szamarak megvizsgálva lettek; végre útra indultunk egy vámhivatalnok
kiséretében, ki szigorún ellenőrködött, hogy valljon valamely mellékúton
nem csatlakoznak-e más utazók a karavánhoz. Csak midőn már túl voltunk a
lakott részen, mely egyszersmind Bokharának is határa, tért vissza a
hivatalnok, s mi utunkat a sivatagon át folytattuk, melyen keresztül az
Andkhuj khánságot két nap alatt voltunk elérendők.
Mig a csöndes éjjelen, jól megrakott csacsim virgonczan tova poroszkált,
először villant át agyamon az örvendetes gondolat, hogy a bokharai
khánság már hátam mögött van s most visszatérőben vagyok a kedves nyugat
felé. Elgondoltam, hogy utazási tapasztalatom ugyan nincs sok, de
visszahozom a legdrágábbat, – életemet; és szivemet alig csillapithatám
le azon örömérzés alatt, hogy talán további utamon is a szerencse által
kisértetvén, elérem Persiát, legforróbb vágyaim Mekkáját. Karavánunk,
mely 400 teve, nehány ló és szamárból állt, hosszu lánczolatot alkotott,
s miután egész éjjel derekasan haladtunk, késő reggel Zejd állomásra
érkeztünk, melynek nehány kútja van rosz vizzel, s mely Kerkitől hat
mértföldnyire fekszik. Mint mindjárt az első állomásnál észrevettem, a
karavánban kivülem még sok más egyén volt, kik vágyva tekintettek
Közép-Ázsia legdélibb határára. Ezek a szabaddá lett rabszolgák valának,
kikkel mi hadzsik együtt csoportosodtunk, s kik között a legszomorúbb
viszonyokat fedeztem fel. Mellettem egy az öregség alatt meghajlott apa
volt, ki fiát, egy 30 éves férfiút Bokharából váltotta ki, hogy honn
hátrahagyott menyének a férjet, unokáinak az atyát visszaadja. Az ár 50
arany volt, oly összeg, mely a szegény öreget koldusbotra juttatá, de ő
igy szólt: „Inkább elszenvedem a szegénységet, minthogy fiamat lánczok
között lássam.“ Hazája Khaf volt Persiában. Nem messze tőlünk egy más
egyén feküdt ugyan e városból, egy még erőteljes, de a bánatban
megőszült férfiú, kitől a turkmanok nehány évvel ezelőtt elrabolták
nejét, nővérét és hat gyermekét. A szegénynek egész évig kellett
Khivában és Bokharában utaznia, hogy a rabszolgaságban sinylődő
családját megtalálhassa. Hosszu keresés után megtudta, hogy neje, nővére
s két legifjabb gyermeke a rabság sulya alatt elveszett, a fenmaradt
négy gyermek közül csak kettőt válthatott ki, mert a másik kettőért, kik
csinosan felnőtt leányok voltak, igen magas váltság-díjt követeltek. Ott
ült egy fiatal herati, ki ötven éves anyját váltá ki. A nő csak két
évvel ezelőtt, midőn Heratból Gurian-ba férje s legidősb fia kiséretében
ment, lett megtámadva s miután a férfiakat, kik védelmezték, a turkmanok
lándzsái és kardjai alatt látta elhullani, véghetlen szenvedések után
Bokharában tiz aranyon adatott el. Most kettős árt kellett fizetni, mert
a vevőben felismerték fiát, s a gyermeki érzelmeket uzsorás módra
kizsákmányolták. Még egy szerencsétlent kell fölemlitenem Tebbeszből, ki
nyolcz év előtt jutott rabságba, s két év előtt atyja által váltatott
ki. Apa és fiú hazatérőben, szülővárosuktól csak három órányi távolban
támadtattak meg a turkmanok által, visszakisértettek Bokharába s
eladattak. Most mindketten ismét megszabadultak s hazájukba tértek
vissza.
