Felhasználtam az alkalmat, hogy barátaim kiséretében magamat az emirnek
bemutassam; de nagyon meg voltam lepetve, midőn a belvárosba való
belépéskor egy mehrem feltartóztatott, ki tudtunkra adá, hogy a Badevlet
(felség) engem egyedül kiván látni, társaim nélkül. Nemcsak én, de
barátaim is roszat gyanitottak; azonban követém a mehrem-et, s miután
egy órán át várakoztattak, oly szobába szólittattam, melyet már előbb is
megtekintettem, s ott az emirt veres posztó matráczon találtam fekve,
irások és könyvek között. Nagy lélekjelenléttel egy kis szurát mondtam
el a szokásos imával az uralkodó jóléteért s az amen után, melyet az
emir viszhangoztatott, az uralkodó közelében ültem le, a nélkül hogy
erre engedélyt nyertem volna. Merész viseletem, mely különben a
dervis-jellemnek egészen megfelelt, feltünt az emirnek; szigorun
szemembe nézett, mintha engem, ki hosszu gyakorlat által a pirulást
egészen elfeledtem, zavarba akarna hozni s igy szólt:
„Hadzsi! Rumból jösz, mint hallom, azért, hogy Baha-ed-din s Turkesztan
többi szentjének sirját meglátogassad.“
„Igen takhszir! (uram!) S azért is, hogy áldott szépségeden (dsemali
mubarek, a szokásos udvariassági szólam) épülhessek.“
„Különös, s más czélod épen nem lenne, midőn oly távoli országból jösz?“
„Nem, takhszir! Hogy a nemes Bokharát s a bájos Szamarkandot lássam –
melynek szent földén, mint Dselal sejkh megjegyzi, inkább a fejjel, mint
lábbal kellene járni – már régtől fogva legbensőbb vágyam volt. Különben
nincs más foglalatosságom s már hosszu idő óta, mint dsihangeste
(világjáró) kóborlok a világban.“
„Hogyan? Te sánta létedre dsihangeste vagy? Ez valóban különös.“
„Legyek áldozatod[51] tahszir! (ez a mi „bocsáss meg“-ünknek felel meg).
Dicsteljes ősödnek (nyugodjék békével!) ugyan e hiánya volt, és mégis
dsihangir (világhóditó) volt.“
E felelet tetszett az emirnek, utazásom után tudakozódott s a benyomás
felől, melyet Bokhara és Szamarkand reám tettek. Megjegyzéseim, melyeket
mindig persa versekkel és koran-idézetekkel füszereztem fel, az emirre,
ki maga is molla s meglehetősen jól beszél arabul, jó hatással voltak.
Szerpaj-t[52] (öltözet) és 30 tengét adatott nekem s azon parancscsal
bocsátott el, hogy másodszor látogassam meg Bokharában. Miután a
fejedelmi ajándokot kézbesitették, ittasodottan siettem barátaimhoz, kik
szerencsém felett nem kevéssé örvendettek. A mint hallottam s
valószinünek tartom, Rahmet bi kétértelmü jelentést tett rólam; az emir
ezért fogadott bizalmatlansággal, s ennek legyőzését egyes egyedül
nyelvem szerencsés gördülékenységének tulajdonithatom. A „Quot linguas
calles, tot homines vales“ rajtam tökéletesen beteljesedett.
Barátaim ennek megtörténte után azt tanácsolták, hogy Szamarkandot a
legsietősben hagyjam el, s hogy magában Karsiban sem időzve, a lehetőleg
sebesen menjek át az Oxus tulsó partjára, hol a vendégszerető
erszari-turkmanok között a Heratba menő karaván megérkezését bevárhatom.
