hirt venni utunk folytatásáról. Itt nagy csudálkozva hallám, hogy már
egész nap engem keresnek, hogy négy, a khán nagybátyjának parancsára
elfogott rumit szabaditsak ki, mert a biró itélete szerint csak azáltal
tisztulnak meg azon gyanú alól, mintha megszökött rabszolgák volnának,
ha egy hiteles tanú bizonyitja, hogy csakugyan oszman eredetűek. De
mielőtt a khánhoz mennék, bemutatom az olvasónak földieimet, mert
karavánunk e felette érdekes személyeit majd elfeledém. Ez emberek orosz
fegyenczek voltak, kik Szibériából, a tobolszki kerületből, hol nyolcz
év óta nehéz számüzetésben éltek, a nagy kirgisz sivatagon át Bokharába
szöktek, s innen Heraton, Meseden s Teheránon keresztül Gümrübe akartak
visszatérni. Szökésök s egyéb kalandjaik története igen hosszú, azért
csak nehány dolgot mondok el belőle röviden.
Az utolsó török-orosz háborúban egy razzia alkalmával (csapao), melyet
hivatalból, vagy a mi valószinűbb, saját rovásukra kezdtek, egy czirkáló
orosz csapat kezébe kerültek, s ily módon Szibériába vitettek. Itt
nappal fát kelle vágniok a tobolszki erdőkben, éjjel börtönbe zárattak,
melyben kenyeret s levest, és csak ritkán húst is kaptak. Évekig
tartott, mig az őket az erdőben őrző katonáktól oroszul megtanultak. A
beszélgetés bizalmat szült, nemsokára megkinálták egymást a
vodkipalaczkkal, és múlt tavaszon, mikor egyszer a két őrt álló katona
kissé mélyebben nézett a kancsó fenekére, a fegyenczek tévedésből a
tölgyfák helyett őreiket vágták le, fejszéiket felcserélték ezek
fegyvereivel, és hosszas, veszélyes bolyongás után, mialatt fűből s
gyökerekből éltek, végre nehány kirgisz sátorra akadtak. Itt
biztosságban voltak, mert a nomádok jó cselekedetnek tartják az ily
szökevényeknek menhelyet adni. A kirgisz sivatagról Taskenden át
Bokharába jöttek, hol az emirtől egy kis útravalót kaptak; útközben
ugyan többször gyanúba fogattak, mintha szökött rabszolgák volnának, de
komoly veszély csak Majmenében érte őket.
Utitársaim s a kervanbasi nógatására Isan Ejub kiséretében még az nap
elmentem a várba. A khán helyett nagybátyja fogadott, ki nyilatkozatomat
illetékesnek tartván, a négy szökevényt szabadon bocsátá. A
megmenekültek könnyes szemmel mondtak köszönetet, s az egész karavánban
nagy volt az öröm. Két nap mulva folytattuk utunkat Herat felé.
Utunk innen folyvást hegyes vidéken vezetett. Az első állomásnak, melyet
délnyugati irányban hat órai haladás után értünk, neve Almar volt, és
szétszórva fekvő faluból állt. Alig telepedett itt le a karaván,
megjelent a majmenei vámszedő nehány lovas kiséretében, valami utólagos
vámot követelni. Volt lárma, vitázás és órákig tartó alkudozás, de végre
engednünk kellett, s miután a szegény kervanbasi s a kereskedők áruik,
állataik és rabszolgáikért még egyszer megfizettek, estve tovább
indultunk. Éjfél felé, mialatt Kajszar nevü jelentékeny helyen mentünk
keresztül, Narin állomáshoz értünk, s ez öt mérföldnyi ut keskeny,
termékeny, de elhagyott völgyeken vitt keresztül, mert a szép vidéket a
turkmanok, dsemsidik és firuzkuhiak rablásai nagyon bizonytalanná
teszik. Narinban csak nehány óráig pihentünk, mert egy hét óráig tartó
út volt előttünk. Miután egész nap szakadatlanul haladtunk, este a
Csicsektü nevü falu és állomást értük el, melynek közelében egy másik,
Fehmgüzar nevü falu fekszik. A kervanbasinak s nehány más utitársunknak
az innen délkeletre a hegységek közt három órányira fekvő Kkodsakendu
faluban levén dolguk, itt egy egész napot időztünk. E helyet tekintik
Majmene és Turkesztan határának. Egy Devletmürad nevü jüzbasi, ki itt
mind határőr szerepelt, kamcsin pulu, azaz ostorpénz[56] név alatt ismét
vámot vett rajtunk, most harmadszor a majmenei khánságban. Midőn egy
herati kereskedőnek bámulatomat fejezém ki ez igazságtalan eljárás
felett, ezt felelte: „Hála istennek, hogy csak vámot kell fizetnünk.