De minek fessem tovább e sötét képeket? Sajnos, hogy ezek csak egyes
vázlatok ama fájdalomtelt csapásokból, melyek ama vidékeket, különösen
azonban Persia észak-keleti részét, évszázadok óta pusztitják. Ugy
tartják, hogy a tekketurkmanok közül jelenleg 15,000 lovasnál több
éjjel-nappal rablómerényleteken töri fejét, s könnyen elképzelhetjük,
hogy e zsákmányszomjas rablók mily sok házat és falut, mily sok családi
boldogságot rombolnak szét.
Zejdből délfelé indultunk el. Az egész vidék sivár, sik sivatag, melyen
csak itt-ott terem a kórónak egy neme, a tevék kedvencz takarmánya.
Meglepő, hogy ez állatok mint szakaszthatják le nyelveikkel és nyelhetik
le a növényt, mely a legdurvább kezet is megsebezhetné. Folytonosan
délnyugati irányban haladtunk s a távolban nehány lovast mutattak a
karaturkmanok törzséből, kik rablásra leselkedtek s megtámadták volna
karavánunkat, ha oly számosan nem vagyunk. Este felé letelepedtünk. A
kalandorok kétféle irányban, hozzánk egész közel vágtattak el, de miután
nehány lövést küldöttek utánuk, nem kisértették meg másodszor.
Napnyugvás után egy órával útnak indultunk s egész éjen át nagy
vigyázatossággal haladván, a legközelebbi reggel Andkhuj város romjai
közé érkezénk.
A karaván az egykori város végén a khán csiharbagjához közel telepedett
le, az összes utazókkal, kik a lakók elhirhedt rablási vágya miatt a
kervanbasi védelme alól nem mertek eltávozni. Mint hallottuk, itt nehány
napi tartózkodás volt elhatározva, mert a vám miatti tárgyalások,
melyeket a khán vagy első vezire személyesen vezettek, rendszerint
hosszura nyultak. A khán, szokás szerint, kezdetben rendkivüli nagy dijt
követel az emberek, (az az rabszolgák), állatok és árukért; de minthogy
alkudni lehet vele, a dijak leszállitása egyes egyedül a kervanbasi
ideje és ügyességétől függ. Hogy ez unalmas üzletnél ne legyek jelen, a
többi hadzsival a városba mentem. Itt egy régi medresze hűs árnyékában
akartam pihenni, s a bazáron áruimat árulni, hogy azoknak eladásából a
napi élelmet fedezzem s egy kevés pénzt is szerezzek. A romokban sokáig
kalandoztam, mig a khán lakása közelében, egy mecset udvarában
helyezkedhettem el. A bazár csak nehány boltból állt, hol kenyeret, s
két vagy három raktárból, hol kis mennyiségü vásznat s kész ruhákat
árultak. Jelenlétünk a piaczot némileg megélénkité, nők és gyermekek
reggeltől estig állták körül kirakott áruinkat, de még sem volt keletük,
mert pénz helyett gyümölcsöt s kenyeret hoztak s oly országban, hol 50
dinnyét adnak egy tenge-ért, a nyers termény-cserébe nem
bocsátkozhattunk. A dinnyék koránsem oly jók, mint az Oxus partján
termők; de feltünő, hogy e sivatag alaku vidéken, melyet a Majmeneből
ide folyó kis sós patak csak kevéssé öntöz, a gyümölcs, gabna és rizs
nagy mennyiségben terem. Nyáron e patak vizét, melynek rosz izét a
lakosok már megszokták, az idegen alig ihatja, s bár nem oly ártalmas,
mint a bokharai, mint mondják, mégis sok rosz következménynyel jár. Az
éghajlatnak is rosz hire van, s egy persa vers joggal mondja:
„Andkhujnak keserü sós vize, égő homokja, mérges legye, sőt skorpiója is
van; ne dicsérd, mert ez a valódi pokol képe.“ Mind e hátrány daczára
Andkhuj 30 évvel ezelőtt még igen virágzó volt s 50000 lakost számlált
volna, kik a finom fekete, nálunk asztrakánnak nevezett báránybőrrel
Persiába nevezetes kereskedést üztek, s Bokharával, hol e czikk első
minőségben található fel, nagyban versenyeztek.
