklen törzsből s körülbelül 80 év előtt halt
meg. Mesékkel átszőtt élettörténetében valódi csudaembernek tűnik fel,
ki, a nélkül hogy Bokharába vagy Khivába ment volna, minden könyvet, sőt
minden tudományt isteni ihlet által tanult meg. Egyszer lovaglás közben
mélyen elnyomta az álom, s Mekkában látta magát a prófétának s az első
khalifáknak körében. Kegyelet s tisztelettől remegve körültekintett, s
látta, a mint Omar, a turkmanok patronusa, int neki. Hozzá lépett, ez
megáldá őt s gyöngén megüté homlokát, mire felébredt. E pillanattól
fogva a legédesebb költészet folyt ajkairól, s könyve a turkmánoknál még
sokáig első helyen fog állni a korán után. Különben Mahkdumkuli
versgyüjteménye ránk nézve már azért is érdekes, mert tiszta példányát
adja a turkman szójárásnak, s különösen azon költeményeknek előadása,
melyek a lótenyésztés, fegyverek és alamonokról szólnak, olyan, a
milyenre csak gyéren akadunk a keleti népek irodalmaiban. Nagyon
érdekesek voltak, sőt feledhetlenek lesznek rám nézve azon jelenetek,
melyeknek tanúja valék, midőn ünnepélyeken, vagy más esti mulatságokon
egy bakhsi Makhdumkuli verseit szavalta. Etrekben egy ily troubadournak
sátora közel állt a mienkhez, s miután estve hangszerét magával hozva,
meglátogatott, csakhamar nehány fiatal ember sereglett köréje s egy pár
hősi dalt kellett előadnia. Dala bizonyos nyers torokhangokból állt,
melyet mi inkább hörgésnek, mint éneknek tartanánk, s melyet eleinte
halk, később a mint tűzbe jött, vad húrpengetéssel kisért. Azon
mértékben, a mint a harcz hevesebbé vált, nőtt az énekes felindulása s a
fiatal hallgatók lelkesülése is, s valóban regényes látvány volt, midőn
a fiatal nomádok fövegeiket földhöz vágva, valódi dühhel saját hajokba
kaptak, mintha önmagukon akarnák a háborút megkezdeni.
S ez nem is meglepő. A fiatal turkman nevelése egészen olyan, hogy
alkalmassá tegye ily hangulatra. Irni s olvasni ezrek közül csak egy
tanul; lovak, fegyver, harcz és rablás az, a mi az ifjú képzeletét
foglalkodtatja, s még a becsületes Khandsantól is hallottam, a mint fiát
feddé, mondván, hogy N. N. már két fiatal persát rabolt, de ő belőle –
fiából – sohasem lesz ember.
[Illustration: LÓFUTTATÁS A MENYASSZONYNYAL – A TATÁROKNÁL.
(KÖKBÖRÜ.)]
Feltünő, hogy a turkmánoknál oly szokásokat s erkölcsöket tapasztalunk,
melyek Közép-Ázsia egyéb nomádainál nem fordulnak elő. Ezek közé
tartozik nevezetesen a lakadalmi ünnepély, mely után a menyasszonynak
tetőtől talpig vagy fátyolba vagy selyemkendőbe burkolva, vőlegényével
versenyt kell nyargalnia, s nem egyszer megesik, hogy a beburkolt amazon
hamarább ér a czélhoz mint a begyakorolt, szabadon ülő ifjú. A
menyasszony e futtatásoknál néha leölt bárányt vagy kecskét tart ölében,
s vőlegénye és a társaság többi ifja által üldöztetve, a leggyorsabb
vágtatásban ügyes fordulatokkal mindig azon kell iparkodnia, hogy egyik
se érjen közelébe, s ki ne kaphassa öléből a kecskét vagy bárányt. E
játékot kökbüri-nek (zöld farkas) hivják, s Közép-Ázsia többi nomádainál
nincs szokásban. A lakodalom után két, néha négy nappal a fiatal pár
elválasztatik ismét egymástól, s csak egy év múlva kezdődik az állandó
együttélés.