Azelőtt Majmenén s Andkhujn keresztül az ut nagy veszélylyel járt, mert
a khán maga fosztatá ki a karavánokat, s mi mindenünket elvesztők.“ Itt
Csicsektuban láttam az utolsó özbeg nomádokat, s meg kell vallanom, hogy
mély megilletődéssel bucsuztam el e derék becsületes emberektől; s e nép
nomádjai, kikkel a khivai és bokharai khánságokban találkoztam, egész
Közép-Ázsiában a legjobb hatással voltak reám.
Itt egy csapat dsemsidi, melyet a khán Bala Murgabból küldött elénk,
vette oltalmába a karavánt; mert az ut innen egy jó széles völgyön vezet
keresztül, melytől jobbra a szarik-turkmanok, balra a rabló firuzkuhiak
laknak. A föld igen termékeny, de uratlan s miveletlen. A mint hallám,
az egész uton Bokharától idáig, nem volt a karaván oly fenyegető
veszélynek kitéve, mint itt. Őrizetünket 36 jól felfegyverzett lovas
dsemsidi képezte, kikhez még vagy hatvan harczképes ember csatlakozott a
karavánból; és még is az egész uton jobbra balra minden dombra
táborszemek küldettek, s mindenki a legnagyobb feszültségben volt;
képzelhető, mint érezhették magokat ily pillanatokban a szegény
kimenekült rabszolgák, kik sok fáradság és nagy költséggel eddig
eljutottak, s most uj szolgaság veszélye által voltak fenyegetve. De a
karaván nagysága s különösen ébersége, szerencsésen megóvott minden
támadástól. Egész nap pompás réteken haladtunk, melyeket az előrehaladt
évszak daczára térdig érő fű és virágszőnyeg boritott, s éjjel kipihenve
magunkat, másnap reggel a Kale Veli vár romjaihoz értünk, melyben két év
előtt még laktak, de mely a szarik-turkmanok egy nagy alamanja által
megtámadtatva, kipusztittatott. A benlakók részint rabszolgákul adattak
el, részint agyonverettek, s a pusztán álló ház és várfalak rövid idő
alatt teljesen romba fognak dőlni. A dsemsidi lovasok, kik még csak egy
nap óta kisértek, már itt követelték kamcsinpulujokat; minden gyalog
vagy lovas embernek egyszer, a rabszolgáknak kétszeresen kellett
fizetniök. Azt álliták, hogy azon vámilletékből, mely Bala Murgabnál
szokott szedetni, nekik mi sem jut, s igy követelésük igazságos.
Csicsektuból való elindulásunk után másodnapra este felé vége lőn a szép
utnak s a völgyes vidéknek. A Murgab folyóhoz vivő ut innen vad
bérczszoroson vezetett keresztül, mely helyenként igen meredek s e
mellett oly szűk, hogy egyes megterhelt tevék csak nagy nehezen
bujhatnak át rajta. A mint hallám, ez az egyetlen járható út, mely a
folyó partjához vezet. A seregeknek, melyek a Murgabon át akarnak kelni,
vagy a sivatagon kell keresztül menniök, s a szalorok és szarikokkal jó
barátságban állniok, vagy az emlitett szoroson áthatolniok, hol a
dsemsidik barátságát kell megnyerni, kik e meredek utakon a legerősebb
seregnek is nagy kárt okozhatnak. Csak éjfélre értünk a folyó partjához,
ember és állat ellankadva a fáradságos bérczi uttól, csakhamar mély
álomba merült. Midőn másnap reggel felébredék, láttam, hogy egy magas
hegyektől körülvett völgyben vagyunk, melynek közepe, a Murgab[57]
tiszta zöld habjai által átmetszve, kellemes látványt nyujtott. Félóráig
haladtunk a part hosszában, az átkelésre alkalmas helyet keresve, mert a
folyó igen gyors, s bár nem nagyon mély, a magas partok s a viz medrében
lévő sziklák miatt nem mindenütt átgázolható.