Andkhuj tevéi is a legkeresettebbek egész Turkesztanban, különösen
azoknak egy faja, mely ner-nek neveztetik, s a nyak és mellről lefüggő
gazdag szőr, karcsú termet és ritka erő által tűnik ki. Most ez állatok
már ritkán találhatók, mert maguk a benszülöttek is részint
kivándoroltak, részint elvesztek.
Molla Iszháknak egy földije lévén itt, ki egyike volt a
legtekintélyesebb imámoknak, s minket többször meghitt magához, alkalmam
nyilt az itt lakó papi notabilitásokkal megismerkedni, és meglepetve
láttam azon nagy rendetlenséget, mely itt úgy az igazságszolgáltatási
mint vallási ügyekben uralkodott. A kazi kelan (főbiró), ki Bokhara és
Khivában nagy tekintélyben állt, itt a gúny tárgya; kiki azt teszi, amit
maga eszével helyesnek talál, s ajándékkal a legégbekiáltóbb bűnt is
jóvá lehet tenni. A lakosok ennélfogva Bokharát, mint az igazságosság,
jámborság s földi nagyság példányképét emlegetik, és boldogoknak éreznék
magukat, ha az emir őket kormánya alá venné. Egy öreg özbeg megjegyzé,
hogy még a frengik (angolok) is, isten bocsássa meg bűneiket, jobbak a
mostani müszülman kormánynál. Hozzá tevé, miszerint emlékszik még egy
hekim basira (Moorcroft?), ki atyjának házában halt meg, még Hajder emir
korában; ügyes varázsló és jó orvos volt, s csak rajtaállt, hogy
gazdaggá legyen, és mégis mindenki, még az asszonyok iránt is szerény s
leereszkedő volt. Többektől kérdezősködtem ez utazó haláláról, mindenki
azt mondta, hogy lázban halt meg, a mi valószinűbb is a
megmérgeztetésről szóló elbeszélésnél.
Andkhujnak jelenleg vagy 2000 háza van, melyek a várost teszik, s
mintegy 3000 sátra, melyek vidékén, s a sivatag szélén és oázain vannak
elszórva. Lakóinak számát 15000-re teszik, nagyobbrészt alieli
turkmanok, özbegekkel és kevés tadsikokkal vegyest. Andkhuj annak előtte
úgy, mint Khulum, Kunduz és Belkh, önálló khánságot képezett; de
minthogy a herati főúton fekszik, az emlitetteknél jobban volt a
bokharai és afghanisztani khánok megtámadásainak kitéve. 1840-ig, azt
mondják, meglehetősen virágzó állapotban volt. Bokhara főuralma alatt
állt, és az Oxus felé diadalmasan előnyomuló Jar Mohammed khánt kellett
fentartóztatnia. Ez négy hónapig ostromlá a várost, s végre rohammal
bevévén azt, kiraboltatá és romba dönté; a lakosok nagy része pedig,
mely már nem menekülhetett, az irgalmatlan afghanok fegyvere alatt hullt
el. A mostani fejedelem, Gazanfer khán, hogy a végveszélyt kikerülje, az
afghanok kezébe adta magát, a mi egyrészt Bokharát, másrészt a szomszéd
Majmenét tette elkeseredett ellenségeivé; és mialatt mi Andkhujban
voltunk, a belkhi szerdarral személyesen kellett részt vennie egy
ütközetben e város ellen, melyben a kis Majmene mindkettőjöket megverte.
Karavánunkban ezalatt furcsa dolgok történtek. A vezir, a khán távolléte
alatt megakarván gazdagodni a szerfeletti vámokból, már összeveszett a
kervanbasival. A szóvita csakhamar vad verekedéssé fajult, s miután a
lakosok a karavánnak fogták pártját, mindkét fél komolyan fegyverkezni
kezdett s a legvégsőre is kész volt. Szerencsére a jó indulatu,
szelidlelkü khán visszatért hadjáratából, eligazitotta a vitás ügyet,
leszállitván a vezir tulságos taksáit, s azon figyelmeztetéssel
bocsátott el minket, hogy vigyázzunk az úton, mert a turkmanok,
felhasználva a politikai zavargásokat, nagyobb csapatokban folyvást
bekalandozzák az utakat. Ettől azonban nem féltünk, mert karavánunk
Andkhujban kétszeres számra növekedvén, nem volt okunk a rablók
megtámadásaitól tartanunk.