A válás órája ütött; érzem, hogy tollam gyönge arra, hogy az olvasónak a
köztem s a nem kevésbé megindult nemes barátaim közti fájdalmas
jelenetről hű képet tüntessek elő. Hat hónapon át megosztozkodtunk a
legnagyobb veszélyekben, melyekkel a sivatagok, rablók s elemek
fenyegettek; nem csoda, ha az állás, kor és nemzetiség minden különbsége
közülünk eltünt s egyetlen családnak tekintettük magunkat. A válás
előttünk egyértelmü volt a halállal, s hogy is lehetne az másképen e
vidéken, hol a viszontlátás majdnem lehetetlen? Szivem majd megszakadt,
midőn elgondoltam, hogy a világon e legjobb barátaimra, kiknek életemet
köszönhetém, incognitóm titkát nem bizhatom s őket is tévedésben kellend
hagynom. Előkészitém ugyan a vallomás utját, megakartam kisérteni, de a
vallási fanatismusnak, mely a müvelt Európában sem ismeretlen, az
iszlamitára borzasztó befolyása van. A Mohammed törvényei szerint
halálos bünnek[53] tekintett tettemnek bevallása talán nem szakitja el
egyszerre a barátság minden kötelékét; de mily keserü, mily szörnyün
keserü lett volna a kiábrándulás az őszintén vallásos hadzsi Szalihra.
Nem, e fájdalomtól megakartam óvni, nem akartam háladatlan lenni s
inkább az édes csalódásban hagytam.
Miután társaim nehány zarándoknak, kiket Mekkába voltam kisérendő –
átadtak s ajánlottak, a hogy a legdrágábbat, a testvért vagy fiat lehet
ajánlani, napnyugvás után a város kapuján kikisértek, hol az uj
utitársak által Karsiba bérelt kocsik vártak reánk. Mint gyermek sirtam,
midőn a legutolsó ölelkezésből kibontakozva, a kocsiba léptem; barátaim
arczát is ellepte a köny, s még sokáig álltak ugyanazon helyen, kezöket
az ég felé emelve s Allah áldását esdve le hosszu utamra. Többször
visszatekinték, de csakhamar eltüntek s csak Szamarkand kupoláit láttam
a feljövő hold halvány világitásában.
XII. FEJEZET.
SZAMARKANDBÓL KARSIBA A SIVATAGON ÁT. – NOMÁDOK. – KARSI, A RÉGI
NAKHSEB. – KERESKEDÉS ÉS IPARCZIKKEK. – KERKI. – OXUS. – SZERZŐ ARRÓL
VÁDOLTATIK, HOGY MEGSZÖKÖTT RABSZOLGA. – ERSZARI-TURKMANOK. – MEZARI
SERIF. – BELKH. – SZERZŐ EGY BOKHARAI KARAVÁNNAL EGYESÜL. –
RABSZOLGASÁG. – ZEJD. – ANDKHUJ. – JEKETUT. – KHAJRABAD. – MAJMENE. –
AKKALE.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Non succurrit tibi quamdiu circum Bactra haereas?_ – Q. Curtii Rufi
lib. vii. 8.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Uj utitársaimmal, kik Ós, Mergolan és Namenganból (khokandi khánság)
valók voltak, az olvasót nem is akarom megismertetni; korán sem voltak
olyanok, mint barátaim s csakhamar el is váltam tőlük. Annál szorosabban
csatlakoztam egy fiatal mollához Kungratból, ki Szamarkandig utazott
velünk s onnan Mekkába remélt velem jöhetni. Jó szivü fiatal ember volt,
ép oly szegény, mint én, urának tekintett s igen szolgálatkésznek
mutatkozott.
Szamarkandból Karsiba három ut van: 1) a Sehri Szebz-en általi, a
leghosszabb, s majdnem kerülőnek lehet mondani; 2) a Dsam-on általi,
mely csak 15 mérföldnyi, de köves hegyvidéken át vezet, s igy ha kocsin
nem is megtehetlen, mégis sok akadálylyal jár; 3) a sivatagon általi,
mely körülbelöl 18 mérföldnyi hosszu. Szamarkandból az ut a Bokharába
vezető irányt követé azon halomig, melyről a várost legelőször láthatni.