Megemlitendő azon gyász, melylyel a turkman valamely elholt kedves
családtagját megtiszteli. A megholtnak sátrában egy éven át, kivétel
nélkül mindennap, azon órában, melyben a gyászolt lelkét kiadta, a siró
asszonyok panaszos dalokat énekelnek, melyekben a jelenlevő
családtagoknak is részt kell venniök. Ez utóbbiak e mellett folytatják
napi munkájokat, s mulatságos látvány az ilyen turkman, midőn borzasztó
jajveszéklések közt fegyverét tisztitja, pipázik, vagy eszik. Még a
sátor közelebbi szomszédságában lévő nők is rákezdik ilyenkor s
orditanak és sirnak, mialatt pamutot tisztitanak, fonnak, vagy más házi
munkát végeznek. A megholt barátai és ismerőseinek is látogatást kell
tenniök, hogy részvétöket kifejezzék, habár hónapok múlva hallották is
meg a gyászhirt. A látogató leül a sátor előtt, néha éjjel, s
negyedóráig tartó jajveszéklés által jelenti, hogy eleget tett az
elhúnyt iránti kötelességeinek. Ha tekintélyes főnök hal meg, ki a
bator, azaz bátor melléknevet valóban megérdemelte, sírja fölé
joszka-nak nevezett nagy dombot hordanak[77], melyhez minden jó
turkmannak legalább hét lapát földdel kell járulnia, ugy, hogy az ily
dombok néha 60 lábnyi kerülettel birnak s 20–30 lábnyi magasak. A nagy
síkságokon az ily halmok különösen észrevehetőkké lesznek, a turkman
mindeniket ismeri, s neve, vagyis az alatta nyugvónak neve után nevezi
el.
E rövid értekezést a turkmanokról fejezzük be történelmöknek még
rövidebb áttekintésével, csak azt emlitvén meg, a mit a még köztük élő
traditiókból hallottam. „Mindnyájan Mangislakból származunk,“ mondá
tudós barátom Kizil Akhond. Ősapáink Szön khan és Eszen Ili voltak,
Jomut és Tekke az elsőnek, Csaudor és Göklen a másodiknak fia.
Mangislakot régenten Ming kislak-nak, azaz ezer téli szállásnak hivták,
s ez régi hazája ugy a tőlünk elpártolt s Persiába költözött
turkmanoknak, mint az erszarik, szalorok s egyéb törzseknek. Régi
szenteink, mint Isan Ireg Ata,[78] Isan Szari Er, mind Mangislak vidékén
nyugszanak, s boldog a ki sirjaikat meglátogatja.“ Khandsan elmondá,
hogy 150 év előtt a turkmanoknak ritkán voltak más öltönyeik, mint
melyeket bárány-, ló- vagy vadszamárbőrből készitettek. Ma már ezek
eltüntek, s mint egyedüli emléke a régi nemzeti viseletnek csak a prémes
föveg maradt fenn.
A különböző törzsek közt uralkodó ellenségeskedés okozza, hogy
kölcsönösen „rabszolgától származottaknak“ gúnyolják egymást. Azon időt,
midőn a közös hazát elhagyták, pontosan nem tudják meghatározni. Az
erszariak, szalorok és szarikok már az arab hóditás korában az Oxuson
inneni sivatag keleti részén laktak; a tekkék, göklenek és jomutok csak
később, talán Dsingiz és Timur korában foglalták el mai hazájokat. Ez
utóbbiak kivándorlása csak csapatonkint történt, s még ma sem mondható
befejezettnek, mert sok jomut és göklen, nagy előszeretettel viseltetvén
őshazája iránt, maig ott bolyong. A középkorban a turkman lovasokat
legnagyobbrészt a khivai s bokharai khánok szolgálatában, sőt néha persa
lobogó alatt találjuk. Vitézségöknek, különösen pedig heves
támadásaiknak híre messze eljutott, s egyes vezéreik, mint Kara Juszuf,
ki a szalor törzszsel részt vett Timur hadjárataiban, történelmi nevet
vívtak ki maguknak. A turkmanok nagyban elősegiték Persia északi
részének turkizálását, különösen azon időben, midőn az Atabegek családja
uralkodott Iranban, és Transkaukázia, Azerbajdsan, Mazendran és
Siraz[79] török népességének legnagyobb része kétségtelenül a
turkmanoktól került ki. Feltünő, hogy daczára azon elkeseredett
ellenségeskedésnek, mely a turkmanok és Persiában lakó siíta rokonaik
közt uralkodik, amazok mégis mindig Azerbajdsant tartják a magasabb
miveltség székhelyének. Ha a bakhsi felszólittatik, hogy valami szépet s
eredetit énekeljen, mindig azerbajdsani dalokat énekelt; sőt a fogságba
esett irani is több kegyelmet remélhet, ha török származásu, mert a
turkman azt mondja: „kardasimiz dir ol kafir,“ azaz: testvérünk ez a
hitetlen.