Még az nap délután felkerekedénk, és az Andkhujtól egy órányira fekvő s
gyülhelyül kitüzött Jeketut-nál ütöttünk tábort. Innen éjjel folytattuk
utunkat, s első állomást a Majmene-ből folyó patak partján tartottunk,
melynek medre némely helyen igen mély, partjai pedig fákkal sűrűn be
vannak nőve. Andkhujtól Majmenéig 12 mértföldnyinek mondják az utat,
melyet a tevék két nap alatt tesznek meg. Ez állomásig négy mértföldet
mentünk volt, s a hátralévő nyolczat könnyen megtehettük volna, ha a
második állomást, Khajrabadot nem kellett volna titokban megkerülni, s
reggelig Majmene határát elérni. Khajrabad ugyanis ekkor afghan kézben
volt, s a kervanbasi méltán óvakodott azt megközeliteni, mert az
afghanok rablásszerű vámszedéseitől még béke idején is van mit félni.
Könnyen képzelhető, mint bánt volna most ezen város katonai
parancsnoksága a karavánnal, ha ez kezei közé kerül. Nehány khajrabadi,
kik a karavánban voltak, s szülővárosukhoz közel, attól el akartak
válni, kényszerittettek az utat velünk együtt folytatni, mert féltünk,
hogy elárultatunk, s felfedeztetés esetében az afghanok az egész
karavánt kifosztották volna. Bár a szegény tevék nagyon meg voltak
terhelve, mégis déli tizenkét órától fogva másnap reggeli nyolczig
szakadatlanul mentünk; a túlságosan elfáradt állatok útközben
elhagyattak, s nagy volt az öröm, midőn másnap reggel szerencsésen
elértük a majmenei khánságot. Ez állomásnak különben az emberkéz által
készitett akadályokon kivül még más nehézségei is voltak, mert mint egy
kilencz mértföldnyire Andkhujtól a vidék mind domborubbá, s Majmenehez
közeledve mind bérczesebbé lesz. Ezenkivül még a veszélyes Batkak nevü
ingoványos térség egy részén kellett áthatolnunk, melyen a forró
időjárás daczára is mély volt az iszap, s ebben tevéink és szamaraink
sokat szenvedtek. Nekem erős állatom volt, de apró lábai nagyon gyakran
besüppedvén, végre megúnta a sok felkelést, és csak nagy lárma, kérés és
húzavona után sikerült Bálám e lovát puha fekhelyéből ismét járásra
birni.
Egy kis, Akkale nevü váracs mellett ütöttünk tábort, mely négy órányira
fekszik Majmenétől. A kervanbasi, hogy megköszönje istennek a szerencsés
megmenekvést, két birkát ajándékozott a hadzsiknak. Én mint senior,
felszóllittattam az ajándék elosztására; egész nap pecsenyéztünk
kenyerezés helyett, és este közös erővel egy telkin-t énekeltünk el,
melyet egy zikr-rel kisértettem; azaz teli torokkal kétezerszer
kiáltottuk: ja hu! ja hakk! Innen jelentetett meg érkezésünk Majmenébe,
estve felé egy vámtiszt, egy udvarias özbeg jött mindent felirni. Még
éjjel megindultunk, s másnap reggel Majmenébe érkeztünk.