Itt balra kanyarodtunk, az ut két jól mivelt falun vezetett keresztül, s
miután három mérföldet megtettünk, a Robati Hauz karavanszerajnál
állapodánk meg, hol az út megoszlik; a balszárnyi Dsamon át vezet, a
jobb felőli a sivatagon által. Ez utóbbira tértünk. E sivatag, azokkal
összehasonlitva, melyeket előbb láttunk, inkább középszerü mezőnek
nevezhető. Találhatók is minden irányban juhászok, miután sok kutja van
meglehetősen jó ivóvizzel, s ezek közelében vannak az özbegek sátrai. A
kutak többnyire mélyek, s mellettök tartalék-medencze készittetik fából
vagy kőből, mely mindig négyszöget képez, s ebbe öntetik a kútból
meritett viz az állatok megitatására. Minthogy a vedrek kicsinyek s a
sokszori felhuzás csakhamar elfárasztaná a juhászt, erre szamár, vagy
legtöbbnyire teve használtatik, melyen a kötél a nyereghez köttetik, s
mely a kötél hosszuságának megfelelő téren előre menve, a vizet
felhuzza. A jelenetben, melyet e kutak az ivó juhokkal s a komoly
juhászokkal a csöndes estórákban nyujtanak, van valami költői, s igen
meglepett a hasonlatosság, melyet a sivatag e része magyarországi
pusztáinkkal bir.
A szigoru rendőrségi felügyelet folytán, melyet a bokharai emir
mindenütt alkalmaztat, az utakon itt is oly nagy a biztonság, hogy nem
csak kis karavánok, hanem egyes utazók is szoktak a sivatagon átvonulni.
Második napon az egyik kutnál egy Karsiból jövő karavánnal találkoztunk.
Az utazók között egy fiatal asszony volt, kit saját férje elárulva 30
tillaért adott el egy öreg tadsiknak. A nő csak a sivatagban tudta meg a
gyalázatos üzérkedést, s szegény kiabált, sirt, haját tépte, s őrjöngve
futva felém, kiáltá: „Hadzsim, te, ki könyveket olvastál, mondd meg
nekem, hol van megirva, hogy a müszülman eladhatja nejét, kitől
gyermekei vannak?“ Azt felelém hogy ez bűn, de a tadsik kinevetett, mert
a karsii kazi kelannal (főbiró) valószinüleg már megegyezett s vételéről
biztos volt.
Minthogy a nagy hőség folytán csak lassan haladhadtunk előre, két nap s
három éj kellett, hogy Karsiba jussunk. E hely csak akkor volt látható,
midőn azon egyenes magaslatra értünk, hol az ut jobbra Kette Kurganba
vezet, balról pedig a folyó kezdődik, mely Sehri Szebzből jön s messze
Karsin tul a homokban elenyészik. Innen a városig, mely két
mértföldnyire van távol, folytonosan müvelt föld és számos kert között
halad az ut, s minthogy a városnak nincs fala, csak akkor vettük észre,
hogy benne vagyunk, miután a hidat átléptük.
Karsi, a régi Nakhseb, mind nagyságára, mind kereskedelmi fontosságára
nézve a bokharai khánságnak második városa, s a tulajdonképeni város s a
várból (kurgancse) áll, mely az éjszaknyugati szélen van s csak gyönge
erőditményekkel bir. Karsinak jelenleg tiz karavanszeraja s jól ellátott
bazárja van, s midőn politikai zavarok nem akadályozzák, fontos szerepet
játszik a Bokhara, Kabul s India közötti átmeneti kereskedésben. A
lakosok, kiknek számát 25000-re számitották, nagyobbára özbegek s a
bokharai hadcsapatok magvát képezik. Ezeken kivül még tadsikok, indusok,
afghanok és zsidók vannak itt; ez utóbbiak e helyütt azon szabadalmat
élvezik, hogy a város benső részeiben is lovagolhatnak, mi a khánság egy
részében sincs megengedve. Az ipart terén Karsi szinte kitünik, de még
inkább a közeli Hisszar, kések készitése által. E kések több fajtája nem
csak Közép-Ázsia minden részébe, hanem a hadzsik által Perzsiába,
Arábiába s Törökországba is kiszállittatva, három, sőt négyszeri áron is
adatik el. Egy fajta, a damascirozott pengék, melyeknek aranynyal vagy
ezüsttel kirakott nyelök van, valóban müvészien van készitve, és
tartósság s finomságra nézve a leghiresebb angol készitményt is
megszégyenitheti.