A lovak kezdték meg az átkelést, ezeket követték a tevék, s végül
maradtak a szamarak. Ez állatok, a mint tudva van, a halál és tüznél is
jobban félnek a viz és iszaptól; szükségesnek tartám tehát tarisznyámat,
melyben utam legbecsesb zsákmányai, kézirataim voltak, egy teve hátára
tenni. Magam az üres nyeregbe ültem s ugy hajtám neki szamaramat a
viznek. Az első lépteknél, melyeket az állat a ragadó folyam köves
medrében tett, észrevettem, hogy baj lesz; le akartam szállni, de ez
felesleges lett volna, mert nehány lépéssel odább paripám egyszerre
elesett, aztán a parton álló utitársaim hangos kaczagása közben,
megrettenve, gyorsan, a mint csak kivántam, átvágtatott a tul partra. A
Murgab tiszta habjaiban élvezett reggeli hideg fürdő csak azért volt
kellemetlen, mert nem öltözhettem át, s kénytelen valék néhány órát
szőnyegek és zsákokkal betakarva tölteni, mig átázott ruhám a napon
megszáradt. A karaván közel a várhoz tábort ütött, melynek belsejében
házak helyett csupa sátrak vannak, a hol is a dsemsidiek khánjai vagy
fejedelmei székelnek.
A Murgabvölgy ezen, Bala Murgab, azaz felső Murgab[58] nevü része, a
hezarei magas hegyláncz határától Marcsahig (kigyókut) terjed, hol a
szalor-turkmanok laknak; s örök idők óta a dsemsidiek birtokában van,
kik időközben ugyan nehányszor elüzettek, de ismét visszatértek. A
vártól délnyugotra a völgy oly keskeny lesz, hogy hegyszorosnak volna
nevezhető, melynek közepében a Murgab tajtékot verve pokoli lármával
rohan tovább. Csak Pendsdehen felül, hol a folyó mélyebb s lassubb lesz,
tehet a völgy szélessége egykét mértföldet. Azt mondják, hogy azon
időben, midőn még Merv létezett, e vidék meglehetős virágzó volt, de
most a turkmanok fészkelnek benne, kiknek lépteit mindenütt romok és
pusztulás jelölik.
A dsemsidiek Dsemsidtől, a pisdadiak mesés királyától származtatják
magokat. Ez állitás valóságát természetesen kétségbe lehet vonni. De
tagadhatlan, hogy persa eredetüek, a mit nem annyira nyelvük, mint
inkább tisztán irani arczjellegük bizonyit, melyet e nomádok oly
szeplőtlenül őriztek meg, a mint azt még Persiának is csak déli
tartományaiban találhatjuk. Évszázadok óta a persa nemzet legszélső
határára vetődve, a folytonos harczok által számuk nagyon leapadt.
Nincsenek többen 8–9000 sátornál, melyekben a nevezett völgyben s a
határos hegységekben elszórva, nagy nyomorban élnek. Nagy részök
Allahkuli khán által kényszeritve Khivába vándorolt át, s itt egy
termékeny, az Oxus által vizzel gazdagon ellátott földterületet
(Kökcseg) kapott lakhelyül. Jobban is éltek itt, de a régi, bérczes haza
utáni vágy visszahajtá őket; s most itt mint uj települők élnek ismét,
de nem nagyon fényes helyzetben. Öltözet, életmód és jellemre nézve a
dsemsidiek egyenlők a turkmanokkal; rablókalandozásaik szintoly
félelmesek, csak hogy csekély számuk miatt ritkábbak. Most khánjaik
(kettő van ilyen, Mehdi khan, és Allahkuli khán) az afghanok hűbéresei s
a herati szerdartól, a mint mondják, ezért gazdagon megjutalmaztatnak.