A turkmanok utolsó tömeges föllépése Nadir sah és Aga Mehemmed khán
korába esik. Amaz ezeknek s az afghanoknak segitségével a múlt század
elején egész Ázsiát felrázta álmából, ez leginkább turkman fegyverekkel
veté meg alapját dynastiájának. Jól tudják ezt a turkmanok, és
panaszkodnak a Kadsarok hálátlansága ellen, kik Feth Ali sah óta rólok
egészen megfeledkeztek, sőt sok főnökeiktől az őket illető nyugdíjat is
megvonták.
Hogy fogalmunk legyen e nomádok politikai fontosságáról, elég egy
tekintetet vetnünk Közép-Ázsia térképére. Látjuk, hogy helyzetük őket az
egész ázsiai fennsiknak vagy Turkesztannak déli határőreivé tette. A
turkmanok a kipcsakok után Közép-Ázsiának legharczosabb s legvadabb
népe; mögöttük, Khiva, Bokhara és Khokand városaiban az elpuhultság és
gyávaság székel; s ha ezek nem alkotnának századok óta oly szilárd
sánczot azok körül, nem állnának a közép-ázsiai viszonyok most is azon
ponton, melyen Kutejbe és Ebu Muszlim[80] alatt álltak, s maig is
állnak. A civilisatio ugylátszik, jobb szereti a délről északra vivő
utat, de mikép hathasson annak csak egy szikrája is Közép-Ázsiába, míg a
turkmanok minden utazót, minden karavánt ezer veszélylyel fenyegetnek?
XVII. FEJEZET.
KHIVA, A FŐVÁROS. – FŐFELOSZTÁSA, A VÁROS KAPUI S RÉSZEI. – BAZÁROK. –
MECSETEK. – MEDRESZÉK VAGY KOLLÉGIUMOK; ALAPITÁSUK, SZERVEZETÖK S
JAVADALMAZÁSUK. – RENDŐRSÉG. – A KHÁN ÉS KORMÁNYA. – ADÓK. –
TÖRVÉNYSZÉK. – A KHÁNSÁG. – CSATORNÁK. – POLITIKAI FELOSZTÁSOK. –
TERMÉNYEK. – IPAR ÉS KERESKEDELEM. – UTAK. – A KHÁNSÁG NÉPESSÉGE. –
ÖZBEGEK. – TURKMANOK. – KARAKALPAK. – KASZAK (KIRGISZEK). – SZART. –
PERSÁK. – KHIVA TÖRTÉNETE A XIX. SZÁZADBAN. – A KHÁNOK S NEMZETSÉGÖK.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Les principaux Tartares firent asseoir le Khan sur une pièce de feutre
et lui dirent: „Honore les grands. sois juste et bienfesant envers tous;
sinon tu seras si misérable que tu n’auras pas même le feutre sur lequel
tu es assis.“_
Voltaire, Essai sur les Moeurs, c. lx.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A. Khiva, a főváros.
Keleti városról levén szó, felesleges emlitenem is, hogy Khiva belseje
egészen különbözik attól, a mit külseje igér. Az olvasónak látni kellett
volna a legalsóbb rangú persa városok valamelyikét, hogy mondhassam,
miszerint még ezek is sokkal felette állnak Khivának. Különben
képzeljünk magunknak három-négy ezer sárkunyhót, melyek darabos és
meszeletlen falaikkal a legnagyobb rendetlenségben elszórva állnak,
vegyük ezt körül képzeletünkben egy szinte sárból rakott tiz láb széles
fallal, és fogalmunk lesz Khiváról.
_Felosztás._