Több khán és mollához szóló ajánlólevelek között, melyekkel barátaim
elláttak, egy Karsiba is szólt, bizonyos Isan Haszanhoz, ki itt nagy
tekintélyben állt. Meglátogattam és barátságosan fogadott. Azt
tanácsolá, hogy miután itt minden barom, de különösen a szamár nagyon
olcsó, vennék egyet, s a kevés pénzen, mely fenmaradt, mint minden
hadzsi teszi, vásárolnék kést, tűt, czérnát, üveggyöngyöt, bokharai
zsebkendőt, de különösen carneolköveket, melyek Indiából hozatnak be, s
itt olcsók, mert a nomád népek között, melyeken át kell haladnunk, ezen
árukon lehet valamit nyerni, vagy legalább is jobban eltengődni; egy
tűért vagy nehány üveggyöngyért (mondsuk) sokszor kenyeret s dinnyét,
egész napra elegendőt, lehet kapni. Láttam, hogy a jó embernek igaza
van, s a kungrati mollával még az nap a nevezett czikkekből
bevásároltam, s mig khurdzsinom egyik oldala kézirataimmal volt
megtöltve, a másik rövid áruk raktárának használtatott fel, s igy egy
időben antiquárius, divatkereskedő, hadzsi és molla voltam, ki ezenkivül
melléküzletként az áldás, nefesz, amuletek s más csodás dolgok
eladásával is foglalkozott.
Csodálatos átváltozás! Épen egy éve lesz, hogy e sok üzletem volt, s
most négy fal közé bezárva, naponkint nyolcz-tiz órán át kell irnom. Ott
nomádokkal bajlódtam, kik az üveg-korallok közül a legvilágosabb szinüt,
az amuletek közül azt választották ki, melynek szegélyei a
legvastagabban voltak piros szinnel ellátva; most kiadókkal, kritikával
s a közönséggel van dolgom, kiknek különböző óhajai bizonyára nehezebben
teljesithetők, mint egy egy fiatal turkmannő vagy barna dsemsidileány
divatizlése.
Egészen meglepetve voltam, hogy Karsiban nyilvános mulatóhelyet
találtam, minőre nem csak Bokharában és Szamarkandban, hanem magában
Persiában sem bukkanhatni. Ez ugyan is nagy kert, mely a Kalenderkhane
(koldusház) szerény nevét viseli, a folyó partján fekszik, nehány
fa-sora s virágágya van, s hol a beau monde délutáni 2 órától kezdve
napnyugvás utáni egy óráig időzik. Több helyütt gőzölgő szamovarok
vannak felállitva, melyeket mindig több zárt társaság környez. E vig
csoportok látása a Közép-Ázsiában utazóra valóban gyér jelenség. Karsi
lakosai különben kitünnek vigságuk s gondtalanságuk által, s a bokharai
khánság sirazi-ainak tartatnak.
Három napi itt tartózkodásom után Molla Iszhák (ez volt neve társamnak,
a kungrati mollának) s más két hadzsi társaságában Kerkibe indultam,
mely innen 14 mérföldnyire van távol, s melyhez csak egyetlen egy út
vezet. Karsitól két mérföldnyire nagy faluba értünk, mely mint
hallottam, gazdag is, s melynek neve Fejzabad; átmentünk s az éj egyik
felét egy czisterna romjaiban töltöttük el, melyek itt nagy számmal
vannak, s mind Abdullah khán idejéből származnak. Bár mindenütt
bátorságos a vidék, még is figyelmeztettek, hogy Karsitól kezdve
vigyázzunk, miután itt oly turkmanok is vannak, kikben nem lehet bizni.
Szamarainkat a rom egyik szögletébe helyeztük el, s az előrészben
podgyászainkra lefeküdvén, felváltva éjfélig aludtunk, mikor is
elindultunk, hogy a déli hőség előtt érjük el a kitüzött állomást. A dél
még messze volt, midőn a Szengszulak cziszternához érkeztünk. Midőn ezt
távolból sátrak s legelő állatok által körülvéve láttuk, megörültünk;
most már biztosak voltunk, hogy vizet találunk, mi előbb kétséges volt,
miért is szamarainkat vizkészlettel terheltük meg. A cziszterna
kupolaalaku magas boltozata, bár már 200 évnél idősb, még egészen
sértetlen, s igy nehány fülke is, melyek az utazónak árnyékot nyujtanak.