XIII. FEJEZET.
MAJMENE. – POLITIKAI ÁLLÁSA ÉS FONTOSSÁGA. – AZ URALKODÓ FEJEDELEM. –
FÉLTÉKENYSÉG BOKHARA ÉS KABUL KÖZT. – DOSZT MOHAMMED KHÁN. – ISAN EJUB
ÉS MOLLA KHALMURAD. – MAJMENE VÁR ÉS KHÁNSÁG. – MEGSZÖKÖTT OROSZ
FEGYENCZEK. – MURGAB FOLYÓ ÉS BALA MURGAB. – DSEMSIDIEK S AFGHANOK. –
TÚLSÁGOS VÁM. – KALE NO. – HESZARE. – ADÓK ÉS ROSZ IGAZGATÁS
AFGHANIÁBAN.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Wild warriors of the Turquoise hills, and those_
_Who dwell beyond the everlasting snows_
_Of Hindoo Kosh, in stormy freedom bred,_
_Their fort the rock, their camp the torrent’s bed._
Moore. _Veiled Prophet_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mielőtt Majmenébe bevonulnánk, e vidék politikai viszonyaival akarom az
olvasót megismertetni, mert nevezett város e tekintetben fontos szerepet
játszik, s némi előleges megjegyzéseket elkerülhetlenekké tesz. Az
Oxuson innen Hindukusig és Heratig elterjedő vidék örök idők óta
folytonos háborúskodások s viszályok szinhelye volt; részint a rajta
fekvő apró rabló államok részéről, melyek közől csak Kunduzt, Khulumot,
Belkhet, Akcsét, Szerepult, Siborgant, Andkhujt és Majmenét emlitem,
részint a szomszédos bokharai és kabuli emirek részéről, kik, hóditási
terveik elősegéllése végett vagy a viszálkodást szitották azok közt,
vagy bele avatkozva ügyeikbe, egy vagy más várost magukhoz ragadtak,
függő állásba hoztak, és czéljaikra felhasználtak. E két fejedelem
fővetélytárs volt e vidéken. E század kezdetéig, csekély kivételekkel
Bokharának befolyása volt túlnyomóbb, de az ujabb időben a durani,
szadduzi és barekzi afghan törzsek által kiszorittatott, és Doszt
Mohammed khánnak részint erőszak, részint csel által sikerült mindezen
apró államokat, Bedakhsan és Majmene kivételével hatalma alá hajtani. Ő
alakitá a Turkesztan tartományt s tette Belkhet ennek fővárosává, mely
egy szerdarnak, ki mellé 10,000 ember, részben paltan (rendes sereg),
részben benszülött katonaság és három üteg tábori ágyú adatott, lett
székhelyévé. A hegyes Bedakhsan birtokáért az erélyes Doszt Mohammed
khán nem igen fáradozott; a benszülött fejedelem hűbéresének nyilvánitá
magát, s az afghan pillanatra ki volt elégitve. Másként állt a dolog
Majmenével, mely Bokharának fele útján fekszik, s ugy Jar Mohammed khán,
mint Doszt Mohammed khán által sikertelenül ostromoltatott. 1862-ben,
midőn az öreg barekzi fejedelem utolszor nyúlt fegyverhez a hűtlen Herat
ellen, egész Közép-Ázsia remegett; de Majmene ekkor is ellenállt, özbeg
lakosainak vitézsége közmondásossá vált, s képzelhető a város
büszkesége, midőn Doszt Mohammed khán halála után avval állhatott elő,
hogy ő volt az egyetlen, ki nem hódolt az afghan hatalomnak.
Doszt Mohammed khán halála, Közép-Ázsia történelmének egyik legfontosabb
eseménye, rögtön nagy változások és politikai zavargások jövőjeül
tekintetett. A bokharai emir első akarta az alkalmat felhasználni,
általánosan ismert fösvénysége daczára 10,000 tillát küldött segélyül a
kis Majmenének, s elvégeztetett, hogy az emir átkelvén az Oxuson,
egyesült erővel fogják a közös ellenséget, az afghanokat megtámadni. De
Majmene mostani uralkodója, egy 22 éves tüzes fiatal ember, ki nem
győzvén szövetségesét bevárni, egymaga megkezdte a háborút, és nehány
kis helyet elfoglalván az afghánoktól, palotája kapujára 300 hosszuhajú
fejet tűzött ki. A városban tartózkodásunk alatt épen uj, nagy háborúra
történtek előkészületek.
Karavánunk itt is a városon kivül táborozván, egy bizonyos Isan Ejubnak
tekkiéjében szálltam meg, kihez hadzsi Szalihtól ajánlólevelet kaptam.