Az afghanok már Doszt Mohammed khán idejében minden áron maguk részére
iparkodtak a dsemsidiek fegyvereit megnyerni, részint, hogy a Murgab
éjszaki határán folytonos őrseregök legyen a majmeneiek berohanásai
ellen, részint, hogy a turkmanok hatalmát, kiknek barátságát még Doszt
Mohammed khán sem birta magának a legnagyobb áldozatokkal sem
biztositani, egyensulyozzák. Mehdi khán, az emlitett dsemsidi főnök, azt
mondják, hogy lényeges szolgálatokat tett Herat ostromlásánál, s ezért
nem csak az elhalt emirnek, hanem utódjának, a mostani király Sir Ali
khánnak is teljes kegyét megnyerte. Ez őt kis koru fia gyámjává tette,
kit Herat kormányzására hátrahagyott. Az afghan határnak Murgabig való
kiterjesztése tehát nem igen valószinű, mert a dsemsidiek a herati
szerdar fensőbbségét el nem ismerik, s azon pillanatban, midőn
zsoldjoktól elesnek, nyilt ellenségkép lépnének fel.
Mint mindenütt, itt is a karaván vám-ügyei tették az első s egyetlen
nehézséget. Az egész uton azt hallám, hogy a Murgab bal partján kezdődik
Afghanisztan, hol legalább a rabszolgavámot nem szedik. De nagyon
csalódtunk. A dsemsidiek khánja, ki a kervanbasival személyesen
alkudozott a dijak felett, az árukötegek, állatok és rabszolgákért még
többet fizettetett magának, mint az előbbiek, s midőn dijszabályzata
köztudomásra jutott, kétségbeesés szállt meg mindenkit, sőt némelyeknél
vége hossza nem volt a sirásnak. Még a hadzsiknak is minden szamár után
két frank vámot kelle fizetniök, a mi mindeniknek, de különösen nekem
nehezemre esett. De legjobban megjárta egy indiai kereskedő, ki nehány
teher ánist vett Majmenében 30 tengeért. A Heratig való szállitás 20
tengébe került, vámképen fizetett eddig 11-et, s most még 30-at kivántak
tőle, s igy csupán költségei 61 tengére rugtak. Azon roppant terhek,
melyek itt törvényes módon nehezednek a kereskedő vállaira, minden
kereskedelmi forgalmat gátolnak; s a lakosok, uralkodóik zsarnoksága
miatt gyakran a természetnek e vidéken vadon termő kincseit, melyeknek
jövedelme annyi szükségletét fedezné háztartásuknak, nem értékesíthetik.
A dsemsidiek bérczes hazájában három emlitésre méltó terményt találunk,
melyek vadon teremnek, s bárki által gyüjthetők: 1) pisztacziák 2)
buzgunds, szintén a pisztaczia fának gyümölcse, mely egy évben
pisztacziát, a másikban festőfaként használható buzgundsot terem, az
előbbinek batmanja ½, az utóbbié 6–8 frank; 3) terendsebin, harmatalaku
czukoranyag, melyet ugy szednek, mint a mannát; ize nem rosz, s Heratban
és Persiában czukorgyártásra használtatik. A Badkhiz (szóról szóra
forditva: „a hol a szél ered“) hegység gazdagon adja az emlitett
czikkeket, melyeket a lakosok össze is szednek; de a kereskedő a roppant
vámok miatt csak igen keveset adhatván értök, az inség általok alig
enyhittetik. A dsemsidi nők pamutból s kecskeszőrből különféle
szöveteket készitenek, főkép egy nemét a posztónak, mely sal-nak
neveztetik, s Persiában jó áron kél el.
Négy napot tölténk a Murgab partján, az emlitett romok közelében. Órákig
eljártam e tiszta zöld vizü folyam partjain, az egyes csoportokban
elszórt sátrakat meglátogatni, melyek nyomorultul s elzüllötten néztek
ki, s ócska nemezrongyokkal voltak befedve. Hiába kináltam
üvegklárisaimat, áldást és nefeszt, ez embereknek csak kenyér kellett, s
ily fényüzési czikkek után nem vágyódtak. A vallás sem áll itt nagy
tekintélyben; s miután hadzsi és dervis voltam, nem nagy hasznomra
lehetett, s azon nagyobb kirándulást, melyet Marcsahba akartam tenni,
abba kelle hagynom. Itt, a mint mondják, münar-okkal ellátott (tornyok s
oszlopokkal; talán a parszi-k korából való) kőromok vannak. E hirt nem
tartám egészen hitelesnek, mert különben az angolok, kik Heratot s
vidékét eléggé ismerték, emlitést tettek volna rólok; s azért e
bizonytalan hir miatt nem akartam magamat veszélynek kitenni.