A cziszternát, mely völgy mélyedésben fekszik, tavaszkor a köröskörül
olvadó hó, valamint az esőviz teljesen megtölti. Most a viz csak három
lábnyi magas volt; a Kungrat és Najman törzsekbeli özbegek 200 sátra
által vala körülvéve, kiknek egészen meztelen gyermekei az állatokkal
együtt lubicskoltak a vizben s jóizét kissé elronták. Minthogy innen
Kerkiig hat mérföldet szoktak számitani, állatainkra nézve e
meglehetősen nagy utat éjjel akartuk megtenni s a napot alvásra
használtuk fel. Nyugalmunk azonban sajnosan megzavartatott, mert a nomád
leányok csakhamar észrevették koralljainkat és teve s lótejjel telt nagy
fatálakkal siettek elő, hogy cserekereskedésre meghivjanak.
A nap nyugta után egy óra mulva elindultunk. Csöndes, szép éj volt s
alig mehettünk négy órán át, midőn mindnyájan az álom által legyőzetve
pihenésre leültünk s a kantárral kezünkben elaludtunk. Csakhamar nehány
lovas riasztott fel, kik vigyázatlanságunkat szemünkre hányták s
tovaindulásra intettek; felugrottunk s részint gyalog, részint
lovagolva, a mint a nap fölkelt, megérkeztünk az Oxushoz, melynek
innenső partján van a kis váracs, a tulparton pedig meredek magaslaton a
határvár s körülte Kerki városka.
A két magaslat között folyó Oxus majdnem kétszer oly széles, mint a Duna
Pest s Buda között. A vizroham azonban igen nagy, de ennek daczára több
zátony van, s minthogy kissé lejebb ragadtattunk, átkelésünk három egész
órán át tartott. Ha az átkelés a legkönnyebb, t. i. a nyári hónapokban,
midőn a folyam a legjobban megáradt, mindig jó félóra telik bele, mert
hallatlan, hogy valamely vizi jármü itt átkelhessen a nélkül, hogy a
hajósok a vizbe ne menjenek s azt kötélen ne vontassák a kevésbé mély
helyeken át. Szerencsére a hőség nem volt oly nagy, mint Khanka melletti
átkelésünkkor, s csak keveset kellett szenvednünk. A hajósok elég
emberségesek voltak s nem fogadtak el tőlünk átkelési dijt. Alig hogy
azonban a tulsó partra megérkeztünk, a kerkii kormányzó derjabegije
feltartóztatott s arról vádolt, hogy megszökött rabszolgák vagyunk, kik
Persiába, eretnek hazájukba akarnak visszatérni, s arra kényszeritett,
hogy minden holminkkal a vár belsejébe menjünk, hogy ott maga a
kormányzó által hallgattassunk ki. Elgondolhatni meglepetésemet e gyanu
felett. Három collegám, kik arczjellegük s beszédük által azonnal
elárulták eredetüket, nem is értettek ez alatt s csakhamar szabadon is
bocsáták azokat. Ellenem több kifogás volt, de midőn láttam, hogy
szamaramat erővel akarják elvenni, dühbe jöttem, s a tatár-török nyelvet
a konstantinápolyi szójárással fölcserélve, átadtam utlevelemet s
erélyesen követeltem, hogy mutassák meg azt a bi-nek (kormányzó) vagy
pedig személyesen bocsássanak hozzá.
Lármámra a vár topcsubasi-ja (a tüzérség parancsnoka), született persa,
ki rabszolga volt, s e helyzetből emelkedett fel a parancsnoki
tisztségre, a derjabeginek valamit fülébe sugott. Ez után magához vont s
elbeszélte, hogy Täbriszből, szülővárosából, többször volt Stambulban, s
a rumi embereket igen jól ismeri, legyek nyugodt, velem, valamint
holmimmal semmi baj sem történik; minden idegennek azonban alá kell
magát vetnie a vizsgálatnak, mert minden szabaddá lett hazatérő
rabszolgának itt a határon két arany vámot kell fizetnie, és sokan, hogy
magukat átcsempészszék, különféle álöltözködéshez folyamodnak. Ezután
nem sokára megjött a szolga, ki utlevelemet a kormányzónak megmutatá, s
ezzel együtt öt tengét adott át, melyet a bi ajándékozott nekem a
nélkül, hogy koldultam volna.