Minden áron iparkodtam ez ember jó indulatát megnyerni, mert nagyon
féltem, hogy Majmenében olyan emberrel találkozhatom, ki által
felfedeztethetem, s igy a legnagyobb veszélynek lehetek kitéve. Ugyanis
Konstantinápolyban egy bizonyos Molla Khalmuraddal ismerkedém meg, ki
majmenei születésünek adta ki magát, s a dsagataj török nyelvben négy
hónapig tanitóm volt. E furfangos molla már a Bosporus partján kinézte
belőlem, hogy nem vagyok az a Resid efendi, kinek tartattam. Tudván
szándékomat, hogy Bokharába akarok utazni, ciceronémnak ajánlkozott, és
azt mondá, hogy az angol Molla Juszufot (Dr. Wolf) is ő szolgálta ezen
útjában. Én kétségben hagytam szándékaim felett, mire ő Mekkába ment, s
miután azt mondá, hogy onnan Bombayn és Karacsin keresztül hazájába
szándékozik, már Bokharában féltem a vele való találkozástól, mert meg
valék győződve, hogy daczára jóságomnak, melylyel elhalmozám, mégis a
legcsekélyebb összegért képes lesz elárulni. Az afghan hadjárat által
Majmene és Bokhara közt a közlekedés meglévén szakadva, elég szerencsés
valék vele itt nem találkozni. Majmenében alig hittem őt kikerülhetni, s
hogy támadását megelőzzem, azáltal kellett szilárd állást foglalnom,
hogy az általánosan tisztelt Isan Ejub bizalmát s barátságát megnyerni
iparkodjam. Három napi tartózkodás után e városban jobbnak találtam, ha
magam kezdem meg a dolgot, és kérdezősködtem utána. „Hogyan, mondá az
Isan csodálkozva, ismerted Khalmuradot? (Béke neki és hosszú élet
nekünk!) Ő szerencsés volt Mekkában halhatni meg, s kebelbarátom lévén,
házamba vettem gyermekeit, s e kis fiú – tevé hozzá egy gyermekre
mutatva, – az ő fia.“ Egy egész zsinór üvegklárist adtam a gyermeknek,
három fatihát mondtam el az elhúnyt lelki üdveért,[55] és indokolt
félelmem igy véget ért.
Szabadabban kezdék tehát mozogni, s egy utcza sarkán nemsokára
felállitám bódémat; mely azonban, miután nagy sajnálkozásomra mitsem
vásárolhattam hozzá, nagyon kicsiny kezdett lenni. „Hadzsi Resid, mondá
társaim egyike, késeid, tűid s üvegklárisaid felét már megetted, a másik
felét s a szamaradat is rövid idő alatt megeszed, mi lesz aztán
belőled?“ Igaza volt, de mit tehettem? Jövőm, különösen a közeledő tél
aggasztott, mert messze voltam még a persa határtól, s minden
kisérletem, erszényem megtöltésére, sikeretlen maradt. Különben
csakhamar megvigasztalt azon tapasztalás, hogy az özbeg sohasem ereszt
el ajtajától egy dervist, hadzsit vagy koldust üresen; kenyeret,
gyümölcsöt, sőt imitt-amott egy-egy darab ruhát is remélhettem, s ez
untig elég volt utam folytatására. Hogy szenvednem, még pedig igen sokat
kellett szenvednem, azt elképzelheti az olvasó, de a megszokás, s az
Europába visszatérés édes reménye nagyot könnyitett terhemen. Édesen
aludtam szabad ég alatt a puszta földön, s túlboldognak érzém magamat,
hogy a felfedeztetéstől és kinos haláltól való folytonos félelmen végre
túladhattam, mert már senki sem kétkedett hadzsi voltomban.
A majmenei khánság, a mennyiben lakva van, 18 mértföld széles s 20
mértföldnyi hosszu; s a fővároson kivül 10 falu és helységből áll,
melyek közől Kajszar, Kafirkale, Alvar és Khodsakendu emlitésre méltók.