Bala Murgabtól Heratig az utat lóháton négy napra teszik, tevén ezen
bérczes vidéken két annyira, s nekünk, kiknek tevéi nagyon meg valának
terhelve, még többet kelle számitanunk. Két magas, a Murgabtól délre
látható hegycsucsot két nap mulva szándékoztunk elérni. Mindkettőt
derbendnek, azaz szorosnak hivják; s mind kettő magasabb, szűkebb és még
könnyebben védelmezhető mint az, mely a Murgab jobb partján Majmenébe
visz. Minél tovább halad az ember, annál vadregényesebb lesz a
természet. Azon magas sziklatömegek tetején, melyek az első derbendet
teszik: régi várromok vannak, melyekről tarkábbnál tarkább regéket
beszélnek. Tovább, a második derbendnél, közel a Murgab partjaihoz, egy
régi kéj-palota romjai láthatók. A hires Hüszejn Mirza szultánnak volt
ez nyári lakása, ki itt egy Pul Taban nevü kőhidat épittetett, melynek
nyomai még most is észrevehetők. Közép-Ázsia ezen legmiveltebb
uralkodójának korában az egész vidék virágzott s a Murgab partján több
ily kéjpalota állt.
Tulhaladván a második szoroson, elhagytuk a Murgabot, s utunk jobbra
kanyarodott nyugati irányban egy emelkedett sikságra, mely tőszomszédja
a sivatag azon részének, hol a szalorok laknak. Itt kezdődik a magas
Telkghuzar hegy, melyen öt órát tartott átkelésünk. Éjfél felé egy Mogor
nevü helyen állapodtunk meg, s innen másnap reggel az egykori város és
vár Kale No romjaihoz értünk, melyek körül nehány, még a dsemsidieknél
is nyomorultabb külsejü hezaresátor volt. Kale No, a mint hallám, még 50
év előtt virágzó város volt, s a Persiából Bokharába menő karavánoknak
rakhelyül szolgált. A hezare-k, akkori birtokosai, azonban elbizták
magokat, Herat kormányzására igényeket kezdtek támasztani, s ezen utóbbi
város ellen viselt harczok által tönkrejutottak. A persákat is
ellenségeikké tették, mert Khoraszanban rabló kalandjaikban a
turkmanokkal versenyeztek. Akkor Kale No az volt a rabszolgakereskedésre
nézve, a mi most Merv.
Az itt található hezarék az iráni elemmel való összevegyülésök folytán
nem őrizték meg a mongol typust oly tisztán, mint a Kabul vidékén lakó
rokonaik, s nagyobbrészt szunniták, mig ezek a siítákhoz tartoznak. Ha
jól értesültem, az éjszaki hezarék a déliektől csak Nadir korában váltak
el; s a körülöttük lakók által kényszeritve tértek át a szunniták
szectájához. A mint beszélik, a hezarek[59] mongolországi ős
lakhelyökből Dsengisz khán által hozattak Közép-Ázsia déli részébe, és
II. Abbasz sah befolyása által térittettek a siismusra. Feltünő, hogy
anyanyelvöket a persával cserélték fel, mely még az általok most lakott
vidéken sem általánosan uralkodó; s csak egy kis részök, mely közel
Herathoz a hegységekben elszigetelve él, s évszázadok óta szénégetéssel
foglalkozik, beszéli a mongol nyelvnek egyik szójárását. Magukat,
valamint lakhelyöket is Gobinak nevezik.
Baba khannak, a kale no-i hezarék fejének, szegénysége s gyöngesége
miatt a csak két napi távolságra fekvő Heratnak legalább fensőbbségét el
kellene ismernie. De ő is független fejedelemnek tekinti s akarja magát
tekintetni, s alig telepedett le karavánunk a romok mellett, személyesen
eljött vámot követelni. Uj vita s veszekedés. A kervanbasi követet akart
Heratba küldeni panaszszal; a fenyegetés használt, s a vám helyett
megelégedtek egy borsos kamcsinpuluval, de az istentelen khán szintén
nem feledkezett meg még a hadzsikról sem, s ismét két francot kellett
szamaramért fizetnem. A kereskedők sok pistacziát s bereket vásároltak;
ez utóbbi könnyü posztó szövet, melynek készitésében a hezarei nők
kitünők, s mely egész északi Persiában s Afghanisztanban egy csekmen
nevü felsőruha készitésére használtatik.