Minthogy Kerki a határvár, s a Heratból vezető uton ugymondva Bokharának
kulcsa, részletesebben akarjuk leirni. A vármüvek, mint emlitém, két
részre vannak osztva. A jobb parti vár igen kicsiny, csak négy ágyuja
van, s béke idején csak nehány őr lakja. A tulajdonképeni vár a
baloldalon, a magaslaton épült kastélyból áll, melyet három fal vesz
körül s melyben, mint hallottam, 12 vas s 6 sárgaréz ágyu van. A falak
földből épültek, de meglehetősen erősek, különösen a legalsóbb, mely 5
láb széles és 12 láb magas. A vár körül van a városka, melynek 150 háza,
3 mecsetje, kis bazárja s 1 karavanszeraja van, jó fal s mély árok is
veszi körül. A lakosok özbegek és turkmanok, kik kevés kereskedést, több
földmüvelést üznek. A város falának közelében van a hires Kerki imam
sirja, ki sok exegeticus munkát irt. A Kerki tartomány Csardsuj
vidékétől a Hadzsi Szalih (hibásan Hodsa Szalu-nak nevezett) révig
terjed az Oxus partján, oly messzire, a meddig e folyam csatornái
folynak. E vidéket az Erszari-turkmanok lakják, kik az egyetlenek, kik
adót fizetnek az emirnek, hogy a többi törzs ellenségeskedése irányában
biztositva legyenek. A bokharai emirnek ezelőtt az Oxus tulpartján még
más birtokai voltak, melyeket a győzelmes Doszt Mohammed khán foglalt el
tőle, ugy hogy most Csardsuy és Kerki kivételével mi sem maradt meg
neki.
Minthogy nagy sajnálatomra azt hallottam, hogy Molla Zeman, a Bokharából
Heratba menő karaván feje, csak 8 vagy 10 nap mulva érkezik meg ide,
tanácsosnak tartottam ez időt inkább a turkmanok közötti utazással, mint
Kerkiben eltölteni, s Molla Iszhák társaságában Kizilajak és
Haszanmenekli törzsökhöz mentem; ezek közt nehány molla volt, kik
barátaim társaságában Bokharában láttak. Az erszari-turkmanok, kik csak
200 évvel ezelőtt költöztek ide Mangislakból, s 40 év óta ismerik el
Bokhara fensőbbségét, a turkmanok nemzeti jelleméből igen keveset
tartottak meg. Csak félnomádoknak nevezhetők; nagy részük földmiveléssel
foglalkozik, s a kizárólagos marhatenyésztők is törzstársaiknak vad
jellemét, de az ősi erényeket is elveszték. Bokhara civilizáló
törekvései elvették tőlük a kardot s derék természetességüket, s a
koránt és vallási képmutatást adták cserébe. Elfelejthetlenek a
jelenetek, melyeket házigazdám, egy legtekintélyesb turkman isan házában
láttam. Khalfa Nijaz a szentességet, tanultságot és tekintélyt atyjától
örökölte, egy tekkie-je (klastroma) volt, hol bizonyos társaságot
alakitottak, mint Bokharában. Ehhez még izn-et (engedélyt) nyert
Mekkából a szent költemények (kaszide serif) felolvasására, s ha
olvasott, vizzel telt csészét szokott maga elé tétetni, melybe minden
költemény befejeztekor beléköpött. A szavak szentségétől áthatott nyál
azután mint csodás gyógyszer adatott el a legtöbbet igérőnek. Az
erszarik csak egy tulajdont tartottak meg a turkmanoktól csonkitatlanul,
a vendégszeretetet, melyben minden idegen részesittetik, maradjon az ott
egy napig vagy egy évig, mert a tadsikok kivételével egész Turkesztanban
e közmondást: „Hôte et poisson, en trois jours poison“ még nem ismerik.