Az állandó lakosok és nomádokra oszló népséget 100,000 főre teszik,
nemzetiségökre legnagyobb részt özbegek a Min, Acsmajli és Daz
törzsekből; 6–8000 jól fegyverzett lovast állithatnak sikra, s a mint
már mondám, általánosan ismeretesek vitézségökről. Majmene mostani
uralkodóját Hüszejn khánnak hivják, fia Hükumet khánnak, kit saját
testvére, a mostani fejedelemnek még életben levő nagybátyja a vár
faláról lelöketett, hogy – a mint mondá – derék fiának kezébe jussanak
az ország dolgai. De ez még kormányképtelen levén, e gazság oka könnyen
elgondolható; Mirza Jakub – ez neve a szeretetreméltó nagybátyának, –
ugyan csak mint vezér szerepel, de kiki tudja, hogy ő uralkodik Hüszejn
khán nevében.
Majmenében különben jobban szerették a fiatal uralkodót nagybátyjánál.
Mig nálunk is kellemes külsejü férfinak mondanák, az özbegek szemében
tehát valódi Adonis. Dicsérik jó szivét, s elfeledik azon kegyetlen
törvényt, mely szerint a khán testi vagy pénzbeli büntetések helyett
bármely alattvalóját Bokharába küldheti a rabszolgavásárra. A majmenei
khánok havonkint küldenek egy csapat ily szerencsétlent Bokharába, s ez
régi szokás levén, senkinek sem tűnik fel.
Majmene városa hegyek közt fekszik, s csak egy negyedórányiról látható.
Piszkos és rosszul épült, 1500 agyagkunyhóból áll, van egy téglából
épült bazárja, mely már enyészetnek indul, három agyagból épült mecsetje
s két téglából rakott medreszéje. Lakosai özbegek, s ezeken kivül
tadsikok, heratiak, s mintegy ötven zsidó család, nehány hindu és
afghan, kik mind egyenlő szabadságot élveznek, s vallási vagy
nemzetiségi tekintetekből nem nyugtalanittatnak. A mi Majmenét mint
várat illeti: sem az egyszerü város falak és árkokban, sem a város
nyugati részén lévő váracsban, nem találtam meg azon óriási erősséget,
mely Doszt Mohammed khán angol módra fegyelmezett afghan tűzérségének
ellentállhasson. A földből rakott városfalak tizenkét lábnyi magasak, s
öt láb szélesek, az árok sem mély, sem igen széles, a váracs ugyan egy
magányosan fekvő dombon elég magasan s meredeken áll, de közelében
magasabb hegyek vannak, melyekről egy üteggel pár óra alatt az egészet
össze lehet lövöldözni. Valószinű tehát, hogy Majmene hires ereje nem
falai s árkaiban, hanem inkább védői vitézségében rejlik. Majmene
özbegjeiben első pillanatra felismerjük a merész s rettenthetlen lovast,
kivel csak a sehri-szebzi özbeg versenyezhet. E kis khánság határozottan
harczias jelleme, mely még ehhez a Murgab folyónál lévő hegyszorost is
birja, az afghanoknak vagy bármely más hóditónak, kik délről nyomulnak
az Oxus felé, mindig sok dolgot fog adni. Kerki erőditvényei kevés
ellentállást nyujtanak; s a ki Bokharát akarja megnyerni, elébb Majmenét
kell elpusztitania, vagy barátságát magának biztosítania.
Itt már nem vámi nehézségek, hanem magán érdekek tarták vissza a
kervanbasit s karavánunk első kereskedőit. Legalább két vagy három
lóvásárt akartak bevárni, mert itt olcsón szép lovakat lehet venni,
melyek a vidék özbegjei s turkmanjai által vásárra hozatnak s nagyrészt
Heratba, Kandaharba, Kabulba, sőt gyakran még Indiába is kivitetnek.
Olyan lovakat, milyeneket Persiában 30–40 aranyon láttam eladatni, itt
100–160 tengén lehet kapni; sőt még Bokhara, Khiva vagy Karsiban sem
láttam ilyen szép és olcsó lovakat. De e vásáron nemcsak lovakban van
nagy választék, hanem termények és belföldi iparkészitményekben is, mint
szőnyegek s más részint pamut, részint teveszőr szövetekben, melyeket a
turkman és dsemsid nők készitenek. Jelentékeny a kismis (száritott
szőllő), ánis és pistaczia kivitel Persiába s Bagdadba, mely czikkek
mázsája 30–40 tengén kél el.