Kale No-ból ismét magas hegyeken át vezetett utunk Herat fele. Az egész
ut csak husz mérföld, de nagyon fáradságos, és négy egész napig tartott,
mig megtettük. Első nap Alvar falunál állapodtunk meg, közel egy hajdani
rablóvár romjaihoz, melyben Sir Ali Hezare tanyázott volt. Második nap
az örök hóval boritott Szerabend hegycsucson keltünk át, melyen daczára
a roppant tüzeknek, melyeket minduntalan raktunk, majd megfagytunk.
Harmadik nap az ut lefelé hajlott, koronként igen veszélyes helyeken
vezetve keresztül; mert gyakran csak egy lábnyi széles ösvény futott
végig a meredek partján, s egyetlen tévesztett lépés embert és tevét
menthetlenül elveszthetett volna. Szerencsésen leértünk a völgybe
Szercsesmehez, hol egy nagy patak veszi forrását, mely Herat éjszaki
részét benedvesitvén, a Heri-Rudba ömlik. Negyedik nap végre a Herathoz
tartozó s ettől négy mértföldnyire eső Kerrukhba értünk.
Midőn a karaván tavaszkor Bokharába indult, Heratot még Doszt Mohammed
khán ostromolta. Hat hónap telt el azóta; a város bevétele, kirablása s
elpusztitásáróli hirt már rég meghallók, s az olvasó elképzelheti, mint
vágytak már a heratiak családjokat, barátaikat, házaikat viszontlátni.
Mindazonáltal egy napot kellett itt várnunk, mig a vámos, ki már reggel
meglepett elbizakodott, követelő afghanias fellépésével, minden
megérkezett és a hozottakról pontos lajstromot készitett. Én
Afghanisztant féligmeddig organizált országnak képzelém, melyben a
nyugati elemekkel való régibb érintkezésnel fogva legalább némi rendet
és humanitást lehet találni. Sőt azt hivém, nemsokára vége lesz
szenvedéseimnek s tettetett szerepemnek. Fájdalom, csalódtam. Az első
afghan hivatalnok, kit megláttam, a középázsiai államok kegyetlen
barbarságát a magáéval elhomályositá; s a mi borzasztókat az afghan
vámkutatásokról beszélni hallottam, mind azt szelidnek találtam a
valósággal szemben. Azon árukötegek, melyeket tulajdonosaik nem akartak
megnyitni, őrizet alatt a városba vitettek, az utazók málhája
darabonként feliratott s megvizsgáltatott, s a hüves idő daczára
mindenikünknek le kellett vetkőznünk, s ingen, gatyán és felsőruhán
kivül minden más öltönydarab vám alá esőnek nyilvánittatott.
Legrosszabbul bánt e brutális vámszedő a hadzsikkal, még apróáruik
csekély készletét sem kimélte, és a mi hallatlan volt eddig, öt kran-t
rótt fejenkint a szamarakra, melyekért eddig már oly sokat kellett
fizetnünk, s melyek egészben alig értek 20–25 kránt. Sokan oly szegények
levén, hogy nem birtak fizetni, eladatta állataikat, s e gyalázatos
eljárás engem is nagyon megviselt, mert majd mindenemből kifosztott.
Estefelé, mikor a fosztogatásnak vége lett, megjelent még a kerrukhi
kormányzó, ki őrnagyi ranggal van felruházva, kamcsinpuluját követelni.
Meglehetősen szigoru volt, de valódi katonás tartása, s nyakig begombolt
egyenruhája, mint az első tárgy, mely oly sok idő után ismét az europai
életre emlékeztetett, leirhatlanul kellemes hatást gyakoroltak reám.
Bator khán – ez volt neve, bámulatommal együtt idegen vonásaimat is
észrevette, tudakozódott utánam a kervanbasinál, aztán magához közel
leültetett s különös előzékenység és kitüntetéssel bánt velem.