Házigazdámmal az ova-jától két napnyi, Kerkiből négy vagy öt napnyi
járásra, s a régi Belkh-től csak öt órányi távolra levő Mezari Serifhez
(a nemes sir) is tettem kirándulást. Minthogy azt állitják, hogy ez
Alinak sirja, egész Turkesztanban fontos bucsujáró helynek tartják. A
csodás sirt, Sahi Merdan Ali-ban (a hősök királya, t. i. Ali), mint
Mezart szintén szokták nevezni, a történet feljegyzése szerint Szandsar
szultán (1150) idejében találták meg. Minthogy Belkh köröskörül romokkal
van elboritva, melyek a div-ek (ördögök) idejéből még kincseket
tartalmaznának, a nevezett szultán itt ásatásokat tétetett, s ez
alkalomkor fehér kőből készült táblát találtak, melyre ez volt irva: „Ez
Alinak, Ebutalib fiának, a nagy hős és a próféta társának sirja.“ E
körülmény ránk nézve csak annyi érdekkel bir, mert belőle kimutathatjuk,
hogy a régi Belkh romjai (melyet a keletiek Ümm-ül-biladnak a városok
anyjának neveznek), öt órányira terjedtek. Ma csak nehány földhalom
mutatja a helyet, hol a régi Baktra állt, s az ujabb romokból csak egy
félig összedőlt mecset méltó az emlitésre, melyet Szandsar szultán,
szeldsuk fejedelem épittetett. Belkh ugyanis a középkor kezdetén az
iszlami civilizatio főhelye volt, s akkor Kubbet-ül-Iszlam, az iszlam
kupolájának neveztetett. Feltünő, hogy itt ugyan oly nagyságu és
minőségü téglákat találtam, mint a jomutok közötti romokban, de egyet
sem fedezhettem fel ék-irattal. Az ásatásokat kétségkivül nagy siker
követné, de ezek csak akkor lennének lehetségesek, ha valaki 2–3000
európai szurony ajánló levelével lenne ellátva.
A mai Belkhnek, mely Turkesztan afghan tartományának főhelyéül
tekintetik, s hol a szerdár helyőrségével együtt tartózkodik, csak télen
van lakosa, minthogy már tavaszkor a legszegényebb is a magasabban fekvő
Mezárra vonul, hol a hőség nem oly nyomasztó s a levegő nem oly rosz,
mint a régi Baktra romjai között. Mig ez a veszélyes skorpiók
sokaságáról hirhedett el, az előbbeninek a csodás piros rózsákról (Güli
szurkh) van jelentékeny hire. E virágok Alinak állitólagos sirján[54]
nőnek s valóban szinre s illatra nézve a legszebbek, melyeket valaha
láttam. A babona, mely különben az átültetés kisérletét már előre
meghiusitá, azt beszéli, hogy e virágok más földben, sőt magában
Mezarban is nem tenyésznének.
Hosszas várakozás után végre értesitve lettünk a herati karaván
megérkeztéről. Kerkibe siettem azon hitben, hogy az utazást
folytathatom, midőn a hazatérő rabszolgák által fizetendő vám felett
keletkezett viszálykodás az elutazást ismét elhalasztá. Molla Zeman
karavánjában ugyan is körülbelől 40 szabaddá lett rabszolga volt,
részint Heratból, részint Persiából, kik védelme alatt, melyet a
szegényeknek drágán kellett megfizetni, indultak haza, mert ha
magányosan mennek, azon veszélynek vannak kitéve, hogy az uton ismét
elfogatnak, s másodszor adatnak el. Bár Zeman az összes
határhivatalnokokat jól ismerte, még is, valahányszor csak átkelt,
mindig baja volt és pedig nem annyira a dij, mely itt meg van állapitva,
mint a rabszolgák száma miatt, melyet ő mindig meg akart kisebbiteni, a
hatóságok pedig nagyobbra tenni. A kit nem ismernek, mint rabszolgát
fogják meg, s minthogy ez ellen mindenki védelmezni akarja magát, a
lármának, veszekedésnek nincsen hossza vége. Végül még is mindent a
kervanbasi tetszésére kell bizni, ki 100–150 utas közül, kik alája
vannak rendelve, csak azokat nevezi meg szabaddá lett rabszolgáknak, kik
arczvonásuk, beszédök vagy más ismertető jelek folytán
félreismerhetlenek. Általában a csavargók s oly utazók, kiknek nincs
határzott czéljuk, a legtöbbször gyanusittatnak, s minthogy ezek
leginkább hadzsiknak szokták magukat nevezni, Molla Zemannak az a
politikája, hogy Bokharában, a mennyire csak lehetséges, minél több
hadzsit hoz össze, s ezeknek soraiba aztán rabszolgáit mint álhadzsikat
rejti el.