Beszélgetés közben, melyet minduntalan Bokharára vitt át, többször
titokban felém nevetett, mint ha küldetésem (mert azt hitte, ebben
járok) szerencsés sikerültéhez akarna szerencsét kivánni, s ámbár én
állhatatosan folytatám a tettetést, bucsuzáskor még is kezét nyujtá,
hogy angol módra megrázza az enyimet; de én megelőztem őt, felemelém
kezemet s fatihát akartam rá adni, mire ő nevetve eltávozott.
Karavánunk, miután a Bokharából idáig vezető uton, mely 20–25 nap alatt
megtehető, hat hétnél tovább időzött, másnap reggel volt Heratba
bevonulandó. Mennyire kedvezőtlen ez ut a kereskedelemre nézve,
esetenként már emlitém; most azonban egy táblába foglalva akarom
összeállitani azon dijakat melyeket tengékben rabszolgák, áruk és
állatokért a különböző helyeken fizetnünk kellett.
A hely neve Áru kötegekért Tevékért Lovakért Szamarakért Rabszolgákért
Kerki 20 5 3 1 22
Andkhuj 26 5 3 2 20
Majmene 28 5 3 1 25
Almar – 3 2 – –
Fehmguzar 1 3 2 1 1
Kale Veli – 5 3 1 5
Murgab 30 5 3 2 15
Kale No. – 5 3 2 –
Kerrukh – 15 10 5 –
Összeg 105 51 32 15 88
_Fizettünk tengékben (à 75 centimes.)_
Számitsuk ehhez még, hogy Heratban husz percentet vesznek a pénztől, s
bárki fogalmat szerezhet magának azon árakról, melyeken a kereskedőnek
portékáit adnia kell, ha jutalmat akar fáradságáért.
XIV. FEJEZET.
AZ ELPUSZTULT HERAT. – BAZÁR. – SZERZŐ ELHAGYOTT HELYZETE. – MEHEMMED
JAKUB KHÁN, A SZERDAR. – AFGHAN SEREG. – TALÁLKOZÁS A SZERDARRAL. – AZ
AFGHANOK VISELETE HERAT OSTROMÁNÁL. – NAZIR NAIM VEZIR. – PÉNZÜGYI
VISZONYOK. – TODD ŐRNAGY. – MOSZALLA, HÜSZEJN MIRZA SZULTÁN SIRJA. –
KHODSA ABDULLAH ANSZARI ÉS DOSZT MOHAMMED KHÁN SIRJA.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ἐντεῦθεν Ἄρεια, σχοῖνοι β’. Ἔνθα Κανδάκ πόλις καὶ Άρτακάναν καὶ
Άλεξάνδρεια ἡ ἐν Αρείοις κῶμαι δἑ δ’. – Isidori Characeni, _Monsiones
Parthicae, 17, apud Müller. Geograph. Gr. minores._
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A herat éjszaki részéből jövő utazót, ha a Khodsa Abdullah Anszari
hegyet megkerülte, Herat Dsölgei-Heratnak nevezett elláthatlan szép
siksága, mely csatornáktól átszeldelve s falukkal behintve terül el
szemei előtt, önkénytelen meglepi. Ámbár fákat, e fő ékességeit minden
vidéknek, hiában keresünk, még is észreveszszük, hogy Turkesztannak, a
tulajdonképeni Közép-Ázsiának szélére jutottunk. Heratot méltán
nevezhetjük e vidék kulcsának, s ha nem vagyunk is egy véleményen a
keletivel, ki azt Dsennetszifat, azaz paradicsomhoz hasonlónak nevezi,
még sem tagadhatunk meg az előttünk fekvő vidéktől bizonyos termékenyen
kellemes jelleget. Természeti előnyei s politikai fontossága, fájdalom,
a szomszéd tartományok Eris-almájává tették, s meggondolva az itt vítt
örökös harczokat, s a számtalan ostromot, melyet e városnak ki kellett
állnia, csodálkozva szemléljük, mily gyorsan hegednek be itt a harcz
mély sebei. Még két hónap előtt vad afghan csordák tanyáztak e vidéken,
mindent pusztitva, s a szántóföldek és szőlők még is már javában
virágoztak ismét, s a réteket virágokkal tarkázott sürü gyepszőnyeg
boritá.